Egyszerre villan kíváncsian és értetlenül a tekintetem. Még valaki csatlakozna...? A fejemben újra lefutnak a kezdeti megállapításaim. Nincs gyűrű, de még árulkodó nyom sem az ujján, hogy esetleg levette volna. Feleség nem lehet a képben és amúgy is... milyen lenne már, ha az első rendes beszélgetésünk alkalmával be akarna mutatni neki?
Esetleg barátnő? Miért ne lehetne?
Képtelenség! Ha lenne bárki az életében, aki gondoskodik róla, annak lenne valami apró nyoma, amit már kiszúrtam volna. Vasalt nyakkendő, vagy akár egy halkan, de egész sűrűn pittyenő üzenet a mobilján, ami jelezné, hogy aggódik, esetleg várja az ágyába. Attól függően, hogy merre is járnak éppen a kapcsolat-dologban.
Vagyis marad a gyerek téma.... de az sem tűnik igazán reálisnak. Az első reakciója, amikor hibásan apának hívtam és a tény, hogy minket is magunkra hagyott enged arra következtetni, hogy talán még ma sem kész ilyesmiféle felelősségre. Ha pedig mindössze egy vad este eredménye lenne, lehetséges, hogy egyszerűen meglépett volna. Régi szokások nehezen halnak?
Végül a gondolataim áradatát a kellemetlenül zizegő érzéssel együtt félbeszakítja és azonnal el is tünteti, amikor megszólal és megadja a lényegi információt.
Négy lába van.
- Szóval kutyád van - vonom le hangosan is a következtetést. Innen már nem volt nehéz.
Valahol csalódtam magamban, hogy ez a lehetőség bele sem került a gondolatspirálba, de most már késő bánat.
- Amíg nagyobb, mint LA-ben voltak a patkányok gyerekkoromban, addig jól megleszünk - teszem végül hozzá, miközben elveszem a felém nyújtott névjegykártyát.
Nem mondom, hogy soha nem láttam még ilyet, de tény, hogy nem sokszor futottam bele. Az egész túl idejemúlt és ezért valahol kissé már természetellenesnek is tűnik. Ki használ manapság névjegykártyát?
Egy pillantásnál többet most nem is vetek rá, de azért hagyok kiülni egy mosolyt az arcomra.
- Komolyan Sean bácsi? - pörgetem meg két ujjam között az elegáns kártyát. Egyszerre próbálva levonni valamiféle következtetést a papírminőségről és pusztán szórakoztatni magam.
- Az utóbbi években is boldogultam - engedek utat nem sok késéssel a kis megjegyzésnek. Nem azért, mert piszkálni akarom és emlékeztetni a döntésére - hiszen ő mondta, nincs mit szépíteni rajta, a tények azok tények -, mindössze így jön.
- ...de azért kösz - csúsztatom a kiegészítéssel egyetemben zsebbe a kártyát. Szépen elfekszik a telefonom mellett, mintegy jelként sugallva; nagyon ideje lenne menni.
Végül talpra is állok, és a gondolataim újra felpörögnek. Vajon továbbra is szó nélkül kiengednek a bejáraton? Az eredeti terv úgy szólt, hogy kisétálhatok, mert senki nem figyel, de aztán kisebb port kavartunk az előtérben, szóval már semmiben sem vagyok biztos.
- Mondjuk... még mindig jól jönne egy fuvar haza. Ráadásul az sem lenne utolsó, ha nem kötne belém senki, amikor lelépek. Nem tudom, mit intézett vagy mit nem a járőr, aki behozott - intek egy ujjal, könnyedén az ajtaja felé, még úgy is, hogy kétlem, egy folyosón lenne minden iroda és jó irányba mutogatnék.

Az állatok egyszerűbbek, mint az emberek. Nem hazudnak, nem vernek át és minden esetben pontosan azt sugallja a testbeszédük, amire számíthatsz tőlük. Ha egy macska fúj rád, hagyd békén. Ha egy kutya a hátára vágja magát, nyert ügyed van. Ha pedig egy kígyó rád sziszeg, szaglászik és ismerkedik. Türelem!
Velük sokkal könnyebb, mint az emberekkel és az sem utolsó, hogy nem tesznek úgy, mintha értenének, miközben két szót sem fogtak fel az elhangzottakból. Nem ítélkeznek és nem tudsz nekik akár a legkisebb lépéssel is csalódást okozni.
Vagyis igen, én is biztos vagyok benne, hogy jóban leszünk a kutyájával. Az már más kérdés, hogy a névjegykártya dolgot nem igazán tudom, hova tenni. Vagyis ez így nem igaz, tisztában vagyok vele, mire való és mekkora múltja van, de akkor is különös az ujjaim között pörgetni.
Miért használ valaki még ilyet a mai világban? Megszokás? Ad egy bizonyos szintű eleganciát, ha egyszerűen kicsapja az ember a zakója zsebéből vagy a pénztárcájából, ezt meg kell hagyni. De akkor is... miért?
Vénül? Ez elég jól megmagyarázná, akkor is, ha nem biztos, hogy én ezt a szót használtam volna. De ha már a szemében csillanó jókedv elárulja és megváltoztatja a teljes szituációt, végül én sem hagyhatom ki, bele kell nekem is állnom.
- Te lehet, hogy vénülsz, de én még a felnövés szakaszában járok - javítom ki tökéletesen rendezett arccal. Legalábbis az első másodpercekben, utána már vigyorgok.
Újabb apró jel, hogy kezdek felengedni a társaságában és talán kezdem többnek látni, mint egy idegent a jelenemben, aki apára emlékeztet.
Ez persze egyáltalán nem jelenti, hogy szükségem lenne rá vagy a segítségére. Eddig is kimásztam nagyon sok helyzetből, eddig is megvoltam. De azért az a fuvar nem lenne utolsó dolog.
Vajon ez is olyan szívességnek számít, amit viszonozni illik? Nem. Rossz kérdés. Miért lenne más attól, hogy ő segít ki és nem valaki másik idegen, akit leintek hazafelé sétálva? Miért érzem úgy, hogy nincs szükségem a segítségre - az ő segítségére -, de közben mégis az visszhangzik a fejemben, hogy ennyivel tartozik?
Túl sok fuvart hagyott ki az évek alatt, minden egyéb mellett.
Végül gyorsan megbeszélem magammal és nem is késlekedek tovább. Ahogy láthatóan lezárja az estéje munka-részét, már meg is teszem az első lépéseket az ajtaja irányába. Előre menni viszont eszemben sincs, ő ismeri a járást és őszintén, fogalmam sincs, van-e itt is valamiféle munkahelyi garázs, ami nem a főbejáraton keresztül érhető el.
Nem láttam befelé jövet, de gondolom, nem is tolják a civilek orra alá.
- Megkockáztatok? - kérdezek vissza, ahogy kirángat a gondolataim közül és egy pillanatra felé villan a tekintetem.
Nem aggódok, nem tartok tőle, de megütötte a fülem a különös szóhasználat. Túlgondolom? Reális lenne, már piszkosul ideje lett volna lefárasztani az agyam, de ugye a számításaim keresztül lettek húzva.
- Ilyen pocsék sofőr vagy? - mondom ki végül a legelső indokot, amit eszembe juttat a saját, talán nem is teljesen tudatos szóválasztása.
De bárhogy is, szükségem van a fuvarra. Ma nem biztos, hogy tovább kísérteném a szerencsém egy találomra leintett kocsival és sofőrjével. Akkor sem, ha nem hiszek sem sorsban sem a szerencsében igazán.

Ezek szerint megvan rá az esély, hogy nem teljesen pocsék sofőr. Nem mintha én kritizálhatnám, kétszer próbáltam meg, mind a kétszer sikerült a vizsgabiztost olyan szinten magamra haragítanom, hogy egy, az önhibámon kívül indokkal és egy könnyed tollvonással megbuktasson.
Az emberek, akik kaptak egy csepp hatalmat, miért viselik szinte már törvényszerűen nehezen a legkisebb kritikát is?
- Nem vagy félelmetes, Sean bácsi - ütöm el az egészet  felvetését egy viccel, de aztán már rázom is meg a fejem. Mosolyogva, de azért komolyan is véve.
- Semmi feszengés nincs bennem. És még mindig inkább te, mintsem a szerencsém kísértsem és megunva a sétát hazafelé, leintsek valaki idegent.
Még ha a pontos számokkal nem is vagyok tisztában, bármelyik okos kisgyerek is tudja, hogy kockázatos és veszélyes dolog idegenek kocsijába beszállni. Egy ilyen városban pedig, mint Vegas, még inkább. Valahol csodaszámba megy, hogy nekem még sosem sikerült olyan sofőrt leintenem, akinek hátsó szándékai lettek volna.
Az arányokat nézve pedig, hogy hányszor tettem már meg az utóbbi egy évben, valószínűleg hamarosan elkövetkezne számomra is az első. Puszta statisztika. Nem lehet vele vitába szállni és nem is akarok. Ma este főleg nem.
Egyszerűbb és könnyebb Sean bácsi mellett utazni, pontosabban előbb végigsétálni a folyosón, keresztül az előtéren, a recepciós és közrendőrök szeme láttára. Senki nem szól egy árva szót sem. Nem próbálnak megállítani, de még csak kérdő tekinteteket sem érzek a hátamban.
Miért nem érdekel senkit, hogy egy korábban behozott fiút minden további nélkül kikísér egy nyomozó? Ennyire túlhajszoltak? Még ha ez indok is lenne, ott van a másik oldal. Miért nem kapja fel senki a fejét, mikor fél órával ezelőtt minket bámultak, miután apának hívtam? Ennyi lenne egy pletyka élettartama?
Nem mintha bánnám. Lényegében kisurranok az ajtón és zsebre dugott kézzel, mintha minden hajnalban ezt csinálnám, sétálok a mutatott kocsihoz. Egész türelmesen várok, amíg a garázs csendjében felkattan a zár. Addig egy gyors pillantás vetek a többi parkoló autóra. Vajon ebből mennyi van ténylegesen szolgálatban és ki túlórázik önként? Esetleg ki az, akinek nincs élete és inkább a munkába temetkezik? Az, amelyiknek a hátsó ülésén egy bőrönd pihen, valószínűleg a irodájában lakik. Az pedig, akinek a hátsó ülésén egy gyerekülés is van, talán élvezi, hogy a kapitányságon nyugodtan és csendben lophat magának pár óra alvást.
Én viszont nem tervezem a hajnal maradékát itt tölteni. Úgyhogy végre beszállok és elhelyezkedek.
- Miért választottál olyan járgányt, amiről méterekről lerí, valószínűleg egy nyomozó ül benne? Nem az lenne a lényeg, hogy néha... tudod, titokban tudj megfigyelni valakit? - engedek utat a most első, de valójában már sokadik érdeklődő kérdésemnek.
A figyelmem terjes mértékben az övé, kivételesen nem próbálom magam megfejteni az okokat. De amíg várok, legalább hátrébb tolom az ülést, hogy elférjen a lábam és becsatalom az övet, ha egyáltalán működik benne rendesen. Ezek után a tekintetem máris a belső teret vizsgálja. Adatok, adatok, hogy csendesítsem a folyamatosan pörgő agyam.
- Tudod, hol lakunk...?

Semmi több, mint egy apró bólintás. Ennyivel jelzem neki, hogy ismerem az arányokat, tudom, hogy veszélyes is lehet, ha idegenek mellé szállok. De tudok vigyázni magamra, ma is feltaláltam magam és ha nincs a közrendőr, már régen otthon lennék. Teljes biztonságban, nyugalomban, a könyveim fölé görnyedve, hogy átismételjem a büntetőjogi rendszereket és annak részeit.
Nem mondanám, hogy a legérdekesebb téma, de cserébe Nevadában csak öt részből áll. Ahogy Mr. Prescott minden előadás kezdetén elmondja, a büntetőjogi rendszerünk arra épül, hogy a benne dolgozók megvédjék az emberek jogait és a büntetésvégrehajtás teljes mértékű igazságot szolgáltasson mind az elkövetőknek, mind az áldozatoknak és ezáltal a közösségnek.
Kíváncsi leszek, akkor is ilyen büszkén hangoztatja-e majd, amikor elérünk az egész struktúrának ezer meg egy hibájáig. Nem mintha az olyan hamar bekövetkezne, addig tengernyi oldalon kell átrágnom magam és jó pár vizsgát letennem, mire akár elméletben ugyan, de tényszerűen nézve kritizálhatjuk a jelenlegi rendszert.
Egyelőre csak Sean bácsi kocsijára tehetek megjegyzést és azt sem piszkálva vagy lenézve. A hangjából nem is hallok sértettséget, ami már egész jó jelnek tűnik. Nem akarok semmiféle határt átlépni.
- Teljesen önként váltottál vagy javasolták? - nem fogom faggatni, de valahol el kell kezdenünk az ismerkedést, nem igaz? Miért ne futhatnánk neki onnan, hogy miért váltott? Miért nem változtat újra, ha elégedetlen a papírhalmokkal?
A saját, fejben egymáshoz fűzött kérdéssorom után még a saját figyelmem is elkalandozik egy rövid időre.
Biztos vagyok benne, hogy nem tudnék olyan munkát végezni, amit a nyakamba adnak, de én nem akarom. Nem menne. Nem tudnék teljes erőbedobással csinálni valamit, ami nem dolgoztatja meg eléggé az agyam, hogy a nap végére csendesedjenek a folyton zümmögő gondolataim.
De nem is fogok. Ezért teszem oda magam, ezért tanulok minden vizsgára kétszer annyit, mint indokolt lenne. És ezért van az, hogy még most, hajnalban, az alattam duruzsuló kocsiban ülve is az agyam egy része a tanuláson jár.
Akkor is, amikor megkérdezem, tudja-e, pontosan hova vigyen.
Csupán azt nem tudom... miért nem kérdezek tovább? Miért mondom el csendesen a címet és nem kérdezek rá az okokra, amiért nem beszél anyával? Vajon anya kérte, hogy hagyjon minket békén? Úgy érezte, jobb így?
Azt hiszem, nem feltétlen akarom tudni a választ. Még. Ezúttal a kíváncsiságom lapít, mint valami bokorban bujkáló, elővigyázatos kisnyúl, ahogy figyelem mellettem elsuhanni az épületeket.
De majd ritkulni fognak. Minél inkább közeledünk East Las Vegas széléhez annál inkább. És mire elérjük a Walnut Ave-t, egyre több kis üzletet lehet majd látni. Egyre csendesebb környék vesz majd minket körül. Ez a hely nem a turistáknak van. Az itt lakók ilyenkor még épp kihasználják az utolsó órákat munka előtt... vagy már el is indultak, hogy időben beérjenek.
Hiányzik LA. Hiányzik az egészen másképp nyugodt kertváros, amire gyerekkoromból emlékszem.

Miért nem? Miért nem tett bármit, ahelyett, hogy csak elfogadta? Vagyis, ahogy ő fogalmaz, belement az élet játékába. Nem azt mondta, hogy nem kell szépíteni a tényeken? Merthogy a szavainak szép csengése van, de a valóság inkább az, hogy beletörődött valamibe, amit elé tettek, mert ez volt a legegyszerűbb.
Persze nem teszem szóvá, nem ítélkezek. Nincs jogom hozzá, nem ismerem a teljes képet és amúgy is túl sok apróság lehet, ami árnyalná a jelent. Vajon most majd átgondolja? Míg én magolok majd a szobámban, az ő agya azon fog járni, hogy beleragadt-e valami olyan körbe, amit nem is szeret? Amit nem élvez? Ami nem elég kihívás neki?
Egy részem fűti a kíváncsiság, szeretném tudni, de a másik hallgat. Ahogy én is némán ülök a kocsiban, nézve a kinti világot, még azután is egy kis ideig, hogy megszólalt. De mielőtt túl hosszúra nyúlna a csend, azért válaszolok. Szépen, sorban.
- Anya rendben van. Visszament tanítani. Igazából már évekkel ezelőtt. Nem tudom, mióta nem beszéltek... - burkolt kérdés? Lehetséges, de nem maradok le itt.
- Most épp két helyen is dolgozik. Egy előkészítős csoportja van meg egy másik, hét és nyolc évesekkel. Szóval tele a ház rajzokkal, házifeladatokkal meg matricákkal, amiket a kicsiknek osztogat. Kicsit úgy néz ki minden, mintha nálunk lenne vagy hat gyerek és ha elég kitartóan keresed őket, nem csak a dolgaikat, de őket is megtalálhatod.
Anyáról könnyű beszélni, általában dolgozik. Ebből áll az élete és én próbálok mindent megtenni, hogy legalább az egyetem ne szipolyozza el olyan mértékben a nehezen megkeresett pénzt. De a mindenre kiterjedő ösztöndíj nem jár olyanoknak, mint én. Lehetek bármilyen jótanuló, teljesíthetek kifogástalanul, akkor is túl jó helyzetben vagyok másokhoz képest.
De legalább a cigarettám más veszi és nem kell az otthoni kasszából elvennem hozzá.
- A bátyám pedig... - folytatom és már éppen nagy levegőt vennék, hogy egymás után tegyem a vele történteket is, amikor mégis megakadok.
-  Biztos, hogy szeretnél még egy meglepetés-traumát ma estére? - nézek egyenesen rá és a baljós megfogalmazásom ellenére az arcomon széles mosoly ül. Leszűrheti, hogy nincs rossz hír, de közben mégsem biztos, hogy tudni akarja. Vagy épp tőlem akarja.

Kutatások bizonyítják, hogy az emberi test több, mint kilencven százaléka cserélődik le háromszázhatvanöt nap alatt. Egy év alatt közel az összes sejt újabbra váltja önmagát, vagyis szigorúan nézve ennyi idő elteltével mindenki megújul. Az egyetlen logikus és elfogadható nézőpontja az úgynevezett újjászületésnek.
Sean bácsi pedig hétszázharminc napja nem beszélt anyával. Természetesen ez nem pontos szám, de a teljes képet nézve, a valós tényen, hogy mennyi mindenről maradt le teljesen, nem változtat.
Lemaradt a költözésről, lemaradt arról, ahogy anya újra azt csinálja, amit szeret. Arról, ami a bátyámmal történt és mindenről, amitől az élet ment és megy tovább.
- Két évnél régebben hallottam utoljára a neved - jegyzem meg a puszta tényt. Miért nem említette anya, ha még beszéltek? Vajon szándékosan hallgatta el vagy egyszerűen nem kanyarodott arra egy beszélgetésünk sem, hogy megemlítse?
A tudatom egy hátsó zugában rezeg ez a miért, mégis úgy érzem, ez azon kivételes alkalmak egyike, amikor nem rohanok majd feltenni a kérdést. Sean bácsi nem emlékszik - miért? szándékosan nem emlékszik? nem akar? -, anya pedig lehet, hogy úgysem válaszolna. Muszáj lesz átgondolnom a millió kérdést, ami az agyamba tolakszik épp. Valószínűleg egy nyugodt éjszakán, mielőtt a csillagok nyugalmát színes hajnalra váltaná az idő múlása. Talán egy szál lassan füstölgő cigaretta mellett, kint az egész lapos tetőn fekve.
Viszont egy dolog van, amit most is meg tudok válaszolni és úgy érzem, muszáj is, miután még ha nem is szándékosan, de kissé ráhoztam a szívbajt. Tartozok ennyivel.
Tartozok? Miért is?
Nem. Nem tartozok én semmivel. Sőt, nem is az én tisztem elmondani, de a mosoly már ott virít az arcomon, annak ellenére is, hogy mindössze egy-egy pillanatra lesek Sean bácsi felé és az idő nagyrészében kifelé figyelek.
Viszont kénytelen vagyok elismerni, hogy szeretném elmondani, eldicsekedni a ténnyel, amihez valójában nincs sok közöm, mindössze belecsöppentem. De minden pillanatát élvezem.
- Alex megházasodott, ráadásul született egy angyali kislánya. Vagyis időközben belőlem is nagybácsi lett - a hangomban ott csendül a büszkeség visszafogott árnyalata, miközben a figyelmem teljes mértékben az övé.
Pedig elég lenne egy kicsit távolabbra koncentrálnom a feje mellett, hogy lássam az éles határt a turistáknak szánt rész és a valódi élet között. A pénzzel felpumpált pálmafákat felváltja a valódi, néhol sárgás levelű fa, amiken nyoma sincs nyírásnak vagy gondoskodásnak.
Pár utca és otthon vagyok a seszínű falak és a kicsi, néhol berácsozott ablakok tucatjai között. Ott vár a mi házunk is, egy éppen kiégett és még nem cserélt fénycsöves utcai lámpa mögött.

Nem az én tisztem volt elmondani a hírt és igazából arra sincs okom, hogy a visszafogott büszkeség sugározzon a mosolyomból. Mégis minden kétséget kizáróan ott ül az arcomon a jókedv és ahogy az ő szája is mosolyra húz, már én sem akarok komolyra váltani.
Miért is akartam volna egyáltalán?
Még akkor is mosolygok, amikor apára terelődik a szó és még ha egyetlen mondat is, a fejemben máris útjára indítja a gondolatokat. Alex olyan, akire apa tényleg büszke lehetne, ebben biztos vagyok. Munka, feleség, gyerek - nem feltétlen ebben a sorrendben.
Vele ellentétben ebből a hármasból nekem egy lesz meg, de az maximálisan.
Vajon ez elég lenne? Kompenzálnám a másik kettő hiányát, amikor elég jó vagy éppen a legjobb leszek a jövőbeli munkámban? Kompenzálom most azzal, hogy az utolsó erőmet is megfeszítve tanulok?
Egy pillanatra talán elveszek a saját kérdéseim között, amikben most kivételesen nincs egyetlen "miért" sem, de aztán újra a jelenre figyelek és hagyom, hogy a bizonytalanság csupán csendes, de nem zavaró visszhangot verjen a fejemben.
- Nem akartál hiú reményeket kelteni így inkább egyáltalán nem voltál ott - nincs a legkisebb vádló él a hangomban, de még a kérdő hangsúly is hiányzik a mondat végéről. Egyszerű megjegyzés ez, mint mikor valaki vádjait olvassák fel, amiről már mindenki eldöntötte, első szótól az utolsóig igazak.
- ...és most maradni fogsz? Most tudod azt adni, amire szerinted szükségünk van? - ez viszont minden kétséget kizáróan kérdés és egyenesen nekiszegezem, miközben intek a sötéten maradt lámpaoszlop mögötti betonplacc irányába. Oda be tud állni.
- Bármi is legyen az - teszem még hozzá két levegővétellel később.

Neheztelnem kellene rá, annyira, amennyire ő haragszik önmagára? Amiért végül maga alá gyűrte a döntései kereke? Hiszen ez történt. Láthatóan ott van a bűntudat a szemeiben, amikor beismeri, hogy ő is tudja, elcseszte.
Ma már nem először.
De most itt a lehetőség, hogy megpróbáljon lefaragni belőle. Most maradhat, ha úgy dönt. Természetesen a szavak egy dolog, a tettek egy másik, de rövid időn belül kiderül, hogy üres ígéretekről volt-e szó.
- Ha fizeted azt a jövőbeli hamburgert és mondjuk megdobsz néha egy-egy doboz cigivel, az nálam kezdetnek megteszi - szólalok meg végül egy visszafogott mosollyal, de az agyam pörög.
Miért is nem mondtam ki az első verziót? Miért nem akartam kimondani, hogy ennél több nem kell tőle? Fizeti azt a hamburgert, esetleg megdob egy kis cigivel. Másra nincs szükségem. Amikor lett volna - szigorúan a tényeket nézve -, nem volt ott és azóta belenőttem az új rendszerbe, hogy ne is kelljen.
Szóval azért fogalmaztam kissé finomítva, hogy még ha nem is tartozok felé semmivel, legalább egy kavics méretű bűntudatot levegyek a válláról. Ki tudja, talán ez az apró súly, ami alól felszabadul adja meg a lökést, hogy tényleg ne csak szavak legyenek.
- Gondolom, nem szeretnél bejönni - téved végül a tekintetem a beállóval srégen szemben lévő kis ház irányába, majd vissza Sean bácsi felé.
Ha szeretne, besétálhat velem azon az ajtón.
Az egy dolog, hogy javában benne vagyunk a hajnalban és egy lámpa sem vetít fényt kifelé, de attól még anya ébren lehet. Millió okot talál arra, hogy miért keljen fel ilyenkor is.
Bár van egy olyan érzésem, hogy mindegyik csupán kifogás arra, hogy ellenőrizze, otthon vagyok-e és ha igen, túlhajszolom-e magam a tanulással.

Amikor az embernél válaszadásra kerül a sor, van egy általános idő, amíg átfut az agyban a kérdés és a felelet megfogalmazódik. Ha túl hamar érkezik, az illető nem gondolja át, mindössze rávágja, amit az ösztönei diktálnak vagy éppen beleneveltek az évek alatt. Ha túl későn felel, ritka esetben annyit jelent, alaposan átrágja a lehetőségeit, de többségében inkább arról van szó, hogy meg kell vívnia önmagával.
Ezúttal az utóbbit érzem Sean bácsinál is és nem kell diplomás nyomozónak lenni ahhoz, egy átlagos ember is rájöhet, hogy az elhangzottak közül a cigaretta akadt meg a fogaskerekei között.
Mégsem visszakozok egy pillanatra sem és eszembe sincs magyarázkodásra fanyalodni. Aki magyarázkodik már hibázott. Persze szigorúan nézve a cigaretta nem jó döntés, de többet használ nálam, mint árt.
Talán.
Bevallom, nem állítottam még szembe egymással a pro és kontra érveket. Miért is nem? Lehet, hogy nem tetszene, amit a végeredmény mutatna, ezért... próbálom halogatni és nem tényszerűen nézni.
Annyi biztos, nem is ezek után fogom megtenni, hogy úgy néz ki, kötöttünk egy megállapodást, aminek hála, nem leszek kitéve az egyéjszakásaim szeszélyeinek, miszerint megdobnak-e egy dobozzal vagy sem.
Nem mintha nem szoktam volna meg, hogy nikotin nélkül maradjak. Ma sem fogok már többet elszívni, pedig van még tartalékom. Függetlenül attól, hogy egyedül szállok ki a kocsiból vagy sem. Nem mintha egy kis esélyt is láttam volna rá, hogy bejöjjön velem. Amolyan "gondoltam" módon biccentek egyet, amikor megerősít ebben és máris téved a kezem a kilincsre, hogy meghúzzam.
Csakhogy újabb kérdést kapok, amire először felsóhajtok, majd egy kissé grimaszolt mosolyra húzom a szám.
- Igen, Sean bácsi. Megvan az ősidőkből származó névjegy és még arra is emlékszem, hogy a rajta lévő számon keresselek, ha "bármikor... kellenél... bármire" - használom szándékosan a saját szavait, szinte hallani a hangomból az idézőjeleket is. De a végére a mosoly őszintévé válik és még ha a stílus nem is volt a legelfogadhatóbb, ezzel remélhetőleg enyhül a bűnöm.
- Kereslek, ha bármi van. Te pedig hívsz, ha a kutyáddal együtt készen álltok a folytatásra. Addig pedig... - és itt megakasztom a mondatot, éppen annyi időre, hogy kiszálljak, de az ajtót már nem csapom. Onnan nézek vissza rá, hogy befejezzem, miközben félrelököm az újabb kérdéseim. De attól még, hogy nem törődök velük, ott vannak.
Ilyen érzés lenne, ha apa nézne vissza rám a kormány mögül? Ha a szemek nem csak hasonlóak lennének? Ilyen lenne, ha élne és nem hazahozna, hanem mondjuk egy egyetemi buliba tett volna ki éppen?
-...kösz a fuvart és azt is, hogy nem vizsgáltatod ki az egész önvédelem őrületet, amit ma kavartam - azt nem mondom, hogy örülök, amiért találkoztunk, de valahol így van.
Végül is, ha az imádott tényeimet nézzük, megmentette az estém második részét és innentől már semmi másért nem kell magamban könyörögnöm, csak azért, hogy anya ne a nappaliban várjon összefont karokkal, magyarázatot várva.

Ezúttal nincs "miért". Nem kell megkérdeznem magamtól, hogy miért nem vágom rá a nagy aggodalmára; nem fog elveszíteni, ha nem teszi azt, amiben már gyakorlata van és sétál ki a képből. Azért nem mondom ki, mert nem lenne értelme. Élénken él bennem az arcán látott és a szavaiból is oly' erősen sütött bűntudat, nem akarom fokozni pusztán azért, mert megtehetném egyetlen mondattal.
Hadd mosolyogjon, miközben én kiszállok és arra a pár szóra felé fordulok. Nem tartozok neki semmivel, mint unokaöccs a nagybátyjának, de illedelmességből a köszönet kijár, amiért könnyebbé tette az estém végét és kihúzott a bajból.
Lehet, hogy ez az elfogadott és természetes - ahogy ő nevezi -, de attól még az átlag ember fejében nem így sorakoznak fel a gondolatok. Másoknál pedig teljesen hiányoznak is.
A statisztikák is engem igazolnak, elég azt megnézni, mennyi ember hal meg az utcán pusztán azért, mert a mellette elsétálóknak nem volt természetes, hogy megkérdezze, van-e valami baj.
De ő Sean bácsi. Megkérdezné? Ezek szerint, igen. Neki lehet ez természetes. Hivatástól függetlenül.
Most viszont egészen más szavakat formáz a szája, mire az arcomra kiül egy mosoly.
Emlékszem én, hogy ezt csinálta. Főleg azért, mert anya annyi időn át próbálta a hanglejtést utánozni. Minden alkalommal, amikor valami érkezett Sean bácsitól, elhangzott a "Robert, csomag!" felkiáltás. Így sosem kellett megkérdeznem, kitől is jött, csak engedni a nevetésem kíséretében kikívánkozó kíváncsiságomnak és beleásni magam.
De ahogy egy idő után maguk a dobozok sem mozgattak meg bennem semmit, úgy már a megjátszott komolyság sem késztett nevetésre. Valahol útközben... kikopott.
- Hát persze, Sean bácsi. Jó éjt - és ezzel becsapom az ajtót, hogy útjára engedjem.
Éppen annyi ideig maradok még a bejárón, amíg újra egyenesbe kerül és a gázra lép, aztán bemegyek.
Minden mozdulatom óvatos és megfontolt, ami meg is hozza az eredményét. Egy pisszenés sem hangzik fel a csendes falak között, ahogy magamra csukom a szobám ajtaját és felbontok egy fémdobozos kávét, hogy kikapcsolódásként nekiüljek a könyveimnek.
Kár, hogy a végül magamba szívott információk listája elég rövidre nyúlik, míg sokkal terjedelmesebb lesz az, amin pontról-pontra felsorolom a hasonlóságokat és különbségeket két alany között.
Apát vizsgálva, ahogy a képeken kinéz.
Sean bácsit, a friss emlékek szerint.