Ott vagyok. Állok a két lábamon és miközben a öklöm erőből szorítja a kulcsot, én az ajtót bámulom. Mintha arra számítanék, hogy visszajön. Mintha arra számítanék, hogy valaki más tör be rajta. Majd mikor nagyjából sikerül meggyőznöm magam, hogy semmi ilyesmi nem fog történni, közelebb lépek, hogy füleljek. Továbbra sincs semmi.
- Viselkedj már normális ember módjára, Benjamin... - morgom magamnak a milliószor hallott szavakat, majd áttéve a kulcsot a bekötött kezembe, már nyúlok is a kilincsért. Annyira nyomom le, hogy lássam, tényleg enged és mikor résnyire nyílt... mielőtt komolyan megfordulna a fejemben, hogy mégis utána menjek... hangosan becsapom. Ráfordítom a kulcsot és benne hagyom. Még egyszer ellenőrzöm. Nem enged. Jók vagyunk.
Persze ettől még a tenyerem egy pár másodperc erejéig rásimul az ajtólapra, de utána tudom, hogy ideje valamit kezdeni magammal.
Fürdés. Pizza. Otthon. Könyv. Telefon.
Minden szépen sorban. Megcélzom a fürdőszobát és már megszokásból sem csukva az ajtót magam mögött, vetkőzni kezdek. Először mindent, ami kölcsön és... és még egy kicsit húzom az időt, mielőtt a saját ruháim is levenném.
A kezem jó ok ilyesmire. Ráérősen lekaparom a sebtapaszt, majd letekerem a pár kör gézt. Meg sem állok, amikor látom az első vércsíkokat, amik átütöttek az alsó rétegeken. Az egészet teljes természetességgel gyűröm a másik kezembe és keresve egy kukát, elrejtem benne.
Az egésznek az aljába.
Őszintén, nem tudom, ezt miért csinálom, soha nem volt szokásom, de most így vagyok nyugodt.
Majd teszem tovább a dolgom. Lemosom a kezemre rászáradt maradék vért, megállapítom, hogy nem kezdett újra rá annak ellenére sem, hogy tisztán kivehetők az apró, keresztül-kasul húzódó vágások.
Majd jöhet a póló. Ekkor már nem állok le megvizsgálni magam. Tudom, hogy ott van a jobb oldalamon, a lába nyoma, mert ha hagyom, ha megengedem magamnak, minden mozdulatnál érzem. De nem akarom látni. Nincs vele dolgom. Miért törődnék vele?
Hamarosan már a zuhany alatt állok és a nyakamba zúduló víz egészen elzsibbaszt. Még ha másik helyen is vagyok, ez a megszokott rutinom része. A lezárásé. Amikor már egyedül vagyok. Nem gondolok Stevenre. És nem gondolok Oliverre sem. Csak létezek a percekben és hagyom, hogy folyjon rám a víz.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telik, mire egyáltalán rendesen elkezdek lesikálni magamról lényegében mindent, azt is, ami most nem lehet ott, és mennyibe, mire visszajutok a szobába. Szárazon, csak a hajam nedves és jobb híján egyelőre csak a bokszert kapom magamra. Egész jól és viszonylag szabadon járom be a kis lakást, majd valami hirtelen ötlettől vezérelve már Oliver ruhái között kutatok.
Oké, azért nem hagyok magam után rumlit, csak átlapozok mindent, amíg a kezembe nem akad egy ing. Elég nagy rám és bőven hosszú ahhoz, hogy ne érezzem magam meztelennek. A legfelső gomb kivételével az összes a helyére kerül és... mi maradt a listából?
Pizza. Otthon. Könyv. Telefon.
- Könyv - jelentem ki magamnak és először már megszokásból is felülök az ágy legközepére, hogy olvassak. Majd eljutok a támláig, hogy kényelmes legyen. Végül hason kötök ki, szépen elrendezve a párnát a könyvnek, hogy ne sérüljön...
Nem mintha annyira haladnék, sok mondatot, sokszor teljes fejezetet újra kell olvasnom, mert egészen máshol jár az agyam. Kétszer az ajtót is felállok ellenőrizni. Nem azt, hogy áll-e előtte valaki a másik oldalon, hanem azt, hogy még mindig zárva van-e. De a kulcs benne és a kilincs nem enged.
Oliver hogy fog bejönni? Van nála másik kulcs? Csenget? Vagy ő is úgy kopog majd, mint a pizzás? Vissza fog jönni? Vissza tud egyáltalán jönni? Mi van, ha Steven...? Már megint a kilincsen a kezem, megszorítom és már nyitnám is, hogy...
- Megígértem, hogy nyugton maradok - szóval szépen elengedem és még csak rá sem nézek újra.
Amíg nem hallom a kopogást. Az első gondolatom a pizza, de... nem nyitom ki. Sem ekkor, sem percekkel később, amikor először korogni kezd a gyomrom. Nem bízok a pizzásban. Nem bízok saját magamban. Nem bízok a világban. Ha tényleg a pizza az, akkor ott is marad. Majd ha... nem... nem ha. Amikor visszajön Oliver, majd ő behozza.
Nem vagyok amúgy sem igazán éhes.
És nem biztos, hogy a pizza az. Nem figyeltem, milyen kopogás volt. Nem tudtam figyelni. Lehet egy szomszéd. Lehet bárki!
Ezek után már a könyvhöz sem térek vissza. Nincs értelme. A kezem a telefonért nyúl és hiába van ott a teljes internet világa, még a google-t sem nyitom meg. Amúgy is, mit keresnék? Új könyveket? A barátaimat? A régi életem? ...a szüleim...? Mondjuk, ha megnézném a régi oldalam... a családi képek...
Lényegében elhajítom a telefont az ágy másik sarkába - kisebb csoda, hogy nem bucskázik túl és esik le a földre -, amikor a gondolat közepén megcsörren a kezemben. Nem is tudom, miért ijedek meg tőle, de egy részem már tudja, hogy nem fogom felvenni. Hagyom, hogy a végtelenségig csörögjön. Csak ha nem hallgat el, ha újra érkezik a hívás... ha üzen... ha kitartó... akkor veszek erőt magamon, hogy van némán felvegyem, vagy megnézzem az üzenetet.

Még a pislogást is mellőzöm, miközben a - számomra valamiért most fülsértő - csörgés kitölti a szobát és nagyon úgy tűnik, hogy nem akar elhallgatni. Végül már inkább érte kapok, felmarkolom a készüléket és újra az ágy közepén vagyok. Kezdem úgy érezni, bármit megtennék, hogy elérjem, csendbe maradjon. Szép lassan fordítom magam felé a kijelzőt és ahogy a random számot vizsgálom, akkor tűnik fel, hogy egy üzenet is van a felső sorban. De eszemben sincs megnyitni. Ha eddig elsiklottam fölötte... már nem számít. Azt hiszem.
Végül nagy levegőt veszek és miután úgy érzem, egy örökkévalóság óta visít a készülék a kezemben, fogadom a hívást. Néma csendben. Bent tartva a levegőt. Még egy másodpercig akkor is, miután meghallom a hangját.
- Rendben vagyok - mondom kötelességtudóan, magamnak bólintva is, majd mielőtt bármi mást kérdezhetne, már folytatom is.
- Lenyúltam az egyik inged - ez minden, csak nem fontos információ. De legalább mosolygok hozzá és a pillanatnyi kitérő egy kicsit csillapítja bennem azt előbbi, hirtelen feszültséget. Máris nem olyan mozdulatlanul ülök és egy kicsit a vállaim is engednek a merev tartásból.
Pedig tudom, hogy semmi okom megnyugodni. Kérdeznem kellene. Faggatnom, hogy minden rendben van-e vele. Nincs bajban? Keresik? Engem, keresnek? Látta... Stevent? Rossz a helyzet? Tombol?
Sőt, ezúttal erőt is vehetnék magamon... egyszer ebben az életben... és közölhetném, hogy egy szavába kerül és visszamegyek, megoldom, bármi is van. De ez mind túl nehéznek tűnik és talán nem is akarom, hogy újra ugyanazokat a köröket kelljen lefutnia velem.
- Csak mondd, hogy te jól vagy - puszta, őszinte kérlelés és hagyom is, hogy annak hangozzon. Tudnia kell, hogy aggódok érte. És szeretném, ha visszajönne. Épségben.
Ez utóbbi valahol fura, mert őt nem bántaná Steven, ahogy engem. Őt nem a testőrök kapnák el. Mégis valahol ez van a szemeim előtt, ha becsukom őket.

Szép lassan, de meglepően könnyedén nyugtat meg a hangja. Az, hogy hallom, mosolyog. Nincs semmi baj. Ha mosolyog, akkor tényleg nincs. Minden a legnagyobb rendben. Próbálom ezen a szinten, ezeknél a gondolatoknál tartani magam és csak félig tudatosan engedek a késztetésnek, hogy ledőljek az ágyon. A fejem a könyv mellett, azért vigyázok rá, de ennél a kis ösztönnél tovább nem érdekel.
- Nem vagyok éhes... - kezdek bele a legelső apró kis hazugságba, de szinte biztos vagyok benne, hogy ő is hallja, ahogy tiltakozásul újra korogni kezd a gyomrom.
Még ha nem is látja senki, vágok egy grimaszt, mocorgok kicsit és próbálom kimagyarázni a dolgokat.
- Vagyis... nem, nem ettem - tartok egy pillanat szünetet, beletúrok az időközben megszáradt hajamba és csak utána folytatom. - Bezártam az ajtót. Benne hagytam a kulcsot. Nem akartam kimenni. A pizzáért sem - ismerem el végül, csendesen. Nem mintha arra számítanék, hogy kiakad... de valójában nem tenné. Ugye?
- Nem akartam véletlen sem utánad menni. Cserealapnak. És amúgy sem figyeltem, milyen kopogás volt. Nem biztonságosabb így? - oh, igen, mindent beleadva próbálok terelni. Ha már a csepp hazugság nem jött be, enyhítem a dolgot, ahol tudom.

Te is csendes vagy, nem csak a magas kerítésen belüli világ... - válaszolom magam, de persze hangosan már megint nem mondom ki. Még mindig könnyebb visszanyelni a szavakat, mint közölni őket.
Nem úgy, mint tegnap... tegnap... annyival könnyebben jött minden. Még ha nem is teljesen élesen, de emlékszem. Egyszerűbb volt elengedni magam, beszélni vele, mosolyogni. De most sokszor csak hümmögésre futja, amikor mégis reagálok. Hümmögök arra, amikor azt állítja, biztonságban vagyok és arra is, amikor arról beszél, hogy nyugodtan egyek.
Önző vagyok, amiért most hirtelen vissza akarom kapni a tegnapi könnyedséget? Amiért újra mosolyogni akarok, elengedni magam és nem agyalni, nem tartani attól, milyen rémkép vágódik be az elmémbe? Amiért a nyugalmam akarom és nem kizárólag azzal törődök, hogy ő jól érezze magát?
Talán nem.
Talán igen.
Bárhogy is, egy pillanatra elfog valamiféle bűntudat, de legalább ez megadja az utolsó lökést a következő szavaimhoz.
- Bármi is lesz a vége... Azért köszönöm, hogy kihoztál onnan - talán nem a telefonba kellene ezt mondanom. Nem úgy, hogy most ő van odabent a magas kerítés mögött. Sokkal inkább, mikor előttem áll majd és a szemeibe tudok nézni... de nem tudom, hogy arra képes lennék-e.
- ...és hogy megcsókoltál - kötöm át egy kellemesebb témába és pár másodperc erejéig megengedem magamnak, hogy elmerüljek az emlékbe és abba, milyen jó érzés is volt, amíg tartott.
Most csak az ing van rajtam, amin halványan ugyan, de érezni őt. Vagy csak bebeszélem magamnak.

Minél több hangzik el, annál inkább belerejtem az arcom a rajtam lévő ing ujjába. Hogy minél közelebb érezzem magam hozzá... és talán egy kicsit azért is, hogy az üres szoba elől elrejtsem a mosolyom. Mert igenis mosolygok, szélesen, szinte már... boldogan.
- ...látnád, hogy mosolygok! - jegyzem meg először csak tompán, mivel az anyagba beszélek, de után még egyszer elismétlem, tisztán és érthetően.
Igaz, én nem tudok, olyan szép dolgokat mondani, mint ő. Még valamelyik könyvemből sem tudok idézni neki, de őszinte tudok lenni.
- Ezért is kell visszajönnöd. Hogy lásd, ahogy mosolygok. És hogy talán egy kicsit újra megcsókolj - anélkül mondom ki, hogy a legkisebb rossz érzés is motoszkálni kezdene bennem. Pedig nem lettem volna meglepve, ha bármi megjelenik. Ha az emlékek helyét átveszi az idegesség és a késztetés, hogy többet kell neki adnom, mindent, amire csak vágyhat, mert kizárólag úgy lehetek elég jó.
Talán azért, hogy biztos, ami biztos, továbbra is távol tartsam az ilyesmit a gondolataim közül, ösztönből kezdek mocorogni. Kimászni az ágyból és az ajtóhoz menni.
- Nagyon-nagyon vigyáznod kell magadra. Oké? Akkor is, ha ott csend van. Nem tudod, mire képesek... - egy pillanatra elhallgatok, addig is legalább hallani, ahogy fordul a kulcs, nyílik az ajtó... de utána sem javítom ki magam.
Képesek. Igen. Steven és a pénze, amivel fizeti az embereit. Simán lehet így érteni. Még ha én tudom, hogy nem is erre gondoltam.
- Pizza - motyogom végül magyarázatként és valahol azért is, hogy ne a többesszámon agyaljon. Nem mintha az megártana, ha biztosítom arról, nem épp azt hallgatja, amint meglépek. Egy pillanat és már csukom is vissza az ajtót, kulcs, egy másodperc csend, ellenőrzöm és irány vissza. Ezúttal majd tényleg eszek pár falatot.

Egy kicsit. Igen, csak egy kicsit. Egy kicsitől talán nem jut majd eszembe, hogy többet akarhat, több járna neki, többet kellene adnom. Többel tartozok, amiért kihozott...?
- Egy kicsit. Többször, kicsit - mosolygok, azért is mosolygok és jól érzem magam. Szinte játszadozok a maga módján. Egy kicsit.
Valójában már ezt a keveset is értékelem, a tényt, hogy nincsenek nyomasztó gondolatok, nem érzem úgy, hogy muszáj meghúznom magam. De az aggodalom alattomos módon úgyis felkúszik a tudatom mélyéről és hiába próbálok ellene küzdeni, hiába mozdulok, hogy behozzam a pizzát - valahol remélve, hogy a mozgás eltereli a figyelmem -, annyira nem vagyok nyugodt, mint voltam.
- Nyugodt vagyok - állítom mégis. Hazudok. Na jó, inkább füllentés ez. Nyugodt vagyok, ahhoz képest, hogy ha hagynám, teljesen ki tudnék borulni. Nem rossz eredmény, hogy csak a mosolyom veszett oda.
- ...itt leszek, Oliver... itt leszek - motyogok ennyit az utolsó kis mondatára, és talán pont ezért, de az én elköszönésem, a visszamondott "szia" csak a süket telefonnak érkezik. De tartom, továbbra is a fülemhez szorítva egészen addig, amíg eszembe nem jut az a kis boríték ikon a kijelző tetején.
Sebtében leteszem a doboz pizzát az ágyra és még ha az illat csábít is, az üzenet jobban érdekel. Két pöccintés és már előttem vannak a mondatok én pedig... újra mosolygok. Minél többször olvasom el, annál inkább. Egy pillanatig sem akadok fenn azon a bizonyos "baj" szócskán. Az agyam csak az aláírást és a csókot fogja fel igazán.
- Oli... Oliver... Oli... - próbálom ízlelgetni a rövidebb verziót, de nem is tudom... Egészen addig a szavakat nézem, amíg el nem sötétül a kijelző a kezemben. Ekkor már azért leteszem és nyúlok egy szelet pizzáért.
Tudom, tudom, nem itt kellene ennem, de itt a legbiztonságosabb, az ágy közepén ülve és mire meggyőzném magam az ellenkezőjéről, már lecsúszik az első falat, a második... és a maradék szeletet úgy nyomom be, mintha napok óta nem ettem volna, pedig csak... fogalmam sincs, mennyi idő maradt ki. Nem számít. A lényeg, hogy még egy másodikat is félig eltüntetek, mielőtt visszatéve a maradékot lecsuknám a doboz tetejét.
Aztán újra kinyitom.
Majd a telefonért nyúlok és még egyszer elolvasom az üzenetet. Nincs benne arról szó, hogy kereshetem akkor is, ha minden oké. De biztosítani akarom róla, hogy így van. Szóval lemászok az ágyról, keresek egy tollalt... bárhol... akárhol... és tíz perc múlva már ott virít egy egész nagy mosolygós fej - firkált, göndör, kusza hajjal - a másfél pizzaszeletnyi üres helyen.
Ezt fényképezem le és küldöm el válaszul. Semmi üzenet, semmi ölelés vagy csók... csak a kép a mosolygós fejjel és a ténnyel, hogy ettem. A bizonyíték arra, hogy jól vagyok. Hogy nem vagyok túl ideges... nem aggódok annyira... mint kellene.
Innen pedig már csak várnom kell. Félretenni a pizzát, a könyvet, a telefont - utóbbit nem olyan messzire, mert mi van, ha keres? - és kinyúlva az ágyon... egyedül létezni egy kicsit. Amíg visszaér.

Semmi mást nem teszek, csak próbálom nem számolni a múló perceket. Pedig általában jó vagyok és jól vagyok egyedül. Otthon. Itt viszont hiába Oliver illata, hiába a tudat, hogy ez az ő lakása, az ő ágya, minden az övé - talán most már... lassan... én is? -, az egész túlzottan idegen. Biztonságos? Igen. Állítólag, igen. De akkor is idegen.
Főleg így, hogy mindössze a csend az, ami körülvesz.
Pedig annyi lehetőségem lenne! Ehetnék még egy fél szelet pizzát, olvashatnék, vagy ha elég erősnek érzem magam, felkereshetném a régi oldalaimat fényképek és emlékek után kutatva... De valahogy egyik sem csábít igazán. Hosszú ideig a plafont bámulom, majd inkább az oldalamra fordulva összekuporodok. Így azért nem olyan rossz. Általában csak azért mozdulok, hogy megnézzem a telefon kijelzőjén, nem mulasztottam-e el bármit... akármit... és ha már ott vagyok, ellenőrzöm az időt is. De semmi. Soha nincs semmi.
Néha tíz, tizenöt percekre bealszok, miután elveszek a saját agyam mélyén, de az egész túl felületes ahhoz, hogy igazán kipihentnek érezzem magam. Végül ott kötök ki, hogy az üzenetben írott szavakat olvasom újra és újra és újra... Hogy csók. Hogy Oli. Majd mikor azt érzem, hogy kezdik elveszíteni az értelmüket, jobb híján a telefonszámot memorizálom egészen addig, amíg lényegében visszafelé is el tudom mondani, tartva a helyes sorrendet.
Ha bármikor szükségem lenne rá? Kisujjból el tudnám hadarni. Legalábbis most úgy érzem. Hiszen már az ujjaim is maguktól írják a számokat! Csak úgy, az ágyra, mint ahogy a formákat rajzoltam órákkal ezelőtt.
Majd megcsörren a telefon a fejem mellett. Ezúttal nem ugrok meg, nem menekülök tőle. Még úgy sem, hogy pontosan annyira sérti a fülem, mint eddig, és az ösztön is ott van, hogy túl hangos, el kell hallgattatnom. Szóval engedek neki. Felveszem.
És minden minden minden józan ész és elmondott utasítás ellenére már meg is szólalok.
- Oliver... - már megint az a stílus. Az, amivel szinte csak sóhajtom a nevét. Csendesen. Alig hallhatóan. Pedig nem szabadna. Mi van, ha nem ő az? Mi van, ha bajban van és nem tud fülelni? Ha meg sem hallja?

Fogalmam sincs, mit tennék, ha nem az ő hangját hallanám a túloldalról. Tényleg nem tudom, de abban a fél másodpercnyi csendben, mire megszólal, az agyam hátuljában bizsereg valamiféle pánik.
De ő az. Ő beszél.
Én pedig elmosolyodok, minden baljós "mi lett volna ha" gondolatot azonnal el is tüntetve.
- Lehet, hogy tőlem ezt kell megszoknod. Igazán sajnálom - oh dehogy sajnálok én semmit! Tetszik a dolog és tényleg hallani a hangomon. Az egész valami különös próbálkozás részemről, hogy játékosan fogjam fel a dolgokat. Hogy játsszak. Vele.
Nem az igazi, azt hiszem, még én is keresem a hangom, de tudom, hogy most megtehetem. Kísérletezhetek. Most szabad. Elengedhetem magam és nem kell mindent szigorúan vennem.
Vajon mikor mondtam ki utoljára a "sajnálom" szót úgy, hogy nem volt bennem félelem? - fogalmazódik meg a gondolat, de szerencsére nincs lehetőségem eltöprengeni rajta, mert már tovább is beszél, én pedig a jól ismert kötelességtudattal válaszolok.
- Rendben vagyok - magamnak még bólintok is hozzá, pedig nem láthatja. - Tényleg. Rendben vagyok. Jól vagyok - hogy őt győzködöm, vagy önmagam, arról fogalmam sincs, de attól még nem hazudok.
Nem fáj semmi. Nem félek. Vagyis jól vagyok.
Annak ellenére is, hogy tudom, faggatni fogom és lehet, hogy nem minden választ fogok tudni majd könnyedén kezelni.
- Mikor jössz? Vagyis... bocsánat. Sajnálom, nem így akartam fogalmazni - egy pillanatra becsukom a szemem és egy levegővétel után javítom is magam. Nem akartam követelőzőnek tűnni.
- Mikor tudsz jönni? Végeztél... odabent? Találkoztál... Stevennel?
Egyik kérdéstől csapongok a másikig, én is tudom, de nem tudok mit tenni ellene. Nem pánik ez... csak valami apró szorongás, ami kezd épülni bennem. Az egész mellé pedig csatlakozik valami, ami azt sugallja, csak öleljem meg és minden könnyebb lesz.
Csakhogy most nincs itt.
Én pedig jobb megoldás híján a párnát húzom ki a fejem alól, felülök az ágy közepére - már megint - és a szabad kezemmel azt szorítom a mellkasomhoz.

Muszáj kérdeznem. Akkor is, ha sokkal egyszerűbb lenne elmerülnöm a mosolygós hangjában, beszéljen bármiről éppen. De akkor is kibuknak a kérdéseim, és amint hibát vétek, amint másképp fogalmazok, mint illene, máris ott a bocsánatkérés. Azonnal és ösztönből.
Nem tartok attól, hogy leszidna. Nem ütne meg... Ő nem. Nem... nem félek tőle. Mégis bocsánatot kérek. Akkor is, ha a tények ettől még nem változnak és a késztetés is marad. Szeretném, ha mellettem lenne. Ha ölelne.
De be kell érnem az üres lakással és a párnával, amit egyre ragaszkodóbban szorítok magamhoz, miközben már megint azon jár az agyam, mit is lehet nekem és mit nem.
Vajon van bármi jogom rákérdezni, ki az a Warren?
Nagyot nyelek, de végül meg sem próbálom kimondani, csupán hagyom kicsúszni a gondolataim közül. Amúgy is, amint a folytatom... amint elhangzik a számból Steven neve, már semmi más nem tölti ki a fejem.
Az, ahogy tornyosul fölém. Ahogy azzal a jeges nyugalommal kérdezni, mit művelek én pedig tudom, hogy valójában nincs jó válasz. Csak rossz és kevésbé rossz.
Muszáj elnyomnom magamban. Valahogy.
- ...oké... - motyogom végül válaszul, ahogy kényszerítem magam, hogy Oliverre koncentráljak.
Hogy hiszek neki? Elhiszem a szavait, hogy minden rendben ment és rendben van? Persze! De attól még nem igazán nyugtat meg a válasz, sőt, az agyam sem igazán tudja elcsitítani. Talán mert túlzottan hasonít az én begyakorolt szavaimra? Rendben van... de nem jól?
Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.
Muszáj váltanom. Már megint. Mielőtt képtelen leszek kezelni a helyzetet.
- Tudod, Oliver... Miattam nem kell. Úgy értem, sietned. Ne hanyagold el a barátaidat - muszáj visszatérnem ide. Még úgyis, hogy a nevet nem említem, nem kérdezem, ki is Warren, nincs jogom hozzá.
Igen, ebben maradtam önmagammal, úgy néz ki.
- Jól vagyok. Megszoktam, hogy - miért is kell itt megállnom és csendesen egy nagy levegőt vennem? - egyedül vagyok. Nem megyek innen sehova. Ki sem teszem a lábam... talán csak elalszok, ha későn jössz - ígéret. Ígéret arra, hogy továbbra is viselkedni fogok, töltse nyugodtan az időt a saját, baráti társaságában.

Látta Stevent.
Egy pillanatra összeszorítom a szemem és egy árva mukkanásra sem vagyok képes. Nem mintha lenne bármi, amit mondanom kellene. Látta és mégis azt mondja, rendben van. Sőt, beszélt vele! Ugye...? Mert a virágok... arról vele kellett beszélnie. Ahogy akkor is így történt, amikor én az erkélyemen ültem. Bujkáltam.
- Nem szereti, ha valami nem tökéletes körülötte. Ha valami nem úgy történik vagy úgy néz ki, ahogy ő elképzeli... Szeret mindent megszabni... - mondom, nem is értem, miért. Valószínűleg nem segítek.
Az egyetlen, ami kicsit elviselhetőbbé teszi a dolgot, az utolsó szó. Tőle. Esküszik. Esküszik rá, hogy biztonságban vagyunk. Mind a ketten.
- Oké - na ez már valamivel hihetőbb okénak hangzik.
- Elhiszem, Oliver. Mindent elhiszek, amit mondasz. Nem hazudnál nekem. Te mondtad - teszem azért hozzá még egy... kettő bólintás is jön, pusztán magamnak, és máris kiűzöm az egészet a fejemből. Stevent, az aggodalmat, feszengést. Mindent. Muszáj.
Még ha nem is könnyű, de könnyebb arról a bizonyos Warrenről beszélni. Legalábbis, azt hiszem. Próbálni meggyőzni, hogy nyugodtan maradjon és érezze jól magát... csakhogy úgy néz ki, nem erről  van szó. Nekem pedig az utolsó utáni erőmre is szükségem van, hogy itt és most hihetően játsszak előtte.
- Oké. Beszélsz vele. A szponzoroddal. Egy óra. És itt vagy nálam - valahol csak az ő szavait ismétlem, de próbálok mosolyogni.
Pedig a gyomrom görcsben. Nem akarom, hogy bárkivel beszéljen rólam. Nem akarom, hogy más tudja... mit is? Talán azt, hogy létezem. Minél többen tudják, annál nagyobb az esélye, hogy baj lehet. Hogy ő bajba kerülhet.
- Egy óra és itt vagy nálam... velem. És ölelsz. Minél hamarabb engedlek, annál hamarabb jutsz el hozzá... és aztán ide. Igaz? - egészítem ki még az előbbieket, pusztán a hihetőség kedvéért, miközben megszorítom a párnát.
De most már nem nyugtat meg. Most csak le akarom tenni a telefont és megbirkózni a gondolataimmal.

Csak ölelni... Fel kellene hoznom, hogy meg is csókolhat. Egy kicsit. Meg kellene győznöm, hogy rendben vagyok és leszek akkor is, ha megcsókol közben. De most nem megy. Most abban sem vagyok biztos, hogy az ölelést igazán akarom. Pedig nem változott semmi, bízok benne, ő pedig bízik ebben a Warrenben. De attól még...
Muszáj belenyomnom a fejem a párnába, amit ölelek és lehetséges, hogy két elnyomott levegővétel között kicsúszik egy nyöszörgés. De nem hallani. Biztos vagyok benne, hogy nem hallani, erre odafigyelek.
- Ez jól hangzik - szedem össze magam végül még pár perc erejéig. - ...és az ölelés biztosabb, mintha a takarót húznánk a fejünkre - teszem hozzá. Csak próbálkozok. Próbálok a kedvére tenni. Elérni, hogy mosolyogjon.
De attól én... én még szeretnék szabadulni. Így amikor elhangzik, hogy tíz perc nagy levegőt véve már beszélek is.
- Azért óvatosan az úton. Ha lehet, ne kezdj versenyezni a rendőrökkel hazafelé. Állítólag nem díjazzák, ha bárki lekörözi őket. Nem tudnak veszíteni.
Persze az egész a fejemben inkább hangzik úgy, hogy "legyél óvatos. Nem tudom, mihez kezdenék, ha magamra kellene hagyod". Bár... de. Talán tudom. Azt tenném, amit kell.
De mindezt nem fogom kimondani. Semmit nem fogok kimondani. Csak ha úgy van, egy elmotyogott "szia Oliver"-rel nyomom ki a hívást. És teszem messzire a telefont.

Végig velem maradnak a szavai a lakás csendjében és el kell ismernem, van egy-egy gyorsan múló perc, amikor nemcsak fejben vitába szállok az elhangzottakkal, de el is gondolkozok rajtuk.
Először is azon, hogy vajon tényleg nem vagyok-e egyedül. Fejben... nem érzem annyira másnak a helyzetet. Amikor ölel, amikor csókol, akkor tényleg ketten vagyunk és az egész világ elhalványul. De közben, a valóságban ugyanúgy én vagyok és senki más. Jó esetben. A rosszabb verzió az, amikor Steven is velem van. A gondolataimban. A hangja a fejemben. Egyes reakciói, amiket úgy is látok, hogy valójában nem történnek meg.
Mint most is, amikor végre leteszem a lábam az ágyról. Tudom, hogy meghallja, ha megnyikordul a padló. Azt is, hogy eszébe juttatom vele, létezem és ha rossz napja van, be fog nézni hozzám. Megkérdezi, mit művelek.
- Én csak... - motyogom, de már némán fejezem be a gondolatot.
...én csak kiviszem a pizzát a konyhapultra. Igen, ezt teszem.
Közben pedig elkanyarodok a másik irányban. Egyedül vagyok és ez tökéletes idő arra, hogy azon kezdjek morfondírozni, vajon mi történt Oliverrel. Volt ügye a rendőrökkel... és vajon milyen történetei vannak? Érdekel, be kell vallanom. Szeretnék rákérdezni nála, akár most azonnal is, de a telefonért még visszafelé menet sem nyúlok. Nem akarom zavarni, nem akarom, hogy dühös legyen...
- Az lenne? - suttogom a kérdést a falaknak, de természetesen nem érkezik válasz.
Innen már egy lépés eljutni a képzelgésig, hogy miről beszélgethet a szponzorjával. Rólam. Arról, hogy hülyeséget csinált. Hogy nem kellett volna. Hogy bármit is hisz vagy gondol, nem éri meg egy sérült áru a macerát. Hogy az a legegyszerűbb, ha visszavisz.
Szeretném azt hinni, hogyha erre kerül a sor, inkább elfutnék. De még önmagam sem tudom erről meggyőzni. Egy szó nélkül, készséggel sétálnék be a kapun. Jobb is lenne így...? Vissza... akarok menni...? Enyhíthetném a büntetést, ha mennék és Oliver sem kerülne bajba, csak hallgatnom kell...
Megrázom a fejem, még mielőtt a tekintetem a bejárati ajtóra tévedne és inkább bejárom a lakást. Megint. Egyik faltól a másikig, szekrénytől az ágyig. Egyetlen pillantást sem vetve a kinti világra az útba eső ablakok túloldalán. Most nem csábít a napfény.
Végül valahogy kikötök a fürdőszobában és anélkül, hogy tényleg tudatos döntés lenne, már újra a zuhany alatt vagyok. Folyatom a vizet magamra, miközben a földön kuporgok. A hátam megtámasztva, lábaim felhúzva, ahogy átölelem őket és csak... létezek.
Próbálom elérni, hogy a víz csobogása kitisztítsa a fejem. Nem az első eset lenne, hogy segít. A monotonitása. A tudat, hogy a víz mindent meg tud tisztítani, le tud mosni, el tud tüntetni.
Fogalmam sincs, mikor jut eszembe, hogy vajon mennyi idő telhetett el. Itt kell lennie már Olivernek? Mi van, ha nem tud bejönni? A zárban benne van a kulcs és amúgy sem tudom, van-e nála másik és...
Kapkodva szedem össze magam. Zárom a vizet, törlöm magam szárazra, ruha vissza, inggombok be. Valahol két lépés között magamhoz kapom az ágyról az amúgy már hatszor gombócba gyűrt takarót és abba csavarva magam ülök le az ajtó mellé. Fejem a falnak támasztva, a kezeim elrejtve és... és innentől néma csend. Akkor sem mozdulok, amikor érzem, hogy izzadni kezdek. Túl meleg van a takaróhoz. Túl meleg van ahhoz, hogy nyakig húzzam. De nem moccanok. Fülelek, figyelve a legapróbb hangokat is. Ahogy a lépcsőházban emberek jönnek-mennek. Hallok egy kutyát ugatni. Lehet idebent tartani? Cerberus sosem bírta a bezártságot...
Végül kirángat a gondolataimból az első kis kopogás. Majd a következő kettő.
Pontosan tudom, mit hallok. Azt, amit megbeszéltünk, még ha a pizzára is szólt a megállapodás. Mégis idő, amíg talpra állok. Idő, amíg leveszem a takarót. És idő, amíg összeborzolom a hajam. Érzem, hogy nedves a vége az izzadtságtól, de ezzel már nem törődök. Próbálok valami emberi kinézetet varázsolni magamra. Valamit, ami elvárt...
Végül az ajtóhoz lépek. Elfordítom a kulcsot. ...és ahogy visszahúzom a kilincs nyelvét, éppen résnyire nyitom az ajtót, mielőtt hátrálni kezdenék.
Ezúttal nincs elsóhajtott "Oliver", ezúttal nincs semmi. Csupán egyik lépés a másik után. Ösztön. Mintha meg akarnék győződni róla, hogy elég távol leszek, ha kiderülne, valaki más jött. Vagy, ha valaki mással jött.

Onnantól, hogy a keze megjelenik az ajtóban, le sem veszem róla a tekintetem. Persze nem a szemeibe nézek, nem is az arcára, csak úgy összességében rá. És néha el mögötte.
- Rendben vagyok.
Valószínűleg már akkor is ezt felelném, ha semmi köze nem lenne az állításnak a valósághoz. Nem mintha számítana. Talán ő is csak hallani akarja a szavakat, nem kell igaznak lenniük. Így hát nem is egészítem ki őket, pusztán némán nyugtázom magamban, hogy úgy néz ki, senki nem jött vele.
Mégis, akkor engedek fel egy kicsit, amikor az ajtó csukódik és záródik a háta mögött. Pedig máshol, más társaságába talán nem lenne okom megnyugodni. Hiszen ezúttal nem kapom meg, nem kapom vissza a kulcsot. De valójában nincs rá szükségem. Csak a bizonyítékra, amit a zárt ajtó jelképez.
A tényre, hogy marad. Maradunk. Ketten. Itt. Nála.
Bocsánat... a kupiért... - szeretném mondani, ahogy a tekintetem megakad az ajtó mellet hagyott takarón. Majd a pizzásdobozon, amit csak úgy levágtam a pultra. És valószínűleg az összedúrt ágy és a fürdőszobában már nem is tudom, hova hajított törölköző sem segít a képen.
De nem szólok egy árva szót sem, csak végre valahára... úgy tűnik, befejezem az óvatos hátrálást. Igaz, közelebb vagyok már az egyik falhoz, mintsem hozzá... ami valljuk be, ahhoz képest, hogy mennyire meg akartam ölelni és csak bújni, most szinte nevetséges. De kitartóan figyelek a kettőnk közötti távolságra.
- Maradt még a pizzából is - mondom végül csendesen, és ezúttal tényleg nem érzem úgy, hogy egy falatot is ennék.
- Jobban érzed magad, hogy beszéltél a szponzoroddal? - csúszik ki a kérdés annak ellenére is, hogy valójában egy szóval sem említette, bármi ne lenne rendben vele. De... de tudom, hogy tojáshéjakon lépked körülöttem. Tudom, vagy inkább érzem, hogy szándékosan nem mondott semmi konkrétumot arról, hogy ment a munka. Hogy beszélt Stevennel. Hiszen azt is alig említette, hogy látta!
- Eldöntöttétek... - nyelek egyet és javítom magam. Nem így akartam. Már megint nem így akartam fogalmazni. - Megbeszéltétek, hogy mi lesz velem? - nem megyek közelebb, továbbra sem. Túl bizonytalan most még minden körülöttem és nem érzem úgy, hogy az ölelése változtatni tudna ezen.