Talán azt hiheti az öreg, hogy színészkedek, vagy játszok, pedig bőven nincs így. A könnyeim teljesen igaziak, és a szívemből jönnek. Sosem tudtam jól szimulálni. De nem is szerettem volna igazán. Bánt, és fáj, hogy kénytelen vagyok feladni önmagam. Mindazt sutba tervezem vágni, ami eddig tartotta bennem a lelket. Amit senkinek nem engedtem elvenni, soha. Az önálló, emberi mivoltom utolsó alappilléreit húzza ki alólam szépen lassan. Mintha egy omladozó ház gerendáit kezdenéd el kivenni. Úgy érzem magam, mint aki teljesen összeszakad belülről, egyszerűen ilyen rosszban még nem volt részem. Mindig is jó ember voltam, olyan ember, aki soha senkinek egy fűszálat sem tett keresztbe, és tessék, erre ez jár nekem. Ezért jártam mindig templomba? Ezért szerettelek, Uram? Dörzsölöm ki a szemeimből a könnyet. Nem tudom kire haragszok jobban: Istenre, azokra akik idehoztak, arra, aki itt tart, vagy magamra amiért élek. Talán mindenre egyszerre?
Fejek hullanak porba?! Kapom fel a fejem. Ez az utolsó vén mocsok! Ő tehet az egészről! A nyakamat merném rátenni, hogy ő hozatott ide. Ennek nem érdeke, hogy nekem jó legyen, csak hogy magának. Ezért nem bántott volna csak? Hogy aztán majd bárányként belemenjek? Ezért volt ilyen kedves, jóságos? Ezért??
- Ha megölni se dolgozni! - köpöm le. Ez nem érdemel mást! Ezzel nem lehet beszélni, ez nem ért meg semmit. Csak a pénz érdekli! Viszont ki kell, hogy ábrándítsam, ha azt hiszi ennyivel megtörhet. Ne legyen a nevem Camila ha ezt harc nélkül hagyom!

Ahogy a düh szele meglegyint pontosan ugyanazzal a lendülettel ér a meglepetés is: nem dühvel válaszol vissza. Fel voltam készülve egy emberes pofonra, erre csak arrébb lép. Haraggal vegyes értetlenséggel nézek rá. Miért nem támadsz?! Ütnie kellene, rúgnia, megmutatni, hogy senki nem próbálkozhat meg ilyesmivel újra. Ez lenne a logikus lépés. Mégis higgadt, és kimért, túl kimért... Ez rossz.... Súgja egy hang a belsőmből. Odahaza ha egy kutya nem akart megharapni egy idegen helyre belépve az legtöbbször addig várt, míg a hátamat nem mutattam neki. Csak azt nem tudom mit tehetnék. Hiszen csak egy lány vagyok!
- Miért én? Csinál semmi! - köpöm ki az örök kérdést ami eddig rágta az oldalam. A könnyeim patakokban folynak. Még mindig érzem azt a szagot amit akkor. A pattogó fa, a füst, és a vér émelyítő bűzét. Ahogy vonszolnak el mindenkit, és gyaláznak meg mindent ami valaha is az otthont jelentette. A szántókat, a földeket, az összes házat a lángok emésztették. De amit sose felejtek el az anyám tekintete, mikor rám nézett. Halálom napjáig kisérteni fog. A veszélyek ellenére is védeni próbált, s lám hiába. Idehurcoltak, kiszakították a gyökereim, nem tudok már a régi jó dolgokhoz ragaszkodni. Az egyetlen ami után kétségbeesetten kapkodhatok pusztán a szabad akaratom. Ezt még nem tudták elvenni tőlem, és nem is fogom harc nélkül odaadni!

Ez nem igaz! Miért vagy ilyen igazságtalan velem Istenem!? Mit követtem el, hogy ezt érdemlem?! Mindig igyekeztem betartani amiket a paptól hallottam, az ő intelmeit. Minden szava szent volt. Mindenért gyónni jártam! És mégis miért? Azért, hogy itt kössek ki egy vadidegen városban? Egy másik országban! Ha legalább parázna lettem volna azt mondanám megérdemlem, viszont sose voltam az. Hiszek abban, hogy a házasságig megtartsam magam, és mi értelme volt? Bekörnyékezett engem is pár fiú, elhajtottam minden, a semmiért? Ez az ember az ártatlanságomra pályázik! Csak éppen nem ő akarja elvenni, hanem valaki másnak akar odaadni. Vagy mi? Lényegtelen! Csak az számít, hogy valami undorítót akar, de ne legyen a nevem Camila Ana Fuentes ha csak úgy hagyni fogom!
Az öreg szavai közül egyedül csak az a "Javier" üti meg a fülem. Mindig ez a pasas neve kerül már szóba halálom napjáig!?
- Nem tudni Javier! Érteni!? - állok fel a székből zaklatottan, kiabálva. A könnycseppek végigfolynak az arcomon. Gőzök sincs mit jelent a mondandója mardék fele, mi a fene az a heroin, ám nem is szeretném megtudni. Nem hangzik jól... - Nem lenni ajánlat! Nem lenni eladó! - mutatok magamra határozottan, és hátat fordítva a vénségnek szaporázom a lépteim. Megpróbálom elérni az egyik ajtót, de zárva van! Zárva!! Kétségbeesetten rángatom, majd lecsúszok a tövébe, és a fejemet verdesem a kemény üvegbe. Ha valahogy végem kell érjen akkor történjen általam, más keze ne mocskoljon engem be. Ments már ki innen! Emelem tekintetem az égre, csak a csend felel.

Az ajtó árnyékában minden olyan elszomorító. Nem sokkal ezelőttig úgy gondoltam meg van mindenem. Család, közösség, otthon. Sosem éltünk gazdagok módjára, az éhezés mégse volt túl gyakori vendég. Valahogy mindig jutott kenyér az asztalra. Ahol jutott egynek, ott a másodiknak is, főleg ha az ember lánya nem húzta ki magát a munka alól. Nem is lehetett, nem is szabadott. Óhh, hányszor kívántam néha a pokolian tűző napsütés alatt dolgozva bár ne kellene csinálni. Ezért történt mindez? Így hallgattad meg az imámat!? Fut át az agyamon, majd meg is rázom a fejem. Az nem lehet! A jó Isten tudja mit csinál. Meg miért gondolkodna így? Nem, ennyire nem kegyetlen. Legalábbis remélem, mert ha ez a kezdet a folytatás se lehet túl rózsás.  Azonban nincs választásom, hogy kíváncsi vagyok-e rá, vagy sem. Szinte teljesen mindegy mit mondok, vagy teszek, az a vénség csak nem lesz szimpatikusabb, pusztán már értem is a szavait.
Rendíthetetlenül verdesem a fejem a tömör tölgybe, meg se hallom az öreg szavait, csak a koppanások fájdalma hasít belém, és a lassan legördülő vércseppek. Csak a bőr szakadt fel, annyira sajnos nem vagyok bátor, hogy igazán erőből tegyem. Egy pillanatra megállok. Mi ez a hang? Fordulok hátra, és akkor látom meg a két ebet, amelyik rám morog. Nem támadnak? Mire feleszmélnék ebből a kisebb sokkból, már jön is valami néger, és beáll elém. Riadtan húzódok be a sarokba, rugdosok, mégis felkap, és visz kérdést nem tűrve.
- Mit csinálni? Hová vinni? - sikítozok rémülten, két kezemmel ütve a hátát, mire az meg se rezzen.
- ¡Cerdos sucios! - köpök a fogvatartóm felé. Persze, mellé. A fekete ember csak cipel, gyors, földrengető léptekkel, majd megáll a "szobám" előtt, lerak, és már nyílik is a bejárat, és tuszkol be.
- Ne, kérni ne! - tartok ellen két kézzel. Az ujjaim fehérednek az erőfeszítéstől.
- Gondolkodtál volna előbb! - taszít be egy emberes lökéssel, amitől a padlóra esek, majd fordul a kulcs a zárban. Rángatom, húzom ahogy csak bírom, mind hiába. Bőgök, bömbölök ugyanott feküdve.
Magzat pózban ér a reggel, homlokomon megszáradt már a vér, helyén egy csúnya seb éktelenkedik. Legalábbis ha a kezeimmel jól érzem. Fény ugyanis egy fikarcnyi sem szűrődik be.
- ¿¡Por qué me haces esto!? - (Miért teszed ezt velem!?) ordítom, és semmi felelet. Hát így kéne meghaljak? Reménykedve fekszem, és fülelek. Egy fél neszt se hallok, a nap folyamán megszokott látogatók közül egy se jelenik meg. Sírással, vergődve telnek az órák, napok, akár hetek. Az időérzékem már régen elveszett. Az éhség már hű társam lett, és lelki szemeim előtt szinte látom a "temetésemet". Ahogy majd elásnak egy kupac homokba valahol jó messze, hogy senki se tudja majd visszavezetni a szálakat ide. Soha. Ha ez a sorsom ez, beletörődtem, egyedül a tudat nyugtat, hogy ha el is távozok az élők sorából nem harc nélkül teszem azt.
Aztán, mint semmiből a messiás megjelenik ugyanaz az illető aki idehozott. A hirtelen beszűrődő világosság bántja a szemem, erősen hunyorítok.
- Megtanultad a leckét? - förmed rám meglepően szelíden, én válaszul csak bólintok. Ha ez az ára, hogy életben maradjak, hát legyen, megteszem amit elvárnak tőlem. Ez az egyetlen esélyem.

Azt állítják a csend felel az összes kérdésre. Hazudtak. Nem felel semmire, csak ül némán, nem szól semmit. A saját hangom volt szinte az egyetlen, amit hallottam. Kintről pusztán az időjárás zajai szűrődtek be néha meg-meg törve. És persze a saját hangom, de az nem számított. Akármit is mondtak, sírtam, vagy imádkoztam nem változott semmi. Nem tudom, hogy két nap, vagy két hét telt-e el, mire már ahhoz sem volt erőm, hogy megszólaljak. Nem volt értelme egy idő után már. Minek, ha nincs aki válaszoljon? Biztosra vettem, hogy itt a vége. Kiszolgáltatva, magányosan, elhagyva éreztem magam. Újra, erősebben éreztem, hogy mindentől, és mindenkitől távol vagyok. A remény elveszett. Nincs aki kimentsen innen, nincs kiút. Nem fogok kijutni sose, talán csak hullazsákban. Úgyse hiányzok senkinek, már rég el is felejtették, hogy létezem. Úgy fog véget érni az életem, mintha nem is lett volna. Jeltelen sírba temetnek, és vége.
Legalábbis ezt hittem egészen addig, majd váratlanul léptek zaja üti meg a fülem. Lélegzetvisszafojtva figyelek, azt hiszem a képzeletem tréfálkozik velem. Az éles fénytől félig megvakulva kirajzolódik előttem akit utoljára láttam. Minden erőmet összeszedve remegő térdekkel felállok. Nagyon szédülök, bele kell kapaszkodjak, hogy ne essek el. Miután megbizonyosodott róla, hogy mehetünk elkezd maga után húzni. Most valamivel szelídebb, nem rohan annyira, nem is tudnék most gyors lenni. Lassan megérkezünk a jól ismert ajtóhoz. Az íncsiklandozó illatok hatására hangosat mordul a gyomrom. Ha nem lenne a szám sivataggá száradva a nyálam is csorogna. A fekete ember lerak egy székbe, és elhagyja a helyiséget. A fejem borzasztan hasogat, és alig van annyi tartásom, hogy ülve tudjak maradni. Riadtan pillantok a ráncos szempárra, és el is kapom a tekintetem. Nem lett szimpatikusabb, azonban nincs energiám harcolni. Felesleges. Amint megmutatta van ideje, nekem viszont nem biztos, hogy lesz, ha újra szembe szállok vele.
- Igen. - felelem elcsukló hangon, egész halkan. Az életösztönöm erősebb annál, hogy tovább harcoljak az erkölcseimért.