- Szó sem lehet róla, Beanie.
- Anya! Kérlek! Nem lesz semmi bajom! Csak odasétálok, beszélgetünk és értem jössz.
- Egyáltalán kiről van szó?
- Egy... barátról.
- Osztálytárs?
- Nem igazán.
- Egy iskolába jártok?
- ...igen.
- Mit beszéltünk a füllentésről?
Miért próbálkozok, ha tudom, hogy pocsékul hazudok?
- Bocsánat.
Nagyot nyelek, várom, hogy mond-e még valamit, de végül magamtól javítom a hazugságot.
- Nem jár iskolába. Kicsit idősebb annál. Dolgozik. Találkoztál vele! Vagyis láttad már. Apa... apa temetésén.
- Sok ember volt ott, Beanie... nem emlékszem mindenkire.
Látom, ahogy megszorul a keze a kormányon, miután bevette a kanyart. Nem kellett volna még ennyire időre sem felhoznom apát.
- Tudom - mi mást mondhatnék? Úgy érzem, megöltem a beszélgetést és az esélyt arra, hogy kitegyen, ahol kértem.
- Kérlek, anya! - próbálkozok azért még egyszer, utoljára, mielőtt felhajtana a hazafelé vezető pálya feljárójára.
- Rendben, gyönyörűségem - sóhajt nagyot. - De megvárlak a környéken, megegyeztünk? Nem szeretném, ha bajod esne vagy megfordulna a fejedben, hogy egyedül jössz haza. Szólsz, ha indulnál.
- Köszönöm! - mosolyodok el és még ha nem is szereti, amikor vezeték közben zavarom, nyomok egy puszit a karjára.


Persze végül nem a szalon címét mondom, csak a közeli utcát és miután még kétszer a lelkemre köti anya, hogy vigyázzak magamra és hívjam, amikor végzünk már sétálhatok is át a közeli kis parkféleségen.
Szedem a lábaim, pedig nem vagyok késésben és akkor még inkább rákapcsolok, amikor beérek a kis üzletek közé.
Talán át kellett volna öltöznöm - jön a gondolat féltávon. Hazaugrani akkor is, ha ezért késnék és utána visszajönni. Sok fura alak mászkál a városban, de most úgy érzem, még közülük is kilógok. Valószínűleg kevésbé lennék különc ezen a részen, ha szuperhős jelmezben ugrálnám át a járda repedéseit, mintsem buggyos ingben és mellényben sétálnék.
De most már késő bánat.
Szinte megnyugvásként élem meg, amikor eljutok a jól ismert ajtóig, amin - az első alkalmat leszámítva - mindig olyan óvatosan nyitok be, mintha semmi keresnivalóm nem lenne itt. Valószínűleg bárki meg is mondaná, hogy nincs. Nem vagyok idevaló. De már túl jól ismerem a szalon belsejét ahhoz, hogy ilyesmi zavarjon. Először csak a fejem dugom be a nyíláson majd jön a félmosoly és a néma intés, ha meglátom.

Benji & Gloria

Egy pillanatra akad csak meg a tekintetem az üveg italon és a poharakon, de aztán már bólintok is nagyot és teszem, amire kér.
- Intézem!
Rolók le és az ajtót zárni. Magamban közben mosolygok, ahogy eszembe jut az első alkalom, amikor betörtem és enyém lett a felmosás kérdése. Mindig ez lesz? Ha jövök, valami munka akad.
Nem mintha bánnám. Valahol jól esik. Minden változik körülöttem, de úgy tűnik, ez nem igazán.
Egy perc az egész és már végeztem is, lépek beljebb először a hatalmas macskát figyelve, mintha azt próbálnám megállapítani, emlékszik-e még rám - végül is, elég rég' jártam erre -, nem mintha érdekelné bármi az álmain kívül. Ez jó jel, nem? Fel sem ébred arra, hogy itt vagyok.
Ez a pillanatnyi megállóm volt mindössze, most már ott állok a kanapé előtt, de még nem ülök le. Addig meg sem fordul a fejemben, hogy kellene amíg hellyel nem kínál. És most, utána is húzom egy kicsit az időt.
- Köszönöm - bólintok aprót a dicséretre és nem bírom megállni, meg kell igazítanom a ruhát. Egy kicsit. Az ing gallérját és a mellényt is, hogy a gombok biztos középen legyenek.
Aztán zsebre vágom a kezem.
Aztán végre leülök.
Oké, egy kicsit fura érzés nem otthon, a szobámban lenni.
- Egyenruha... Igen. Valami olyasmi. Tanára válogatja. Az enyém elég fura tud lenni - borzolom meg kicsit a hajam. - Szereti megadni a gyakorlásnak is a módján. Én meg általában nem bánom. Csak idefelé éreztem magam különcnek. Gondolom errefelé nem szokás kiöltözni és zongorázni járni.
Nem is értem, miért dől belőlem a szó. Talán csak próbálok nem lehetőséget adni, hogy másfelé terelődjön a téma. Nem mintha a végtelenségi kerülhetném. Úgyis eljön az a pont, nem...?
- Köszönöm, hogy... ott voltál a temetésen. Azt hiszem, akkor nem beszéltem túl sokat és nem köszöntem meg, hogy eljöttél - kezdek bele egész lassan, apró köröket rajzolva a kanapé karfáján. Nem körömmel vagy ilyesmi, csak kicsit simogatva.
- De láttam, lefoglaltátok magatokat Derekkel. Oda akartam menni hozzátok az egész után csak... - vállat vonok, ami lehet, nem is nagyon látszik a buggyos ingben.
De a tényeken nem változtat. Nem is tudom, miért nem tettem. Miért nem mentem oda hozzájuk. Talán... egy kicsit jobban akartam anya mellett maradni.
- Elmondta Derek, mi történt apával?

Benji & Gloria

Hogy szeretek-e zongorázni? Ezt nem igazán kérdezték még tőlem és valamiért meglepetésként ér.
Szeretem, ahogy anya mosolyog, amikor neki játszok. Szeretek magamnak dúdolni mellé, amikor otthon vagyok. Szeretem a dallamokat.
- Most már - bólintok aprót.
Ezzel végül is, nem hazudok. Most már összességében, szeretem. Nem kényszer vagy ilyesmi. Oké, az órák néha azok és... a történtek óta egyáltalán nem volt kedvem sem ehhez, sem máshoz. De ma nem az én választásom volt, hogy ideje kimozdulni. Megállapodtunk anyával és tartom magam hozzá.
Tartom magam, mert így illik. Ahogy illik megköszönni itt és most azt is, hogy eljött a temetésre. Az egész folytatás már magától jön. Láttam, hogy Derekkel beszélt és ezek szerint... tudja is, mi történt.
Tudja?
Mennyit mondott neki Derek?
Valahol jó lenne tudni, de nem igazán akarok itt ragadni. Még ha a saját számból is jönne, akkor sem akarom újra hallani az egész történetet.
- Anya... nem tudom. Nekem azt mondja, beszélnem kell és nem zárkózhatok el. De ő nem mond semmit - le sem veszem a tekintetem a pohárba öntött italokról. Nem mintha odanyúlnék érte. Csak bámulom.
Apa italai jutnak róla eszembe.
- Mit mondott Derek? Mennyit? - végül csak kibukik egy grimasz kíséretében. Csak essünk túl rajta! - ...és hogy szedted ki belőle? - talán ezzel a kis kiegészítéssel próbálom elvenni az egész téma élét.

Benji & Gloria

Ha neki nem kell róla beszélnie nekem miért kell? Legszívesebben Gloriát faggatnám róla, de nem lenne jogos. Gondolom úgyis az egyetlen válasz, amit kaphatok, hogy amit a felnőtteknek szabad...
Egyszerűbb a tényekkel foglalkozni. Azzal, hogy mennyit mondott Derek és hogy pontosan hogyan is szedte ki belőle. Nem mintha többre futná egy-egy bólintásnál a válaszokra, bár azért a "női praktikák" említésénél azért felé fordul a fejem és ott egy félmosoly is.
Különös módon könnyebb ránézni, mint a kitöltött italokat bámulni. Legalábbis úgy tűnik. Egészen addig, amíg nem folytatja és fejezi be a kérdésáradatot úgy, ahogy. Nagyot nyelek és egy pillanatra elszégyellem magam.
Nem hazudtam neki! Nem titkoltam előle el, csak... nem szándékosan.
Hiába kér bocsánatot, bennem megrekednek a szavak egy kis időre. Nézek magam elé, majd rá és ismét csak a cipőimet bámulom. Azt, ahogy a fekete orra csillan a fényben. De aztán próbálok mindent megmagyarázni.
- Nem volt szabad és amúgy is... anya mindig azt mondta, hogy ez csak átmeneti. Oké, apa ma kicsit sokat ivott. Apa ma későn jött haza. Apa kártyája most épp nem működik. Apa most az egyszer vitázik anyával. Majd rendben lesz minden, de addig is, nem kell hangoztatni.
Minden rövid kis mondathoz bólintok egyet, főként magamnak, ahogy sorolom az utóbbi időszakban hallott szöveget. Persze a végére már az arcom meg a szemeim dörzsölöm. Nem sírok. Nem én! Csak... valamit kezdenem kell a kezeimmel.

Benji & Gloria

Nem mondom, jól esik az érintése. A néma biztatás, hogy így vagy úgy, de minden rendben lesz. Legszívesebben talpra állnék és megölelném, de...
- Nem akarok sírni -  nem azért, mert nem bíznék benne vagy abban, hogy titokban tartja, hanem csak úgy... nem.
Addig dörzsölöm az arcom és pislogok nagyokat, amíg nem sikerül mindent visszagyömöszölni.
- Nem vagyok benne biztos, hogy igazán tudom, mi az igazság. Csak azt, hogy egyszerre fáj, hiányzik apa... és haragszok rá. Annyira, hogy el akartam égetni az egyik könyvet, ami az övé volt. Amit tőle kaptam. De... könyv, szóval... - vállat vonok, de legalább már ott egy újabb kissé szomorkás mosoly az arcomon.
Próbálok terelni. A saját gondolataim és a beszélgetést is. A könyvek mindig is jó témák voltak és mindig segítettek. Talán most is jól fog jönni. No meg arra is jó, hogy a tekintetem újra magam elé vándoroljon és megtalálja a poharakat.
- Ez az a... paprikás ital, amit szeretsz? - emlékszem én, hogy említett valami alkoholt, amit szeret, bár fogalmam sincs, mi volt pontosan a neve.

Benji & Gloria

Lehet, hogy jót tesz a sírás. Mindenki ezt mondja, még anya is. De akkor sem akarok. Nem itt, nem most, nem előtte. Szóval nagyokat pislogok és nyelek és végül felfestem a szomorú mosolyt, amivel felé pillantok a szavai után.
- Köszi - próbálom jobban érezni magam és most, hogy beszélt... legalább a bűntudat háttérbe szorult, amiért szerinte rendben van haragudni. Nem vagyok rossz fia, amiért ezt érzem.
...és akkor sem, ha iszok egy kortyot, ugye? Apa túlzásba vitte, de ennyi nem fog megártani. Sört is ittam már egyszer... Derek is volt, hogy löttyintett pár korty alkoholt az üdítőmbe. Szóval ha egy másodperc hezitálást követően is, de elveszem a poharat és megforgatom az alján az italt.
- Az jól hangzik. Apára. Arra, amikor még anyát lecsapta a kezemről, hogy majd ő megmutatja, hogyan kell egy nőt vezetni a táncban. Meg arra, amikor az ágyam mellett virrasztott a negyedik "csak még egy történetet, apa!" után. És arra, amikor megtanított pár szót, hogyan írják görögül!
Lehet, hogy egy kicsit elragadtatom magam, de csak úgy jönnek a szavak és az egyetlen, ami megállítja a kis koccintás és az, hogy ledöntöm az első két, meglehetősen nagy kortyot.
Elfogadott dolog egy... egy... alkoholista emlékére inni?
Mire a gondolat megfogalmazódik a fejemben, már érzem, ahogy utólagosan végigégeti a nyelőcsövem és... úgy érzem, mindenem ég. Majd köhögni kezdek.
- Ez... baromira csíp! - bököm ki végül a saját könnyeimmel és köhögéssel küszködve. De azért szorongatom a poharat.

Benji & Gloria

El nem ereszteném a poharat, mintha az lenne a biztosíték arra, hogyha belehalok, be tudják azonosítani, mi végzett velem. Pár másodpercig tényleg iszonyatosan szenvedek, hiába a hátbaveregetés, hiába a tanács, hogy majd jobb lesz, egyelőre nem látom. Mást sem látok a könnyeim miatt, amit kicsalt az ital.
- Boszorkány - bukik ki a szó, amit igazából nem gondolok komolyan... sehogy sem gondolok... csak úgy jön az agyam egy hátsó zugából válaszként az arckifejezésére. Még így is látom, hogy jól szórakozik és valahogy eszembe sem jut magamra venni. Jobban szenvedek én most annál, mintsem ilyesmivel törődjek.
Szóval ennek... kellene valami ízének lennie. Nem mondom, hogy érzem, de legalább már képes vagyok keresni, ahogy csigalassúsággal, de szűnik az égető érzés és a szemeimet is megdörzsölöm két pislogás között.
- Ilyet önként isznak emberek? - kérdezek rá, amikor úgy érzem, képes vagyok rendesen beszélni. Nem feltétlen ezt az italt akarom leszólni, sőt, semmit nem akarok leszólni, csak... ez nem egy sör és nem valami üdítővel felhígított pia.

Benji & Gloria

El nem tudom képzelni, hogy önként isznak ilyet emberek. Ahogy azt sem, hogy miért jó olyan mennyiségeket inni, amikor már... Nem számít. Lehet, nekem van túl kevés fantáziám. Mindenesetre ez a kis adag lent van és minden eltelt másodperccel kevésbé kellemetlen.
Akkor meg egészen elfeledkezek róla, amikor kimondja, van egy kis probléma Derekkel. Az agyam azonnal elkezd rémképeket festeni, de végül elhangzik, hogy mi. A cigaretta.
- Nem egészséges... de én már megszoktam rajta. A mentolos füst illat, amikor közel vagyok hozzá vagy megcsókol és... - oké, egy kicsit lehet, hogy elkalandozok és zavarba is jövök, amikor elér a felismerés.
- Bocs - bököm ki, ahogy megköszörülöm a torkom.
Lényegében mentőövként jön, hogy ott a következő kérdés, amire legalább megrázhatom a fejem. Így kevésbé látszik, hogy a fülem teteje ég egy kicsit és vörös... nem az italtól.
- Nem kérek vizet, köszi. Most már nem olyan rossz. Egész... jó utóíze van - ismerem el megkésve, annak ellenére is, hogy a nyelvem hegye egy kicsit még ég, de az eddigihez képest ez semmiség.
- Szóval... kérdezhetek - elgondolkodok. Fogalmam sincs, mi az, amit illik megkérdezni vagy egyáltalán mit szeretnék tudni, ha úgy van. De végül csak kibökök valamit. Valami, ami úgyis ott mozog az utóbbi napokban az agyam egyik sarkában.
- Vannak szüleid? Úgy értem papád... apukád, anyukád? Testvéred?
Amint kimondom, legszívesebben visszaszívnám. Az első, gyerekes megfogalmazást mindenképp.

Benji & Gloria

Túl könnyedén kalandozok el és beszélek ész nélkül. Amint tudatosul bennem, egyszerre vagyok zavarban és valahogy el is szégyellem magam. Persze, hogy jön a bocsánatkérés! Nem kellett volna, de a mentolos cigaretta képzeletbeli illata az orromban ezt váltotta ki és...
- Oké, csak... azt hiszem, még én is barátkozok a gondolattal. Hogy mennyire bolondulok érte. Meg, hogy te tudsz róla - magyarázom, bár újra azért sem kérek bocsánatot. Igyekszem.
De tényleg különös helyzet és minden alkalommal úgy kell emlékeztetnem magam, hogy lelkesedhetek. Viszont legalább az égető érzésről elterelte a figyelmem, mire pedig újra eljutok addig, hogy milyen íze is volt az italnak és most milyen... addigra egész kellemessé válik.
- Nem borzalmas - ismerem el egy apró mosollyal. A lelkesedését látva valószínűleg mindenképp ezt füllenteném... de ez most az igazság. Tényleg nem olyan rossz, ha a kezdeti sokk elmúlik.
Az más kérdés, hogy továbbra is fogom a poharat, és élek a lehetőséggel, hogy kérdezhetek. Olyan könnyedén jön, hogy mit, mintha előre összeírtam volna valami kérdéssort, pedig nem. Csak utat engedek a legelső gondolatnak, ami befurakszik és kimondom. Persze rögtön utána tudatosul, hogy nem így kellett volna... ő mégis beszélni kezd én pedig csak megrázom a fejem egy félig-meddig visszafogott vigyorral.
A folytatás már valamiféle fura ösztönből jön és azonnal meg is bánom, de...
- Tudom... hogy készül a kisbaba... - oké, ezt megint nem feltétlen kellett volna én csak... vissza kellett vágnom valamivel! Tudom, hogy működnek a dolgok és tudom, hogy a szüleink nélkül nem lennénk itt...
Megforgatom a poharat a kezemben, hirtelen valami nagyon érdekeset találtam rajta, de közben figyelek a szavaira. A tényleges válaszra és minden mondat után aprót bólintok. Néha azt kívánom, bár nekem is lenne ekkora rokonságom. De közben meg jó ez így... vagyis jó volt így, amíg hárman voltunk.
- Nem maradtál túl sokáig egy helyen? Ez a mostani más? Mi vett rá? - faggatom megállás nélkül, akkor is, ha tudom, nem illik. De ilyenkor mi van? Ha ő ajánlotta fel? Így változik az illemszabály, nem?

Benji & Gloria

Tekintve, hogy mik hagyják el a szám, talán jobb lenne, ha csendben maradnék. Próbálom is ehhez tartani magam, még azt is elfelejteni, hogy egyáltalán megszólaltam és az egész kisbabás dolgot kimondtam.
Szerencsére sikerül tovább menni, nem süllyedni zavaromban a föld alá, csak figyelni a szavaira.
- Én azért örülök, hogy itt kötöttél ki és nem állsz tovább - tudom, hogy furán hangzik. Mintha annak örülnék, hogy nem jut előrébb, nem vesz egy nagyobb helyet valami más városban. Pedig nem! Csak... szeretem vele tölteni az időt, itt, és beszélgetni.
- Ha nem lenne az üzlet... marasztalna bármi más? - nem magamra gondolok természetesen. Csak érdeklődök. Sokszor szórakozunk ilyesmivel a barátaimmal. Felvetjük, hogy valamelyik könyvünk világában egy dolog változik, mi más történne másképp. Ez is most valami ilyesmi kérdés, csak a valósággal.
Közben persze figyelem, ahogy valamiben félig elmerül, de jobban neveltek annál, mintsem kíváncsiskodjak. Pedig szeretném megkérdezni, mit rajzol. Szeretnék mocorogni, amíg rá nem látok, merre száguld a ceruza. De türtőztetem magam és csak magukat a mozdulatokat figyelem.

Benji & Gloria

Csak mosolygok. Az orrom alatt, félig rejtve, de őszintén. Azt hiszem, kellett a megerősítés, hogy jól értette a szavaim. Nem akartam illetlennek vagy önzőnek tűnni.
Innen már könnyű tovább kérdezgetni és elterelni valahol a saját gondolataim is. Az előbbi zavarból és magáról a valóságról is. Legalábbis olyan értelemben, amire most szükségem van. Nem mintha sokáig kitartana, mert amit mond...
- Tartozásaid vannak? Pénzben vagy...? - olyan akaratlanul csúszik ki a kérdés, mintha semmire nem neveltek volna. Nem tehetek róla, de azonnal felrémlik az összes pittyenés, amikor egy-egy terminál elutasította a kártyám és a cikkek, amik azt feszegetik, hogy apa is túl sok embernek tartozott.
Persze egy részem tudja, hogy ez nem ugyanaz a helyzet. Ha Gloria tartozik is ennek-annak, nem választja ugyanazt az utat, amit apa. Nem valószínű. De attól még... Mindenesetre próbálok mást is meghallani a szavaiban és így vagy úgy továbblendülni.
- Bonyolult lélek, de... szereted? - nem is tudom, miért ez az első, ami eszembe jut. Lehet barátról szó. Lehet... bárki másról, mégis ez ugrik be és egészen addig egész kényelmes vagyok a helyzettel, amíg én nem kerülök a válaszadó oldalra.
Persze ekkor sem feszengek vagy ilyesmi, csak... kérdezni talán könnyebb volt.
- Ha nem lenne Derek... akkor lehet, hogy még a húgával, Lizzievel lennék együtt és most... ha kirángattak volna a szobámból... valószínűleg azt hallgatnám, ahogy Paul féltékenyen a nyálát csorgatja az én barátnőm után... és azon agyalnék, miért nem zavar annyira, mint kellene. Azt hiszem.

Benji & Gloria

Minden kétséget kizáróan összekötöm a tartozást az öngyilkossággal, és szinte akaratlanul kérdezek vissza. Nem akarom őt is elveszíteni. Nem akarok senki mást elveszíteni. Soha! Valahol én is tudom, hogy az élet nem így működik, de azzal nem ártok senkinek, ha ezt mondogatom magamban. Ahogy ő is meggyőz arról, hogy semmi komoly. Pénztartozás... is... de nem komoly.
Nagyot nyelek, de bólintok. Nem fogok senki mást elveszíteni.
Valahol a saját gondolataim is terelem a folytatással és egész sikeresen és amíg szívesen beszél, a felvetésemmel sincs baj.
- Amire gondolod, hogy gondolok - ismétlem utána egy apró mosollyal.
Nem is tudom, miért fontos ez. Talán mert megnézném szerelmesen. Talán akkor kevésbé lenne fura, amikor Derekre terelődik a szó és elkalandozok. Talán akkor ő is ilyen lenne és... együtt lennénk furák. Van ennek értelme?
És annak, hogy amikor visszakérdez, közel minden gond nélkül beszélek? Merthogy elmondok mindent, amit el tudok képzelni, hogy történne, ha nem lennék fülig...? Szóval, hogyha nem lenne Derek.
- Ez olyan fura? Hogy Lizzievel jártam? - kérdezek vissza azonnal egy pillanatra megdörzsölve az arcom, de aztán újra az üres poharat forgatom a kezemben. Nem zavarban, csak kissé elgondolkozva.
- Igazából... Lizzie megcsókolt egy este. És... ez a normális, nem? Eldöntötte, hogy járunk, én meg nem ellenkeztem. Igazából nem volt rossz, csak olyan jó sem, mint Derekkel - egy pillanatra elhallgatok.
- Nem igazán tudtam, mit akarok. De egyszer megkérdezte Lizzie, hogy milyen érzés, amikor megcsókol. Én meg annyit tudtam kinyögni, hogy kókuszos. Ennyi. Kókuszos tusfürdőt használ - vállat vonok és azt a fél kortyot, ami még a pohár alján összefolyt és alig létezik, megiszom. Időhúzás. De közben mégis mosolygok.
- Nem tudtam én semmit... De Lizzie azt mondta, csukjam be a szemem. Ne lessek. Mindig valami őrült dolgot talál ki, szóval eléggé... be voltam szarva - most valahogy egy pillanatra sem jövök zavarba a saját szóhasználatomtól. Mondanám, hogy az ital miatt, de annyi nem csúszott le. Egyszerűen csak visz a lendület, olyannyira, hogy a rajzot is csak fogom a kezemben, de még nem néztem meg.
- ...és akkor jött a csók. A mentolos. Derek csókja. És az... az valami egészen más volt! Azta! Az én vagyok? - éppen rálesek a rajzra és szusszanás nélkül váltok.
Mármint tudom, hogy én vagyok a képen, mégis kérdésnek hangzik és... Azta.

Benji & Gloria

Olyan beleéléssel mesélek, mintha semmi különös nem lenne az általam lefestett helyzetben. Talán nincs is. Talán most itt, vele, teljesen normális. Hallott már annyi mindent, miért lenne az én történetem bármiért különleges?
Szóval tényleg könnyen jön annak a napnak az emléke és utána egy pillanat alatt veszítem el a múltat, ahogy az agyam felfogja a kezembe került rajzot. Ez én vagyok!
- Tetszik! Ez gyönyörű! ...és... ez az egész... - teszem le a poharat és paskolom meg a levegőt a vállaimnál, miközben még mindig a rajzot vizsgálom.
- Ilyennek látsz engem?
Vajon nekem adná, ha kérném? Vagy inkább megtartaná? Van valami mappája, ahova az ilyesmit gyűjti? Másról is szokott csinálni? Egy kicsit megvadulnak a gondolataim, de aztán útnak is eresztem őket és csak bólintok. Kérdezhet. Még ha egy kicsit baljós is lehetne a hangszín, most nem igazán tűnik fel. Csak a rajzot nézem.
A tekintetem csak akkor emelem újra rá, amikor elhangzik, mit szeretne tudni.
- Ez... elég nehéz kérdés - eresztem le a rajzot, csak óvatosan a lábamra fektetve. Talán vissza kellene nyújtanom neki, de még nem teszem.
- Úgy értem... nem is tudom. Csukva volt a szemem, szóval... kellett egy kis idő. De az feltűnt, hogy magasabb, mint Lizzie. Lábujjhegyre kellett állnom. Aztán jött a mentolos illat és végül... Egyszerűen csak minden passzolt - magyarázom, de még mindig nem az igazi. Vágok valami grimaszt, de aztán folytatom, próbálom megtalálni a jó megfogalmazást.
- Lizzievel jó volt. Derekkel... - megrázom a fejem. Nem így.
- Lizziet csókolni egyszerű volt. Finom kókuszos és kész. Derek meg egy mozdulattal eltörli a józan eszem. Ha nem is akarom megcsókolni... akkor is meg akarom és valahogy sosem elég. Bármennyit ad, mindig egy kicsit többet akarok tőle. Mint a könyvekben! Mikor ötszáz oldal kaland és egy tucat hőstett után a fiú végül kiérdemli a királylányt és megcsókolhatja!