Pár napja fogalmam sem volt, hogy legyek újra Derek. A felépített alapok a két év alatt szépen omladozni kezdtek én meg nem vagyok olyan barom, hogy önként alásétáljak és hagyjam, hogy a romok a fejemre essenek.
De ez az egész keresés jó kiindulásnak tűnik. Dino vagyok... mégsem az öreg parancsára ugrálok, hanem megyek a saját kőfejem után.
Nem mintha olyan kurva sokra mentem volna az első nap. Nehezebb visszarázódni, mint gondoltam. A régi kapcsolatok gyanakodva fogadnak, az újakhoz pedig több idő kell. Vagyis kénytelen vagyok otthoni talajról indítani. Na nem az öreget hívom. Következőleg inkább megfontolom, hogy lesitteljenek, minthogy segítséget kérjek tőle!
Kényelmesen nekidőlök a kapott járgány oldalának, kiélvezve a túl lassan érkező szürkületet. A lényeg, hogy anélkül lehetek idekint, hogy besülne a tököm a forróságtól. Elszoktam én ettől a forróságtól otthon...
A telefon a fülemen, miközben a kezem bontja a kurvára-nem-mentolos doboz cigit. Éppen lekerül a fólia, amit igényesen a lábam mellé hajítok. Ugyan már! Nem ez a kis fólia váltotta volna meg az elbaszott világot. Fel sem tűnik a szemétlerakónak használt utca töredezett betonján.
Már éppen készülnék kipattintani az első szálat, amikor egy kilencéves forma kiscsaj száguld el előttem, mint akit üldöznek. Az ujjai úgy kulcsolnak rá a cigire, mint öt-hat év múlva egészen másra fognak... Én fasz pedig meglepetésemben hagyom is neki, hogy magával vigye a dobozt.
Mire észbe kapok, már kis híján eltűnik a szemközti sikátorban. Az egyetlen szerencsém, hogy a lendületben megakasztja a terepjáró, ami satufékkel áll meg előtte. Szinte látom magam előtt, ahogy a kis teste be horpasztja a lökhárítót.
De valójában nem történik ilyen. Csak anyázások, mindkét oldalról. Mindháromról, ha az enyémet is hozzávesszük. A különbség, hogy én közben tudok futni, hogy elkapjam a kis csitrit, míg mindenki más mozdulatlanul áll. Úgy kapom el a sötét hajú kishölgyet, mintha az apja lennék - kurva szar vicc! -, az ujjaim a csuklóját szorítják és lerángatom az útról.
Tudom, tudom, legyek rohadt rendes és ne törjem el egy csontját sem, miközben a száját olyan cifra káromkodások hagyják el, mint a leggyakorlottam kurvákét szokták egy-egy hosszú éjszaka végét.
De végül megadja magát. A keze elejti a cigarettáim és a szája mosolyra húz, de a szemei nem. Egy másodpercre eszembe jut róla a húgom a millió lopással, amit az évek alatt elkövetett. És ki tudja, mennyi van még, amiről nem tudok? Nem mintha bármi közöm lenen hozzá. Mindenki úgy bassza el az életét, ahogy akarja. Ez a szép benne. Maximum én annyit tehetek, hogy a frászt hozom rá, hátha mégis észhez tér.
...mégiscsak a húgom...
- Nem úgy gondolta ő! - hangzik fel mögöttem a mondat. Úgy beszél, mint a feketék, ritmusra, de a hangja nincs meg hozzá. Túl vékony és ezen a magabiztossága sem tud változtatni.
Mégis úgy sétál oda hozzám, mint a legnagyobb gengszterek.
- Hány éves vagy baszki? - csúszik ki a számon, mire elvigyorodik. Egy kibaszott gyerek. Egy fiú, bozontos, szinte szőke hajjal és bevert, sebes szájjal. A szeme húzott, mintha félvér lenne, az orra hegye kampós. Egy csomag szerencsétlenség, akin még a kopott ruha is csak lóg.
Mégis úgy jár, mintha övé lenne a körzet.
- Tizenkettő - vágja rá, ahogy kényelmes tempóban lehajol a lány által eldobott doboz cigiért és felém nyújtja.
Micsoda úriember...nek tűnő kis bűnöző.
- A testvéred? - intek a lány felé, aki a falnak simulva meghúzza magát, de látom, hogy közben grimaszolva tapogatja a csuklóját.
- Az emberem.
- Che...? Úgy érted a csajod? - ennyire nem kophatott ki az angolom, hogy ne értsük meg egymást egy szaros kölyökkel, aki nagynak képzeli magát. Ugye?
- Az is. De közben a bandám legújabb tagja.
- A bandád... - ismétlem utána, de nem bírom megállni, elnevetem magam. Hát persze. A játékbandája.
Úgy néz rám, mintha vérig sértettem volna, de még nem tudja, mit kezdjen a ténnyel és hogyan bosszulja meg a kurva nagy tiszteletlenségem. Valószínűleg még benne van a gyerekes reakció, hogy bokánrúgjon, de ahhoz már elég felnőtt, hogy tudja, nem menne vele sokra.
- Ha a többi embered is olyan idióta, mint ez itt - intek fejjel a kiscsaj felé -, hamarosan egyedül maradsz.
Vállat von, amolyan "majd lesz másik" módon, de látom a szemeiben a bizonytalanságot. Elbaszott játék ez neki, semmi több. Próbálja utánozni a nagyokat...
- Figyelj, kölyök...
- Zane.
- Certo. Zane. Megkapjátok a teljes doboz cigit, te meg a bandád, ha segítesz nekem. Keresek valakit...
- Nem szopok le senkit - vág a szavamba.
- Nem erre gondoltam - szemem sem rebben, de azért van bennem egy különös érzés.
- Keresek valakit, aki tud nekem egy kis tűzzel szolgálni.
Tűzzel, ami felemészt egy teljes családot...
- A Fiammifero-t (Gyufa) keresed? - szól közbe a lány, olyan halkan, hogy alig hallom az utca zajától.
Valahol nem lep meg, hogy olasz. A fekete haj és hozzá passzoló mélyfekete tekintet. Ahogy az sem, hogy a gyökereinknek hála máris elnyertem a bizalmát.
- Forse (talán) - fordulok felé, majd újra Zane-re nézek. - Ki ez a Fiammifero?
- Egy démon - suttogja a lány, ahogy erőt vesz magán és közelebb lép.
- Tiétek a doboz, ha megmutatjátok, hol találom - ajánlok azonnal alkut.
- Ha végigmész... - kezd bele Zane, de azonnal elhallgattatom.
- Ha megmutatjátok! - nem fogok démonokat kergetni, akik talán ott vannak egy sarkon, talán nincsenek.


Ki gondolta volna, hogy két kölyök fogja megadni a kezdő lépést ahhoz, hogy megleljem, akit keresek? Vért hugyozhattam volna a megfelelő információért, ha nem akar a kis csitri megfosztani a cigimtől. De így, nekik köszönhetően megleltem az embert. A kisembert nagy legendával a háta mögött. Annyira nem is volt nehéz meggyőzni, hogy bosszút akarok állni valakin... Gyönyörű, szívszorító mesét adtam neki elő az életemről, majd a végére megjátszottam a bizonytalant, aki talán mégsem áll készen arra, hogy szándékosan elvegye valaki életét. Ekkor vágta rá, hogy ő nem utazik hullákban. Ő csak gyújtogat, kárt okoz, de nem gyilkol, de tud valakit...
Mindig mindenki tud valakit...
A határidőmből még közel tíz óra volt hátra, mikor már biztos információval a fejemben a sajátjaimmal gurítottam le egy sört, miközben a falra függesztett tévé az AS Roma - Sevilla FC összecsapás ismétlését játszotta.
Talán tovább lazítottam, mint illett volna, de fogjuk rá, hogy kapcsolatokat építettem. Valamit kezdenem kell magammal a kis keresés után is. Nem lóghatok állandóan az üres házban vagy épp a kocsiban és az anyámhoz sem akarok visszamenni.
Mire kisétálok a bárból, már bennem van két sör és egy fél pizza, meg a zsebemben a pultoscsaj száma. Nem is rossz eredmény.
Talán a jóllakottságomnak köszönhető, hogy amikor meglátom az ismerős pofát mosolyra húz a szám.
- Il tuo tempo é scaduto, disse il mietitore. (Lejárt az időd - mondta a kaszás) - motyogom, inkább magamnak, mint neki, de aztán a lényegre térek.
- Feszültnek tűnsz - a mosoly marad, sőt vigyorrá szélesül. Csak szórakozok.
- Pakolj fel és kirándulj egyet a Jackson Avenue-ra.
Szívesen hozzátenném, hogy gyémántokat lehet arra találni. De még a leghülyébb helyi gyerek is tudja, hogy nincs arra semmi, csak putrik meg templomok. Higgy abban, hogy nem olyan szerencsétlenül fogsz megdögleni, mint ahogy születtél.

Kezdésnek újra és újra hagyom felfutni a vigyort az arcomra. Nem bántja a lelkem a beszólása. Gondoljon, amit akar, én összességében jól szórakozok. De az utcával nem csak a pofám jártatom. Ezt kaptam, ezt tudom adni.
- Olyan, amire feltenném az életem? - kérdezem, de meg is válaszolom azzal, hogy megrázom a fejem.
Nem mintha hagynám szegényt elszomorodni. Azért van itt még valami, amiről vagy tudott eddig, vagy nem, de ha nekem kellene ténylegesen elautóznom az utcába, ott kezdeném.
- Mennyire ismered a fickótok múltját? Álmait és vágyait? - húzom az időt? Faszt. Nem akarom, hogy megint ugrálni kezdjen és azt higgye, okoskodok. Nem fogok úgy tenni, mintha én lennék a zseni kettőnk közül.
Akkor sem, ha egyelőre csak arról vagyok meggyőződve, hogy nemcsak üvölteni tud, de arról is, hogy azért a negyvennyolc órát ki tudja számolni.

- Ez a stílus az, amiért én többre mentem, mint te, akárkit is faggattál - szögezem le egy grimasz kíséretében. Igaz, rohadtul fogalmam sincs, vajon ő beszélt-e tényleg bárkivel vagy csak lepasszolta a kisebb majmoknak. De nem is számít.
Inkább nyúlok a zsebembe és előveszem a doboz cigit, amiben már csak pár szál mocorog. Ahhoz képest, hogy még csak valamivel több, mint két napja vagyok a városban... ez már a harmadik adag és nemsokára vehetem a negyediket. Főleg, hogy most is először felé nyújtom, vegyen csak és... kurvára próbálja lenyugtatni magát. Ha nem hallgatja végig a mesém, nem jut semmire.
Aztán így vagy úgy, miután az én szám sarkából is lóg egy füstölgő szál, dumálni kezdek.
- Ha beszélgetsz az emberekkel, kicsit könnyebben köpnek el bármit, mint amikor köszönés helyett betöröd az orrukat. Valaki mindig tud valamit vagy valaki mást... - nem kioktatom, csak felvezetem a történetet.
- Akit én találtam igazi szent, aki elkerüli, hogy vér tapadjon a kezéhez. Viszont szereti a sört pár szál cigi kíséretében inni. Haverkodtunk kicsit, kibökte, hogy a barátotok vállal olyasmit is, amit ő nem és az utcát, ahol utoljára látták... - egy pillanatra elhallgatok, nagyon szívok a cigiből, megvizsgálom a végét és fejben morgok ennyit.
Kurvára hiányzik a mentolos beütés...
- ...meg azt, hogy a fickó mennyire bolondul a motorokért. Az első rendőrségi ügyénél egy lopott motoron kapták el. Abban az utcában pedig van egy motoros kocsma.

Tisztelt és üzlet. Ebben a sorrendben. Az öregemnél így megy. De végül nem világosítom fel, maradjon a saját világánál. Ebből nagy haverkodás nem lesz...
Mindenesetre a történetbe belekezdek. A teljes sztorit megkapja, mert úgy az igazi, még ha láthatóan kurvára nem is értékeli. Pedig mindent beleadok, miközben két slukk között rá-rápillantok, hogy lássam, velem van-e még.
A figyelme olyan, mint egy ötéves utcakölyöké. Fél perc alatt elunja magát. Miért nem vagyok meglepve?
Mégis eljutok a történet végére, hozzátéve a saját feltételezésem és várom a csodát. Ami nem érkezik.
- Egy csapat motorost kell leitatnod, hogy az egyik félrészegen kiköpje, hol a barátotok - javítom ki azonnal, egy fáradt sóhajjal.
Még mindig nem érti?! Dio! Ha a fejét levágnák a helyéről, gyorsabban süllyedne az óceán mélyére, mint egy mázsa kő!
De végül is, a nehéz felfogásával együtt eljutunk addig, hogy megköszöni és a tenyerembe csap. Egy pillanatra megszorítom a kezet, aztán vissza a cigimhez. Vagyis félúton oda, aztán végül a telefonom lesz belőle. Egy elég leharcolt darab, pedig egy éves sincs.
Sérülékeny szarok ezek.
- Grazie - vetem oda, ahogy bekerült a száma és visszakaptam a készüléket. El fogok küldeni neki mindent, ami segítheti. Mindent, amit tudok. Ha pedig szerencsém van, Lizzie még egy-két fényképet is át tud dobni, amit továbbadhatok.
Amúgy is ideje felhívnom a húgom, hogy szóljak, itthon vagyok. Vagy nevezzük akárhogy is a végtelen sivatagot.

Egy pillanatig sem tartóztatom, még azért sem, hogy elismételjem annak a kőfejének, nem verem át. Azt adtam át, amit én is kaptam. Amúgy is, nem megmondtam már, hogy állom a szavam és nem baszom át? Szándékosan biztos nem.
Menjen csak, rohanjon. Én viszont sehova nem sietek, kényelmesen elszívom a cigit, miközben az ujjam a mobilom kijelzőjén táncol. Egyetlen, gyors hívás, mielőtt a húgom keresném. Egyetlen, pár másodpercig tartó kitérő, ahogy az érzelemmentes gépi hang közli velem a szokásos szövegét.
A hívott számon előfizető...
Majd még egy slukk a cigiből, amit egy kicsit tovább tartok bent, mielőtt az ég felé emelt fejjel kifújnám a füstöt... aztán jöhet Elisa.
- Bajban vagy?
- Che...?
- Az utóbbi egy hónapban felém sem szagoltál.
- Mintha te nem az országot járnád állandóan, mint valami csavargó!
- Tudod te, milyen elviselhetetlen lett anya az elmúlt két évben?
- Liz...
- Azért a bátyámra mindig szakítok időt.
- Kivéve, amikor nem - csak húzom az agyát, de végül a lényegre térek. - ...ascoltami (figyelj csak), átpasszolnál nekem pár képet meg videót a kishercegről? Minél későbbi, annál jobb.
- Meg akarod mutatni apának az első nagy szerelmed?
- Elisa!
Ha azt akarnám, hogy kiheréljen az öreg...
- Most mi van?! Nem az volt neked a szépfiú? Olyan durván beleestél, mint...
- Kutatok kicsit - szakítom félbe, mielőtt belelendülne. - Lehet, hogy valaki tud segíteni.
- Kintről úgysem fogjátok megtalálni.
- Ki mondta, hogy még ott vagyok? Tudom, tudom, rohadjak meg, amiért nem szóltam napokkal ezelőtt, amikor landolt a gépem...
- Napok óta itt vagy?!
- ...de elég elfoglalt voltam. Szóval mi lenne, ha picsogás helyett átküldenéd, amit kértem és később majd beszélhetünk arról, hol és mikor akarod a szuszt is kiszorítani belőlem.
- Ki mondta, hogy látni akarlak bastardo?
- Akkor csak küld át, amit kértem. Ciao!
Még hallom, ahogy belekiabál a telefonba, mielőtt egy hatalmas vigyorral kísérve kinyomnám a hívást. Szinte menetrendszerűen jön az üzenet, hogy tényleg rohadjak meg és utál.
Ti voglio bene (szeretlek) - írom vissza, amivel tudom, hogy az agyára megyek. De a lényeg, hogy megkapom a videót, még arról a nyárról, amikor utoljára láttuk mosolyogni. Már akkor is nehéz volt jókedvre deríteni... de kitartóak voltunk. Elvittük Mount Charleston-ba, kempingezni. Muszáj volt kimozdítanunk az anyja mellől, mielőtt ő maga is belebetegedett volna. Az emberek túl idióták ahhoz, hogy megértsék, ilyenkor nem ők haldokolnak.
Nagyon sóhajtok az egészre és máris gyújtom a következő szál cigit. Bassza meg, ez a doboz semeddig sem fog kitartani.
De közben legalább összeszedem, amit tovább akarok adni Draconak. A videót, hogy lássa, kiről van szó, nevet, születési időt és még hozzáteszem, hogy ott lakott, ahol engem olyan kibaszott kellemesen ébresztettek.
Utána visszamegyek a bárba még egy kör sörre. Le kell kapcsolnom az agyam és elhalványítanom kicsit az emlékeket. No meg találnom egy helyet valaki mellett. Kezd elegem lenni a kocsiban alvásból.