Zörögnek a fadobozok egymásnak verődve, ócska deszkáin süt be egy kevés fény, és némi levegő. Éppen csak annyi, hogy ne lehessen megfulladni. Összekötött kézzel, és lábbal fekszem, és minden perccel egyre inkább fogy a remény a szabadságra. Nagyjából tizenöt doboz van bent, mind egyformán porosak, dohosak, és kicsik. Alig fér el benne egy ember, csak alaposan nyomorgva, úgy hogy minden oldalról a durván gyalult fához ér, melyekből szálkák állnak ki. Rajtuk zsákok, nem túl súlyosak, nem akarják agyonyomni velük az árut. De azért így is nyomnak egy tíz kilót, hogy azért érezzék a rakományok a törődést. A lábaim fájnak, kezdenek begörcsölni. Gyors, egyenletes tempóban zötykölődik a kisbusz. Aztán hirtelen megáll. Pár percig alapjáraton zúg a motor, nem mozdulunk egy métert se. Kora este van, alkonyodik, ilyenkor nincs itt a kutya se.
- Ellenőrzés, biztos úr, tessék megnézni nyugodtan a rakományt, csak gyümölcs. Van köztük romlott is. - kacsint rá, és átnyújt egy köteg dollárt, ezer dollár értékben, majd kiszáll. Kérdés nélkül veszi el a pénzt, rakja zsebre, és sétál vele hátra. Hangos zajjal nyílnak ki az ajtók, ezzel több fényt engedve be.
- Melyik lenne az? - kérdezi a tenyérét dörzsölve, kéjenc vigyorral a képén.
- Az ott balra. Már megkóstolták. - az egyik lányról a rutinszerű ellenőrzésen kiderült, hogy már nem szűz. Az persze nem érdekel senkit sem, hogy az ő embereik erőszakolták meg. Természetesen engedéllyel. Ellenállt, nem lehetett vele bírni, ráadásul nem is túl szép, és az elméje sem túl jó. Erre itt csak azt mondják selejt. Ő eleve nehezen menne el, nem hozna sokat, érte nem kár. Felnyitják a fedelet, és egy reszkető, spanyol szempár néz fel. Még mindig vérzik, lassan megolvadt vér borítja odalent, és számos zúzódás. De semmi komoly. Pár nap, és helyre jön, addig rendbejön, addig betörik, kicsit kicsiszolják, hogy legalább az elvárt lécet megugorja. A saját érdeke is, ha nem ugorja meg csúnyább vége lesz, talán életben marad, viszont rá rosszabb élet fog várni. Valószínű szétdrogozva végzi majd láncra verve végzi egy szobában ha nem kel el, és mindenki szexbabája lesz, aki csak fizet érte.
- Tökéletes, gyere cica, eljátszunk! - emeli fel a helyéről. Nem látok sokat, így csak a zajokra támaszkodom, ahogy a léptek eltávolodnak a közelmből, majd le a buszról. A lány szája valószínűleg be van kötve, mert csak fojtott hangokat lehet hallani, hüppögést, és szipogást. Közben kint újra megerőszakolja a "rend éber őre", majd visszalöki a szállítóhoz.
- Nem rossz, ami azt illeti még egész hamvas, még lehet ér valamit. - elégedetten távozik a bódéja felé, miközben az övét, és a farkát igazgatja. Megint közeledik valaki, majd pakolást hallok. Visszkerült. Aztán rá a zsák. És már indulunk is tovább. Az egyenruhás elégedetten bólint. Hiába az ő dolga, hogy ne csempészhessenek be semmit se, nem érdekli. Kéthetente egy ezres, és egy kör egy helyes kis latinával neki bőven megéri azért, hogy csukva tartsa a száját. Különben sincs kedve szakszerűen eljárni. Verekedni, elfogni, előállítani, bevinni, kibogozni az érthetetlen spanyol maszlagot, ahhoz, hogy jegyzőkönyv készülhessen. Plusz utána rászállna a maffia, vagy legalább az egyik kisebb banda, amiért beleköpött a levesükbe. Jobb a békesség, így anyilag is jobban jár, és nőhöz is jut.
Folyik a nyálam, ahogy csendesen, szuszogva, néha aprókat horkolva alszom. Itt kár lenne kiabálni, úgyse hallaná senki, csak a többiek, ők is minek. Néhány dobozból beszélgetés hallatszik. Páran leszedték a szájuk elől a rongyot, és halkan kommunikálnak egymással. Csak suttogás, és motyogás, senki nem mer túl hangos lenni. Tudják, hogy megbánjak, ha magukra vonják vele a sofőr figyelmét. Az egyik már megtapasztalta, mikor próbált nyíltan beszélni egy sorstársával. Most felrepedt szájjal már elment tőle a kedve. Nem számít, majd odahaza összevarják. Különben sem egy mai darab, valószínű kurválkodni viszik, és nem eladni.
Később, több óra múlva lassítani kezdünk, és ahogy oldalra lökődnek a ládák felébredek. Túé nagy a csend. Az ismerős anyanyelveim szavait már halkan se hallom, és senki sem horkol, vagy motyog álmában, esetleg sír csendesen. Bár nem tudom, de addigra már szétosztották a "zsákmányt", a mexikóiak szépen, a megszokott rendszer szerint kisebb csoportokat alakítottak ki belőlük, és már arra várnak, hogy valaki megvegye őket. A hosszú utazás utn most lefürdetik, kisminkelik őket, igyekeznek őket jobb belátásra, és viselkedésre bírni. A fogékonyabbakat még angolra is tanítják minimálisan, hogy intelligensebbek, és ezáltal kelendőbbek legyenek.
Leáll a motor, majd lassan kinyílik az ajtó. Lépteket hallok, egyre erősebben. Aztán felnyílik a fedél, és ismerős arcot látok. Az egyik görény az. Kivesz, majd kezében eloldozza lábamon a kötelet. Felállít, és kérdést nem tűrva ragadja meg a karom, és vonszol kifelé. Ellenállok, vergődök, még meg is harapom a karját.
- Hatalmas szerencséd, hogy Joe papához viszünk, és épségben kellesz neki, különben már kiverdestem volna a fogaid ezért. - förmed rám mutogatva az öklét.
- ¡Sucio, malvado cerdo! - köpöm le az aráct dühösen, erre már lendül is a keze... Majd mégsem vág pofon.
- Mondatam már, hogy nem ütjük! Majd Joe betöri, te ne foglalkozz vele. - szólal meg az egyik férfi, valószínűleg ez fogta vissza. - Innetől átveszem. Menj Francohoz, és segíts neki a többivel. - nem kap vűlaszt, csak bólint, majd átkerülök ennek a mocsoknak a kezébe, és ő húz tovább maga után, egészen egy nagy kapu elé. Díszes fémkerítés, és mögötte egy óriási ház. - Jó helyen leszel, bár szerintem jobban jársz ha felhagysz ezzel, ha jót akarsz magadnak. - mosolyog rám. Istenem, bár egy szót is értenék! Csenget a kaputelefonon, amit fel is vesznek. - Meghoztam a csomagot! - szól be rajta, és gorillák jönnek ki. Igazi tagbaszakadt hústornyok, akikkel jobb nem szórakozni. Egek, hova kerültem?!

Csak úgy tűz a nap. Olyan melegen, akárcsak otthon, mégis más. Itt a levegő szmogos, nem olyan tiszta, mint odahaza. Túl ismeretlen ez a hely, senkit sem ismerek itt, senki sem beszél velem egy nyelvet. Semmi, amiben egy pici megnyugvást, egy darbaka hazát találnék. Bármit, ami megynugatna, hogy talán jó helyen vagyok ilyen Istnetől távoli vidéken. Ez volna Amerika? Sokat hallottam már erről a helyről, hogy mennyire másabb, mint mi, és hogy itt lehet új életet kezdeni. Többekről is hallottam már,akik ide öttek szerencsét próbálni, mert itt több a lehetőség. És azt is tudom mennyire megvetnek minket. Egy távoli rokonom valahol Luisianaban él, ő mesélte, hogy kutyába sem veszik őket, bevándorlóknak, bűnözőknek, mocskos férgeknek tekintik a magunk fajtát. Erre tessék. Mi vagyunk a szemetek, akikre mindent rá lehet kenni, és mégis közülünk rabolnak el embereket? Hát mit követtem el? Mit tettem ezen a világon, rövidke életem alatt olyat, amiért ezt érdemlem? Rendszeresen áldom az urat, tisztességesen élek, nem lopok, még csak nem is paráználkodtam, és tessék. Hiába minden, nem számít milyen ember vagy, az élet nem válogat. Miféle Isten az ilyen? Milyen faramuci lecke ez? Mit kéne tanuljak belőle? Miért kellett elszakítania a családomtól? Ez elég igazságtalan. Mindig is jó ember voltam, erre most meg úgy bánnak velem, mint egy darab hússal. Állok a majdnem elviselhetetlen hőségben, szinte folyik rólam a víz, a kezeimet vágja a szorosan megkötött kötél. A lábaim is még mindig fáj a helye nyomán. Kócos vagyok, és a szép fuhár ruhám csupa folt. Szinte én szégyellem magam, amiért így mutatkozom egy ilyen helyen. Miről beszélek? Úgy elragadtatom magam a ház csodálásában, hogy majdnem el is felejtem, hogy valószínű rossz kezekbe fogok kerülni. Megsütöthette a nap a fejem, amirt egy pillanatig is azt mertem gondolni, hogy valaha is jó helyre kerülök ez után. Mert bár  dszes a ház, és nagyon jól néz ki, úgy tűnik ez lesz a kalikám, jó esetben. Rosszabb esetben meg ki tudja mi vár rám. Inkább bele sem merek gondolni.
Ahogy merengek magamban csendes ellenállás hirtelen azon kapom magam, hogy a két szekrény ideér, és beengednek minket. Bevezetnek a kapun, majd be a házba. Egy gyönyűren berendezett előtérnek látszó helyiségbe érünk.
- Innen átvesszük. - szól a hústorony a fickónak aki kísért, majdaz bólint. Elenged, és az egyik gorilla kezébe kerülök. Kisétál a fószer aki behozott, ez az idegen pedig egy kisebb szobába kísér. Aztán felrak egy asztalra, és elkezdi felhúzni a szoknyám.
¿Qué haces, bastardo? ¡Déjame solo! - próbálok ellenkezni, feszengek, kelnék fel, de a másik lefogja a kezem és mellkasom. Aztán ez a piszok benyúl. Olyan borzasztóan kellemetlen. Nagyjából fél percig matat bennem, de az is borzasztó. Aztán a másik nyílásban, én meg összeszorított fogakkal, szikrát szoró szemmel nézek rá. Aljas szemét, ezt megbánod! Végezetül a zámba is benyúl a tisztább kezével. Öklendezni kezdek ahogy bennem matat, kis híján elhányom magam, pedig nem sok mindent ettem reggel óta. Borzasztó, hogy eddig tartogattam magam, és most egy ilyen aljas alak nyúl hozzám először odalent. Pedig arról álmodtam, hogy egyszer majd romantikus körülmények közt, szerelmben fog ez először megtörténni. Hát szép álom volt amíg tartott. Most nem hogy szerelmem, vagy normális életem nem lesz soha, könnyen lehet még a napfényt se fogom többet látni, maximum ablakon kersztül, bezárva. Feldúltabb vagyok sokkal, csak úgy árad belőlem az idegesség mire leraknak a földre, én pedig meggyötört önbecsüléssel megyek velük. Bár még mindig nem tudtak megtörni. Több kell ahhoz, hogy engem csak úgy megtörjenek, és engedelmes kis bárányka legyek. Arra aztán várhatnak, hogy majd csak úgy önként, és dalolva hagyom magam! Ahogy haladunk tovább a ddíszes folyóson egy nagy mahagóni ajtót nyitnak ki előttem, és bekísérnek, jobban mondva taszigálnak, ugyanis nem holmi finom emberek. A nagy szobában egy asztal végén ül egy öreg úr, szivarozik. Még a szeme sem áll jól, valahogy rossz előérzetem van vele kapcsolatban...
- Itt van. Ez volna az. - mondja az egyik nagydarab annak a vénségnek. Egy mukkot sem értek, mégis érzem, hogy nem az új életem nem sétagalopp lesz... Ez a fószer amerikai, úgy 50-60 éves, ráncos. A vonásai tapasztalatról árulkodnak, de nem a megnyugtató értelemben. Sokkal inkább úgy néz ki, mint aki sok piszkos, véres dolgot láthatott élete során. Láttam már egy-két ilyen alakot, persze akkor tisztes távolságból, vagy csak egy újság képén. Ilyen közelről, még sosem. Nuygtalanítóan közel van hozzám, a helyzetem meg túlságosan kiszolgáltott. Csodának kell történnie ahhoz, hogy ennek jó vége lehessen. Valaha. Bármikor. Bárhogy. Bárhol...

Borzasztóan kínosan érzem magam perpillanat ebben az új környezetben. Rendesen szégyellem magam, hogy így jelenek meg bárki előtt. Odahaza bármennyire is nem olyan modern még a környezet mint itt a higéniára azért ügyeltünk. Teknőkben mosogattunk, és mostunk, még sosem fordult elő olyan, hogy valahol ilyen koszosan mutatkozzak. Ezt belénknevélték. Attól, hogy színes a bőrünk, attól még tisztának kell legyünk, ne mondhassa az senki igénytelen népség vagyunk. Bár nem bonyolítottuk túl a dolgot, nem volt mindenféle piperedolgunk, csak az alapok, és elég is volt. Emlékszem egyszer jártam egy nagyobb városban. Hogy ott mennyi ilyen holmi van... Csodálom, hogy azok a népek győznek választani közülük. De hát azok más népek. Egy nemzet vagyunk, mégis úgy fent hordják az orrukat, mintha felsőbbrendűek lennének, vagy sokkal különbek, mint mi. Azt persze elfelejtik, hogy az ilyen egyszerű "vidéki parasztok" nélkül nem lenne az a sok finom gyümölcs, zöldség, gabona, amiket ők készpénznek vesznek. Ezek az amerikaiak még rosszabbak. Bár sokat nem értek semmiből, viszont az világos, hogy lenéznek. Úgy érzem magam, mint holmi állat. Ládába zárnak, majd vezetnek hol ide, hol oda. Már csak a póráz hiányzik a nyakamból, és akkor tényleg olyan leszek, mint holmi háziállat.
Fogalmam sincs ki ez az öreg "úr", mit akar tőlem, és hogy egyáltalán jó kezekbe kerültem-e. Habár az utóbbit csak remélni merem. Messze mindentől, ezen a vadidegen helyen, távol a megszokottól, egy ilyen elrablás után nem sok jóra számíthatok. Legfeljebb arra, hogy nem ölnek meg egyből, és megérek egy hetet. Vagy kettőt... Azt is ki tudja hogy, lehet inkább jobban járnék ha most végeznének velem, ez az alak a legkevésbé sem bíztató. Lehet egy szadista barom, aki naponta akar majd velem "játszani". Na, akkor ahhoz nekem is lesz egy két szavam. Ne legyen a nevem Fuentes ha csak úgy hagyni fogom, hogy kénye-kedvére szórakozzon velem. Megüssön, vagadosson, vagy megcsonkítson. Még a gondolatra is összeszorul a gyomrom, hogy esetleg mi várhat rám, mégsem mutatom, hogy félek. Nézzel csak vénség, úgysem hiszem, hogy mostanában láttál nőt! A pillantásából ítélve legalább kéjénc. Mintha csak egy darab sonka lennék a húspiacon. Undorító...
Ki az a Javier? Nem először hallom ezt a nevet, kint is valami Javiert emlegettek. Ez a valaki hozatott engem ide? Vagy ő volt a fuvaros? Vagy csak itt egy ember akit nem ismerek - és nem is akarok megismerni -. Valahogy a hanglejtéséből nem sejtek sok jót. Ez a Javier lehet rossz fát tett a tűzre. Már csak azt nem értem mi közöm nekem ehhez? Nincs sok időm ezen gondolkodni, mert az idegen hozzám szól. Furcsa csengésű szavak, mi az a "name"? Várjunk csak... Nemrég elcsíptem egy rádióadást ahol valami angol fószer volt a vendég, és mikor tőle ezt kérdezték bemutatkozott. Nekem is be kéne?
Camila - elégedjen meg ennyivel, nem vagyok csacsogós kedvemben. Különben is a gorillái valószínű mindent ki tudnak deríteni egy szempillanat alatt. Én nagyjából 10 főt számoltam meg eddig, akik hát ezek szerint valamilen kapcsolatban állhatnak vele. Biztos, hogy ismerik, máskülönben hogy kerülnék pont ide? Ha nagyon akarja tudni a teljes nevem majd beszél az egyikkel, mérget mernék rá venni, hogy minden ilyesmit tudnak rólam.

Megszeppene, félelemmel, de mégis nem teljesen megtörve, emberi méltóságom utolsó darabkáiba kapaszkodva állok ez előtt a vadidegen előtt. Valamiféle gazdám lesz talán. Vagy csak addig tart magánál amíg tovább nem ad, nem lehet tudni. Egy biztos: nap vége van, és még mindig élek. Nem is rossz teljesítmény... Lehetnék akár egy hullazsákban is. Na persze szerencsének bőven nem mondanám magam, jobb nem elkiabálni a dolgokat. Lehet csak nagyon kevés választ el attól, hogy valaki elvágja a torkom, és elássanak. Mégiscsak valamiféle mocskos "emberek" kezére kerültem. Aztán kérdez tőlem valamit, azzal a valakivel kapcsolatban akiről továbbra sincs fogalmam ki lehet. Miért nem tud érthető nyelven beszélni itt senki? Egyre jobban zavar, hogy egy mukkot se értek abból, amit beszélnek. Itt állok bizonytalanul, elképzelni se tudom mi lehet a sorsom ezután, és még csak ráadásul azt se tudom miről lehet szó körülöttem. És még ő fintorog... Igen, büdös vagyok! Megizzadtam abban a nyamvadt koszos ládában beleszuszakoltak, és órákig utaztattak ide a világ végére! Ha tudná mit gondolok, ha kimondhatnám, majd jól megüthetném azt érdelemné. De nem tehetem, mert ez a benga állat fogja a kezeimet. Helyette csak a számat húzom egy rövid pillanatig. Egyszer csak a hústorony felettem bólint, majd újra vezetni kezd. Most meg megint hová visznek? Engedelmesen lépkedek, úgysem tehetek mást. Ez a fószer akkora, hogy szinte vonszol akár egy rongybabát. Betuszkolnak egy szobába, ahol egy idősebb, kreol bőrű nő áll.
- Szóval te vagy az új hús? Hallottam hírét, hogy Javier téged küldött apénz helyett. Nem baj, majd meglátjuk mi hasznodat vehetjük. Ülj le! - parancsol rám a cigijét szívva.
- ¿Qué? - csak ennyit tudok kinyögni hirtelen meglepődöttségemben.
- Ó, persze! Nem tudsz angolul. - rázza a fejét egy halvány mosollyal. - ¡Siéntate! - végre! Valaki ebben az idegen helyen, aki beszél spanyolul. Engedelmesen le is ülök. Elkezdi fésülni a hajam. Alaposan összegubancolódott az út alatt, tiszta kóc vagyok.
- ¿Por qué me trajeron aquí? ¿Qué quieren de mí? ¿Qué es lo que quieren de mí? - ostorozom a kérdéseimmel. Tudom, hogy nem barátkozni hoztak, de olyan jó, hogy valakivel tudok pár szót váltani.
- Pides demasiado. Verás. Compórtate bien y no habrá problema. - csitít le. Hát előrébb nem vagyok, de legalább hátrébb se. Viselkedjek jól? Ez alatt mit ért? Töprengek el alatta. Fogalmam sincs mit várnak el itt tőlem, mit kéne csinálnom. Közben kibontotta a hajam, felállít, és a kádhoz vezet. Meleg vizet enged bele, és levetkőztet. Nem bízom benne, de engedem magam. Persze a kezeim maradnak megkötve. Majd besegít, és valamilyen szappan szerű anyaggal - tusfürdővel - kezd el megmosni.
Megmossa a hajam is, majd kiszállít, és rám ad egy köntös, a fejmre törölközőttesz, és visszavisz a szobába, és elkezdi törölgetni a loboncom.
- Bien, bien. Incluso al final, resulta que eres bonito. - mosolyog, majd bedug egy gépet, ami hangos zúgással levegőt fúj. Egész kellemes érzés. Eltart párperig, majd kivesz egy kék ruhát a szekrényből, és fehérneműt. Elkezdi rámadni. A kötel miatt picit vacakol a melltartóval, de rám kerül, majd a ruha is.
- Sera bueno. Tienes que comer. - szól hozzám, majd a telefonhoz nyúl. Nem rossz ötlet, már eléggé kezd korogni a hasam. - Maria hozz fel az ebédből. - leteszi a kagylót, és tovább igazgatja a frizurám, és elkezd sminkelni. Elég fura, de ők tudják, addig se bántanak...

Régen foglalkoztak velem ennyit. Legutóbb talán lányka koromban fésülte ki valaki a hajam, vagy fürdetett meg. Ezeket felnőtt nőként mind egyedül oldottam meg, dehát gúsba kötött kezekkel nyilván nehezen tudnék megcsinálni bármi hasonlót. Úgy érzem magam kissé, mint egy kamasz akit az anyukája csinosítgat. Na persze azt leszámítva, hogy nem önszántamból vagyok itt, ez nő pedig fogalmam sincs kicsoda. Csak az biztos, hogy beszél spanyolul, ami valamennyire enyhít a gyomromban lévő gombócon. Faramuci helyzet ez, először elrabolna, aztán meg úgy kezelnek mint holmi hercegnőt. Ja, fogolyhercegnőt. Hmm, hát igen. Arról azért jobb nem megfeledkeznem, hogy most hiába is kapok némi törődést óvatosnak, és távolságtartónak kell lennem már amennyire lehet. Ki tudja mire ez a felhajtás. Lehet csak azért tesznek mg csinosabbá, hogy utána könnyebben átkerülhessek valaki más kezei közé. Valakihez aki igazán rosszul bánik velem.  Vagy több férfihoz, akik majd kihasználhatnak. Most jön majd az igazi fekete leves. Súgja egy hang, és ha valamiben biztos lehetek, akkor az az, hogy nem lesz egy fáklyás,enet bárhova is sodor a Sors. Amíg ezen gondolkodok a velem szemben lévő tükörben nézem magam. Nem vagyok egy modell, viszont ez a hölgy érti a dolgát. A különféle kencéktől amiket rám kent egész szépen festek. A hajamat valami vassal igazgatja, óvatos hullámokat rakva bele vele. Azán egy piros üvegcséből fúj rám. Jázmin. Ismerem fel a kis üvegbe préselt illatot, amitől olyan illatom lesz, akárcsak egy csokornak. Meglepően kellemes.
- Meghoztam a vacsorát. - nyílik az ajtó és egy alacsony szobalány lép be rajta. Illetve már nem lány. Ráncaiból ítélve bőven túl van már a negyvenen, bár arca még szép.
- Köszönöm, Maria, elmehet. - az csak biccent, majd leteszi a talcát a bükk dohányzóasztalra mellénk, és kimegy. - Comemos. - jelenti ki, és az egyik tányért megemeli. Gőzölög, még meleg,finom illata van. Lassan megetet. Egész jó, bár az otthoni koszttól elmarad. Meg sem közelíti édesanyám főztjét, azonban megfelelő. A második fogás valamiféle tésztétel tejszínes szósszal, hússal. Gond nélkül elfgoy, a hasam pedig végre úgy érzem tele van. Régen volt reggel, jól esett az étel.
- Gracias. - az illem az első, hiába, pláne amíg nem ütnek agyon.
- Tienes que comer, no eres un animal. No es un restaurante de cinco estrellas, pero al menos cocinan comestible. - szív egyet a cigijéből, majd megtörli a számt, ami kicsit foltos lett, és megigazítja a rúzsom. A lábamra adegymagassarkút. Kicsit szűk, nyomja a lábam, de nem érdekli, hogy felszisszenek, rámerőlteti, és pont. - Küld fel az egyik négert, kész a lány. - telefonál ismét, engem pedig felállít a székből, és az ajtóhoz vezet. Pár másodprc, és belép a benga fekete, és átad neki. Nem szól semmit, csak mosolyog egy aprót rám, majd vezet is el ez a fazon. Furcsa ez a nő... Valahogy hiába volt kedves, még a mosolyoga is enyhén, gúnyos, fanyar. Hamar ott vagyunk ahol már voltunk, bár út közben párszor majdnem orra esek. Sosem mentem még ilyen magas cipőben, radásul még rángatnak is. Se szó se beszéd ledob az egyik fotelbe. Kényelmetlenül érzem maga, próbálok valamiféle normális pózt felvenni. Combjaimat reflexszerűen szorítom össze, még esélyt sem adva a kukkolásra. Ujjaimmal próbálom elérni a kötél csomóit, de nem megy, ezek a szemetek szándékosan olyan szorosra kötötték őket, hogy szinte alig érzem őket, annyira kiment már belőlük a vér. Nem matatok sokáig, nem célom feltűnést kelteni, ki tudja milyen "férfi" ez. Lehet, hogy te vagy itt a főnök, de nehogy azt hidd csak úgy a játékszered leszek! Ráncolom feszülten a szemöldököm, aztán gyorsan le is törlöm ahogy ez a piszok velem szemben terem.
- Cerdo. - szűröm halkan, már-már csak magamnak mondva, és még azzal se tisztelem meg, hogy a szemébe nézek. Legszívesebben tökönrúgnám, de mininmum szembeköpném. Lábam mégis megáll a mozdulat közben. Túl kockázatos lépés lenne. Lehet, hogy megérdemelné -, sőt, biztos is -, ám valószínűleg akkor én húznám a rövidebbet. Egy szót sem értek, megint ez az angol duma. Közelebb lép... Mi a fene?
- No te acerques más porque te lo juro... - hogy kiheréllek. Akarom mondani, mielőtt megakadna a szavam a meglepődöttségtől. Ez most megint mi az Isten volt?? Az ösztönöm azt súgja meneküljek, helyette mégis elképedt képpel ülök a garnitúra végébe húzódva. Nem tudom min meserkedik, a bizalmamat egy ilyen kis aprósággal nem fogja elnyerni. Zsibbadó kezeimbe fájón tér vissza a vér, és alig van időm megdörzsölni őket, egyből le is támad egy kérdéssel. Mi a fenét akar tudni? A koromat, a vércsoportomat, vagy mást??
-No inglés. - próbálom  magam kimenteni a helyzetből valahogy. Hangomból csak úgy süt a bizonytalanság. Halvány lila gőzöm sincs mit kérdezett, meg azt sem, hogy mit kérdezett, viszont hogy nem bólintok rá semmire az hétszentség! Még a végén tudtomon kívül beleegyeznék abba, hogy feldaraboljon!

A kezeim még mindig fájnak. Jó sokáig voltak a szoros kötél fogságában. Szinte már majdnem teljesen lilák, vastag nyom van még mindig a helyén. Kicsit még a fejem is fáj a visszatérő vérkeringéstől. Figyelmem mégse kalandozhat sokáig az ilyen "apróságokon", mert egyből letámad egy kérdéssel. Nulla angoltudással próbálok magam kivágni a helyzetből. Bármi is lett volna az eredeti kérdés. A válaszon viszont még jobban meglepődök.
- ¿Hablas español? - (Te beszélsz spanyolul?)kérdezek vissza meglepődötten. Ki a fene számított volna rá, hogy ez a vénség tud a nyelvemen. Vajon mennyit érthetett abból amit mondtam? Remélem nem sokat... Cikázik át agyamon ijedtemben, bár valószínű nem sokat, vagy ha igen, akkor rohadt nagy mázlim van, hogy még nem vágott pofon. Estoy bien. - (Rendben vagyok...) válaszolok tömören. Próbálok alázatos képet magamra erőltetni, még mindig kicsinek tűnni. Rendben, persze... Ezt se gondolhattad komolyan... Nyilván kitűen vagyok, főleg miután elrángattál hazulról, állat módjára végigutaztattál a házadig, hogy aztán Isten tudja mit csinálj velem! Szemem majdnem szikrákat szór, de türtőztetem magam nehezen. Csak a szemöldököm rándul aprót, egy másodperc erejéig. Rúgnom kéne, ütnöm, és vernem, mégis ő van fölényben. Itthon van, itt ez a két melák, és még biztos millióan ugrálnak neki. Nem lenne okos ötlet nekiugranom. Főleg amíg bárki ébren lehet. Kettesben, egy hálószobában, mikor majd azt hiszi kaphat valamit akkor kéne letámadnom. Ez nem is rossz ötlet...
- Hablas demasiado. - (Túl sokat beszélsz.) lépek oda hozzá egészen közel. Lábai két oldalán támasztom meg az asztalt, hadd legeltethesse a szemét ez a disznó. ¿No te gustaría hacer otra cosa? - (Nem szeretnél valami mást csinálni?) kérdezem erotikusan, félreérthetetlenül, olyan közel hajolva ahogy csak tudok. Huncutul nézek rá, most csábítanom kell. Tartsd távol a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb... Egy ágyba kerülni az utolsó dolog, amire vágyom, ám a cél szentesíti az eszközt.

Kitartás, akaraterő, türelem. Azt mondták ez a három dolog kell ahhoz, hogy sikeres ember váljon belőlem. Nem akartam sosem túl sokat az élettől, csak picit vinni valamire. Hát, messzire jutottam, egészen túl az államhatáron. Nem pont így képzeltem el, de ebből kell valahogy kihozni a legjobbat. A legrosszabból. Egyenlőre a mai napból, aztán majd lehet tovább gondolkodni. Valamit muszáj kitalálni. Hirtelen ötlettől vezérelve próbálok csábítani. Nem egészen az én világom ez, mégis próbálkozom. Egyesek szerint ez ösztönből jön. Hát az én ösztönöm még mindig azt súgja, hogy fussak, azonban nem hallgatok rá. Úgy érzem ha elfutok, és elkapok rosszabbul járok, nem merem megkockáztatni. Inkább akkor ha kell másként boldogulok. Igaz egyáltalán nem szívesen. Mégis félresiklik a női vonzerőm. A fickót vagy már nem érdeklik a nők, vagy csak nem tud annyira spanyolul ahogy gondoltam. Nem tudom biztosra melyik lehetett a gond, mégsem úgy reagál ahogy gondoltam, hanem helyette csak angolul hadovál. A büdös francba! Így csak egy sóhajjal hátrébb lépek.
- Lo siento. - szégyellem el magam kissé. Remélem ennyit legalább tud a nyelvemen. De akkor meg mi a fenét akar tőlem? Senkinek nem mutatott be aki pénzt kínált értem, és úgy látom nem is szex rabszolgának akar. Akkor meg mi a szándéka velem? Istenem mond, hogy nem fog feldarabolni, és eladni a belső szerveimet! Vagy ha igen, akkor essünk rajta túl gyorsan. Darabokban végezni az utolsó dolog amire vágyom, remélem nem ez a végzetem. Jó lenne megélni minél több időt egy részben. Főleg élve. Ha mindkettő sikerül végül az lesz a legjobb. Csak jussak el odáig...

Azt hallottam a legjobb védekezés a támadás. Hát, ezek szerint nem éppen, ugyanis a szexis "támadásom" csúfos kudarcot vall, így visszavonulót fújok még mielőtt ki nem vívom a haragját. Tudni kell hol van az a határ ahol már nem szabad tovább feszíteni a húrt, itt pedig egyértelmű volt hogy elértem. Megkönnyebbülten törlöm meg a homlokom amikor kiderül, hogy elért hozzá a bocsánatkérésem. A szavait továbbra se tudom mit jelentenek, de az, hogy elmosolyodik és visszamegy a fotelba határozottan jó jel. Ebből sikeresen kivágtam magam. Talán mégsem szörnyeteg? Fut át az agyamon a gondolat, bár még nagyon korai messzemenő következtetéseket levonni. Attól, hogy most nem bánt lehet, hogy később fog, most csak halasztani bírtam az elkerülhetetlent. Amint visszaül én is helyet foglalok ügyelve arra, hogy semmi ne villanjon ki. Lehet, hogy a dekoltázsomon legeltethette a szemét, de többet egyenlőre nem fog belőlem látni. Lehet, hogy nem megyek vele sokra, mégis igyekszem őrizni a maradék tartásom. Ismerős név üti meg a fülemet. Soledad? Már megint? Most ugyan megint mi dolgom vele?Tiszta vagyok, illatos, és agyonsminkelt. Kíváncsian várom mi lesz, majd be is lép a helyiségbe. Aztán értelmet nyer minden. Végre tudom mi lesz velem. Az eleje egész jól hangzik. Nem repesek a gondolattól, hogy maradok, ez van. Nyelvtanár? Legalább érteni foglak egymagam is. Azon nem nagyon lepődök meg, hogy továbbra se kapok több mozgásteret. Minden csak úgy lehet ahogy ő akarja, és ez valahol logikus is. Hiszen ő a főnök, ha tetszik, ha nem. Az kecsegtetőbb, hogy majd meglátjuk mi lesz. Egy halvány kis reménysugár.
- Está bien, lo entendí. - (Rendben, megértettem.) bólogatok alázattal. Amíg nem kell hozzáérnem, és épségben maradok nem bánom. Eszek, iszok, megtanulom az angolt. A többi még elég nagy kérdőjel, lehet neki is. Nem merem feltenni a kérdéseimet, pedig lenne sok. Ki az a Javier? Hová tűntek a többiek? Miért ez a felhajtás? Fog bántani? Hazakerülök valaha? Nem tehetem fel ezeket neki, mert tuti rosszul járok. Minimum bepipulna rám, hogy hogyan képzelem, rosszabb esetben kapnék is a pofámra érte. Magamra haragítanám, azt pedig nem szeretném. Most a cél az, hogy örüljön magának, és akkor nekem is jó lehet. Ezt a jót minél tovább fent tudom tartani annál nagyobb eséllyel maradok életben, ami nem mellékes. Szabadságra gondolni még korai lenne, talán felesleges is.

Az utasítás hallatára Soledad készségesen húzott maga után, én pedig követtem. Más választásom úgysincs, legalább egy kis nyugtom lesz talán. Esélytelen megpróbálnom szökni, ezt jelzi a két benga fekete, akik a folyosón várnak parancsra készen. A nő csak bólint, jelezve, hogy nem kell segítség boldogul. Elhaladva mellettük hosszan sétálunk még. Ez egyre idegesítőbb, ahogyan jobbra, majd balra kanyarodunk, és úgy érzem sosem érek oda. Nem lepődnék meg, hogyha a szobám egy ablaktalan, poros pincében lenne. Lényegében fogolyként nem számíthatok öt csillagos lakosztályra.
- ¿Todavía está lejos? - kérdezem tőle, mert már kezd fájni a lábam ebben az ostoba cipőben.  Olyan apró az orra, nagyon szűk.
- No, paciencia, solo unos minutos. - nyugtat meg. Remélem nem túloz. Olyan, mintha üvegen járnék. Úgy húsz lépés múlva újra jobb kanyart veszünk, és a végében lévő ajtóhoz kísér.
- Estamos aquí. El maestro viene por la mañana. - azzal a lendülettel lök be az ajtón, és csukja rám. Kulcs fordulását hallom, és hiába rángatom a kilincset, nem nyílik. Bezárta. Rab maradok ezek szerint. Vonom meg a vállam egykedvűen. Ordítanom, őrjöngenem kéne, de minek? Úgysem szabadulok. Legalábbis addig egészen biztosan nem amíg nem tanulok meg angolul. Hogy utána mi a sorsom, azt még maga a jó Isten se tudja. Csalódottan dobom le a lábbelim, és terülök el az ágyon. Az apró helyiség a maga szimpla módján akár szépnek is mondható. Az apró ágyon kívül található benne egy szekrény, egy asztal székkel, és tükörrel, valamint egy kis ablak, ami az udvarra néz.  Az esti égbolt tiszta, felhőktől mentes. Csak a Hold ül fent egymagában. Ugyanolyan magányosan, mint én, neki viszont ott a csillagok, akik mint a jó rokonok veszik körül. Az az ő családja. Ó, öreg óriás, tán még te se tudhatod mi lehet odahaza a többiekkel. Jól vannak-e, vagy velük is elbántak. Mi lett végül anyámmal, hiszen nem került be a buszba. Vajon őt másikkal hozták, vagy futni hagyták? Remélem még él, szegény biztos halálra aggódhatja magát. A helyiségből egy kis fürdő nyílik. Megmosom az arcom, aztán levetem a ruhám, és befekszem az ágyba. Egy jó darabig csak forgolódok, zakatol a fejem, végül elnyom az álom. Reggel ételt hoznak, majd felbukkan a tanár is. Kedves, szigorú férfi, aki az alapoktól kezdi velem az új nyelvet. Aztán ebéd, és megint lecke. Ez estig, aztán alvás.
Így telik el hozzávetőleg két hét, és bár az angolomon még mindig van bőségesen mit csiszolni az alapokat megtanultam tőle. A helyet is megszoktam, bár nem állítanám, hogy megkedveltem. Korlátozott lehetőségeim, és mozgásterem eleinte amennyire zavaró volt annyira lett már furcsán megszokott. A rácsos kis nyíláson keresztül szemlélve a világból nem sok újat látok. Néha látom mászkálni a négereket, és az öreg is néha előmerészkedik a szivarját szívva. Elégedettnek, és magabiztosnak tűnik a disznó, valamit tervez, erre mérget mernék venni, csak tudnám mit...

Azt mondják az idő relatív. Jó társaságban csak úgy tova repül, viszont magányosan, és/vagy rossz környezetben minden perc mázsás súllyal bír. És milyen jól mondják. Odahaza, a régi szép időkben csak úgy szárnyaltak a percek. Kivéve ha a földeken kellett dolgozni. Ott is irtózatosan lassan tudott tovatűnni a nap. Még se bántam, mert mindig az otthon melege, szeretete várt haza. Ehhez képest itt minden olyan rideg, és steril. Olyan durva, és idegen. Pedig a szobám sokkal rosszabb is lehetne. Van ágyam, mosdóm, még pár ruhám is, és némi mozgásterem. Hozzávetőlegesen öt lépés. Nyolc, ha fürdőt is beleszámoljuk.
Mégsem unatkoztam. Minden nap jött valaki hozzám, főleg ételt hozott, és nyelvet tanítani érkezett, ha belépett az ajtón. Újabb, és újabb praktikákat teszteltem hogy szökhetnék ki az ajtón. Az egészen egyszerű: “Mi az ott?”-tól elkezdve a sima futáson át mindent. Egészen addig a pontig nem hagytam abba amíg Maria úgy pofon nem vágott a tálcával, hogy a másikat a fal adta. Hiába kétszer annyi idős, mint én, éppen elég fürge, és erős volt ahhoz, hogy többet ne próbálkozzak. Jó pár napig nagy monokli éktelenkedett a szemem alatt, de legalább jeget kaptam rá. Habár valószínűbbnek tartom, hogy nem azért kaptam, mert annyira törődnek azzal, hogy fáj-e, vagy sem, sokkal inkább az volt a cél, hogy hamar újra csinos legyek.
Mert bizony ahogy az angol tanárom egyre többet tanított a világ fokozatosan kezdett kinyílni előttem, és végre ez a különös halandzsa értelmet nyert. Már amennyit hallottam belőle. Gondosan ügyeltek ugyanis arra is, hogy ha az udvaron is beszélgettek az elhangzottak egy töredéke se legyen hasznos számomra. Legtöbbször, csak a sport, az időjárás, és nagyon ritkán valamiféle “politika” került szóba. Nem tudom mit jelent, de az biztos hogy akárhányszor szóba kerül Isten is, de olyan kontextusban, amiért minimum három miatyánk, és tíz üdvözlégy járna. A hangsúlyból ítélve főleg.
Egyik nap különösebb volt mint a másik, jött egy magát doktornak nevező fazon, lefektetett az ágyra, és benyúlt a legféltettebb zugomba. Reflexből pofon vágtam.
- Na ide figyelj te csitri fogd vissza magad. Még egy ilyen és kihúzom a kis méhedet, világos? - szűri a fogai közt tenyerében az államat szorongatva. Mivel így igen nehéz megszólalni csak bólintok. Erre elenged, és folytatja amit elkezdett, majd végül gumikesztyűs kezét kihúzva távozik. Csukott szemmel vészelem át a kellemetlen perceket. Nálunk ezt a tehénnel szokás művelni, azzal is csak akkor ha ellik.
Végül eljött a várva várt pillanat, nyílt az ajtó, és kimehettem. Igaz, a fekete vezet csak ki, és szokás szerint durva, mintha egy rongybabát vezetne. Úgy szorít, hogy automatikusan felszisszenek.
- He? - pillant rám bár az arcán mást nem látni csak értetlenséget.
- Te nagyon erős fog. - hát igen, a nyelvtanomon bőven van még mit csiszolni, bár legalább már válaszolni tudok ha kérdeznek.
- A hátamra is vehetnélek, mint egy zsákot, azt jobban szeretnéd? - ránt egyet a karomon, majd húz tovább. Nem is tudom miért vártam bármiféle együttérzést is.
- Nem... - motyogom félhalkan, szinte csak magamnak, az meg némán vezet tovább. A fájdalom egyértelműen elárulja, hogy élek, és nem egy halom krumpli vagyok vászonba csomagolva, az biztos.
Folyosót folyosó, kanyart kanyar követ, majd megérkezünk egy gyönyörű kertbe. A pálmafákkal övezett zöld környezet lélegzetelállító. Lerak egy fotelbe, és a véráramlás újra megindul a kezemben. A két kutya nem valami bizalomgerjesztő, sose bízz meg idegen állatban. Az öreg továbbra is ugyanolyan barátságtalan, mint eleinte, legalábbis nekem nem a szívem csücske... Kókler? Vonom fel a szemöldököm az ismeretlen szó hallatán.
- Nem tudni mi kókler, de érteni. Tud angol. - bököm ki bólogatva. Erősen töröm a nyelvet, nem akarnak könnyen a nyelvemre állni a szavak. A dallamos spanyol után olyan különös, furcsa. Megérteni sokkal könnyebb, az utóbbi pár napban a tanár is csak ezen a nyelven tanított teljesen. Szerinte sokkal többre megyek majd az angollal. Nem akartam vitatkozni, hogy nekem az anyanyelvem is bőven elég lenne, hiszen valahol igaza volt. Valami azt súgja nem innen nem fogok egy hamar kiszabadulni, ha akarok se. Mondjuk talán a rám vicsorgó fekete pofa amely a földről bámul.

Kényelmetlenül, zavaróan, és rendkívül különösen érzem magam a jelenlétében, hiába nem először látom. Van valami furcsán nyugtalanító. A szemében, a mosolyában, ahogyan kémlel. Ahogyan anyám mondaná szürkeség lebeg az aurájában. Mintha titkolni, rejtegetni próbálná az igazi énjét. Már akkor is éreztem, mikor legelőször szembe kerültem vele, de akkor még elhessegettem annyival a dolgot, hogy csak azért tűnik ijesztőnek, mert nem értem amit mond. Hogy csak az idegen, ismeretlen nyelv, na meg persze az, hogy fogolyként hoztak ide tüntette fel rossz színben. Azonban mégse bántott. Egyszer sem, pedig megtehette volna. Azonban szabadon sem akar engedni, amiből egyértelműen következik, hogy vannak még velem tervei. Meg egyébként is aki csak szex babának akarna azt miért érdekelné, hogy megértem-e? Annak pont az lenne az érdeke, hogy ne tudjam kivenni amit beszél. Nemde?
De hogy mit akar továbbra is rejtély. Már nem a nyelv az akadály, hanem, hogy ködösen fogalmaz. Nem mondja ki kerek perec amire céloz, csak kerülgeti a dolgot, mint macska az egeret. Akárcsak engem. Olyan, mint holmi vadállat aki az áldozatot már elkezdi becserkészni, ám még játszadozni szeretne vele, nem falja fel egyből.
Értem miért vagyok itt? Nem, nem értem, áruld el! Rossz előérzetem, ez a disznó mocskosságon töri a fejem, a nyakamat rá! Undorító gondolat furakodik az agyamba.
- Nem érteni mit akar. - próbálom kihúzni belőle a részleteket óvatosan. Hátha többet is elárul. De hamar leesik a tantusz... Először fájni fog? Na még mit nem, te mocskos disznó! A tekintetem a padlóra vetem, hogy ne láthassa a dühöt az arcomon. Mikor felnézek újra felveszem az értetlen kislány arcot. Lehet, hogy félreértem, a dolgot, csak sok jel utal arra, hogy nem. Hát nem kapod meg egy könnyen a testem, azt verd ki a fejedből. Mit kéne válaszoljak? Azt, hogy igen? Egyezzek bele csak így, dehát akkor... Az eb morgása zökkent ki, és az, hogy az öreg már előttem áll. Ennek már a fele sem tréfa.
- Mi fájni? - bököm ki végül. Nem, nem fogok csak így az árud lenni. Mondd ki mit akarsz velem konkrétan! Hallani akarom! Tetszik az a része, hogy szabad lehetek, de nem bízok benne. Sose bízz meg abban, aki bezárat egy szobába. Az sose jó jel...

Hiába a kérdéseim, az öreg továbbra sem hajlandó nyíltan beszélni. Amiből csakis arra tudok következtetni, hogy arról van szó. A gyomrom is felfordul a gondolattól, hogy áruba bocsássam magam. Akkor ezért volt minden? Ezért nem mozdult rám? Ezért volt az a vizsgálat? Ezért hagyott még életben? Ez lenne velem a célja? Minden kezd értelmet nyerni, de én ezeket a válaszokat nem akarom! Ember vagyok! Nemcsak hús! Különben is vétenék a tíz parancsolat ellen. De akkor mit tegyek? Marja agyamat a kínzó gondolat. Ha nem megyek bele biztosan a kutyák elé vet. Vagy még rosszabb...
Ragyogó életre? Hát hogyne... Milyen életre? Örökre itt maradok rabként, és még cserébe az ártatlanságom is fel kell áldozzam. Ez minden csak nem “ragyogó”!
- Én nem... - harapom be a számat a megfelelő szavakat keresve. Ösztönösen húzódok a szék túlsó sarkába riadt szemeket meresztve rá. Mit mondjak? Hogy kizárt, és akkor már tényleg csak alulról érezhetem a földet? - Mit kapni érte? - zárom le gyorsan hebegve, még mielőtt más módszerhez folyamodna.  Úgy nem fogok tudni sose kiszabadulni, ha csak a szobámban ülök egész nap. Úgy esélyem se lesz rá. Viszont ha találkozom valakivel, aki nem innen való talán segít kijutni.

Nekem mindig is az mondta anyukám, hogy egy kincs vagyok. Egy olyan kincs, amit a férfiaknak ki kell érdemelniük. És csak egy emberrel oszthatom meg a legféltettebb részemet, azzal aki a férjem. Mindig is mesébe illő, habos-babos esküvőről, nagy szertartásról, és persze az igaz szerelemről álmodtam. Erre most itt ülök a Jó Isten egy távoli szegletében, és arra készülök, hogy feladjam az elveimet, mindent amibe valaha is kapaszkodtam, mikor abban a nyüves szobában sírva aludtam el. Ez volt az egyetlen vigaszom, hogy ezt nem veheti el senki tőlem, és most ott tartok, hogy “önként” átnyújtsam őket tálcán valakinek. Valakinek, aki talán Joe-nak hívnak, és akinek ha nem engedelmeskedek magamtól biztos kivívom a haragját. Pedig nem tettem semmit! Ártatlan vagyok! Dios, mio, mit követtem el amiért így büntetsz? Sírom el magam. Ó, nem, ez nem, ez nem a közönségemnek szól, valódiak a könnyeim, még ha próbálom is visszafojtani őket. Az öreg szavait csak fátyolosan hallom. Olyan, mint azok az emberek a rádióban mikor el akarnak adni valamit. Mézes-mázas szavak, üresen csengenek, mégis hinni akarok nekik. Hiszen csak van egy kis jóság a világban, benne, ha még életben vagyok. Elvégre pontosan tudta hol talál ha ki akarna végezni. Bármikor kinyírhatott volna álmomban, vagy ha ébren talál lefogat a négerekkel, és annyi. Mégse tette meg... Ez azért jó jel. Mire végre abbahagyom a szipogást, csak a mondandója utolsó felét hallom. Imponáló ajánlat, csak tudnám mi a fene az a szó.
- Wynn? - formálom kérdőn a különös szavat. Még sose hallottam róla, ahogy erről a “luxus”-ról se. Megrázom a fejem, azt hiszem ez most nem lényeges dolog, különben már hallottam volna róla. - Nekem az élet is lenni elég... - motyogom az orrom alatt szememmel a lábaim fürkészve. Nem merek a szemeibe nézni. Így is túl közel van, már a jelenlététől is reszketés fog el.