Néha jó... néha rossz...

#26Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Kedd Május 24, 2022 10:26 am

2018. szeptember 22. - Mi a helyzet a titkokkal?

Mondjuk úgy, hogy ezen az estén nem alszom túl sokat és talán ez látszik másnap rajtam, amikor a változatosság kedvéért ezúttal Daniel szobájában ülünk össze a srácokkal. Nem mintha bárkinek igazán feltűnne a hallgatagságom. A titkom hetek óta itt lebeg közöttünk és szép lassan mérgezi meg a barátságunkat.
Tudom.
Érzem.
Ők is.
Próbálnak berántani egy-egy beszélgetésbe, de nincs meg a lendület és képtelen vagyok elengedni magam. Félek attól, hogy elszólom magam, akár csak egyetlen szóval vagy mondattal. Ha pedig ez megtörténne, biztos vagyok benne, hogy a világom odaveszne.
Szóval hallgatok, és teljes kívülállóként figyelek mindent, ami körülöttem zajlik. Azt, ahogy Paul már a sokadik pohár kólát önti magába olyan laza mozdulattal, mintha feleseket inna, és azt, ahogy Danny két eszmefuttatás között beüzemeli a konzolt. Tudom, mi következik, és általában élvezem is, de most, ahogy percekkel később felcsendülnek a zene első taktusai, csak én nem lelkesedek. Marad a néma tekintetem.
Figyelem, ahogy Danny kezébe veszi a szobájában kallódó dobverőket a hozzá legközelebbi falon ütni kezdi a ritmust, majd mire áttér a különböző bútorokra Paul lehúzza a maradék üdítőt és az üres poharat mikrofonnak használva együtt nyomja a szöveget az énekessel.
- ...you'll never make everyone happy, it just won't happen...
Hamarosan Danny is csatlakozik, csak én ülök a kanapén, kissé összehúzva magam, mintha nem is akarnék itt lenni. Talán tényleg nem akarok itt lenni.
- And they said, fuck my morals! I'm drinking away my sorrows. I'm living life and I'm happy, I ain't thinking about tomorrow - olyan duettet nyomnak, akkora beleéléssel, hogy lassan túlkiabálják a zenét. De láthatóan nem zavarja őket.
Csak hárman vagyunk, mint mindig, nincs miért szégyenlősködniük. Teli torokból énekelnek, ugrálnak, rázzák a fejüket. Felszabadultan és boldogan. Valahol irigylem őket.
- Gyerünk már Benji! Most jön a legjobb rész! - hajítja hozzám a két ütőt Danny, Paul pedig hozzám lép, hogy felrángasson a kapanéról. Nem kérdez, csak cselekszik. Gondolom megunta a morcos képem... vagy talán sem fel tűnt neki igazán.
Mi más választásom van, mint engedelmeskedni a nyomásnak? Szóval hagyom. Talpon vagyok és valami hirtelen ötlettől kifolyólag a feje tetején kezdek dobolni, csak lassan, valamivel lemaradva a tényleges ütemtől.
- Then slowly I grew up and the fairy tale quickly vanished - kezdem motyogni a szöveget, majd mind a ketten becsatlakoznak, a fülem mellett kiabálva. Ekkor már én sem tudok csendes maradni.
- Realized that life is a bitch and shit, you gotta be able to stand it!
- Fiúk! Hogy beszéltek?!
- Biztosak lehettek abban, hogy a szüleitek tudni fognak erről!
Danny szülei, az ajtón keresztül. Egy lélegzetvételnyi ideig csendben vagyunk, majd mindhármunkból kitör a nevetés. Innen már nincs megállás. Valamiféle gát bennem is átszakad és pont úgy, teli torokból üvöltöm a szöveget, ahogy a barátaim. Ugrálunk. Életünk legnagyobb koncertjét nyomjuk le. Magunktól, magunknak.
Amikor áttérünk Hodgesra, Paul a kanapén adja elő magát, Danny kifulladva önt le egy pohár üdítőt, én pedig... állok ott, mosolygok és dobolok a zene ritmusára.
- So what is a home? It's a place in your heart that you miss when you're gone.
Hiányoztak a barátaim. Ebben a percben érzem. Valahol ők az otthonom és a szívem piszkosul hiányolta őket az utóbbi időben.

Az egész nap ezzel telik. Egyik zenét indítjuk a másik után akkor is, amikor már hullafáradtnak érezzük magunkat. Izzadva, kifulladva fekszünk elnyúlva, ahol éppen sikerült összeesni. Valami szól a háttérben, de már nem igazán figyelünk oda. Danny lába persze még így is ritmusra jár, a padlón dobolva, Paul mesél valami csajról, aki amúgy állítólag egy távoli unokatestvére, de olyan dögös, hogy nem érdekli a rokoni kapcsolat, ha lenne esélye nála...
Én pedig hallgatok. Hallgatok, amikor Daniel rákérdez, hogy velem mi a helyzet. Megvonom a vállam és becsukom a szemem. Mintha itt sem lennék. Mert továbbra sem tudom elmondani nekik, mi történik velem. Az rendben van, hogy Paul most aktuálisan az egyik unokatestvérére csorgatja a nyálát, ahogy az is, hogy Danny évek óta Lara Croft után olvadozik, de az, hogy én egy fiút csókolok...
Itt lenne a határ, amit már nem fogadnának el, vagy egyszerűen... szépen, de biztosan, saját magam őrjítem meg?
- Fiúk... Ugye nem baj, hogy meghívtam még pár embert? - dobja be a kérdést a semmiből Danny.
- Házibuli?
- Persze, Paul. Öt fős házibuli. Alkohol és drogok kizárva. A hangos zenét is szüneteltetnünk kell, különben a szüleim kicsinálnak. De persze. Házibuli.
Szinte végszóra nyílik az ajtó. Lizzie lényegében berobban a szobába, mint mindig én pedig még ha magamnak sem ismerném be, de fejben számolok. Öt főt említett Danny. Ő, Paul, Lizzie, én... Reménykedni sem merek igazán, amíg meg nem látom Dereket is felbukkanni az ajtóban.
Az arcomon akaratlanul is megjelenik egy mosoly, ami abban a pillanatban eltűnik, amikor a hirtelen jött kényszer közben, hogy felüljek - és talán Derek nyakába akaszkodjak? - a tekintetem összeakad Dannyével. Merthogy ő is mosolyog. Úgy, mint aki mindennel tisztában van és mindent szándékosan szervezett úgy, ahogy.
- Mi a helyzet, fiúk? Elmondta már a nagy titkot a szépfiú va... - abban a másodpercben húzza magához Derek a húgát és simul a keze a szájára, lényegében a fél arcát kitakarva.
- Nézzétek el a húgomnak... Nem tudja, hogy kell viselkedni. Túl sokszor ejtették a fejére gyerekként - veszi át a szót azonnal Derek, éppen csak rám villantva a tekintetét. Süt belőle a kimondatlan bocsánatkérés.
- ...és nem tudja mikor kell befogni, mert nem az ő dolga mindent kifecsegni - ez már csak halkan jön, de mégis tisztán cseng a két zene közötti váltás csendjében.
- Mit nem szabad kifecsegni? - kapja észbe Paul. Eddig teljesen lefoglalta, hogy bámulja Lizziet és az igencsak szűk felsőt, amibe beállított, de most... most már figyel. Először Lizziet és Dereket, majd engem.
Hatalmasat nyelek, amikor rájövök, hogy már mind a négyen engem néznek.
Danny kíváncsian, Paul teljes értetlenséggel, Lizzie sértetten, amiért el kell hallgattatva, Derek pedig... Derek pedig azokkal a csillogó szemeivel és halvány mosolyával próbál bátorítani, hogy beszéljek.
- Lehet, hogy Derek párszor megcsókolt - kezdek bele egészen lassan, már talpra állva. Valahol készülve rá, hogyha kell, egyszerűen csak... lelépjek.
Vagy elbújjak Derek karjaiban.
- Lehet...?
- Hallgass, Paul!
- De hát hogy lehet csak...?
- Hallgass már!
- Aztán én is megcsókoltam őt. Sokszor - a kezem a tincseim közé siklik. Minden eltelt másodperccel idegesebb vagyok, míg végül azon kapom magam, hogy még csak oldalra sem merek pillantani a barátaimra.
- ...és élveztem... élvezem... - lehetséges, hogy egy kicsit szétcsúsztam beszéd közben. Még úgy is, hogy most már semmi mást nem látok, csak Derek tekintetét, ahogy fogva tartja az enyémet.
- Én vagyok az egyetlen, aki ebből eddig kimaradt? Hahó? Ne már! Miért én tudok meg mindig mindent utoljára? - Paul lényegében beugrik elém a képbe, arcán a legőszintébb sértettséggel.
Kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem azokról a gyönyörű szemekről és a barátaimra figyelni. Egyikről a másikra nézek... és semmi olyat nem látok rajtuk, amitől annyira féltem, hogy ott lesz. Nincs ítélkezés, nincs utálat vagy undor.
- Rendben vagytok a ténnyel, ugye fiúk? - segít be Derek, ahogy végre elengedi Lizziet és hozzám lép, a karját a lehető legszeretőbb mozdulattal fonva a derekam köré.
- Még szép - jön Dannytől a válasz azonnal.
- Én nem! Nem vagyok rendben semmivel! Beszélhetnénk arról, hogy soha nem tudok semmiről?
Nem is tudom, miért, de elnevetem magam. Annyira tipikus az egész jelenet! Annyira... mi vagyunk.
- Most, hogy tisztáztuk... - kezd bele Lizzie, ahogy összecsapja a két tenyerét, de őszintén fogalmam sincs, mi a folytatás.
Mert Derek maga felé fordít.
Az ölelésében tart.
Mindent átjár a mentolos cigaretta mámora.
Megcsókol.
Itt és most, a barátaim előtt.
...és láthatóan ezzel mindenki teljesen rendben van.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#27Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Kedd Május 24, 2022 12:15 pm

2021. június 25. - Talán holnap

- Jól vagyok! - állítom teljes magabiztossággal és hogy bizonyítsam az igazam, szépen ülő helyzetbe tornázom magam.
Nem mintha úgy maradhatnék. A tenyere máris simul a mellkasomra és finoman, de határozottan nyom vissza. Az utóbbi három napot a szobámba zárva töltöttem és még ma, a negyediken sem hiszem, hogy kimehetek innen. Egyszerűen süt Steven minden mozdulatából, hogy nem akar nekem engedni.
- Nem fogok veled veszekedni, szóval ne pazarold az energiád. Nem tudod kiprovokálni a haragom - bizarrul nyugodt a hangja. Talán őt is megrémítette a napokkal ezelőtti viselkedése?
Valójában kétlem, de valahogy mégsincs más magyarázat a csendes és visszafogott szavakra.
- Kérlek! Tényleg jól érzem magam!
- Fejezd be, Benjamin - pillant végre rám, egyenesen a szemeimbe. Nekem pedig eddig tartott a nagy merészségem. Félre kell néznem. A tekintete pont olyan fenyegető és tekintélyt parancsoló, mint mindig, én pedig alig viselem el magamon.
- Steven...
- Mondd csak, hogy érezted magad az elmúlt napokban? - szakít félbe, de nem kényszerít, hogy ránézzek. Figyel, de már nem ér hozzám. Anélkül ül az ágyam szélén, hogy akár egy ujja is a bőrömön járna.
Lehetséges, hogy ettől még kényelmetlenebbül érzem magam? Ha hozzám érne, legalább tudnám, mire számítsak. Akkor mondhatnám, hogyha ahhoz elég jól voltam, hogy bármit tegyen velem, igazán kiengedhetne! Muszáj kijutnom. A bezártság mindennél jobban fojtogat. Minden egyes nappal sötétebb van idebent a nemlétező rácsoktól. Legalábbis úgy érzem. Ami valahol jó... az első nap bántotta a szemem a fény. De most már akkor is jó lenne kimenni...
Így viszont, hogy nem ér hozzám, nincs mivel érvelnem.
- Csak szeretnék kimenni egy kicsit.
- Kérdeztem valamit, Benjamin.
Egy pillanatra be kell csuknom a szemeimet. Fogalmam sincs, mit kérdezett, és tudom, hogy ezúttal nem fogja megismételni.
- Azt kérdezted... hogy éreztem magam...
- Pontosan.
- Rosszul voltam. Fájt a fejem. Szédültem. Nem hagytál aludni... Az első este egy falat sem maradt meg bennem...
- Miért?
- Mert túl erősen ütöttem be a fejem.
- ...amikor...?
Az egész kezd egy kihallgatásra hasonlítani, de most nem zavar. Így egyszerűbb kimondanom, amit hallani akar. Merthogy ez erről szól. Mindig is erről szólt. Ha tudom is, mi történt... ha azt hiszem, tudom... ez nem mindig egyezik azzal, amit hallani akar.
- Beütöttem a fejem, amikor rosszul estem. Őrült módjára viselkedtem. Megütöttél. Nem figyeltem, hova esek.
- Nem hagytál nekem más választást, Benjamin. Tudod, ugye?
Aprót bólintok, a kezeimet vizsgálva. A jobb tenyeremen ott a horzsolás, amit a küszöb okozott, amikor ösztönszerűen próbáltam fékezni magam. De még így is a konyhaszekrény sarka állított meg.
- Ha nem állítalak le, ki tudja, milyen kárt teszel magadban.
Talán igaza van. Nem sokra emlékszem arról a napról ő viszont mindenre. Persze addig tiszta, amíg meg nem említette, hol töltjük majd a július negyedikét. De onnan minden feketére váltott. Nem akartam hallani arról, hogy utazzunk és...
- Figyelsz rám?
- Igen.
- Haragszol?
Végre hozzám ér. Először az arcomhoz, aztán hátrafelé indul a keze, egészen a tarkómig, ahol ott van a fájdalmas nyoma, ahol a fejem találkozott a szekrény sarkával.
Összeszorítom az állkapcsom, hogy véletlen se hallja, fáj. Úgy is, hogy szinte remeg a keze, olyan szinten próbál óvatos lenni velem.
De azt hiszem, hiába fogom vissza a fájdalmas kis szisszenést, ami kikívánkozna, enélkül is tudja, hogy fáj.
- Szeretnék kimenni, Steven. Járni egyet a kertben. Hiányzik a levegő. A virágok. A fák. A madarak. A tó. Minden, ami odakint van - valahol utálom, mennyire könyörgő a hangom. De mi értelme is lenne tettetni? Bármit megtennék húsz... tíz perc friss levegőért.
- Kérlek, Steven! Kérlek, kérlek, kérlek...!
- Nem mész sehova! - ezúttal csattan a hangja. És a tenyere az arcomon.
- Látod, mit művelsz megint? - most már nem fogja vissza a hangját. - Jót akarok neked! Erre csak eléred, hogy megüsselek!
- Sajnálom...
Ösztön. Színtiszta ösztön vezérel, amikor ezek után fordulok, továbbra is fekve maradva és félig-meddig az ölébe kuporodok.
Talán tényleg igaza lehetett. Nem vagyok jól.
Pislogok párat, a fejem az ölében és érzem, ahogy erősödni kezd a zsongás, vele együtt a fejfájás. Mozdulatlanul, csukott szemmel hagyom, hogy lassan simogatni kezdje a karom, az oldalam. Utóbbit már a bő póló alatt. De nem tesz mást. És én sem próbálom rávenni semmire. Már nem akarok kimenni, csak feküdni.
Mire hosszú percekkel később, lehajolva egy csókot nyom a nyakamba és közli, hogy mennie kell, készségesen, jófiú módjára fekszek vissza. Fejem a párnán, a takaró a nyakamig húzva és próbálok aludni kicsit.
Nem lesz baj, ha még egy napot pihenek és kialszom ezt az egészet. Holnap pedig... holnap, ha jobban leszek, majd megint megpróbálom.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#28Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Kedd Május 31, 2022 11:13 am

2021. november 01. - Szégyen

Nem volt szándékos. Soha nem szándékos. Mégis túl sokszor sikerül bajt kevernem és... én nem is tudom. Próbálom csillapítani a haragot, ami a szemeiből sugárzik. Mert ott van. A düh és a harag. Mindezt anélkül is érzem, hogy ténylegesen ránéznék. A kezem ökölben, némán győzködöm magam, hogyha most lépek, az talán kevésbé fog fájni, mintha hagyom, hogy kitörjön és feltépje a tegnapi ütéseinek sebeit.
Igen... ez most ez nagyon rossz és hosszú hét...
-Meg akarsz ütni, Benjamin?
Olyan hirtelen kapom rá a tekintetem, mintha valami egészen mást kérdezett volna. Mondjuk azt, hogy biztos szeretek-e olvasni. Vagy, hogyha kinyitná most előttem a dolgozószobája ajtaját, kiszaladnék-e. Vagy...
- Kérdeztem valamit! Meg akarod harapni a kezet, ami enni ad és gondoskodik rólad?
- Nem... dehogy... én...
- Biztos vagy benne? Én még emlékszem, milyen harcias tudtál lenni eleinte. Milyen volt, amikor megpróbáltad és mit kellett tennem, hogy észhez térítselek - minden szóval közelebb lép hozzám, nekem pedig az utolsó utáni erőmre is szükségem van, hogy ne kezdjek hátrálni előle. Pedig az előbb már majdnem kész voltam közelebb lépni most mégis, egyhelyben állni is kihívásnak tűnik.
De maradok. Megfeszítve minden izmom állok előtte és hagyom, hogy a szavai magyarázataként a csuklóm megragadva kettőnk közé emelje a kezem.
A kezem... az erőlködéstől remegő, ökölbe szorított kezem.
- Nos? Meg akarsz ütni? Mert nekem nagyon úgy tűnik.
Nagyot nyelek és ráveszem magam, hogy ellazítsam az ujjaim. Ha pedig már ezt sikerült elérni, óvatosan az arcához emelem a kezem.
- Sajnálom - lényegében elsóhajtom az apró szót, miközben hagyom, hogy az arcán járjon a kezem. Úgy figyelem a simításokat, mintha nem is én tenném.
- Mit sajnálsz?
- Mindent.
- Ez nem rendes válasz, Benjamin - annyira halk a hangja, de én kihallom a nem tetsző élt.
- Sajnálom, hogy nem jöttem első szóra. Hogy eltörtem az üveget. Hogy úgy tűnt... az öklöm miatt...
- Tudod, mennyibe kerül egy ilyen üveg ital?
Némán megrázom a fejem, ahogy lényegében már hozzásimulok. Muszáj. Így vagy úgy, de mindenképp megbüntetne a viselkedésemért. Csak próbálom a kevesebb fájdalommal járót választani. Olyan nagy bűn ez? Olyan nagy bűn, hogy képtelennek érzem magam... nem tudnám elviselni, hogy a tegnapi után ma is megverjen.
- Nem tudom - felelem szavakkal is.
- Persze, hogy nem tudod. Semmiért nem fizetsz. Nem dolgozol. Nincs saját kereseted. Minden az öledbe hullik. Minden, amit csak ki tudsz gondolni! Nekem köszönhetően!
- Hálás vagyok érte, Steven. Mindenért.
- Nem úgy tűnik. Egy teljes, bontatlan üveg, Benjamin...! Egy üveg, amire szükségem lett volna a holnapi megbeszélésen.
- Bocsánat... sajnálom... nagyon sajnálom... - motyogom, ahogy közelebb lépek hozzá és a nyakába csókolok. Nem akarom, hogy elpattanjon nála valami.
Ma ne... kérlek, ma ne bánts... kérlek, kérlek, kérlek...
- Mit tervezel?
- Bocsánatot kérek... - a két tenyerem a mellkasán. Ha most ellök, miközben próbálom hátrafelé tolni, akkor végem. De ha enged nekem...
- Nem akarod, hogy megüsselek, igaz? Bármit megtennél, csak ne kelljen bántanom téged.
Nem is tudom, miért gondoltam, hogy majd nem látja át, mi a célom. Túl okos hozzá. Mégsem adom fel. Lehet, hogy nem érek fel hozzá, de azt tudom, hogy mivel csillapíthatom le. Tudom, mit szeret.
- Tudod, hogy sosem szándékosan teszem, ugye? Nem azért bántalak, mert élvezném. Így működik a világ. Ha rosszul viselkedsz, büntetés jut. Ha pedig jól...
- Tudom, Steven - anélkül válaszolom - és lényegében szakítom félbe -, hogy akár egy kicsit is komolyan gondolnám. Ezt mondom, mert így helyes.
- Azért teszem, mert muszáj. Rákényszerítesz. Mindig eléred... nekem pedig muszáj jó fiút nevelnem belőled. Érted, igaz?
- Igen.
Valamikor, két mondat között elértük a megbeszéléseihez használt bőrfotelt. Már ül, én pedig vele szemben az ölében vagyok.
- Nézz rám, Benjamin.
Megrázom a fejem, a nyakába rejtve az arcom. A kezem kettőnk között. Kattan az övcsat. Próbálom... próbálok mindent... kívülről szemlélni. Egy dolog elviselni, amit velem tesz és egy egészen másik, ha én kezdeményezek. Ha szinte könyörgök neki és süt minden mozdulatomból, hogy ezt akarom...
- Nézz rám!
Összeszorítom a szemem és tovább bontja a kezem a nadrágját. Mintha nem is hallanám, mit mond.
Valójában egyáltalán nem lep meg, hogy megunja a várakozást és ahogy az ujjai a torkomhoz csúsznak, hüvelykujját a puha részbe nyomva... menekülök. Elhúzom a fejem. Próbálom tartani a távolságot, hogy ne fájjon.
Máris elérte, hogy úgy legyen, ahogy ő akarja. Egyetlen pillanatnyi, könnyed mozdulattal. Szóval ránézek. Legalábbis felé. A szemeim nyitva. Láthatja, ahogy a szégyen megcsillan bennük és kénytelen vagyok kipislogni egy sós cseppet.
- Buta fiú... - sóhajt lemondóan, de mosolyog. Tetszik neki, ami elé tárul. Tetszik neki, hogy nem kell parancsolnia, hiszen továbbra is az ölében ülve, magamtól kezdem gombolni a rajtam lévő inget.
Csak érte.
Csak neki.
Végül leereszti a kezét a nyakamtól. Én pedig szép lassan lecsúsztatom a vállamról a drága anyagot, miután az utolsó gomb is engedett. Tudom, hogy ezt is szereti. Magát a mozdulatot.
- Főnök, van egy kis gondunk! - az ajtó másik oldaláról szól a sürgető hang, majd jön a megkésett kopogás is. De a kilincs nem nyomódik le. Meg sem próbál bejönni. Én viszont azonnal visszarántom az inget és Steven öléből is szeretnék kiszállni. De nem ereszt. A kezei olyan erővel nyomnak vissza, hogy felszisszenek.
- Maradsz - szól rám és csak miután látja rajtam, hogy megértettem, akkor enged el annyi időre, hogy ezúttal ő tolja le az inget a vállaimról.
Úgy érzem, itt leszek rosszul. Hogy az ölébe fogom üríteni az ebédem.
- Főnök...? - hallom a kissé zavarban lévő hangot, amikor az őr engedve az elvakkantott parancsnak benyit.
Esküszöm, érzem a tarkómon a tekintetét! De aztán megköszörüli a torkát és beszél. Valamiről. Valami biztonsági paráról. Nem tudok figyelni. Nem is kell rá figyelnem. Csak arra, hogy az ebéd bent maradjon és ne temessen maga alá a szégyen annyira, hogy fizikailag is rosszul legyek.
- Benjamin!
- Tessék?
Tudom a hangsúlyból, hogy nem először szólt, de nem... nem hallottam.
- Kifelé.
Bólintok. Felrángatom az inget. Beleburkolom magam, amennyire lehet. Összehúzom magam. Lesütöm a szemem. Kimegyek. Senkire és semmire nem nézve. Akkora távolságot tartva még az őrtől is, mintha égetne.
Csak érjek el a szobámba. Csak érjek oda...

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#29Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Hétf. Aug. 29, 2022 10:24 am

2020. november 30. - ...nem félek!

- Hadd lássalak...
Az egész testemben végighasít a fájdalom a hangjára, pedig még ugyan csendesen beszél és ezúttal a fenyegető élt sem hallom kicsendülni. Mégsem mozdulok, maradok fekve, egészen összekuporodva az ágyam közepén, véletlen sem nézve rá.
- Kértem valamit.
Érzem, ahogy a súlya alatt benyomódik a matrac. Érzem a saját testem, minden fájdalmas lüktetésében ezt az apró változást is. De tovább játszom a süketnéma fiút, szándékosan mélyre taszítva a gondolatot, hogy ettől az ég világon semmi nem lesz jobb.
- Benjamin.
Pont olyan nyugodt a hangja, mint a legelső szónál volt, pedig már háromszor kért. Háromszor! Ez már sokkal több annál, mint amire általában futja a türelméből. Talán nem kellene tovább kockáztatnom. Ha túl sokáig húzom...
Már éppen megszólalnék, hogy közöljem vele, amit ilyenkor szeret hallani - miszerint semmi gond, nem haragszom -, megérzem a cirógató ujjait a karomon. Ha becsukom a szemem, egész kellemes is lehetne, de hamarosan úgy ügyeskedik, hogy a mozdulattal egyre inkább lefelé tolja rólam a vékony takarót.
Őszintén? Nem zavar, hogy hozzám ér, hiszen még ugyan óvatos és szerető. Egészen addig még így is kész lennék beszélni, amíg nem megy túl egy bizonyos ponton a takaróval. Amíg nem kerül az anyag a csípőm alá.
- Ne csináld, Steven... kérlek... - kezdek könyörögni csendesen, suttogva.
- Nézzenek oda, megtaláltad a hangod!
Apró köröket rajzolva mozog az ujja a csípőmnél, néha kicsit annál lejjebb is csúszva.
Szeretném visszahúzni a takarót, segítségül hívni a vékony anyagot, hogy rejtsen el Steven hangja és kezei elől.
- Mit ne csináljak, Benjamin?
A kezem nyúl a takaróért, ezzel próbára téve az eddigi türelmét. Valahol meg sem lep, hogy mint valami ragadozó, máris rászorít a csuklómra. A karomban úgy száguld végig a fájdalom, mintha megcsapott volna az áram.
- Ha nem voltál hajlandó felém fordulni, most már maradj nyugton!
Nagyot nyelek, de feladom. Érezheti, ahogy azt a kis erőt is hagyom eltűnni a karomból és amikor elereszt, csak szép lassan leteszem magam mellé a kezem.
- Szóval, mit nem szeretnél? Mit ne csináljak?
- Ne akarj többet.
- Mit, Benjamin?! Beszélj értelmes ember módjára, teljes mondatokkal.
- Ne csináld, ne--
Ha kimondom, valóságosabb lesz? Fájdalmasabb? Azt hiszem, még sosem hangzott el tőlem, hogy pontosan mit is tesz velem, ha úgy tartja kedve és... és most sem vagyok képes szavakba önteni.
- Nagyon fáj. Most minden nagyon fáj.
- Tudom.
Mosolyog?
Nem, nem lehet.
Biztos csak képzelem.
- Most már tényleg látni akarlak.
Ezúttal pedig engedek neki. Felé fordítom a fejem, ő pedig kap az alkalmon, hogy úgy érjen hozzám, hogy magamtól forduljak a hátamra, minden porcikám kitéve a kutató tekintetének.
- Ez megmarad pár napig - simít végig a felrepedt alsó ajkamon, és ahogy tovább halad, az összes kis sérüléshez fűz valami megjegyzést.
Az első pár után már nem figyelek, hiszen hosszú lesz a lista és hiába vizsgálja mindegyiket, mintha nem is tudná róluk, hogy kerültek oda... ez nem változtat a tényen, hogy mind az ő ütéseinek a nyoma.
- Mi lenne, ha közben beszélném hozzám?
- Nincs kedvem.
Azt sem tudom, mit akar, miről beszéljek, de nem érzem úgy, hogy lenne erőm. Létezni és levegőt venni is nehéz. Becsukott szemmel feküdni és nem összerezzenni, ha éppen - talán akaratlanul is - erősebben ér egy-egy ütésének köszönhető sérüléshez.
- Mit olvasol?
- Nem érdekel az téged...
- Vigyázz a szádra, Benjamin!
- Én nem félek.
- Tessék? - csukva a szemem, de a hirtelen haragra, ami a hangjából árad, úgy pattan ki, mintha megütött volna és azonnal magyarázkodok is.
- Ezt olvasom! "Én nem félek". Ez a könyv címe.
Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig levegőt sem véve várom a reakcióját. Kiabálni kezd? Újra megüt? Visszatereli a szót arra, hogy mit nem akarom, hogy tegyen?
- Lélegezz, fiú! ...és mesélj róla. A könyvről.
- Mit?
- Amit csak szeretnél.
...és én mesélek. Először akadozva, de mire Steven a sérülések vizsgálásának a végére ér és némán jelzi, hogy tegyem a fejem az ölébe, már egész lelkes vagyok. A beszédben. Egyre nagyobb lendülettel mesélem a történéseket és mire eljutok addig, ahol éppen tartok, már ott a mosoly az arcomon.
Annak ellenére is, hogy egy részem továbbra is tisztában van vele, egy szavam sem érdekli.
Vagy talán... mi van ha... ha mégis?

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#30Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Csüt. Szept. 01, 2022 1:37 pm

2021. október 02. - Csak csendesen

- Tudsz játszani?
- Nem.
- Hazudsz. Fussunk neki még egyszer. Tudsz játszani, Benjamin?
- Régen tanultam. Régen tudtam.
- Miért nem játszol nekem valamit?
Ez beugratós kérdés?
- Túl hangos. Nem szereted, ha hangos vagyok... ha zavarlak. Ha bárhol zene szól...
- Most nem dolgozok. ... Nem emlékszel? Ez a hely kikapcsolódásra és szórakozásra van. Itt nem kell csendben lenned. Senki nem hall és senki nem zavar minket.
- Emlékszem.
- Akkor...?
Nem felelek, aminek meg is van az eredménye.
Némán nyújtja oldalra a kezét, kényelmesen nyugtatva a karját a fotel karfáján és csak egyetlen ujja mozdul. Csoda, hogy meglátom az apró mozdulatot. Mi mást tehetnék, minthogy teszem, amit elvár és közelebb megyek? Egyik lábam a másik után, mígnem elég közel vagyok ahhoz, hogy az ujjai a karomra fonódjanak.
Szorít, de nem túl erősen. Határozott, de nem túl durva. És talán én sem vagyok olyan ideges. Akkor sem, amikor lefelé kezd húzni. A lábaim anélkül engedelmeskednek, hogy belegondolnék. Egy pillanat múlva már a fotel mellett térdelek, ülök a lábaimon, fejem a karfán.
Lassan cirógatni kezdi az arcom.
- Ha nem lennék itt, játszanál?
- Én...
- Eszedbe se jusson hazudni nekem!
- Azt hiszem, igen...
- Miért nem előttem? Mi bajod van azzal, hogy nekem játssz?
Van erre jó válasz?
- Nem tudom, Steven... - nyöszörgöm a fotel karfájába, belefúrva a fejem, valahol ösztönből, hogy elrejtsem magam előle.
- Benjamin, Benjamin...
Az egész testem megfeszül a feszült sóhajra, ami a szavait követi. Meg fog ütni. Magával rángat. Azt fogja mondani, hogyha nem akarom jól érezni magam és játszani, akkor majd ő fog. Ha nem játszok neki, majd ő elszórakoztatja magát. Ha nem...
- Legyél jófiú.
- Az leszek. Ígérem, Steven... ígérem, ígérem...
- Jó.
Majd talpra áll és egyszerűen... ott hagy a földön, a lábaimon ülve.
- Húsz perc múlva itt vagyok - veti még oda a szavakat olyan könnyed hangon, mintha azt mondta volna, elmegy bevásárolni a vacsorához.
Én pedig maradok. Értetlenül. Bizonytalanságban. Minden apró zaj után feszülten fülelve és értékes perceket vesztegetve, míg elég bátorságot gyűjtök, hogy akár csak a gondolat megfogalmazódjon a fejemben... tényleg magam vagyok. Legalábbis itt bent. Egyedül hagyott, hogy játszhassak. Mert nem akartam előtte...
Az arcomra szép lassan felfut egy mosoly. Először egész halvány, de minél tovább hagyom ott leplezetlenül, minél inkább hagyom kiszélesedni - és nem történik semmi rossz -, annál több erőt ad.
Végül úgy vágódok le a zongorapadra, hogy csak a bordázott bőr borításnak köszönhető a tény, hogy nem csúszok azonnal tovább, le a földre. Innentől viszont már lassítok. Óvatosan, egyetlen ujjal simítok végig a Steinway & Sons gravírozott logóján, majd az aranyozott betűkön is. Mintha bemutatkoznék neki és időt hagynék arra, hogy megismerje az ujjaimat, amivel a billentyűihez fogok érni. Mintha azt mondanám neki... nem bántalak... vigyázni fogok rád...
- Szerinted emlékszek még? - kérdezem végül tőle, közel hajolva a fekete és fehér billentyűkhöz, egyenesen neki suttogva a szavakat, mielőtt tényleg megszólaltatnám az első hangokat.
Még csak találomra. Csukott szemmel hagyom, hogy a kezeim menjenek a saját ösztöneik
vagy talán emlékeik után és minél inkább tetszik a semmiből előrántott dallam, annál inkább mosolygok. Annál inkább elfelejtem a jelent, a valóságom.
Majd sikerül leütni valami ismerőset. Újra és újra lejátszom azt az öt kis hangot, lassítva a tempón, mígnem felismerem, merre vittek az ujjaim.
- Szabad ezt...? - kérdezem saját magamtól a beálló csendben. Persze ugyanúgy játszom a dal kezdetét, csak a levegőben, pár milliméterrel feljebb, nem érve hozzá a billentyűkhöz. Aztán mégis leütöm az első hangot és a másodikat és még ha nem is tökéletes, még ha félre is játszik a kezem, a teret betölti az In The Wee Small Hours Of The Morning és a saját, a zongoránál sokkal csendesebb hangom, ahogy a szöveget is motyogni kezdem.
Lejátszom egyszer... kétszer... háromszor, legalábbis annyi részét, amire emlékszem és az sem állít meg, mikor észreveszem Stevent az ajtóban. Kényelmesen dől neki a fa keretnek és figyel. Én pedig mosolygok. Rá, majd vissza a zongorára. A kezem útját figyelem és még ha a szám össze is szorítom, nem állok le.
Akkor sem, amikor Steven beljebb jön.
Akkor sem, amikor mögém áll.
Akkor sem... nem igazán... amikor a keze... az ujjai a nyakamra simulnak. Tényleg simogat, ráérősen, leragadva az ádámcsutkámnál, mintha tesztelne... álmodozna... Nagyot nyelek és ezúttal már egy pillanatra megakadok a zenével. De végül a keze tovább indul, feljebb az államhoz, az arcomon át. Épp csak annyira markol végül a hajamba és húzza hátrafelé, hogy szavak nélkül is érezzem, mit akar. Én pedig engedelmeskedek.
- Játssz csak tovább nekem - ad engedélyt anélkül, hogy egyáltalán kértem volna... és elenged. Visszaül a fotelba és csak távolról figyel.
Én pedig játszok és... mosolygok.
Őszintén.
Hálásan.

idea

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#31Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Kedd Szept. 06, 2022 5:59 pm

2021 február 22. - Nem vagy bajban

- Van ott fent egy fura fiú.
Amint elhangzik azon a vékony hangon ez a pár szó, máris tudom, bajban vagyok.
Megint.
Pedig ezúttal nem csináltam semmit. Levegőt alig vettem egész nap és az ágyról sem másztam le. Ez tűnt a legbiztonságosabbnak. A lány volt túl kíváncsi, és én kerülök bajba.
- Hogy mondod, édesem?
- Van fent egy fiú. Nagyon fura.
Egyik határozott lépés követi a másikat, én pedig minden hanggal egyre kisebbre húzom magam az ágyon. De bármennyit teszek bele, nem tudok eltűnni.
- Megmutatom!
Úgy tör be újra a lány a szobámba, mintha otthon lenne. Gyorsan leellenőrzi, hogy még mindig itt vagyok, aztán újra kiszalad. Hallom, ahogy lényegében nekicsapódik a korlátnak és onnan kiabál le az előtérbe.
- Apa! Jössz?
Összeszorítom a szemem, és magamban könyörögni kezdek, hogy csak hallgasson el. Felejtse el, hogy látott. Felejtse el, hogy létezek!
- Van egy fiad, Steven? - az apa hangja, kihallani belőle az értetlenséget.
Magam előtt látom, ahogy a szavakat hallva Steven felpillant az emeletre, egyenesen a szobám irányába, végül vissza a vendégeire. Hallom a mély hangját, de nem értem a szavakat. Talán a lányhoz beszél. Csendesen, de határozottan. Elképzelem, ahogy leguggol hozzá, mint egy mindent tudó felnőtt, miközben a gyerek szintjén magyarázza el, hogy amit látott, képzelte.
- Úgy ismersz, Miller, mint aki elég felelőtlen hozzá? - jön végül a megszokott hangerő egy nevetéssel kísérve.
Kiráz tőle a hideg.
Felhúzom a lábaim és a térdeim előtt összefonom a karjaimat. Bármit megadnék, hogy most nem létezzek. Csak egy kicsit!
- A család nem minden esetben felelőtlenség és...
- Az unokaöcsém.
Szóval előadja a történetet. Annyiszor ismételte már el nekem is, hogy néha azon kapom magam, nemcsak hajlamos vagyok elhinni, de mint most is, némán kezdem vele mondani a szavakat...
- Meghaltak a szülei. Én vagyok az egyetlen, aki hajlandó volt őt befogadni. Senki nem akar egy bajos tinédzsert a nyakába.
Ez... nem teljesen az a történet.
- Azért ilyen fura? Mert szomorú a halott szülei miatt? - szól közbe a lány. Alig lehet nyolc, nem csoda, hogy még mindent kimond, ami az eszébe jut. Nem lehet hibáztatni, én mégis azt kívánom, bár elhallgatna végre.
- Azért fura, mert az apja rossz ember volt.
Micsoda? Nem volt az! Nem volt rossz...
- ...bántotta...
Soha! Soha nem bántott! Nem emelt se anyára, sem rám kezet! Soha, soha, soha!
- Az anyja meg mindenkinek széttette a lábát...
A kezem tehetetlenségemben ökölbe szorul. Alig érzem, ahogy a saját körmeim fájdalmasan a tenyerembe vájnak az erőtől. Hazugság. Minden egyes szava hazugság!
- Steven! Nem mondhatod a lányomnak...
- Tudod, mit jelent, amit mondtam, Marina?
Dehogy tudja! Csak egy gyerek, aki még azzal sincs tisztában, mikor kell csendben maradnia!
- Nem...?
- Az egyetlen, ami számít, hogy olyat csak a rossz kislányok tesznek. Te pedig nem vagy az, ugye?
- Mi lenne, ha kimennél az udvarra megnézni a halakat, Marina? Régen voltak a tóban különlegesek. Ha tetszik, neked is lehet majd otthon.
- Szabad?
Mikor számított neked, mit szabad és mit nem? - kiáltom fejben. Minden a lány hibája! Ha nyugton maradt volna és nem fut fel, akkor most nem hangzott volna el a sok hazugság, nem hinné egy idegen a szüleimről, hogy...
Alig hallom a könnyed, sietős lépteket és az ajtó hangját, ahogy a helyére csusszan a lány mögött. Alig hallom a további beszélgetéseket.
Nem mintha számítana. Ami lényeges, amit majd hallanom kell, a visszafojtott dühtől csöpögő nevem, az biztosan átüti majd a tudatom körül lebegő jótékony ködöt.

Fogalmam sincs, mennyi idővel később, amikor már teljesen csendes a ház, még mindig valamiféle nyomott hangulatban állok a fürdőszobában, miközben Steven szavai... nem, hazugságai! Steven hazugságai visszhangoznak a fejemben.
Úgy szorítom a mosdókagyló szélét, mintha az életem múlna rajta. Kapaszkodok a szürke márványlapba, mintha a világ összedőlni készülne körülöttem és ez lenne az egyetlen esélyem, hogy talpon maradjak.
Pedig nem reng a föld. Nem történik semmi.
A kezeim mégis szinte elfehéredtek az erőfeszítéstől és úgy érzem, nem én irányítok. Hiába parancsolnám meg magamnak, hogy viselkedjek már rendesen, nem tudnék engedelmeskedni.
Újra és újra nagy levegőt veszek, majd bent tartom, amíg égni nem kezd a tüdőm. Végül a sokadiknál az elhasznált oxigén egy zokogó hang kíséretében tör utat magának.
- Basszameg... - motyogom az orrom alatt, véletlen sem pillantva fel az előttem lévő tükörbe, ahogy megpróbálom visszatömni a könnyeket és az egész kiborulásom oda, ahova tartozik. Mélyre a sötétségbe.
De legalább ezzel elérem, hogy újra parancsolni tudjak a saját testemnek. Ösztönből eresztem el a pultot, hogy megdörzsöljem a szemem, éppen akkor tüntetve el az árulkodó könnycseppet, amikor Steven mögém lép.
Valahol hálás vagyok neki. Essünk túl rajta. Üssön meg, vagy tegyen, amit akar, csak legyünk túl a büntetésen és a fejemben lévő zsongást váltsa fel a zsibbadtság.
Egy pillanatig, amikor mögém lép, úgy érzem mindenre felkészültem, amennyire lehet, de a keze... a keze, amikor a derekamhoz ér egyszerűen birtokló, de nem durva és ez akkor sem változik, amikor a nadrágom korcája és a bőröm közé csúsztatja a kezét. Talán balga módon teszem, de ennyi… az erőszakosság puszta hiánya elég ahhoz, hogy leeresszek és engedelmes fiú módjára simuljak hozzá. Ezt akarja, nem? Vagy csak csapda lenne? De mit veszíthetek? Ha viselkedek...
Egy hosszúra nyúlt másodperc erejéig magamon érzem a vizsgáló tekintetét, közben mintha olvasna a gondolataimban... pedig nincs rá szüksége. Tudja, hogy mit akar, hogy fog megbüntetni és biztos vagyok benne, még azzal is tisztában van, min kapott éppen rajta. Valószínűleg tetszik is neki.
Talán elraktározza a képet és kitűzi maga elé valami célnak. Talán le is íratja velem, mintha egy rögtönzött bakancslista lenne, ami a mai napra szól.
Ha már úgyis állandóan firkálsz valamit... - mondaná, mielőtt diktálni kezdene.
Dolgok, amiket ma meg akarok tenni:
1) Átnézni a papírokat a hétfői tárgyalásra.
2) Addig beszélni a bejárónővel, amíg azt is szégyellve vallja be, amit sosem követett el.
3) Sírásra késztetni Benjamint, miközben megismételjük a tegnapit egy nagyobb, durvább, fájdalmasabb fokozaton…
Én pedig jófiú módjára minden szavát pontosan lejegyezném, majd színessel húznám ki a sorokat, amiket teljesít.
- Későn jövök haza. Meg kell erősíteni az aláírt szerződést. Szóval ne várj meg ébren.
- Nem tettem semmi rosszat, Steven! - a hangom még a saját fülem is sérti. Túl hangos és közben még rekedt a tegnap éjszakának köszönhetően.
- Hogy mondod?
- Nem... nem tettem semmi rosszat… esküszöm.
Teljes csend a felelet. Én pedig hallom a fülemben az egyre hevesebben dobogó szívverésem. A hallgatása sosem jelent jót.
- Nem szóltam, nem mozdultam, a lány csak úgy… betört a szobámba. Le se tettem a lábam a padlóra! Csendben voltam… - minden szóval hangosabb vagyok. Minden szóval magasabb hangon magyarázok.
- Csendesen, Benjamin... Shh... - csitít és a keze az állkapcsomhoz siklik, majd a torkomra. Egyetlen ujja nyomódik arra a bizonyos puha pontra, alig a legkisebb erőfeszítést fejtve ki, ahogy kissé hátra, maga felé fordítja a fejem.
- Komolyan azt hitted, hogy meg foglak büntetni? Valami olyan dologért, amiről nem tehetsz?
Bólintanék, de egyrészt van olyan erős a tartása, hogy képtelen legyek rá, másrészt pedig... elszégyellem magam, amiért vissza kellett kérdeznie. Tényleg ezt hittem, ezt hiszem, de ezek szerint én...
- Csak akkor bántalak, ha nem viselkedsz. Nem jó kedvemből. Soha nem azért büntetlek, mert úgy tartja kedvem. Azt hiszed, élvezem, amikor sírsz és könyörögsz, hogy hagyjam abba?
Erre tényleg válaszolnom kellene?
- Ismételd csak szépen utánam… Nem élvezem, amikor meg kell büntetnem téged.
- Nem élvezed, amikor megütsz.
- Majdnem jó.
- Nem élvezed… amikor meg kell büntetned.
- Nem büntetlek olyasmiért, amiről nem tehetsz.
- Nem büntetsz olyasmiért, amiről nem tehetek.
- Csak arra kérlek, hogy viselkedj.
- Csak arra kérsz, hogy viselkedjek. Legyek jófiú és...
- Shh.
Azonnal elhallgatok, mintha megütött volna, pedig... semmi nem történt. Nagyot nyelek, mire az ujja szinte már szeretően kezdi simogatni a nyakam. Sőt, hamarosan meg is csókolja a saját ujjai nyomát, mélyen szívva be a bőröm illatát.
- Mint mondtam, ezúttal semmi rosszat nem tettél - ereszti el a nyakam és lép hátrébb. A tükrön keresztül, csak félig arra lesve is látom, hogy rám mosolyog. Végül pedig odaveti, újra elmondja, hogy későn jön haza, ne várjam meg ébren.
...és én is képes vagyok visszamosolyogni rá. Nem haragszik. Nem dühös. Ezúttal nem én voltam a rossz. Nem vagyok bajban.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#32Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Kedd Szept. 06, 2022 6:00 pm

2018. október 06. - Szökevény… csak egyetlen napra

Még nem igazán vagyok ébren. Az agyam egy apró része dolgozik csak, ami három dolog fog fel éppen. Az első a kintről beszűrődő szokatlan, tompa zajok tömege. A második a takaró, amibe félig bele vagyok csavarodva és ami ahogy fordulok és nyújtózok túl jólesően dörzsölődik a rajtam lévő vékony alsó anyagán keresztül hozzám. Szinte hallom a saját, csendes reakcióm, ahogy az egésznek köszönhetően máris sikerül egy kicsit magasabbra, kicsit stabilabbra tornáznom a reggeli sátrat. A harmadik… a zene, ami beszűrődik a még félig álmommal kevert valóságomba és emellé csapja meg az orrom a mentolos illat.
Egy pillanatra felélénkül az álomvilág és én máris lennék egészen visszacsúszni. Miért ne tenném? A testem már ébren, de az agyam még álmodik… igazán hagyhatnám érvényesülni az előbbit. Csak egy kicsit. Tíz perc elég lenne. Már éppen keresi a kezem az utat a takaró alá, amikor rájövök, hogy ez valami egészen más zene, nem az, ami otthon szokott szólni. Meg amúgy is… hogy szűrődik be a szobámba? Nem szokott soha olyan hangos lenni, hogy felkússzon az emeletre, be a csukott ajtón és…
- Felébresztettelek?
Amint a gondolatsor végére érek és kipattan a szemem ez a kérdés fogad és Derek tekintete máris összeakad az enyémmel az ággyal szemben lévő fürdőszoba tükrében.
Megszólalni nem tudok, de megrázom a fejem, próbálva félrelökni minden gondolatot, elképzelést, álmodozást, ami az előbb minden másodperccel egyre növekvő hévvel száguldott a gondolataimban. Kár, hogy az egész nem gombnyomásra működik és egyáltalán nem segít a zene… Derek csendes éneklése… és az, hogy láthatóan a reggeli zuhany után produkálja magát a saját tükörképének, egy szál bokszeralsóban táncolva…
Jobb ötlet híján úgy nyomom a fejem alól a párnát az arcomba, mint a filmekben a tinilányok, hogy néma kiabálás formájában adják ki magukból a feszültséget.
- Jól vagy, Benji?
- Ne szólj hozzám!
- Jól vagy...?
- Igen! - kiabálom a választ a párnán keresztül, mire felhangzik a nevetés. - Nem ér kinevetni!
- Nem?
- Nem… - ez már csak motyogás, de végre leeresztem a párnát, mire Derek újra rám emeli a tekintetét a tükrön keresztül. Olyan vigyor ül az arcán, mintha pontosan tudná, mi van velem. Valószínűleg tudja is. Már a gondolat elég, hogy mérhetetlenül zavarban legyek - nem mintha amúgy olyan könnyedén kezeltem volna a helyzetet.
Nem lehetne ez az egész mégis egy álom?
Légyszi, légyszi! Legyen álom, amiből felébredek… most! Vagy most! Most…? Kérlek…?
Nem. Nem jött be, bármilyen erősen is szorítom össze a szemeimet, amikor kinyitom, ugyanúgy Derek ágyában fekszek, ugyanúgy képben van a zavarom minden mással együtt. Főleg Derek táncával. Úgy riszál, mintha élete legboldogabb napja állna előtte, én pedig egyre nagyobbakat nyelek.
- Derek?
- Mondd csak, szépfiú.
- Becsuknád az ajtót…? Kérlek…
Újra hallom a dörmögős nevetést, de csukódik a fürdőszoba ajtaja, a zene tompábbá válik és máris úgy érzem, hogy egy kicsivel több esélyem van megküzdeni a saját testemmel. Sorra idézem fel az összes Ork nevét, aki csak eszembe jut, hogy biztonságosabb mederbe tereljem a képzeletem.
- Gorbag, Mauhúr, Bolg, Azog, Sagrat, Ufthak, Lagduf… - motyogom őket az orrom alatt, összeszorított szemekkel újra és újra, mindig újabbakat adva a listához, ha épp eszembe jut valaki.
- Orkok, ahogy éppen lemészárolják őket… Gimli, amikor levágja egy ork fejét és a fekete vér az ő szájába fröccsen…
Egészen beleélem magam a képbe és tovább is szövöm, miszerint a csata után törp gyerekek tévendek a mezőre és…
- Jól vagy?
Észre sem vettem, mikor nyílt az ajtó és került mellém Derek.
- Ühüm.
- Biztos?
- Biztos. Csak kérlek, ne beszéljünk róla…
- Arról, hogy milyen állapotban voltál hajnalban? Hogy mennyire ki voltál bukva, amikor sírva megjelentél az ajtónkban és…?
- Arról se! Jól vagyok. Tényleg. Csak kicsit viharosak otthon a dolgok.
- Tudják a szüleid, hogy itt vagy?
- Szerinted, Derek?!
- Hívd fel őket, oké?
- …nem…
- Azt akarod, hogy valahogy megtudják, itt vagy és meglássanak az ágyamban?
Bármikor zavarba jönnék már a gondolatra is, hogy esetleg… valamikor… valami párhuzamos univerzum szintjén ez tényleg megtörténhet, de most nem. Most csak vállat vonok és sértetten magamba zárkózok.
- Csörög - nyomja a fülemhez a mobilom Derek, mire némán formázva a szavakat elküldöm a jó fenébe. Persze, hogy egy pillanatig sem vesz komolyan, csak nyom egy csókot a hajamba és int, hogy ő addig magamra hagy.
- Szia anya…
- Beanie! Hol vagy kisfiam?! Minden rendben? Jól vagy?!
- Jól vagyok anya…
- Nem teheted ezt velünk, ugye tudod?!
- Sajnálom, anya.
- Apád érted megy, rendben? Csak mondd meg, hol vagy. Danielnél?
- Tud apa vezetni?
Józan? - egészítem ki fejben a kérdést.
- Gyönyörűségem…
Abban a sóhajban, amivel kimondja ezt az apró becézést, minden benne van. Főleg az, hogy nagyon szeret, de erről nem beszélünk. Gondolom, akkor most megint visszakerült a régi lemez, amikor úgy teszünk, mintha.
- Érted megyek akkor én. Azt jobban szeretnéd? Utána elmehetünk…
- Most készülünk a városba a srácokkal - szakítom félbe. - Szeretném velük tölteni a napot, oké? Csak ma. Estére otthon leszek.
- Szeretünk, ugye tudod?
- Ühüm.
Akaratlanul is egyre erősebben szorítom a telefont a fülemhez.
- Ez nem te vagy, Beanie. Te nem olyan vagy, aki egy szó nélkül eltűnik az éjszaka közepén. Nem akarom, hogy olyan legyél…
- Nem leszek olyan, mint ő. Nem hagylak egyedül. Csak ma szeretnék egy kicsit a barátaimmal lenni.
- Ő sem hagy egyedül, csak dolga van, te is jól tudod.
- Tudom. Úgy értettem.
Túl hosszúra nyúlik a csend. Hallgatom, ahogy anya a hívás másik oldalán lélegzik és amikor úgy érzem, már nem bírom tovább, újra megszólalok.
- Akkor maradhatok?
- Persze, gyönyörűségem. Csak vigyázz magadra. Este találkozunk.
- Oké. … szeretlek.
- Én is, Beanie. Én is szeretlek.
Úgy nyomom ki a hívást és hajítom el a telefont, mintha egy kattogó bombát hatástalanítottam volna. És csak ülök az ágyon. Egy kicsit. Egy egészen kicsit. Tényleg. Aztán Derek után indulok, halvány mosollyal az arcomon támaszkodok meg az ajtófélfánál és nézem meg a tetőtől-talpig fekete szerelésében.
- Vigyél el valahova! Akárhova!
- Te pedig gyere ide egy csókra - vág vissza és már nyújtja is a karjait. Úgy bújok közéjük, mintha az életem múlna rajta és már csókolom is. Hagyom, hogy a közelsége kitakarítsa a gondolataimból a valóságot, míg az egész világom nem kezd Derek körül forogni.
- Keress valamit a ruháim... vagy akár Lizzie dolgai között. Hátha akad akármi, ami jó lesz rád és nem túl csajos - tol el magától végül csak annyira, hogy rám tudjon nézni.
Aprót bólintok. Mosolyogva. És húsz perc ruhaválogatás, majd valamivel több, mint három óra kocsikázás és a rádióval éneklés után már eszembe sem jut semmi otthoni gond. Akkor meg főleg nem, amikor már Derek mellett ülök valami indie zenekar koncertjén, a színpadtól méterekre és azt nézem, ahogy a sokadik mentolos cigarettát szívja el.
Most mondanám, hogy a tőle kapott üveg pia késztet cselekvésre, de az üveg valójában csak egy műanyag pohár és az alkohol egy adag tonik két korty ginnel meglöttyintve, amit már Derek adott hozzá a flaskájából. Az egészhez pedig vigyorogva könyörgött ki nekem az egyik árustól egy fél citromkarikát.
Szóval… nem, nincs valódi kifogásom, miért csinálom, amit, hiszen ez semmi pia, mégis gondolkodás nélkül nyúlok az aktuális szál cigi után és veszem el az ujjai közül. A csuklómon közben úgy csilingelnek a színes fém karkötők, amiket az egyik itteni standnál vettem, mintha valami vészharang lenne, hogy jelezze, hülyeségre készülök.
- Mit csinálsz, Benji?
- Ki akarom próbálni.
- Nem. Dehogy akarod.
- El tudom dönteni!
- Meg vagy veszve mostanság ezzel a lázadó őrültséggel… Tényleg rossz hatással vagyok rád... - sóhajt végül és természetesen visszaveszi a szálat, mielőtt esélyem lenne ténylegesen beleszívni, ahogy tőle láttam.
- Derek!
- Nyugalom. Kipróbálhatod - teszi végül hozzá, miközben egyik keze a combon, egyetlen ujjal simogatja a puha, belső oldalt, de a célját eléri. Egyhelyben tart, amíg beleszív a szálba, majd csukott szájjal rám mosolyog és teljes testtel fordul felém.
A szabad keze megfogja az állam és elkezdi húzni, amíg ki nem nyitom a szám. Aztán megcsókol. Itt, idekint, mindenki előtt és közben átfújja a füstöt. Reflexből nyelek, de még csak vissza sem csókolom. Sőt, levegőt sem veszek! Szó sincs róla!
El lehet ezt rontani? A cigizést?
- Ne szokj rá, oké? Undorító, hülye szokás. És vegyél levegőt, különben megfulladsz! - rám vigyorog, miközben elereszt, én pedig ekkor már kénytelen vagyok hallgatni rá. Lélegezni. Ezzel együtt leszívva a füstöt, mire szinte azonnal elkap a köhögés.
- Oké, azt hiszem, emiatt nem kell aggódnunk - neveti el magát, miközben én már könnyek között próbálok megbirkózni a köhögéssel.
Együttérzés, mi? Én szenvedek, ő pedig nevet! Mégsem tudok rá haragudni. Mindezt bizonyítja, hogy miután képes vagyok megszólalni, igazán részletekbe menően magyarázom, hogy szeretem a cigarettájának az illatát, de maradjunk abban, hogy csak rajta. Az egész kis előadásért, amit rögtönzök neki, olyan mosolyt villant rám... és úgy húz az ölébe egy elnyújtott csókra, amitől azt érzem, teljesen megveszek.
Bolondulok érte.
Fülig… teljesen… oda meg vissza…
És több óra távolságra otthonról valahogy elfelejt az is érdekelni, hogy ki lát minket és ki nem.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#33Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Csüt. Szept. 29, 2022 3:05 pm

- Apa... - nagyot nyelek a saját, üvöltéstől és sírástól rekedtes hangom hallatán, de ezúttal a folytatást akkor sem gyömöszölöm vissza. Hagyom szabadon garázdálkodni a viszonylag üres szobában.
- Nem tudnál most hős lenni? Csak még egyszer? Értem jönni? Hazavinni? ...papa...
Az utolsó szó már egy félig-meddig visszafojtott zokogás kíséretében jön ki. Kölyök voltam még, amikor utoljára így hívtam, de most olyan természetességgel bukott ki a szó, mint semmi más.
Nem mintha számítana.
Nem mintha bárkit elérnének a szavaim.
Bárkit elérhetnének.
Vagy egyáltalán bármit érnének.
Sem a kimondott, sem a leírt. Ezt is valójában írni szerettem volna a feleslegesen lekörmölt levelem végére. De a ceruza kiesett a kezemből, így maradtak a hangosan elsuttogott szavak. Amúgy is, ha befejezném sem mehetek és adhatom fel, nem igaz? Nincs hova. Nincs kinek. Mégis valahol azt reméltem, jól fog esni.
De most csak jobban fáj.
Egy röpke másodpercre hagyom, hogy maga alá temessen az érzés, de mire összeszedném magam, már talpon vagyok. Nem magamtól. Egy kéz ránt fel és hiába próbálok, nem tudok ránézni a tulajdonosára. Nem látom tisztán. Nem mintha szükségem lenne bármi ilyesmire, hogy megbizonyosodjak róla, kinek a keze az.
- Miket hordasz itt össze? És amúgy is, kihez beszélsz?
Rossz napja van.
Nagyon rossz.
Ha nem lenne egyértelmű az apró jelekből, ha nem ismerném már annyira, akkor is tudnám. Abból, amit már ma tett. Nem érzem, hogy fájna bármi, fizikailag, mégis tudom, hogy ez ma már a negyedik, amikor belém köt.
- Bocsánat - motyogom ösztönből.
- Ne az orrod alatt mondd! Beszélj normálisan!
- Bocsánat!
- Mi volt ez az egész szöveg?
Mikor nem válaszolok, erősödik a szorítása a karomon és... és bennem kikapcsol valami.
- Halljam! Mondd utánam!
- Mit? - teljesen őszinte az értetlenségem. Fogalmam sincs, mit mondott. Fogalmam sincs, megütött-e. Fogalmam sincs, mit kellene utána ismételnem. Fogalmam sincs... hogy kerültem a valamiért szinte üres szobámból a fürdőszobába.
Nem kellene amúgy is a szobában bútoroknak lennie? Könyveknek? Szinte sosem volt ilyen üres a hely és az előbb... az előbb még a könyvekkel teli szekrényemnek dőltem, nem?
- Legyél jófiú, Benjamin! Legalább próbáld meg!
- Én próbálok...!
- Helyes. Akkor halljam: Nem jönnek érted. Senki nem jön érted. Akárhogy könyörögsz.
- Tudom, hogy nem, csak...
- Nem jönnek érted. Senki nem jön érted.
Összeszorítom a szám, de makacsul hallgatok. Ha kimondom úgy, ahogy azt ő elvárja, attól valóságosabb lesz.
- Gyerünk! Senki nem jön érted, bárhogy könyörögsz. Nem hallom!
Mire észbe kapok... újra... - mi a frászért kapcsolok le állandóan? - a zuhany alatt állok, a víz kegyelem nélkül ömlik a fejemre. Próbálok kibújni alóla, de Steven mindig visszalök, mígnem inkább félig bent marad velem, csak azért, hogy nyugton tudjon tartani.
Próbálom legalább fejem eltartani, elhúzni, de az egész eredménytelen vergődés, semmi több. Végül a víz kezd egyre hidegebb lenni. Ezer meg egy apró jeges tűszúrás minden csepp a csupasz bőrömön.
Igen. Csupasz bőr. Meztelen vagyok. Miért?
- Próbáljuk meg újra, mit szólsz?
Bólintok. Mindent és bármit, csak legyen vége. Engedjen ki a hideg víz alól. Hagyjon magamra.
- Nem jönnek érted.
- Nem jönnek...
- Már majdnem jó volt. Próbáld meg még egyszer, Benjamin. Nem jönnek érted.
- Nem jönnek... értem.
Az utolsó szónál összekoccannak a fogaim. Fázok. Nagyon fázok.
- Senki nem jön érted.
- Senki nem jön értem.
Fáj a mozdulat, amivel kapaszkodok a karjába, ami a nyakamnál fogva tart bent. Fájnak a mozdulatok, amivel a karját markolom. Kapaszkodok belé, mintha az életem függene tőle.
Ha belegondolnék, talán elismerném, hogy így is van.
- Senkinek nem kellettél.
- Senkinek nem... senkinek... nem kellettem.
- Hálás lehetsz, amiért én úgy döntöttem, hogy itt jó helyen leszel nálam.
- Hálás... hálás lehetek... hálás vagyok... Steven... tényleg hálás... hálás vagyok...
Alig bírok beszélni. Fázok. Fáj. Minden fáj. A víz. A bőröm. A fogaim, ahogy a remegéstől össze-összekoccannak. Fáj, ahogy levegőt veszek. Ahogy minden szóhoz lenyelek egy keveset a jeges vízből.
Nagyon fázok.

A saját hangom rángat ki az egészből. A saját... halk... nagyon halk nyöszörgésem. Fájdalmasan görcsben van az egész testem és tényleg fázok. De az ágyamban vagyok. Egyedül. Nincs itt Steven, nem kiabál és nem ismételteti velem a saját szavait, amíg ő maga meg nem bizonyosodik róla, hogy az elsőtől az utolsóig elhiszem őket.
De nem hiszem el őket. Igaz? Hiszen el sem hangzott egyik sem. Most... most tényleg nem.
Mégis a fülemben hallom a hangját. Az ágyon az izzadtságának a szagát, mintha teljesen átitatta volna, pedig ma nem jött el eddig értem és különben is minden tiszta, mégis... Érzem őt. Az ágyamon. Magamon. Magamban.
Ki kell másznom az ágyból. Eljutni a fürdőszobáig. Beállni a zuhany alá. Lemosom magamról. ...és amúgy is... az igazán meleg... forró víz jót fog tenni, ebben biztos vagyok.
Ha papa nem is jöhet értem. Ha anya nem ölelhet. A forró zuhany attól még jó érzés lesz.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#34Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Hétf. Okt. 03, 2022 2:47 pm

2013. november 28. - Egy nap

- Anya! Indulunk! - szaladok le a lépcsőn, teli torokból kiabálva, hogy biztos meghallja, bárhol is van.
- Nincs szaladgálás! Még a végén leesel nekem - jön szinte azonnal a szigorú hang, mire úgy torpanok meg, mintha az ingemnél fogva ragadott volna meg valaki. Pedig semmi ilyen nem történt. Anya is csak a korlát mellett áll és nyújtja felém a karját, hogy hajoljak oda hozzá.
- Bocsánat.
- Érezzétek jól magatokat, Beanie - nyom puszit az arcomra.
- Elárulod, mit tervez apa? - súgom a fülébe, egy pillanatra belekapaszkodva a nyakába.
- Titok. Nekem sem árulta el.
- ...oké - akkorát sóhajtok ehhez az apró szóhoz, mintha a világ legnagyobb titkát tartanák elzárva előlem. De aztán felkapom a könyvem a nappaliból és rohanok kifelé. Ez már nem a lépcső, itt lehet, nem igaz?

***

- Tedd le azt a könyvet, fiam. Legalább egy pár percre.
- Oké.
- Idekint egy egész világ van, te pedig még most is a betűket falod.
- Ühüm.
- Figyelsz te rám egyáltalán?
- Bocsánat, papa. Apa.
A dörmögős nevetés betölti az egész kocsit, de ennek hatására én is leteszem a könyvet. Csak az ölembe, egy ujjam a lapok között, rögtönzött könyvjelzőként.
- Tudod, hogy nem zavar, amikor papának hívsz.
- Tudom. De...
Vállat vonok, egy kicsit lecsúszva az ülésen, lényegében próbálva eltűnni benne, hátha akkor nem kell válaszolnom.
- De túl nagy vagy már hozzá?
- Valahogy úgy.
Éppcsak felsandítok rá, de hiába ő vezet, még így is elkapja a tekintetem és elmosolyodik, mielőtt összeborzolná a hajam.
- Mit olvasol egyáltalán?
- Cirque du Freak-et!
- Ez valami...
- ...vámpíros. Danny adta kölcsön, de hazafelé megvehetnéd nekem is. Meg ha már ott vagyunk, az összes többi részt is esetleg...
- Hé! Mikor lett ez a "tedd le a könyvet" beszélgetés "még több könyvet" könyörgés, hm?
- Kérlek, apa!
- Szó sem lehet róla.
- Légyszi, légyszi, lééééégyszi!
- Nem kell neked még több könyv, Benji. A világból kellene inkább egy darabot látnod, nem gondolod?
- Nem igazán.
- Oh te...! - ezzel emeli is karját, míg másikat a kormányon tartja. Én már ennyiből tudom a dolgom, szó nélkül bújok az oldalához, csak egy pillanatnyi ölelésre és a puszira, amit a fejem tetejére nyom.
- Majd megbeszéljük, oké? Most viszont játsszuk kicsit. Mit szólsz?
- A szokásost?
- A szokásost.
- Én kezdek!
- Legyen.
- Én vagyok... a kisegér a mezőn.
- Én vagyok a fűben csúszó kígyó. Csendben megvárom a kisereget és egyben lenyelem.
- Milyen fajta kígyó?
- Okostojás...
- Csak egy kicsit - vigyorodok el ültömben, teljesen becsukva a könyvet és próbálok a lehető legjobb válasszal előállni.
- Mongúz! Az a legtöbbet legyőzi. Szóval, én vagyok a mongúz, ami nagy harcok árán levadássza a kígyót, mivel a mérge nem hat rá!
- Ügyes, ügyes. Csak tudnám, honnan szedsz ilyen állatokat, mint a mongúz...
- Te jössz, apa! Gyerünk! Valami jót és nehezet!
- Legyen. Én vagyok a sakál, aki... az afrikai magas fűben bujkál az áldozatára várva...

***

- Hova megyünk, apa? - a megszokottnál is csendesebbé válik a hangom, ahogy rákanyarodunk egy poros földútra.
- Mondtam már, hogy meglepetés.
- Oké, de...
- Hamarosan meglátod, fiam.
Nagyot nyelek. Bízok apában. Szeretem. De ha ez is egy olyan próbálkozás részéről, mint pár hónapja volt, amikor elvitt a helyi Youth Sports Leagues-hez, hátha megtetszik valamelyik sport...
- Apa?
- Már itt is vagyunk. Tedd el a könyvet és kiszállás. Majd a kis épületben átöltözünk.
A könyvig eljutok, de ezt leszámítva meg sem mozdulok. Bizonytalanul és bizalmatlanul bámulok ki a szélvédőn, nézem az erdő szélén ácsorgó, terepmintás ruhába öltözött apákat és fiaikat. Ez eddig nem olyan rossz, bár szívesebben maradnék idebent és fejezném be a könyvet egy délután alatt. Még csak most beszélget Darren és Mr. Crepsley! Innen lesz igazán izgalmas - legalábbis Daniel állítása szerint, de én már most is nagyon élvezem.
- Kiszállás, Beanie. Ahogy nézem, már csak ránk várnak.
- Mit fogunk csinálni?
- Sétálunk, megfigyelünk pár állatot és ha szeretnéd, akkor viszünk is haza valamit vasárnapra. Nyulat, madarat, szarvast...
- Vadászni jöttünk?! - kapom felé a tekintetem és már rázom is meg a fejem. Akkor meg még nagyobb lendülettel, amikor elkapom az egyik felnőttet, ahogy fegyvereket oszt ki az apáknak.
- Beanie... pontosan tudod, hogy készül az étel, ami eléd kerül. Azt az állatot is lelövi valaki... Azt a nyulat is levadászta valaki, aminek a tegnap esti nyúlpörkölt...
- De nem én! Nem te! Nem mi! Nem akarom - megint megrázom a fejem, ezúttal már egészen lehajtva, magam elé nézve, a bakancsom vizsgálva.
- Ideje, hogy valami igazán férfiasat csinálj! Nem szeretnéd? Nem lenne jó igazi férfinak lenni? Az éneklés, a zenék anyukáddal, az olvasás, sőt a tánc...
- ...nem akarok...
-... meg miegymás egy dolog. Úriember dolog. Rendben is van. De attól még...
Újra és újra félbeszakítom. Nem érdekel, hogy beszél közben. Nem érdekel, hogy nem illik. Meg sem akarom hallani a szavait.
- Nem akarok vadászni! Nem akarok megölni egy állatot sem! Nem akarom látni! - érzem, hogy akaratlanul is utat tör magának pár lázadó könnycsepp, de igyekszek nagyon gyorsan le is törölni.
- Apa! Kérlek! - egyre hangosabban beszélek, szinte már kiabálok, de nem nézek felé. Nem mintha szükség lenne rá.
- Benjamin!
Ahogy elhangzik a szájából a nevem, abban minden benne van. Szomorúság, lemondás, düh. Talán csalódás.
De én mondtam, hogy nem is igazán ismer!
- Ezt játszottuk egész úton. Erről szól a játékunk is. Vad és vadász.
- Akkor nem akarom többet játszani. Nem akarom, apa. Nem akarok kiszállni sem.
- Ráadásul van ott egy csomó veled egykorú gyerek is. Sőt, nálad fiatalabbak is. Jó móka lesz!
- Ne kelljen...
Meg sem próbálom befejezni a mondatot, és ezúttal már apa is csak sóhajt mellettem. A csend, ami végül kettőnk közé telepszik mindent még rosszabbá tesz. A fejem továbbra is lehajtva, de még így is látom, ahogy apa fáradtan a kormányra teszi a karjait, majd rá a fejét. Minden erőmmel próbálok nem sírni.
- Mindjárt jövök, rendben, fiam? - szólal meg végül.
Talán válaszra vár. Talán a csodára, hogy kipattanok és vele tartok. De semmi ilyesmi nem történik, ő pedig feladja a várakozást.
- Mindjárt jövök - ismétli el, majd mielőtt tényleg kiszállna, megsimogatja a fejem, miközben én még a levegővételt is visszafogom. Nem fogok sírni!
Vagyis de.
Amint kiszáll a kocsiból kitör belőlem a sírás. Nem akarok itt lenni. Nem akarok menni. Nem akarok vadászni. Csak haza akarok menni a könyvemmel, bekuckózni a nagy fotelba a lemezek mellé és olvasni.
Hagyni, hogy anya megpusziljon. Egyszerre fintorogni és mosolyogni, amikor apa összeborzolja a hajam.

***

Apa elég sokáig beszélt a többi emberrel, mire visszaért, én már átmásztam a hátsó ülésre és lefeküdtem. Egy szót sem szólt, engem pedig elálmosított a csendes út. Meg talán a sírás, miután alig észrevehető szipogássá csendesült.
- Haragszol, papa? - szólalok meg, ki tudja mennyi idővel később. Nem ülök fel, de a két ülés között látom, hogy újra a megszokott, sivatagos környék öleli körül az utat.
- Ébren vagy? - kérdez vissza válasz helyett, ahogy egy pillanatra összeakad a tekintetünk a visszapillantótükörben.
- Haragszol?
- Nem, fiam. Persze, hogy nem.
Nem hiszek neki. Nem tudom, miért. Pedig apa nem szokott hazudni. Soha. Mégsem érzem a nagy nyugalmat, aminek meg kellene szállnia. Nem haragszik.
- Csalódtál bennem?
- Dehogy. Ugyanúgy szeretlek.
Ez vajon válasz a kérdésemre? Vagy inkább az lenne az igazság, hogy csalódott, de azért szeret?
- Megálljuk a könyvesboltnál hazafelé menet? Szeretnéd azokat a könyveket?
- Aha... - bököm ki a választ nagyon is megkésve.
Ezúttal nincs mosoly, nincs lelkesedés a hangomban és valószínűleg apa is érzi a különbséget, mert már jön is a folytatás részéről.
- Addig is, mi lenne, ha olvasnál nekem abból a könyvből, hm? Kíváncsi vagyok, mi olyan jó benne.
Nem felelek, de felülök és az ülések között előre nyomva a fejem elveszem a könyvet. De maradok hátul. Maradok ott és megkeresem a fejezetet, ahol tarottam.
-"It is not true that that all tarantulas are poisonous, Mr. Crepsley said. He had a deep voice. I managed to tear my eyes away from Steve and..."

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#35Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Kedd Okt. 04, 2022 11:16 am

2021. március 10. - Halak

Amikor hagyja, hogy a reggelinél olvassak, tudom, hogy az egy jó nap lehet. Ha ügyes vagyok és mindent jól csinálok, akkor van rá esély, hogyha el is rontják a kedvét, nem rajtam vezeti majd le. Így hát megengedem magamnak, hogy egészen elvesszek a történetben, amit még én sem értek, miért választottam, de élvezem. Éppen a kötet végén található recepteket böngészem a sztorihoz egy halvány mosollyal az arcomon, amikor félig tudat alatt beszűrődik Steven hangja.
- Persze, hogy kiszedettem őket. Miért hagynám ott rohadni?! ... Persze. ... Még ma akarom! ... Miért kellene érdekeljen, hogy oldjátok meg? Én fizetek, vagy tévednék?! Minden más nem az én bajom. ... Ma este halakat akarok látni abban a tóban!
- Az jó lenne... - csak az orrom alatt suttogom, de még így is érzem, ahogy rám villan Steven tekintete. Egy másodperc múlva pedig már ki is nyomja a hívást.
- Mit beszéltél, miközben telefonáltam?
Egy kicsit összehúzom magam ültömben, csak a könyv lapjai felett lesve az irányába, de véletlen sem rá. Csak hogy... lássam, ha mozdul, azt hiszem.
- ...hogy az jó lenne... - ismétlem el pontosan azokat a szavakat. Tudom, hogyha egy szóval is többet mondok, az feltűnik neki.
- Mi lenne jó? - figyelem, ahogy a keze teljesen nyugodtan és lassan mozdul és felvéve a poharat megiszik pár korty narancslevet.
- Ha újra lennének halak a tóban. Szerettem őket.
- Tudom.
Talán tényleg tudja és talán egy kicsit értem is akarja őket pótolni?
Valahol még mindig ez a gondolat mozgat órákkal később is, amikor már a nagy fa árnyékában megbújva firkálok a füzetembe. Mindent és bármit, ami eszembe jut. Szavakat, amik megtetszenek, egyszerű madarakat, halakat... üres téglalapokat, amikre ráírom a mostanában olvasott könyveim címét.
- Benjamin! Merre vagy?
Egy pillanat alatt tűnik el nyom nélkül a nyugalmam és úgy ugrok talpra, mintha valami rosszat tettem volna. Pedig esküszöm, semmit nem csináltam! A gondolataimban mégis lepereg mindet, amit elfelejthettem, amiért bajban lehetek, de közben már szedem a lábam, még a cipőm is hátrahagyva, mezítláb sietve a fűben. Csak akkor állok meg, amikor Steven elém kerül.
- Már kétszer szóltam.
- Nem hallottam. Bocsánat.
- Nincs meleged ebben a szerelésben?
Vajon vagy jó és rossz válasz vagy tényleg érdekli?
- Nem szeretném levenni - egyetlen levegővel, egészen halkan hadarom el, de nem jön semmi dühös morgás. Sem a hadarásért, sem a tény miatt, hogy nem szeretnék vetkőzni. Vagyis levenni a plusz réteget.
- Jól van, jól van... Nem számít. A lényeg, hogy szereztem neked kisebb halakat. Valakinek bele kell engednie őket a tóba. Nem lenne kedved? Addig barátkozhatsz velük, vagy akármit is szoktál csinálni.
- Komolyan? Lehet? - próbálom visszafogni magam, de a reményteli csillogás tudom, hogy ott van a szemeimben.
- Persze, hogy lehet! Nem szórakozásból jártatom a szám. Ott vannak a teraszon.
- Köszönöm, Steven.
- Kérem a füzeted és futás. Mielőtt megbuggyannak a melegben.
Hogy adjam oda a füzetem? Cserébe? Ez az ára?
Azonnal kellene cselekednem, nem is feltétlen a halak épsége miatt, inkább azért, mert a hezitálás szinte sosem jó válasz. De...
- Nem nézz már így! Nem fogom meglesni a gondolataid.
Honnan tudja, hogy a gondolataim vannak benne? Hogy nem csak rajzok? Vagy hogy nem történeketek írok?
- Benjamin... - jön a fáradt, de valahogy mégsem dühös sóhaj. - Hazudtam én neked valaha? Szegtem meg az ígéretem?
- Nem.
- Akkor? Ne kelljen kétszer kérnem.
Nagyot nyelek, még egyszer megszorítom a füzetet, mintha azt mondanám neki, védje meg a titkaim, de aztán apró bólintás és egy elmotyogott "oké" kíséretében odanyújtom neki.
- Jó fiú.
Ezzel lényegében el vagyok eresztve a halakhoz, de már közel sem érzem magam olyan jól. Miközben a kis zacskókat egyesével elviszem a tóhoz - egyelőre csak azért, hogy árnyékban legyenek -, folyamatosan Stevent lesem odabent. Látom, ahogy a nagy asztalnál ül, mellette a füzetem, de nem ér hozzá. Egyik körnél, amikor visszaérek telefonál, a másiknál a laptopon gépel.
Mire a hatodik és egyben utolsó kis zacskóért fordulok, már meggyőztem magam, hogy tényleg nem néz bele. Végül is, miért tenné? Muszáj válaszolnom, bármit kérdez. Muszáj őszintén válaszolnom, mert... nem éri meg kockáztatni, hogy hazugságon kapjon. Miért érdekelné a füzet?
Minden rendben van. Én pedig megengedek magamnak egy halvány mosolyt, hogy azzal az arcomon menjek vissza a halakhoz és most már tényleg beleeresszem őket a tóba. Hadd élvezzék ki, hogy csak az övék az egész. Legalábbis amíg nem érkeznek a nagyobb testvérek melléjük.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#36Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Pént. Nov. 25, 2022 4:08 pm

What happens here, only happens here!
Click here to read the newspaper from Februray 6, 2019!
Néha jó... néha rossz... - Page 2 9ff60510ae056d13f03d968d6b298eb7

Néha jó... néha rossz... - Page 2 9ff60510ae056d13f03d968d6b298eb7

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#37Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Pént. Nov. 25, 2022 4:11 pm

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

#38Tárgy: Re: Néha jó... néha rossz... Kedd Jan. 31, 2023 2:31 pm

2019. április 28. - Principino

Minden változik körülöttem.
Amikor kicsi voltam, minden vasárnap este megnéztünk anyával és apával valami filmet. Kinyúltunk a nagy kanapén és apa hagyta anyának, hogy kiválassza, mit nézzünk. Persze sosem voltam képes ébren maradni az utolsó percekig.
Másnap a saját ágyamban ébredtem és a szüleim elmesélték, miről maradtam le.
Eltelt pár év, de a szokás maradt. Vasárnap este együtt filmeztünk, de néha már én is választhattam filmet. Minden ilyen alkalommal ébren maradtam... de mégsem láttam a filmek végét. Valahol félúton apa talpra állt, kevert egy italt és felkérte anyát táncolni. Nem számított, mi történt a filmben, ők táncoltak, miközben apa valami dalt dúdolt.
Őket lestem a film helyett, egészen addig, amíg apa egy mosollyal aludni küldött és anya feljött velem, hogy sietve ágyba tegyen.
Mire megszoktam volna, hogy nem látom egy történet végét sem, megint változott a rendszer. Maradt a vasárnap, de csak ketten néztük a kiválasztott filmet. Apa néha befutott a végére.
Láttam a filmeket, első perctől az utolsóig, de nem igazán tudtam figyelni.
Végül... ténylegesen ketten maradtunk anyával. Minden vasárnap megnéztünk valami fekete-fehér filmet, de most már ő aludt el rajtuk és egyedül virrasztottam.

Ma is vasárnap van.
Anya túl fáradt filmet nézni.
Mosolyogva húz magához, nyom puszit az arcomra és azt mondja, nyugodtan hívjam át a barátaimat. Nézzek meg velük valamit.
- Baj van?
- Dehogy, gyönyörűségem. Nem aludtam eleget tegnap, ennyi az egész. Ma időben lefekszek és jövőhéten bepótoljuk. Kettőt is megnézünk, rendben?
Talán makacskodnom kellene, nem csak bólintani és egy pillanatra hozzábújni.
- Anya?
- Igen?
Nem venné észre. Akkor sem vette, amikor először aludt velem Derek. Akkor nem volt tervben, most viszont szeretném. Nem tudnék megbirkózni magammal, hogyha nem szólnék.
- Nem baj, ha az egyikük itt is alszik?
- Csak ne maradjatok ébren sokáig. Megegyeztünk?
- Persze. Köszi - ezzel engedem is kiülni a nagy mosolyt az arcomra és elfordulva tőle húzom elő a zsebemből a telefont, hogy felhívjam azt a bizonyos barátot.

Pontosan tudom, mit teszek.
Vagyis... elméletben pontosan tudom, mit teszek.
A kettő nem ugyanaz, de próbálom úgy előadni a dolgot, mintha ezer meg egy óra tapasztalatom lenne benne. A konzolomhoz kötött képernyőn már jó ideje pörög a Van, aki forrón szereti - a hagyományokat tartani kell! -, de én még egy percet sem láttam belőle. Nem igazán.
Pedig micsoda szereposztás! Jack Lemmon játékát valamiért mindig is szerettem. De most... nem tud lekötni.
Derek fel-felnevet mellettem, párszor elkapja a tekintetem, magához húz az ágyon fekve egy csókra, aztán visszatér a figyelme a filmre.
Tudja, hogy valamire készülök.
Tudja?
Azt hiszem.
Tony Curtis éppen a hajón adja a szerencsétlent, amikor úgy döntök... most vagy soha!
- Mit művelsz, szépfiú?
Amint megmozdultam, máris szólt! Tudja!
- Semmit... - motyogom, de a mosoly ott van az arcomon. Sokkal inkább egy szégyenlős, amiért lebuktam, mintsem vidám.
- Fogd be és nézd a filmet! - szólok rá végül nagy hangon, mire elneveti magát, megrázza a fejét, de úgy tesz, ahogy mondom.
Én azért biztosra megyek. Megvárom, amíg a szeme sarkából sem vizsgál engem és csak akkor folytatom a megkezdetteket. Ami kezdetnek kimerül abban, hogy az oldalamra fordulok és alig észrevehetően közelebb húzódok hozzá.
Nem mernék rá megesküdni, de... lehet, hogy Derek elmosolyodott az orra alatt? Vagy csak odaképzeltem?
De... ezúttal már nem állít meg! A kezem a karjára csúszik pontosabban a könyékig feltűrt hófehér ing és a bőre határvonalára. Mintha nem mernék ténylegesen hozzá érni, de így, a ruha közelében biztonságos lenne. Egy lélegzetvételnyi idő elteltével már minden kétséget kizáróan kapaszkodok a karjába és a szabad kezemmel, elhúzva az inggallért az útból a nyakába csókolok. Hallom a hümmögésbe rejtett sóhajt. Sőt, bátorításnak veszem!
- Che cosa fai, principino?
Hallhatóan jól szórakozik, miközben én mindent beleadva próbálkozok, de nem állít le. Most először nem állít le! Szóval tovább megyek. Teljesen elhúzom az útból a vékony anyagot és áttérek a vállára. Két csók között még egy apró harapással is próbálkozok.
- Hogy kellene így néznem a filmet? - szólal meg újra.
- Ahogy nekem tisztán gondolkodnom... mikor te csinálod ugyanezt. Majdnem ugyanezt.
Elneveti magát, de amikor a kezem is megindul a mellkasán, hallom, hogy nagyot nyel. Miért nem állít le?! Nem mintha azt akarnám! Dehogyis! Csak... ennyire azért... nem tudom, mit csinálok.
Mindenesetre újabb apró csókokat lehelek a bőrére, egyre inkább eltávolodva a nyakától és a vállától. Hol ténylegesen csókolom, hol csak cirógatom, ahogy a bőréhez a lehető legközelebb levegőt veszek. De az út egyértelmű. A kezem egyik inggombot a másik után nyitja szét, hogy akadálytalanul haladhassak tovább. Lefelé.
A nagy, látszólagos bátorságom egészen addig tart ki, amíg már félig rajta fekve elérem a nadrágja feletti szőrösebb részt.
Komolyan ezt csinálom?!
Azt eddig is éreztem, hogy minden alkalommal, amikor a szám a bőréhez ér, a testem eggyel magasabb fokozatba kapcsol. De most, hogy az ő vágya is szó szerint szembejött velem... megállok. A kezeim már a combját markolják, és még az időközben mellékesen futó apró simítások is, amiket a hüvelykujjam művelt, abbamaradnak.
Derek tudja, hogy bajban vagyok. Tudja, hogy elbizonytalanodtam. Tudja? Persze! Még azt is jobban tudja, most mit művelek, mint én magam!
- Nézz rám, Benji - kérlel, de én csak megrázom a fejem, mire a keze az arcomhoz ér. Ösztönszerűen belesimulok.
- Mit terveztél?
- Nem tudom.
- Dehogynem tudod!
Megrázom a fejem, ezzel elérve, hogy még a keze is lehulljon maga mellé.
- Mit akarsz tenni, kisherceg? - erősködik, de mégis... türelmes.
- Én... - érzem, ahogy a fülem tetejéig vörösödök. Ehhez elég volt, hogy a gondolat... az ezerszer elképzelt álom konkrét szavak formájában száguldjon keresztül a fejemben.
- Még kimondani sem tudod! Honnan veszed, hogy elég felnőtt vagy hozzá, hogy csináld? Hogy a szádba-...?
Még azt sem akarom, hogy ő kimondja! A két tenyerem a combja helyett máris a csupasz mellkasán landol egy halk csattanás formájában és úgy csókolom a mentolos ajkakat, mintha az életem múlna rajta.
Belenevet az ajkaimba, de a vége átcsúszik valamiféle sóhajba, miközben érzem, hogy a csípője megemelkedik alattam.
- Nem fogok lefeküdni veled - motyogja két csók között, de ezúttal már nem olyan magabiztos a hangja. Nem olyan határozottan elutasító.
- Nem is kértem...
- Te semmit nem kértél, Benji. Amiről azt hiszed, hogy akarod, azt sem tudod kimondani! - vág vissza, de most meg sem várja, milyen reakciót váltanának ki a szavai.
Helyette olyan könnyed mozdulattal fordít a hátamra, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Kezei a fejem két oldalán, markolja a csukóm és most ő csókol meg. Ahogy eddig soha. Vadul. Követelőzően.
Az ajkai közé nyögök és szinte azonnal el is szégyellem magam. De ő most nem játszik. Egy szót sem szól érte, nem húzza az agyam. Csókol és mikor végül megszólal egy árva kukkot sem értek abból, amit mond.
- Volete mi dare un lavoretto di bocca, principino?
- Derek... fogalmam sincs, hogy mit... - annyira próbálom összeszedni a gondolataim, de ő nem segít. Egy másodpercre sem áll le. Sem a csókokkal, sem a kezével, amikor... basszus! Mikor eresztette el a csuklóm és jutott be a nadrágomba?!
Egyszerre próbálok nyugton maradni, elhúzódni tőle, és némán ugyan, de még többért könyörögni. Fogadok kívülről nevetséges, amit művelek, de ő egy kicsit sem zavartatja magát.
Csak én érzem teljesen meztelennek magam alatta.
- Vabbè. Ti insegnerò a fare un pompino.
Már meg sem próbálom közölni vele, hogy nem értem, mit mond. Kétlem, hogy képes lennék beszélni. Annál több nem megy, minthogy minden simítás után, amire a testem önkéntelenül válaszol, egyre erősebben harapjak a számba. Végül megérzem a saját vérem fémes ízét.
- Dio! Calma, bello! ...nyugalom! ...Benji... - a hangja kissé távoli. Bizonytalan? Mintha úgy kényszerítené magát, hogy angolra váltson.
- Nem kell csendben lenned - szinte könyörög az ajkaim közé beszélve, és a nyelve az alsón végigszánt, mintha a vért akarná eltüntetni és nem is csókolni.
Máskor biztos lennék benne, hogy szándékosan mondja és teszi, amit. Zavarba akar hozni, hogy amikor majd a saját hangom tölti be a szobát elsüllyedjek... de nem. Túl... rekedtes a hangja. Túl érzelemmel teli minden mozdulat. Túl...
A keze édes érintése hirtelen eltűnik, a testem pedig felsikít. De mielőtt az agyam is összetenné és érzékelné a hiányt, egészen a bokámig húzza rólam a nadrágot és a bokszeralsót. Amikor újra hozzámér, simogatás helyett megmarkol és az arcára sokat sejtető vigyor ül ki. Kettőnk közé lesek és hevesen dobogó szívvel nézem végig a jelenetet, ahogy a markába zárva, a hüvelykujjával rajzol apró kört a tetejére és... és eljátszik azokkal az első, ragadós cseppekkel, mielőtt elkenné és mielőtt... szóval... igen.
Amint az ajkai körülölelnek a hátam ívben megfeszül. Ez... ez... valami hihetetlen! Egyik tenyere a combomon, a másikat a mellkasomra csúsztatja és úgy próbál visszanyomni az ágyra. Most már újra játszik. Érzem. Pillanatokra magamra hagy, eléri, hogy szinte fájdalmasan hiányozzon... és utána mindig visszatér hozzám. És csókol... és a nyelve... és...
- Sei così fottutamente adorabile... e bello... e... mio principino...- alig fogom fel a tényt is, hogy beszél, nemhogy próbálnám fejtegetni, mit jelentenek a szavak. Teljes erőből markolom a lepedőt magam mellett és mire a mellkasomról a keze az enyémre csúszik, hogy a hajához vezesse...
Basszameg!
Szinte a torkában vagyok, mire az utolsó csepp józaneszem is elvész és két másodperccel később, ahogy a haját markolom és a lábujjaim egészen görcsben állnak, életem legjobb élménye eléri a csúcsát. Az első pillanattól az utolsóig végigvezet rajta, terelget, mígnem egy, szinte búcsúcsókot nyom az alhasamra.
Amint képes vagyok rá, már én nyúlok érte, húzom fel, magamhoz és ő kérés nélkül csókol. Ezek most mindennél édesebbnek érződnek és ahogy egy árnyalatnyit tisztul a fejemben lévő mámoros köd az első gondolatom megrohamoz. Vajon saját magamat is érzem a csókjaiban?
- Forse sono innamorato - suttogja az ajkaimba Derek és a kezemet, amivel az útmutatását követően a hajában kalandoztam, most tovább viszi. Egészen le. Be a nadrágjába. Magára. A tenyere beborítja a kézfejem és az ujjaink így együtt fonódnak köré. Az övé úgy szorul és vált gyengédebbre, ahogy szeretné, hogy az enyém mozogjon.
Úgy érzem, ezt az estét nem fogom túlélni.
De ami még ennél is biztosabb, megint nem fogom látni a vasárnapi film végét.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

» Rosszkor-rossz helyen - avagy a szerencsétlen helyzetek következményei

Néha jó... néha rossz...

Néha jó... néha rossz...

Similar topics

Similar topics