Megállás nélkül a hajamban jár a kezem. Vagyis annak a helyén, hogy rohadna meg... a feszült megszokás, ami még bennem van és az apám is. Hogy én mennyire gyűlölöm az öreget!
...és ezen nem segítettek az elmúlt évek sem.
De azt meg kell hagyni, hogy mióta az új kiskedvence - meglepetés seggfejek, van egy drága féltestvérem! - elég idős lett, hogy betöltse a helyet a jobb oldalán, hosszabbra nyúlik a póráz.
Az a póráz, amit én barom, önként csatoltam magamra azon a bizonyos hajnalon, és amit minden kurva, madárcsicsergős reggel megbántam. Pár év gyilkosságért kevésbé lett volna kínszenvedés, mint az öreg harapós kutyáját játszani.
Vigyorogva.
De most már itt vagyok. Közel tizenöt órás repülőutat és két átszállást követően a bakancsom újra a durva homokot tapossa. Kurvára ideje volt!
Első utam a közeli kisboltba vezet. Olyan nagy hévvel vágom ki magam előtt az ajtót, mintha hazaértem volna. Ami valahol igaz, csakhogy kurvára nem értékeli senki a nagy belépésem. Ünneprontók...
- Scuza, posso aver...
Úgy néz rám az eladó srác, mintha egy űrhajóval szálltam volna le a bolt közepébe, valahol az édességek és a hűtött italok között.
De veszem az adást, elhallgattatom magam, majd megint beletúrok a hajam... helyére.
- Vágj hozzám légyszi két doboz mentolost. Mondjuk Marlboro Mentholból.
- Nem fog menni.
- Mert nem kértem elég szépen?!
- Betiltották.
- Mi a faszér'?
- Honnan tudjam? - von vállat a srác teljesen érdektelenül, én pedig legszívesebben ráborítanám a pultot. Már ha lenne rendes pult és nem valami pánikszobaszerű üvegkalitkában ücsörögne.
- De vehetsz elektromosat. Abba olyan ízű patront töltesz, amilyet akarsz...
- ...és pult alól?
- Bocs, haver.
Valaki mondja már meg a pofájának is, hogy most épp nagyon sajnálja, amiért nem tud azt adni, amit kérek!
- Grazie... - motyogom végül morcosan és anélkül hagyom ott, hogy legalább egy sima doboz cigit vennék. Ami azt jelenti, hogy nikotin nélkül maradtam, mert én ugyan vissza nem kullogok oda, hogy azért adjon már valami szart, amit nem is szívesen szívok el!
Szóval egyelőre cigi nélkül. Meg kocsi nélkül. Merthogy azt a tragacsot - amit mellesleges szerettem! - megörökölte a húgom, ő meg tudom is én, melyik államban mászkál éppen valami barátnőjével.
Most jön az a rész, hogy kezdenem kellene magammal és a hirtelen jött szabadidőmmel valamit, ugye? Elég fura érzés, hogy újra én osztom be az időm és amíg az öreg nem rángatja meg a pórázt, hogy törlesszek neki valamit, amivel sosem tartoztam... fel kellene találnom magam.
Az biztos, hogy az itteni haverok az évek alatt elkoptak. Az anyám ki tudja, merre, de ha otthon van, akkor sem fogom visszakönyörögni magam a régi házba. Vagyis... valami munka kellene. Fuvar. Úgy, hogy nincs saját kocsim. Pénz. Mert a zsebemben lévő pár dollár, amit váltottam, nem sokra lesz elég. Egy szoba vagy legalább egy matrac. Jobb esetben kanapé. Lehetőleg sürgősen, mert talán egy óra és lebukik a nap.
A Nap.
- Porco Dio! - káromkodok az orrom alatt, ahogy az agyam azonnal tovább húzza a gondolatot. Nap. Naplemente. Egy bizonyos fiú szégyenlős mosolya... Principino...
Nem mondom, hogy ne jutott volna eszembe az elmúlt években. Túl sokszor is taposta az agyam az elegáns kis cipőivel. Hány rohadt doboz cigit füstöltem el, csak azért, mert hónapok elteltével sem tudtam elérni. Amiért senki nem tudta elérni!
Most is csak valamiféle hirtelen felindulás vezérel, amiért azt a környéket célzom meg. Pedig tudom, hogy baromság! A legnagyobb faszság az utóbbi hónapokat tekintve, pedig elég rangos a lista még ezt a kis időszakot nézve is. De van bennem egy csepp rohadt remény, ami az egész véráramlatom megmérgezheti...
Én meg dalolva engedem neki.
Lépcsőn le, metróra fel és meg sem állok addig, amíg nincs előttem a tornác, ahol annyiszor csókoltam... Csakhogy a ház most látszólag üresen áll.
Mi lenne, ha betörném az egyik hátsó ablakot és bemásznék? Ha találok bármit, tiszta haszon. Ha elkap valaki, legalább megpróbálhatok válaszokat kicsikarni belőle, miután kidumálom magam a helyzetből. Ha nincs senki és tényleg üres... lesz egy szobám éjszakára.
Viszont vegasi forróság ide vagy oda, az agyam még csak félig buggyant meg a melegben. Nincs az a pénz, amiért ide még világosba próbálnék bejutni. A kezdő lépés jó, a többi meg alakul és majd rögtönzök. Eddig is bejött, nem?
Csak előtte teljen kicsit az idő. Egy cigi. Egy Peroni társaságában.
Ami fogadok itt úgy fel van vizezve, hogy bárki az otthoni bandából hangos istenkáromlás közben köpné ki. De jobb híján...
Vagyis újabb kör a metróval, újabb elvesztegetett dollárok, és mire igazán elkezd sötétedni, már egy bár előtt állok, ahova még most kezdenek lézengeni az emberek.
Igaz, egyelőre én nem csatlakozok hozzájuk. A sör, ami a kezemben lóg a szomszédos boltból van, bár nem ittam bele, csak lógatom magam mellett. A gondolataim pedig a ház és a fiú körül pörögnek.

Egy ponton túl viszont túl sok lesz az ember és a zaj körülöttem, én pedig ha megfeszülök sem tudom most élvezni a társaságot. Pedig hozzácsapódtam egy bandához, akik fizettek pár piát... és amit eszembe sem volt meginni. Tisztán kell a fejem, nem egy, a nyakamon billegő kavicsként.
Úgyis van egy vállalkozószellemű csaj, aki lényegében leönti a torkán, amikor felajánlom neki. Egyetlen másodpercre eljátszok a gondolattal, hogy úgy fél órára elvonuljak vele és megnézzem, mire képes még... de aztán hagyom a faszba. Nem éri meg a kockázatot, hogy a végén még a nyakamon maradjon egész éjszakára.
Dolgom van.
Mire a karomon lévő elegáns óra mutatói beállnak hajnal kettőre, már újra a háznál vagyok egy frissen szerzett késsel a zsebemben. Teljes természetességgel sétálok a repedésmentes járdákon, majd pont így lépkedek fel a tornácra.
Mindennek ez a nyitja. A természetesség. Úgy csináld, hogy még te is elhidd, minden jogod megvan hozzá, hogy ott legyél, ahol.
Úgyhogy minden nem létező, kibaszott jogom előkaparva nyomom le a bejárati ajtó kilincsét. Hé, meg kellett próbálni! De persze nem enged. Alig torpanva meg már fordulok is jobbra és a két oszlop között elsurranva megyek tovább. El a dupla garázsajtó előtt, végig a kőfal mentén, ami inkább dísznek jó, mint tényleges védelemre.
A kertvárosiak meg a túlzott elbizakodottságuk, miszerint itt semmi rossz nem történhet...
Egy perc nem telik bele, már a hátsó udvar medencéjénél lévő csigalépcső tetején állok.
Tudom, én vagyok a barom, amiért az emeleten próbálkozok. Onnan nehezebb lelépni, ha bármin javítottak vagy csak érzékenyebb riasztóra cserélték a rendszert. De mikor utoljára erre voltam... egy rohadt örökkévalósággal ezelőtt...
Mindenesetre bedobom a szerencsém és a zsebemből előhúzva, egyetlen mozdulattal a helyére billentem a rugós kés pengéjét, hogy keressek egy apró rést az oldalra húzható ajtó és a keret között. Bármit, ahol becsúszhat a vékony, de stabil, rozsdamentes penge.
Minél tovább bénázok, annál többet kockázatok.
Mire az első káromkodás elhagyná a szám, végre enged a puha fából készült keret és meg is vagyok. Egy mozdulat... kettő... pár erőteljes kérlelés és a zár csendesen kattan.
Minden más pedig néma marad körülöttem. Nyert ügyem van.
Úgy lépek be, mintha hazajönnék. Valahol így is van. Elég sokat jártam az emeleten akkoriban, főleg a kisherceg szobájában. Csak most nyoma sincs annak az otthonos hangulatnak, ami akkoriban az egész házat betöltötte. Most inkább hasonlít egy kiállítási darabra, mint otthonra. Vannak bútorok, de nincsenek személyes tárgyak. Vannak képek a falon, de ezek festmények és nem családi fotók.

Mintha hazajöttem volna.
Mintha minden jogom meglenne itt lenni.
Mintha még mindig itt ficánkolna bennem a legapróbb reménysugár, hogyha a megfelelő módon lököm be a emelet végében lévő ajtót, valaki majd ott áll és rám mosolyog.
Oltári baromság. A ház üres, én pedig úgy érzem magam, mint egy szaros gyerek, aki minden józanesze ellenére hinni akar valami elbaszott tündérmesében.
Nem számít, hogy nyitom ki az ajtót, az egész palota üresen áll és ezen semmi nem változtat. Hogy is volt a gondolat, miszerint ezen az estén csak nyerhetek? Válaszokat vagy egy ágyat ma éjszakára. Talán többre.
De a legkisebb jó érzés sem jár át, ahogy lenyomom a kilincset és feltárul előttem a szoba. Ugyanaz és mégis más. Ott az elegáns faborítás a falakon, de nincsenek rajta ősrégi lemezborítók. Ott a vékony függöny az ablakon, de sárga és virágmintás. Ott a könyvespolc, de díszkönyvekkel van tele, amik olyan üres lapokkal vannak megtöltve, mint néhány idióta feje.
Értékesnek néznek ki a bőrbevonattal, de semmit nem érnek.
Ahogy a két lécsőfoknyi magassággal megemelt félemelet sem tűnik most olyan hívogatónak. Csak elegánsnak. Van rajta egy hatalmas, dupla ágy, millió díszpárnával és selyem takaróval... mellette éjjeliszekrény. Könyvek nélkül. Fényképek nélkül.
Lélek nélkül.
De van helyette műgaz, csillogó, faszomdíszes vázával.
- Ciao, Principino... - sóhajtom mégis bele a néma szobába, ahogy becsukom a szemem.
Ekkor hasít csak igazán belém, mennyire szánalmas is vagyok éppen.
Kínomban elnevetem magam és jobb ötlet híján bevetődök az ágy közepébe. A bakancsom épphogy lelóg a végén, de a fejem alá begyűrök egy párnát. Csak kényelmesen...
Bámulom a plafont, és amíg az utazás fáradtsága el nem nyom, hagyom a múltban, emlékek között járni az agyam.


- Hogy mondják olaszul, hogy... csodák földje? Vagy azt, hogy a kívánságok tengere? - jön a kíváncsi kérdés, mire kinyitom a szemeim.
Kint fekszünk a szabadban. Otthon. Salerno-ban. Ahol gyerek voltam. Többek között.
De mit keres itt a kisherceg?
- Ha nem lennél, ki kellene találni! - nevetem a különös részletek ellenére is a nyakába.
Ő meg addig ficánkol mellettem, amíg fölém nem kerül. Ott ül a csípőmön - mikor lett ilyen rohadt merész?! - és onnan néz rám azokkal a nagyon zöld szemekkel.
Biztosra akar menni, hogy lássam, haragudni fog, ha nem válaszolok? De szeretném tesztelni! Játszani vele, amíg el nem vörösödik zavarában. Húzni az agyát, amíg hadarni nem kezd és el nem hangzik, hogy fogjam be...
- Terra delle meraviglie... Mare dei desideri... - adom meg magam mégis és a jutalmam, amiért nem kínzom? Jön a következő kérdés.
- Hogy mondják, hogy... szívdobbanások?
Erre a beszélgetésre emlékszem. Már megtörtént. De nem itt. Nem most. Sosem jött velem haza... Sosem hagytuk el együtt az országot.
Egyáltalán milyen évet írunk?
- Diiiiino! - az a kérlelő hang!
De a név nem stimmel.
Mégis válaszolok. Hogy a picsába ne tenném?
- Battiti del cuore - ahogy kimondom a szavakat, szinte már hallani is vélem a halk, ütemes dobolást.
- És azt, hogy csókolj meg?
- Baciami...
- Baciami! - ismétli utánam, azzal a pajkos mosollyal, de mielőtt eleget tennék a kérésének, elhangzik még valami.
- Hogy mondják, hogy... szeretlek?
Sehogy, principino. Te nem vagy szerelmes - felelem valódi szavak nélkül, mire újra megszólal. Olyan dühösen, amilyennek valójában sosem láttam.
- Jaguar!
- Che...? Itt nincsenek vadállatok és...


Az álommal kevert emlék valószínűleg önmagában is felébresztett volna. Túl sok részlet volt benne, amitől minden másodperccel egyre bizarrabb lett. De inkább keltem volna egy elbaszott rémálomból, ahol széttép valakit egy jaguár, minthogy reflexből felülve, egy kurva fegyver csövébe bámuljak bele.
Pedig esküszöm, egyszer elég volt! Nem kellett volna megismételnie az életnek...
- Máris reggel van? - tesztelem a hangom, de a nagy könnyedség ellenére a tekintetem le sem veszem a fegyvert tartó alakról. Ez sem az egyszemélyes kertvárosi kommandó, aki a betörés miatt jött elverni.
- Beletenyereltem valamibe? - iszonyatosan próbálom adni a nagymenőt, de kétlem, hogy sok értelme lenne.
De mikor tudtam én befogni a pofám?
Mindenesetre próbálkozok. Mondjuk egy lassú mozdulattal, hogy a hátam mögött meg tudjak támaszkodni a két tenyeremen.
Lassan. Kurva lassan. Kényelmesen?
A kintről beszűrődő hangokra sem pislantva másfelé. Mégis mekkora szarba kevertem magam? Úgy, hogy én csak aludtam?!

Próbálom még a pislogást is mellőzni. A tudatom és a józan eszem legalábbis ezt diktálja. A vérembe pumpáló adrenalin pedig azt, hogy amint kibővül a cserkészcsapat, pislogjak, majd hagyjam, hogy kiüljön egy vigyor az arcomra.
- Dino. Piacere (örvendek) - vágom rá annak ellenére is, hogy a seggembe valószínűleg egy zabszemet sem lehetne felnyomni.
De ajánlom nekik, hogy ne próbálják meg! Amúgy is... milyen felkérés ez? Kurva stukkerek! Miért kell éppen a képembe nyomni őket? Anélkül is nyugton vagyok, nem látjátok?!
- Vagy inkább Derek. Ahogy tetszik - javítom ki magam hamar, de nem hadarva.
- Gondolom, nem szeretnél kezet rázni - teszi hozzá az a barom pofám. És bár a fejem meg sem rezzen a nyakamon, ha rajtam múlik, a tekintetem most már körbevándorol, hogy végül megállapodjon az újabb fegyver gazdáján.
- Próbáltad a portaszolgálatot kérdezni? - jön újabb lendülettel, közben azért levegőt is csak óvatosan véve. Most kellene bekussolni.
- Nézd, haver... fogalmam sincs, kiről beszélsz. Scusi.

Az agyam kétségbeesetten próbálja átpréselni az információt, hogy ne adjam a humorost. Az adrenalinnal vegyes ösztönöm viszont játszi könnyedséggel dobálja a szavakat. Most miért kell ekkora seggfejnek lenni és még egy mosolyt sem villantani cserébe?
Helyette még inkább a homlokomba mélyed a fegyver csöve.
Miért idegbajos minden rosszfiú? Utólag tanítják vagy felvételi követelmény? - kis híján kicsúszik, de visszanyelem. Annak ellenére is, hogy talán nem is hallaná meg a saját hangjától.
- Pár órája vagyok az országban, nem ismerem a most felkapott fiúkákat - beszélek szép lassan, csendesen, mindenféle gát nélkül utat engedve a kibukni akaró szavaknak.
- Nem lehetne, hogy elvedd a képemből...? - folytatom, éppen csak megmozgatva pár ujjam a takarón. De ténylegesen nem mozdulok.
Bármennyire is arra utal minden jel, nem őrültem meg teljesen és próbálom én befogni a pofám. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Fogjuk rá arra, hogy az utóbbi időben megszoktam, a stukker ellenkező oldalán vagyok.
Mondanom sem kell, egyáltalán nem hiányzott a mostani, üdítő változatosság.
Szóval könyveljük el sikerként, hogy amikor előrébb lép a másik két cserkész a ragasztóval, már hallgatok. Kis győzelem is győzelem, oké? Kussolok. Az agyam meg közben valahol röhög rajtam.
Hogy is volt, hogy ma este csak nyerhetek? Megtudok valamit, okosabb leszek, rosszabb esetben alszok egy jót? Hogy is volt a hangyafasznyi remény... a tündérmese, hogy az ágyban vár a kisherceg és most úgy csókolhatom, ahogy évekkel korábban soha nem hagytam magamnak?
Ehelyett felvertek az álmomból és két maszkos cserkész akar fájdalmasan szőrteleníteni, miközben a dühproblémás majom figyeli?
- Ne már, haver! - próbálkozok még azért, ezúttal komoly arccal, minden izmom befeszítve. De túlzottan beárnyékol a lövésre kész fegyver ahhoz, hogy tényleg tegyek bármit.

Nem mondanám, hogy nagyon kapálózok. Egyszer-egyszer rángatom a karom és jönnek az apró megjegyzések, amikor a szükségesnél szorosabban tapad a ragasztószalag. De továbbra sem akarom kilyuggatni a koponyám.
Ahogy a zsákért sem könyörögtem, amit a fejemre húznak.
Ha van valami, amit nem próbáltam ki az apám mellett, az ez az élmény. Egy részem szeretném tudni, mi a fasz volt előttem a zsákban, merthogy kurva büdös... de lehet, hogy most jobb a tudatlanság. Meg a tény, hogy akaratom ellenére sem tudom feltenni a kérdést és csak elfojtott nyöszörgő hang lesz belőle.
Végül is, örüljek, ha csak a szőrömtől szabadítanak meg, amikor majd leszedik a ragasztóval együtt és semmi mástól... Ők meg annak, hogy csak vakon rúgom valamelyiket bokán, amikor a lépcsőn alig várja meg, hogy egyik lábam a másik után tegyem.
Legyen bármi a következménye, az még járt neki. Paraszt!
De utána már megyek velük és miután valami rohadt keményen landolok az oldalammal együtt, már egész értelmesen indul be az agyam. Mi a faszba keveredtem?!
A név tényleg nem mond semmit és fogalmam sincs, mit kellene tudnom, amit nem tudok. Abban legalább egész biztos lehetek, hogy nincs semmi köze az apámhoz. Csak helyben dolgozik, amennyire én tudom. Semmi tengerentúli üzlet. Könnyebb stabil lábakon állni hazai földön.
És amúgy is, nem megléptem, hanem ő engedett el.
Most már csak itt kellene elég okosnak lenni ahhoz, hogy kimásszak a helyzetből, mint már annyi másikból...

Van-e értelme számolnom a perceket, amíg az új barátaimmal kocsikázunk? És annak, hogy figyeljem, milyen utakon járunk vagy éppen mennyi ajtó nyílik előttem és csukódik mögöttem? A silány környéket, hogy hallok-e bármit?
Faszt.
Tudom én jól, innen úgyis ők kísérnek majd ki. A kérdés, hogy szuszogok-e még akkor vagy sem. Mondjuk, én előbbinek örülnék, de gondolom nem ezzel kapcsolatban lesznek kérdéseik. Már azért is hálás lehetnék, hogyha nem azt az egy nevet fogják a képembe üvölteni, mint valami eszement...
A fogdmegek pedig azért lehetnének hálásak, amiért csak reflexből rúgok az egyik irányába, amikor a semmiből elkezdenek fogdosni. Fogjuk fel végül is győzelemnek, hogy cserébe csak egy öklöt kapok a gyomromba.
Kurvaélet!
De aztán már hagyom, hogy cipeljenek... nem erőltetem meg magam. A házban sem volt értelme, szóval játszom a halott bábut...
Az leszek valójában, amikor visszafelé hoznak?! Nem túl vidám kép. Mi lenne, ha elkerülnénk?
Próbálok is viselkedni, amit nagyban megkönnyít, hogy még mindig a számon a vastag ragszalag. Ami alatt mellesleg kurvára kezd viszketni a bőröm.
Komolyan ezért volt a nagy sietség, hogy most itt várassanak? Egy gyertyafényes vacsora zajlik az ajtón túl vagy mi? Ha lenne kedvem viccelődni, amikor lekerül a fejemről a zsák és a számról a ragacs, rá is kérdeznék, hogy nekem készültek-e valamivel, ha már édeskettesben maradtunk.
De bölcsebb akarok lenni, szóval csak körbelesek. Nem egy romantikus hely, hacsak nincs oda az ember a sötét, üres, fenyegető terekért és az elég magas esélyért, hogy a következő pillanatban egy pók másszon majd a gatyájába.
- Értékelem a különleges figyelmet, de nem a memóriámmal van baj. Tényleg nem tudom, kit kerestek - mondom teljesen őszintén
- Sőt, azt sem tudom, te ki vagy. Elfelejtettél bemutatkozni, mielőtt a szexkamrádba cipeltettél. Lesznek más vendégek is? - beharapom a szám szélét és elhallgattatom magam. Basszameg! Pedig olyan jól indítottam a beszélgetést, nem?

Ki kell élvezni, hogy beszélni hagy, nem? Akkor is, ha továbbra is egy morcos majom, aki meg sem próbál dumálni velem. Gondolom, ideje követnem a példáját vagy legalább rendesen felelni és nem a szájhőst játszani.
- Az első... - a szavakhoz kíséretlen emelem a kezem. Nem lendületből, de látványosan. Ha nem lenne összeragasztózva még szebben tudnék neki számolni az ujjaimon.
Ki tudja, hogy áll meg nála a tudomány, nem igaz? Segítsem, akit tudok.
- ...hogy bebizonyítsd, nem vagy akkora agresszív fasz, mint amekkorának tűnsz. Ez elég erős pont, ha engem kérdezel - még vigyorgok is hozzá, de a szemeim csepp jókedvet sem mutatnak.
Ideje előállni valami tényleges indokkal, mielőtt tényleg elborul az agya.
- A második... Sono il figlio di un Capo italiano, coglione! - akkora, a dalokban is megénekelt olasz temperamentummal közlöm, mintha érthetné a szavaim. Vajon mennyit szűr le belőle? Mennyire érdekli a hadoválásom?
- Az utóbbi években be se tettem az országba a lábam. Nézz utána, ha akarsz. Hacsak a szeretőd nem jött nyaralni Terrone-ba - ahogy kimondom a szót, vágok egy grimaszt. - nem ismerem.

Egy másodpercre beakad a levegő, ahogy felpattintja a kést és fejben elhangzik a "Most mi a faszon kaptad fel a vizet...?!" kezdetű kifakadás. De aztán szabaddá válnak a kezeim. Fantastico!
- Grazie - mozgatom meg az ujjaim és hiába rohadt nagy a késztetés, hogy leszedjem a ragasztószalagot, uralkodok magamon és nem teszem. Szeretném megtartani a tetoválásaim fölé nőtt kis szőrszálakat. Kérdés, hogy melyikünk ragaszkodik jobban? Én vagy az ingyen szerzett ezüst karkötők?
Mindenesetre némán és látszólag nyugodtan nézem végig, ahogy megcifrázva, mint a sarki prostik, de leteszi velem szemben a seggét.
Szóljon a győzelmi fanfar! A kezeim szabadok és ő is hátrébb került. Vagyis nem tud majd lendületből és indulatból pofánbaszni!
- Mit kerestem volna? Aranyat, csak közben bealudtam - vágom rá, de aztán hallani a sóhajt. Sőt, a mozdulatot is látni, ahogy a szabad kezem a fejemhez emelem és... belemarkolok a nagy semmibe.
Elmorgok egy káromkodást az orrom alatt, elátkozva az öreget - újfent - és visszaejtem az ölembe a kezeim. Két pillanat, amíg még hátradőlök a széken, lábaim kinyújtom előre. Kis híja, hogy nem akasztom őket össze a bokámnál. De minden mozdulat irtó lassú.
- Nem kerestem semmit. Semmi olyat, ami téged meg a bandád érdekelné - váltok tényleg komolyra. Most már tárgyalunk, vagy mifene.
- Ismertem abban a házban valakit. Évekkel korábban. Csak ma már nem divat a falra nőtt gazokon felmászni, így befeszítettem az emeleti ajtót. A helyet meg üresen találtam. Nekem meg úgysincs hova mennem, szóval aludtam egyet - végül is, nem hazudok, még ha az előadás miatt a legkisebb részletek nem is passzolnak.

Rosszkor rossz helyen. Így is mondhatjuk. Villantok egy "Most mit csináljak, ha tényleg ez a helyzet?" szöveget sugalló vigyort. De neki nem elég a zseniális mosolyom, meg a két szép szemem, bizonyítékot akar. A seggemből szedjek elő neki... valamit? Mit?
Köpjem el, hogy egy hete... nekem köszönhetően Luppino üzlete lángolt Cinisi-ben? Mondjam, hogy rohadtul nem volt a terv része, hogy a családjával együtt a felső szinten aludjon? Hogy bizonyítsak bármi olyat, amiről még a hírek is alig pár sorban számolnak be?
Járatom a füstös agyam, de legalább kapok rá időt. Már ha annak lehet nevezni, hogy újabb kérdést vág hozzám.
Csak tippelek, hogy nem a grazie szó volt, ami összezavarta a kis agyát.
- Először is, baromnak hívtalak. Remélem, nem sértettem meg vele a lelked - jár a pofám, de már nincs meg a vicceskedő jókedv.
- Másodszor azt mondtam, hogy egy olasz Capo fia vagyok - zsigerből irritál még a gondolat is, hogy az öreget használjam, de nem lenne értelme hazudni.
Ha a sajátjai között mozog olyan magas szinten... és nem csak egy nagynak látszó bandatag... akkor tudhatja, hogy ilyesmit nem hazudozik csak úgy az ember. Ha meg nem, akkor tökmindegy, mit mondok, úgyis elereszti a füle mellett.
- Bizonyíthatok azzal, hogy segítek megkeresni, akit le akarsz vadászni? - barom ajánlat, de nem tudok jobbat. Semmire nem megyek vele, ha az orra alá nyomok valami egy hetes, olasz cikket és azt mondom, én voltam.

- Ezt már kérdezted egyszer - húzom el a szám, miután a nagy sóhajtozást követően megszólal.
Jobban örültem volna, ha azt mondja, így rendben vagyunk vagy azt, hogy vaffanculo. De az sem olyan rossz, hogy közelebb lép. Egy pillanat alatt emlékeztetem magam, hogy szabadok a kezeim, szóval még ha csak elégtételként is, de tudok reagálni.
Csakhogy nem kiabál a képembe és főleg nem üt, hanem lekerül a ragasztószalag.
- Cazzo (basszameg)! - morgom, ahogy megdörzsölöm a most már frissen szőrtelenített csuklóim. Ezek szerint hisz nekem és nem kell a legnagyobb politikusokat meghazudtolva előállnom valami ordas baromsággal, hogy meggyőzzem.
Azt viszont tesztelhetem, hogy mégis meddig mehetek el, így már állok is talpra. Nem sietve, de lendületből. Megmozgatom a lábaim és a hátam. Kurva kényelmetlen volt az a szék...
- Dino - jön a megszokott, teljes magabiztossággal, ahogy az irányába fordulok, végre szemtől-szembe állva vele és nyújtom a kezem.
Mit szólnál nagymenő, ha ezúttal nem lennél paraszt és rendesen csinálnánk?
- Moretti - teszem még ezt is hozzá egy kis hezitálás után. Amit itt beszéltünk, úgysem fog kikerülni. Legalábbis olyan körökbe nem, amikért aggódnom kellene.
Nem mintha az öreg olyan nagyember lenne, hogy a hírneve Siccin (Szicílián) kívülre is eljutott volna. Az apám tudtommal nem igazán üzletel a kapott mandamento határain kívül. De arra jó lehet, hogyha túlteng a morcosban a tudásvágy és ellenőrizni akar bármit, megteheti.

Mondanám, hogy nevelés... de sosem érdekeltek különösebb az illemszabályok. Az öreg viszont eleget hangoztatja a saját hülyeségét a tiszteletről és egyéb baromságokról, hogy mostanra valamiféle zsebből felbukkanó ösztön legyen. Mint az ember neve. Mint ahogy ő mindent belesűrít másfél mondatba.
Draco Rosa. Cordova.
Elismétlem magamban a nevet - szar vagyok velük -, aztán csak bólintok. Mint aki pontosan tudja, mit jelent az egész. A valóság az, hogy soha nem ástam bele magam. Nem akartam én ennek része lenni és most sem akarok. De az biztos, hogy ő nem valami helyi rosszfiú, aki alá tartozik két utca.
- Cigid van? - kérdezek vissza a hirtelen jött vendégszeretetre.
Tisztán akarom a fejem, Bokoraljapusztaszéle csapvízével meg eszemben sincs mérgezni magam. A lényeg a nikotin, amitől barom módjára megfosztottam magam, amikor felbasztam az agyam.
Mostanra már tényleg nem érdekel, hogy mentolos vagy sima, a lényeg, hogy a mozdulat meglegyen és érezhessem, ahogy füst tölti meg a tüdőm.
Végül így, vagy úgy, de válaszolgatni kezdek. Normális stílusban. Ahogy otthon... ahogy az öreg irányítása alatt.
- Ismerek pár... kisembert, akik pontosan tudják, hova rejtőzzenek a hozzánk hasonlók segítsége nélkül. Talán a ti emberetek is egyszerűbbre vette a figurát, mint gondolnátok és ezért nem találjátok - kezdek bele egy pillanat szünettel.
- Amúgy is fel kell kutatnom a régi üzlettársakat. Nekem is meg kell találnom valakit - teszem hozzá, miközben az agyam egy másodpercre fellázad.
Hogy a picsába mondhatom ennyire nyugodtan és érzelemmentesen, hogy meg kell találnom a kisherceget, miközben az agyam zsizseg a... hiányától? Aggodalomtól?

Esküszöm, ez a szál nikotin jobb, mintha meghúztam volna a csajt a buliban. Lehetett volna olyan szája, mint a porszívó... ezt nem szárnyalná túl. Lehet, hogy nem mentolos, de ezen a ponton már nem panaszkodok. Kiélvezem az első három slukkot. Majd a szavaim után még párat és hagyom kiülni a vigyort a képemre.
Arra kér biztosítékot, hogy nem tűnök el, nem arra, hogy biztosan megtalálom neki a fickót. Nem mintha attól még ne szorongathatná meg a tökeim, ha nem járok sikerrel. De az a jövő Dino gondja. Majd kivágom magam valahogy.
- A saját apám fojtana meg, ha megszegném a szavam és ezzel beszennyezném a nevét. Szerinted megkockáztatnám? - próbálkozok.
Mi a faszt adjak neki az ígéretemen kívül? A gatyám, ami rajtam van és a maradék pár dollárt a zsebemből? Egyáltalán kész lennék többet adni neki ezeknél? Persze meggyőzhetném egy bizonyos cím elköpésével, de amíg van más út, nem tenném.
- Megfelel? - sürgetem meg végül, szándékosan nem igazán hagyva időt túlagyalni, és mielőtt újra nagyot szívnék a cigiből, hozzáteszem az üzlet másik részét.
- Adj alám egy kocsit, ami nem szarja össze magát két utca múlva, hogy ne kibaszott buszmegállókban rostokoljak... és ha úgy alakul, te is mozgass meg pár szálat az én elveszettemért.

Két nap tengernyi idő, ha jól használom ki és nekem ez a tervem. Azután kezdődően, hogy a visszautat végigpofázom és még utolsó pillanatban, mielőtt kapok egy kocsit a seggem alá, még gyors odavágom a lényeget.
- Hogy a faszba is hívják a fickót, akinek a nevét üvöltöztétek? - vigyorgok oldalra. Vegyük úgy, hogy az odafelé megtett rázós út kiütötte a fejemből.
Alváz, Alvarez, Armandez... egyre megy. A lényeg, hogy legalább ennyit kapjak még meg, aztán könnyes búcsút vehetünk.
Ezután csendesedek el és a fejem koppan a kocsi kormányán. Próbálom összekaparni, mi is történt, mióta homokot ért a lábam. Utána pedig indulhat a motor és jöhetnek a telefonok. Biztos vagyok benne, hogy még ha nem is cseréltünk számot, mint egy jól sikerült randi után szokás, Draco majd megtalál, amikor lejár a határidő.
Nekem csak azzal kell törődnöm, hogy találjak valamit... és ő előkerítse nekem az elveszett kishercegem.