- Che cazzo fai in Italia? - üvöltöm el magam, amint a másik oldalon a húgom felveszi a telefont.
- Non farti prendere dal panico...
- Che...? - hatalmas levegőt veszek és visszaváltok angolra. - Mit keresel ott, Liz?
- Sono venuta qui per...
- Angolul a rohadt életbe!
- Anyának fel sem tűnt, hogy leléptem, igaz?
- Nem ez a lényeg. Meg akarod keresni őt vagy mi?
- Credo di sì... qualcosa del genere.
- Hol vagy pontosan?
- Salernoban.
- Fantastico...
- Szóval neked lehet olaszul beszélni, de nekem nem?
- Zitti!


Két napra rá a gépem landol a Costa d'Amalfi nevű reptéren. A gatyám ráment a jegyre és egyelőre fogalmam sincs, miből fogom kifizetni a visszautat. Főleg az én észlény húgommal az oldalamon.
Egyáltalán ő mi a faszt csinált, amivel összeszedte a jegyárat?
De ez a jövőbeli énem gondja. Most az a lényeg, hogy megtaláljam és anélkül vigyem haza, hogy a hajánál fogva rángatnám át a fél városon. Mert az bizony még olasz körökben is feltűnést keltene, ezt pedig mindennél jobban szeretném elkerülni.
Azt mondta a Le Cotoniere-ben lesz. Szeretném hinni, hogy egy rohadt bevásárlókörút miatt van az egész, de még egy hülye sem reménykedne ilyesmiben. Ki az a bolond, aki átrepül a fél világon azért, hogy egy délolasz bevásárlóközpontban költse a pénzét? Úgy értem, melyik az a nem kőgazdag ribanc, aki ezt megteheti?
Az én húgom biztos nem. Tizenhat éves a fenébe is!
Kicsit úgy caplatok végig az üzletsorok mentén, mintha üldöznének. Keresem a hagyományos, sötét, olasz hajak közül a húgom virító kék tincseit, amiket pár hete festetett be valami barátnőjével. Amint megpillantom nagyasszonyosan egy kávézó előtt ücsörögve, már intem is magamhoz.
Mint egy apa a rosszat gyerekét...
Csakhogy én ahelyett, hogy valami barom módjára felpofoznám, ahogy a déli olasz szigor valahol még mindig diktálná, magamhoz ölelem. A szavaim az egyetlenek, amik nem kedvesek vele.
- Fogd a cuccaid és irány a reptér.
- Non ho detto che tornerò a casa se vieni qui! - lök el magától és indul meg visszafelé. El tőlem. A táskájáért. Meg tovább, az ellenkező irányba.
- Nem kérdeztem, mit akarsz...!
- Nem kértem, hogy értem gyere! - kiabál vissza, ahogy egyre gyorsabban szedi a lábait. Láthatóan határozott céllal. Bár lehet a cél csak annyi, hogy meglépjen előlem.
Hát nem érti, hogy semmi keresnivalónk itt?
- Liz! - hátra sem pillanat. Más tekintete viszont annál inkább minket vizsgál. A kurva életbe már! Muszáj jelenetet rendeznie?!
- Il cazzo di sangue di Moretti - morgom az orrom alatt, csak csendesen, valahol egyszerre átkozva az egész család makacsságát. Engem is túl sokszor sodor bajba, de amikor Lizzievel kell szembe mennem... közel lehetetlen nyerni... De attól még utána sietek.
- Lizzie! Credi che... Azt hiszed, nem rángatlak keresztül mindenen, ha kell?!
Úgy csapja be az orrom előtt a női mosdó ajtaját, mintha az bármitől megvédhetné! A legkisebb habozás nélkül török be utána és célzom meg az egyik benti fülke ajtaját, ami mögött eltűnik.
Ököllel verek rá a fára, de kinyitni nem tudom. Gondolom nemcsak a zár tartja a másik oldalról... Rátörni meg nem akarom.
- Non conosci nostro padre. Non vuoi conoscerlo.
- Non sai ciò che voglio!
- Lizzie - sóhajtok nagyot. - Csak húzzunk haza, oké? Otthon mesélek róla, ha annyira akarod és utána eldöntöd, mi legyen.
Túl hosszúra nyúlik a csend, de talán ez jó jel. Talán megpróbálja összekaparni azt a kis eszét és megfontolja, amit mondtam.
Vagy rohadtul nem! Mert mi a faszért is tenné?!
Úgy csapja ki az ajtót, mintha fejbevágtam volna.
- A reptéren találkozunk! - vágja hozzám a szavakat, rám sem nézve és kiviharzik.
Mi a fasz történik?! Szeretnék utána rohanni, de nem lenne értelme. Nem tűrne meg maga mellett. Most én vagyok az utolsó rohadék, aki megpróbálja távol tartani mindattól, ami őt is megilleti. A család múltja meg ilyen baromságok.
Ő a sértett gyereket játsza... én meg itt állok a női mosdó közepén és minden vágyam rágyújtani egy szál cigire, hogy lenyugodjak.
- Kurvaéletbe...!

Ez az én kibaszott szerencsém! Az egyik nagyszájú liba - ez esetben a húgom - kiviharzik, a másik meg mögöttem csapja ki az ajtót és szedi le a fejem, majdhogynem tökéletes angolsággal. Majdnem.
Nem is tudom, mi akaszt meg inkább. Az, hogy nem olaszul szól, vagy az úrinős szigor, ami jobban illene valami tizenhatodik századi palotába, mint ide.
- Nem vagyok elég nőies hozzá? - használom reflexből csak az angolt, ahogy széttárom a karjaim, hogy tökéletes rálátása legyen a teljes szerelésemre. A fekete zakó alatti hófehér atlétára. A nyakam körülölelő szalagra és az azon ficegő kis keresztre.
Az ujjaim között már ott lóg egy szál cigaretta. Természetesen mentolos. Természetesen nincs meggyújtva és nem is tervezem. De kell az érzés, amíg kiérek innen.
Sőt, ha épp nem szól vissza azonnal és legalább egy rohadt másodperc csend lesz, még azt is hallani, ahogy a csuklómon karkötők csörögnek a nagy mozdulatnak hála. De az biztos, hogy egy cseppet sem zavartatom magam a női mosdóban ácsorgás miatt. Láttam már én mindent a nemek mindkét felétől. Nem lehet itt semmi újdonság.
- A húgom nekem elég süketnek tűnt az előbb, nem tudom, feltűnt-e. Az utóbbi két napban egyszerre játszik süketet és bolondot. Mintha azt a csepp józaneszét is elvették volna - magyarázom, ösztönből hadonászva hozzá azzal a jellegzetes mozdulattal, amit a világon mindenki megért.
Csak ide indokolt is. Mert Lizzienek teljesen elment az esze, az egyszer biztos. Bár lehet én vagyok a hülye, amiért próbálom megvédeni saját magától meg a drága családi kötelékektől. Szerinte anyánk jókedvéből lépett le velünk együtt?!

- Sajnálom, ha zavar, kiscsillag. Ez egy ilyen ország. Az olaszok hangosak - vágom rá, igazából nem dühösen vagy ilyesmi. Főleg az előbbiekhez képest nem. Csak mondom, ami jön.
Ahogy végül a vigyorom sem fogom vissza, ahogy magyarázni kezdi, mi baja lehet a húgomnak és mit kellene vele tenni, hogy lenyugodjon. Egész jól szórakozok.
- Tapasztalatból tudod? Te voltál a szerencsétlen áldozat, akinek a buksiját a csap alá nyomták?
Valahogy nem tudom elképzelni róla. Bár fasz tudja. Eléggé úrilány, talán apuci néha a kelleténél jobban felkapja otthon a vizet. Mindenesetre az biztos, hogy a csacsogása segít elterelni a figyelmem. Hamarosan már kényelmesen dőlök a két fülke közötti oszlopnak. A karjaim keresztben a mellkasom előtt és úgy figyelem a folytatást.
- Szerinted be tudom zárni két hétre a szobájába, ha eredetileg az országba sem sikerült tartanom?
Azt inkább eleresztem a fülem mellett, hogy egy maflás is kijárna. Jogos... de bármennyire is az idegeimen táncol néha Lizzie, attól még szeretem és sosem bántanám. Komolyan biztosan nem.
- Úgy repültem utána, azt a makacs fejét követve, hogy hazavigyem. A gatyám is ráment - teszem hozzá. - Most megy koldulhatok össze két jegyet a visszaútra.
Persze nem szó szerint koldulni fogok. Oké, még rohadtul nem tudom, mit fogok tenni. De egy bizonyos szint alá sosem adom.
Ahogy talán ő sem. Úrilány. Valószínűleg a seggüket pénzzel törlik ki. Talán... segíthet.

Leeds? Vegas? Előbbiről nagyjából van fogalmam, hogy merre tették le. Vegasra már azért rá tudok bökni a térképen. Nincs olyan messze Ridgecrest-től. Vajon ez nála valami hosszúra nyúlt nyaralás vagy a szülők rángatják magukkal, bárhova is költöznek éppen?
Nem mintha rákérdeznék, egyelőre nincs jelentősége.
- Néha? - kérdezek vissza egy nagy vigyorral az arcomon. Kétlem, hogy csak néha produkált volna hisztiket. Túl sok elkényeztetett kisasszonyt láttam már, akik a földhöz vágják magukat, mert apuci nem veszi meg a harmincadig Gucci táskát.
Sőt, azért már én is kaptam, mert nem hívtam meg a csajt egy harmadik túlárazott koktélra is, mielőtt meg akartam volna dönteni. Na ezért könnyebb a srácokkal! Nem mintha közöttük nem lennének borzasztók... de azokról méterekről süt, hogy nem éri meg a rájuk fordított időt.
-  Az apád volt, aki elővette a nagy szigort, hogy lenyugtasson? - érdeklődök tovább, még egy pillanat erejéig az előbbi témához ragaszkodva, de aztán eleresztem. Én beszélek. Panaszkodok. Mint valami seggfej. De jól esik kiadni a sok szart, amit Liz kavart fel.
- Tizenhat... Fogta magát és lelépett, mintha semmi nem számítana az életben. Ha egy szót is szól előtte, tuti odabilincselem a radiátorhoz - morgom, de valójában tetszik az ötlet. Ha máshogy nem, így nyugton maradt volna.
Kár, hogy túlzottan szeretem ahhoz, mintsem ilyet tegyek. De attól még... minden és bármi jobb, minthogy hagyjam önként belemászni valami baromságba.
- Elméletileg visszamegy a reptérre. Gondolom a nagy terve addig nem terjedt, hogy hol tölti az estét... Neked viszont, nincs valami... irtó fontos... vásárolnivalód? - biccentem oldalra a fejem, de közben már ellököm magam az oszloptól és megcélzom a mosdó ajtaját.
Sőt, ha mozdul, még úriember módjára ki is tárom előtte és engedem, hogy előre menjen. Közben meg nevetek magamban. Nézzenek oda, valódi arisztokrata tudok lenni, ha esély van rá, hogy jól jövök ki az adott helyzetből!

Mondanám, hogy megértem és ismerem az érzést, de rohadtul nem. Túl sokat költöztünk - és nem mindig... csak általában miattam -, szóval nem tudok ragaszkodni egy-egy városhoz.
- Ha szépen megkérsz, fogadok, hogy szórakoztatóvá tudom tenni neked Vegast - húzom újra vigyorra a szám és most egy kacsintás is társul hozzá. Igaz, egyszer sem tettem be még a lábam abba a városba, de biztos vagyok benne, hogy megtalálnám a jó helyeket és társaságot, amit... mindketten élveznénk.
Csak rángassam haza a húgom, verje ki a baromságot a fejéből, hogy megtalálja az apánkat és utána ráérek majd szórakozni.
- Bátor vagy bolond, erről vitatkozhatnánk - jegyzem meg és bár hallani a hangomon, hogy én az utóbbi mellé tenném a voksom.
- Én is csinálok baromságokat. Vertek már szarrá pár beszólásom miatt, amikor olyan társaságba keveredtem, de a húgom egy új szint.
Eszemben sincs megemlíteni, hogy pontosan miért jött erre Liz és kit akar megkeresni. Nem mintha attól tartanék, hogy bármi kapcsolat lehet az angol úrihölgy és a családi vérvonal között, de... nincs értelme annál jobban belekeverni, mint amennyire magától belemászik.
- Fogalmam sincs, tényleg oda ment-e, de repteret mondott. Szóval kezdetnek megnézzük ott - és ezzel tényleg szélesre tárom előtte az ajtót, majd lépek ki utána és csak mindezt követően folytatom.
- Azt sem tudom, honnan volt pénze az ideútra. Ha azt csinálta, amit az anyánk, saját kezűleg fogom fellógatni, ezt most megmondom. Szóval ha nem akarsz tettestárs lenni, lépj majd le időben. Van itt kocsid? Vagy motorod? - az egész végére úgy dobom oda a kérdést, mintha teljesen természetes lenne, hogy csapongok a témák között. De kényelmesebb lenne, ha nem kellene tömegközlekedéssel menni.

Nem vagyok mindennapi srác.
Azt hiszem, ilyen szépen sem fogalmazták még meg, hogy egy nagypofájú barom vagyok, aki fejjel megy a falnak. Akkor is, ha éppen egy kést szegeznek a torkának, mert már az első percben nem tudta befogni. Meg néha azért, mert nem kellett volna a helyi keménylegény csajával a buli középpontjába kerülni.
Megesik, na. Ne én legyek már a hibás, amiért más nem tudja féken tartani az indulatait!
Jó, tudom, még én pofázok, amikor az egész mostani helyzetben is azért vagyok, mert Lizzievel üvöltöttem, de ez más. Ez most tényleg komoly helyzet. Próbálj meg valakit távol tartani a saját hülyeségétől! Attól, hogy elbassza az életét egyetlen döntéssel. Egyetlen találkozással!
- Csak azért rosszabb, mert fogalma sincs, mibe akar önként és dalolva belemászni - jegyzem meg mintegy mellékesen, már kifelé menet.
Valahol még továbbra is a "mi a fasz lesz, ha" kezdetű gondolatok pörögnek a fejemben, amikor megszólal. Szóval már tizennyolc, de a szüleivel nyaral... és eszében sincs bemutatni nekik és jókislányként viselkedni. Helyes!
Az pedig még inkább, amikor azt mondja, a keresés az enyém, a pénzt az ő dolga. Be kell vallanom, ez a legszebb mondat, amit ma hallottam!
- D'accordo! - kacsintok rá nagy vigyorral és le is lépek. Azok az idők csak a filmekben léteznek, amikor az ember kiáll az út szélére és leint egy éppen arra járó taxit. A valóság sokkal inkább úgy szól, hogy telefonál egyet, nagy lendülettel és még annál is hangosabban magyarázva olaszul, mennyire rohadt sürgős a dolog... tudja, hogy minden fasza lesz.
Mire megpillantom a királynős pólót és a nagy szemeket, már a taxi nyitott ajtaján könyöklök.
- Erre, kiscsillag! - kiáltom felé. Tudom, tudom, megmondta a nevét, de egyszerűbb a saját verziómnál maradni, nem igaz? Ha elég ideig tapad hozzám, majd megjegyzem.
Egyelőre az a lényeg, hogy beszálljon és csukhassam magunk után az ajtót. No meg, hogy a nagyjából velem egykorú ízig-vérig olasz srác minél hamarabb a gázra taposson.
- All'aeroporto, frate. Se sarai abbastanza veloce, questa principessa ti pagherà il doppio.
- Con i soldi?
- Non essere un cretino! - csapok az előttem lévő fejtámlára egész nagy indulattal, mire felbőg a motor és talán az elhangzottaknak köszönhetően, vagy attól függetlenül is, de olyan erővel tapos a gázra, hogy csodálom, nem szakad be a pedál.
Én pedig elégedetten elmosolyodok. Valószínűleg dudálásokkal, káromkodásokkal és sajátos, olasz vezetési stílussal teli útnak nézünk elébe.

Felőlem bárhol máshol lehet Lizzie, csak itt nem. Szóval, ha valahonnan kerített is pénzt még egy útra és ha valahogy máris gépre ülne... mehet. Csak apánk közelébe ne legyen. Onnan már megoldja és feltalálja magát.
- Perchè? - kérdezek mégis vissza. - Nem finanszíroznád a kalandunkat országhatáron túl? - és egy, szándékosan túljátszott, de kérlelő mosolyt villantok rá, miközben a kocsi már megindul velünk együtt.
Vajon, ha szépen kérem, kifizeti majd a hazautunkat Lizzievel? Egyáltalán képes rá? Vagy apuci pénze nem terjed egy fényesen csillogó, korlátlan hitelkártyáig, ami csak az édes kislányáé? Az szopás lenne. Mert még mindig ez a legnagyobb reményem. A legutolsó lehetőségem pedig az apánk elé állni... de hát pont ezt akarnám elkerülni! Hogy a barom húgom megismerje... ha még szívességet kérek az öregtől... nem lenne jó vége.
Sokkal szórakoztatóbb elmerülni a jelenben, a duda és a fékcsikorgás hangjába, mint a jövőn aggódni. Tény, hogy régen ültem utoljára az itteni forgalomban, de most a legkisebb feszültség sincs bennem.
Akkor is csak megértő próbálok lenni, amikor két előre pillantás között elkapom, hogy őt viszont megviseli.
- Vissza fogsz menni és szabadon gyűlölheted Vegast a következő években is - próbálom terelni a figyelmét. Ha más nem, azzal, hogy a kezéért nyúlok és megszorítom. Nincs semmi mögöttes hátsó szándék, csak annyi, hogy kizökkentsem.
No nem mintha annyira ellenemre lenne, ha úgy alakul... de nincs tervben. Az úrilányokkal túl macerás...
- Csak ne ugorj ki útközben, va bene? Az valószínűleg rohadt nagy kárt tud tenni. Még én is eléggé be voltam szarva, amikor engem próbáltak kilökni egyből. Para tud lenni, amikor az arcod majdnem a betonhoz ér, nekem elhiheted.
Önként és dalolva mesélek, továbbra is azon dolgozva, hogy ne legyen ennyire kikészülve mellettem. Ha nem figyel az útra és úgy elve a sofőr srác mocskos szájára, kevésbé aggasztó a stílus.

Egy pillanatig sem titkolom a kitörni akaró nevetésem a válaszára. Szóval se bantuk, se Afrika, se betegségek... micsoda katasztrófa! Hogy a faszba lesz így egy emlékezetes kalandunk? Ja, nem szép dolog kinevetni másokat, de én nem is rajta nevetek, csak az őrült elképzeléseken, amit összehord és a saját hülyeségeimen.
- Ezt azért ne hozd fel a szüleidnél a költözés melletti indoknak. ...Nem hiányzott akkor sem, amikor életveszélyben éreztem magam... - próbálok valami szándékosan eltúlzott magas hangon beszélni, majd teljesen komoly arcot vágni. - Nem hangzik jól.
Nem mintha nem érné meg már heccből sem odaállni a szülei elé, velem az oldalán, akár úgy, hogy fogom a kezét, mint most... az ilyen helyzeten szórakoztatóak tudnak lenni. Kijelenthetném, hogy épségben visszahoztam a lányukat egy kis kalandról, két repjegy lesz, grazie.
De a jelen helyzet sem olyan rossz. Szorítom a kezét, hogy ne ugorjon ki, a feje meg a vállamra kerül. Elkapom a sofőr srác tekintetét a visszapillantóból, ahogy minket sasol. Rá kell játszanom! Kacsintok egyet, és hagyom, hogy agyaljon. Fogadok az agya érdekesebb képeket vetít elé, mint ami a valóság.
- Egyéb jótanács, kiscsillag?  - terelődik újra felé a figyelmem, de végül hagyom, hogy nyugalomba ringassa magát, amíg megérkezünk.
Mert persze, hogy egy karcolás nélkül érkezünk meg. Lehet, hogy vadbarmok módjára vezetünk, de profin csináljuk. Általában. Balesetek meg máshol is vannak, szóval semmi köze hozzánk vagy a vezetési stílusunkhoz.
- Hidd el, nem malacperselynek képzelt el téged... - jegyzem meg, csak úgy mellékesen, aztán már hajolok is előre, átkarolva az előttem lévő ülés fejtámláját.
-  Sei stato quasi abbastanza veloce!
- Non fare lo stronzo! È il mio nuovo record!
- Guidavo più veloce con la macchina di mio padre quando avevo dieci anni... - egyre inkább emelem a hangerőt, miközben egy-egy szóhoz, kíséretben, a kezem párszor ráüt a támlára.
- Cazzate!
- Dimostralo!
Erre már azért nem tud mit mondani. Elhúzza a száját, gondolom most találja ki, mennyit is kérjen. Egy dolog, mit mutat az óra, de ehhez hozzáad, hogy amúgy tényleg elég hamar itt voltunk.
Ajánlom neki, hogy minél hamarabb kitalálja, mennyit akar. Kurvára nem itt akarom elvesztegetni a megnyert perceket.
- Lei è la tua ragazza? Voglio dire... te la sei scopata?
- Dio! - hát persze, hogy nem az összeg jár a fejébe, hanem az érdekes és izgalmas külföldi... - L'ho appena incontrata mezz'ora fa.
- Allora... non ancora? - olyan vigyor húzódik a szájára, ami már szinte undorító. Pedig amúgy helyes srác lenne, ha nem akarna ilyen izzadtságszagúan nagymenő lenni. Nem áll jól neki.
- Allora... non è affar tuo - vetem oda, ezzel lezárva a témát és kivételesen most már veszi is a lapot. Kinyögi az árat, én pedig négy euróval kevesebbet mondok a kiscsillagnak.
- Nézz rá úgy, mintha értetted volna az összeget, vérig sértett volna vele, és nyomj a kezébe húsz eurót. Remélem, van nálad apró is nem csak kártya. Aztán köszönd meg neki és kiszállás - kicsit úgy magyarázok, mint ahogy Lizziet tanítottam, amikor Amerikába kerültünk. A szájába kellett rágni, hogy ne olaszul csacsogjon, mert senki nem fog egy kurva szót sem érteni belőle, bármennyire is angyalian próbál mosolyogni hozzá.

Ha nem lenne velem, hogy szórakoztasson, valószínűleg felrobbanna a fejem. De itt van és így újra meg újra elvigyorodok.
- Utoljára sok éve láttam sírni, szóval biztos nem úgy fogunk rátalálni - jegyzem meg, de haladok is tovább.
Léptekkel és szavakkal is. Arról nem beszélünk, hogy mi történt, mikor utoljára sírni láttam. Nem vagyok büszke arra a napra. De most még ha nem is válaszolok arra, pontosan hogy találjuk meg, azért a leharcolt mobilom felemelem kettőnk között. Egyszerű. Felhívom. És addig üvöltök vele, amíg meg nem mondja, pontosan hol vár rám.
Nem tartok egyetlen személyes számot sem a virtuális telefonkönyvben. Nem vagyok akkora barom. Így bepötyögöm a jól ismert elérhetőséget, de mielőtt a hívásra nyomnék, még oldalra pillantok.
- Mit értesz bajba kerülés alatt? - faggatom kicsit, ahogy belépünk az egyik kis ajtón. Hát igen, nem egy hatalmas, luxusreptér ez, de gépek szállnak fel és landolnak. Ez már valami.
A figyelmem úgyis leköti, hogy vajon mit válaszol és közben azon is elkezdek kattogni, hogy tényleg velem tartana-e, ha bajba keverednék. Ennyire unalmas a kis élete? Vagy ennyire bízik a családi befolyásba, hogy bármibe rántom magammal, úgyis megússza?
Bár valahogy... minél több időt töltök vele, annál kevésbé tűnik elkényeztetett kis picsának. Ami nem rossz.

Az kurva élet, hogy nem megyünk el az apánkhoz!
Most először tartom meg magamnak a reflexből érkező reakcióm. De nem akarom félbeszakítani, szóval csak morranok egyet az orrom alatt.
- Értettem, kiscsillag - vetem oda inkább az egész szövegelésre, amikor úgy tűnik, a végére ért.
- Viselkedek, te pedig vegyél vissza, mielőtt a vérnyomásod átüti a plafont - teszem még hozzá és bár bántani nem akarom, attól még morgósabban jön a szöveg, mint tervezem.
De be lehet tudni annak, hogy a fülemben már csörög a mobil és várom, hogy az én drága húgom felvegye.
- Hol vagy? - szólok bele azonnal, amint felveszi. Válaszul pedig? Jön a fáradt sóhaj, mintha az agyára mennék. Mintha én lennék itt a rosszfiú. Mikor lettem egy seggfej a szemében?!
- Liz... hol vagy?
Amikor kinyögi, hogy az egyik ékszerboltban mászkál, a tekintetem máris keresi a legelső táblát, ami elnavigál minket oda. Végül csak oldalra pillantok a kicsillagra és intek a fejemmel, hogy kövessen.
- Mondd, hogy üresek a zsebeid...! - motyogom, miközben egyik hatalmas lépést teszem a másik után. A bakancsom csak úgy visszhangzik, ahogy a padlóhoz vágom a talpam.
- Kinéznéd belőlem?
- Ezek után? Belőled? Bármit. Ti conosco. Ricordi?
- Akkor most jössz vagy sem?
Nem is válaszolok, csak kinyomom a telefont és a zsebembe csúsztatom a készüléket. Egy szó nélkül célzom meg a repülőtérhez képest egész nagy ékszerüzlet bejáratát és a legtermészetesebben lépek be rajta. Sőt, előtte még a kicsillag kezéért is nyúlok. Van egy nagyon rossz előérzetem. Jobb, ha úgy nézünk ki, mint egy szerelmespár... vagy legalábbis valakik, akik nagyon jóban vannak.
Lizzie szinte azonnal hozzánk lép, az arcán nagy mosoly, de én látom a szemeiben, hogy kezd észhez térni. Sértett, büszke, de sajnálja az egész káoszt, amit okozott. Legalábbis addig a pillanatig, amíg eljut a tudatáig, hogy nem egyedül vadásztam le.
- Lizzie, ő... Phill... mindegy, Kiscsillag. Kiscsillag, az eszemet húgom, akit meg kellene fojtanom... Lizzie. Én meg amúgy Derek vagyok - hadarok el minden információt, mire a húgom minden illemet mellőzve végigméri az új barátunkat.
Majd angyalian elmosolyodik.
Majd megöleli.
Majd nyom három puszit az arcára.
Én látom a mozdulatot is, ahogy a keze kiscsillag táskájába csúszik. Egyetlen, sima mozzanat. Nem kilop belőle valamit, hanem belecsúsztat.
- Nem bírsz magaddal, igaz? - kérdezek rá nála, ahogy a karom átfogja és a mellkasomhoz húzza.
- Non fare casini, sorellina!
- Mai!
- Jobb lenne, ha vennél valami szépet magadnak - fordulok oldalra a kiscsillag felé egy remélhetőleg sokat sejtető mosollyal. - Bármit, ami megtetszik.

Fogalmam sincs, Lizzie mit gondol az új barátunkról, de ebben az esetben részlet kérdés. Annyi számít, hogy már megint rohadtul nem bírt magával, még tovább kell kísérelnie a sorsát, meg az én idegrendszeremmel játszania.
Sosem nő fel... lehet, hogy azért nem, mert én fojtom meg előbb. Pusztán testvéri szeretetből.
De ha már benne vagyunk a szarban, jobb, ha a kiscsillag vesz valamit. Jobb elkerülni a legkisebb feltűnést is és így van hova bújni, ha valamit elbaszott volna a drága húgom.
Csak ne ismerném már a rohadt kis enyveskezű módszereit ilyen jól...
- Maradunk a seggünkön. Vagyis melletted. Igaz, Liz? - fordul a tekintetem a húgom felé, mire ő bólint.
Egész nyugodtan, látszólag még csak nem is duzzogva. Finalmente!
Fél lépéssel lemaradva követem a kiscsillag minden léptét, de a tekintetem a húgomon. Eszemben sincs nekiállni kifaggatni, csak szemmel tartom. Hazafelé... sőt, otthon, lesz mit megbeszélnünk. Azt leszámítva is, hogy jövök neki egy beszámolóval a drága apánkról, akit annyira meg akart találni.
- Mit szólsz ehhez? - lépek végül a kicsillaghoz, pont mielőtt elsétál egy ki tudja, milyen gyémántokkal díszített nyaklánc mellett.
- Egész úri kiasszonyos.
...és köré van csatolva egy apró, kör alakú lap az árral, aminek a belseje riasztót rejt. Pontosan tudom, és azt is, hogy amilyen kis kezdő eladó van, gond nélkül elfelejtheti deaktiválni. Kell a B terv, ha mégis hibázott volna Lizzie...

Le vagyok szavazva a nyaklánccal. Hát akkor ne legyen az... mindenesetre már látom Lizzie szemében csillanni a lehetőséget, hogy meglépjen. Nézelődni. Persze. Kifogástalanul és egyetlen szó nélkül folytatunk le egy kisebb beszélgetést. Ne nézzen hülyének... két lépésnél távolabb nem megy tőlem. Nézelődni sem.
Végül csak fogom a karját és húzom magammal a fülbevalós állványhoz.
- Ehhez mit szólsz, Kiscsillag? - fordulok felé, eleresztve Lizzie karját és a két kezemmel a füleimhez tartok egy egész visszafogott darabot.
Egyszerű, de elegáns. Úgy két centiméter hosszú aranylánc, aminek a végén fityeg egy-egy apró gyémánt. Még a csípőm is kitolom oldalra, bőven túlzásokba esve a pózolással, de kezdek jól szórakozni.
- Anya megöl érte, ha ilyet lát a füledben - bök oldalba Liz.
- Anya csak kussoljon - vágok vissza nagy vigyorral, ezzel véget is vetve a kis közjátéknak és várom az ítéletet. Oké, nem az én fülemben kell jól állnia, de azért elvagyok vele.
Nekem akkor lesz ilyenem, ha Lizzie egyszer ilyesmit lopna magának. Én pedig lenyúlom tőle. Biztos nem fogok túlárazott szarokra költeni a nehezen megkeresett pénzemből. A szaros kocsim nem tudtam még használhatóbbra cserélni! Az lesz az első, nem drága ékszerek...
- Ez olyan, mint amit az apád venne, ha érdekelné a dolog? - teszem még hozzá, szándékosan nem finomkodva a fogalmazással. Feledékeny, feledékeny... meg egy faszt. Ha érdekelné, nem felejtené el.
Gazdagbetegség. Megengedheti magának, hogy ne érdekelje, mert a pénze majd megváltja a hibákat.

Egy őszinte, széles vigyor fut fel az arcomra és még fordulok is a fülemhez tartott ékszerrel egyet. Láthatóan rohadt jól szórakozok és mire Lizzie válasza befut, már nevetek.
- Anyánk valószínűleg arra szavazna, hogy a fia legyen kevésbé feltűnő - vág egy grimaszt a szavaihoz, de látom rajta, hogy ő is kezdi élvezni a helyzetet.
Helyes! Annál könnyebb lesz végül bánni vele.
- Úgy tűnik, minden családba kell valaki, aki az idiótákat kihúzza a szarból - pillantok a húgomra.
- Chiudi quella cazzo di bocca!
- Én is szeretlek - vágom rá, mire elvigyorodik, de utána már újra a kiscsillag felé fordulok.
- Mehetünk. Fizess és irány kifelé. Utána kitalálom, hogy a faszba jutunk haza - egy pillanatra elhallgatok, de mielőtt Lizzie kinyithatná a száját, már folytatom is. - Anélkül, hogy ezt a bolondot az apánk közelébe engedném.
Ezzel pedig mindkettejük kezét megfogom és húzom őket a kasszához, hogy fizessenek. Nem kell nyaklánc, bőven elég a fülbevaló. Csak biztonsági hálónak kell vennünk bármit.