Olyan lendülettel csapom be a kocsim ajtaját, mintha ez a vörös, kopottas tragacs tehetne mindenről. Arról, amit a kisherceg apja művelt, a temetésről és még Gloriáról is.
- Merda! - morgom az orrom alatt, ahogy egyszer a kormányra csapok, majd még egyszer, amikor ez a szar nem akar elindulni elsőre.
Majd másodjára sem.
Harmadjára már szinte erőből fordítom a slusszkulcsot - nem mintha ez bármit megoldana -, de végre felköhög a motor és a gázra léphetek. Fél szemem a forgalmon tartom, de hamarosan már a hátsó ülésen kezdek kutatni. Lényegében vakon keresek valamit... bármit!... ami érzésre hasonlít egy normális anyagra, nem erre a műanyag akármire, ami éppen rajtam van.
A temetéshez passzolt, de nincs az a pénz, hogy ezt elviseljem magamon az egész fuvar alatt! Mintha élve pakoltak volna bele egy hullazsákba... Ezen pedig az sem segít, hogy még javában tűz a nap.
Egészen addig kitartok az átöltözős tervem mellett, amíg egy barom állat szemből nem kezd dudálni, mint akinek épp valamit felnyomtak a seggébe. Ösztönből felé rántom a kormányt. Heccből. Hogy ráhozzam a szívbajt és ijedtében befejezze.
- Bastardo - motyogom, de közben vigyorgok és mélyet szívok a cigarettából, ami már félig leégett a számban.
Persze a beszédnek hála a hamu a lábam között az ülésre esik, de már nem számít. Ennek a kocsinak már nem árt meg ilyesmi.
Végül úgy futok be a megbeszélt címre - fékcsikorgás kíséretében -, hogy az egész átöltözést hagytam a picsába, csak lerángattam magamról a felső plusz réteget és lehajítottam az anyósülésre. A fekete póló önmagában azért már kényelmesebb viselet.
Hamarosan ugrok is ki a kocsiból, kicsit megigazítva a ruhát magamon. Nem mintha messzire mennék vagy seggetnyalni terveznék. Nem azért fizetnek, hogy bemenjek egy kávéra meló előtt. Szóval csak megtámaszkodok a kocsi ajtaján, szinte már eljátszva az unottat, keresve, vajon ki a fenével is beszélhettem telefonon.
Nem elég kis sikátor ez ahhoz, hogy minimális áthaladó forgalom se legyen, de ahhoz elég nagy, hogy még ha nem is teljesen szabályosan, de minden gond nélkül megállhassak a közepén.
De addig is, amíg a fickó megtalál, kényelmesen még egy utolsót szívok a szálból és minden gond nélkül hajítom el. Még csak rá sem lépve a csikkre, hogy tényleg kioltsam a parázst. Betonrengetegben vagyunk a rohadt életbe is! Nincs, ami kigyulladjon.
A lényeg, hogy eldobtam, nem? Ki tudja, talán ez a fickó is pont olyan hisztis, vagy rosszabb... ha cigiről  van szó, mint Gloria volt. Nem kell még több rossz pont a késésem mellé. Főleg, ha esetleg őt kell szállítanom és nem valami árut, ami képtelen beszélni.

Elég elbaszott dolog csak létezni és bámulni az embereket. Mindenki rohan a maga útján és általában én is velük sietek. Csak az enyém sokszor nem a napfényes utatok halad. Valahol mindig van egy kanyar, egy sikátor, egy furgon, amiből a kocsimba pakolnak pár csomagot. Vagy nagyszájú barmok huppannak be a hátsó ülésre.
Nekem aztán mindegy, amíg a végén kifizetnek.
Most sem tudom, hogy mi a fenéről van szó, de különösebben nem érdekel. Nekem csak vezetnem kell és valójában ennél jobban nem is akarok belefolyni a dolgokba. Csak kocsikázok, mint gyerek a lábhajtásos kisautóval.
Csak az a gyerek nem cigizik. Az a gyerek nem játszik egy másik kölyökkel. Nem úgy... mint én a kisherceggel.
Már a gondolatra is elmosolyodok, ami valljuk be, hiba. Nem szeretek fuvar előtt és közben ilyesmire gondolni. De a zenével a háttérben túl könnyű elkalandozni. Mentségemre legyen mondva, amint meghallom az éles hangot már rendezem is az arcom és köszönésképp biccentek. Becsapom a kocsi ajtaját, mire az amúgy sem üvöltő zene elhal és megteszek két lépést a fickó felé.
- Ha adsz egy szálat cserébe... - vetem oda a szavakat, nem igazán komolyan, inkább reflexből beszélve, de közben nyúlok a nadrágom zsebébe és nyújtom felé a kopottas zippót.
Tudom is én, miért ragaszkodok ehhez a kacathoz, mikor vehetnék jobbat. Újabbat. Olyat, amin nincs valami ismeretlen monogram. És főleg olyat, amivel nem kell baszakodni vagy háromszor, mire meggyullad.
De fő a jószándék, nem? Felé nyújtottam, innentől az övé a pálya.
- Veled kellett találkoznom?
Nem olyannak néz ki, de ki tudja? Talán csak jól leplez mindent. Köztük azt is, hogy felcseszte az agyát a késésem miatt.

Máris kiül az arcomra egy jókedvű vigyor, ahogy a kezembe kerül a gyűrött doboz és lenyúlok belőle egy szálat. Fasz gondolta volna, hogy első szóra megkínál, mikor nem is volt igazán komoly a kérés.
Főleg, hogy most dobtam el az előző szálat.
De rajtam aztán nem múlik, nem vész kárba az úgynevezett kedvessége és a szál sem.
- Az apámtól csórtam el még kölyökként és bolond lettem volna visszaadni - jegyzem meg könnyedén a zippó felé biccentve.
Apám kibelezett volna, ha tudja, hogy loptam. Tőle legalábbis. De amiről nem tudott... az egyikünknek sem fájt.
- Szép. Bár én maradok az elektromosnál - simítok végig a minimális borostán az arcomon, miközben figyelem, ahogy megcsillan a fény a borotván. Igaz mire tényleg megfigyelhetném, már el is tűnik a szemeim elől.
Nyugalom, haver. Nem akarom én elvenni tőled...
A zippómat viszont annál inkább. Amint meggyullad a szájában a cigaretta már nyújtom is a kezem, hogy visszakapjam a tüzem és én is élvezhessem a szál nyújtotta érzéseket.
- Az szívás, akkor még mindig késésben vagyok. Vagy mindenki más - jegyzem meg, ahogy újra körbefut a tekintetem. Az ég világon senki nem bámul vissza rám vagy csak viselkedik egyáltalán furán.
- Mennyire parasztok a főnökeid? Lehet, jobban járnék, ha karrierváltáson gondolkodnék... - jegyzem meg, bár ki tudja, honnan jön a gondolat. Talán jobban beleették magukat Gloria szavai a fejembe, mint gondoltam volna...
Képes lennék valami unalmas, kötött melót vállalni, hogy a kisherceg egy alig létező fenyegetéstől biztonságban legyen? ...vagy... mondjuk a húgom miatt sem ártana...? Bár Lizzie meg tudja védeni magát és nem törik össze a legkisebb szarra.

- Én kösz a szálat - biccentek felé a cigivel, ahogy mintegy cserealapként adom vissza maradékot a dobozzal.
Magamnak sem ismerném be, de most a számban ficegő szálnál jobban megnyugtat, hogy a zippó újra a zsebem húzza. Még meg is paskolom odabent, de nem lyukas a zsebem - bebaszna! - így biztos nem hagyom el.
Szar lenne ha elveszíteném, teljesen mindegy, hogy milyen indokból vagy kinek a kurva anyját érte.
- Szóval egy barom a főnök... vagy... te magad vagy az? - őszintén fogalmam sincs, mi ez a hely és ha így adja elő, lehet, nem is akarom tudni. Legalábbis munka szempontjából biztos nem. De attól még a kérdés mellé rásandítok felhúzva az egyik szemöldököm.
Egy perccel később pedig már kifejezetten örülök, hogy ránéztem, így kevésbé feltűnő, ahogy próbálok rájönni, mennyit akarok elmondani neki. Úgy értem a nagy semmit vagy a lényegében semmit.
Nem tűnik olyannak, akiből bajom lehet. De végül is, ki az a szerencsétlen, akiről lerí az ilyesmi?
- Csak taxizok - mondom végül egyszerűen, kivéve a számból a cigit. Mintha ettől tisztábban látnám a környéket, ahogy újra végigfut rajta a tekintetem.
Rohadtul nincs itt senki! Senki olyan, aki nemrég még üvöltött, hogy hol a picsában vagyok már...
- Lehet, hogy a mostani utasom elvesztettem. Telefonálok egyet, de ha utána sincs semmi... Nem akad esetleg valamid számomra? Bármit és bárkit elviszek. A látszat pedig csal...  - intek a kocsim felé - ...egy tragacs, de belülről rendben van.
Nagyjából.
De ezt neki nem kell tudnia. Nem mintha átvágni akarnám, egyszerűen csak nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy a mai összeg kimaradjon.

- Az egyik nem zárja ki a másikat - húzódik vigyorra a szám. Kezdem igazán jól érezni magam, annak ellenére is, hogy amúgy semmi nincs megoldva éppen. De hé, lehet főnök és egyben barom is. Általában, ha jól sejtem, a kettő együtt jár.
De... kénytelen vagyok igazat adni neki, nincs éppen főnök kinézete. Se most, se úgy a kiállásából nem sugárzik, hogy képes irányítani mindent és mindenki.
- Úgy nézel ki, mint akibe a legkisebb senki is belerúg a munkahelyén - mutatok végig rajta az égő cigivel, mielőtt visszatenném azt a számba.
Nem mintha bármi bántó szándék lenne a szavaimban, csak őszinte vagyok.
Ahogy a magam módján a folytatással is. Taxizok. Fuvarozok. Bármit és bárkit. Semmi elitélendő vagy illegális nincs ebben, legalábbis így előadva. Ha pedig végül ő fog nekem melót adni és kiperkálni a pénz, amire szükségem van a héten... az sem olyan rossz.
De előtte telefon.
Pár lépést sétálok arrébb, nem is igazán távolodva el. Nem fogunk nyíltan beszélni, akkor sem, ha esetleg fogadja bárki a hívást.
- Dai! Rispondere, testa di cazzo! (Gyerünk! Vedd már fel, te seggfej!) - morgom az orrom alatt. Egész csendesen indulnak a szavak, de mikor másodjára kell elismételnem, mert továbbra sem érkezik válasz, hangosabb vagyok.
Semmi, semmi és a nagy kibaszott semmi! Ez a válasz, amit kapok. Szinte erővel vágom bele a telefont a zsebembe. Hallom koccanni a kijelzőt odabent a zippóval, de most nem hat meg. Amúgy sem egy csúcskészülék...
- Ha jól sejtem, a vendégem egy másik kocsival utazik vagy fasz tudja - vonok vállat végül visszasétálva, de elég bosszús vagyok.
- Szóval...? - jön a fél-kérdés. Tud és akar valamit adni vagy csak egy üres felvetés volt?

Rendesen felbaszta az agyam a semmire kicsörgő telefon, de lehetne rosszabb. Mondjuk, ha bevállalok bármit ennek a fickónak és akkor keresnek majd, hogy hol a faszban vagyok és miért nem értem oda egy órával korábban.
Bekaphatják.
Na jó, inkább nem. Ennél azért jobban megválogatom, hogy kinek hagyom - még ha nem is olyan sokkal.
Mindegy.
Végignézem a kis jelenetet, azt a könnyedséget, amivel az elvakkantott szó után bevágódik mögötte az ajtó. Eskü odaképzelem a napszemüveget és a nagyfilmekből ismert robbanást!
Egy pillanatig szórakoztat a kép, de utána... Szóval mégis ő lenne a fejes a helyen?!
De még egyszer nem kérdezek rá. Ha munkát kapok tőle, teljesen mindegy, hogy ez most a maga módján legális lesz-e vagy sem, tartom magam a szabályaimhoz. Nem érdekelnek a részletek.
Meg is indulok utána egyetlen szó nélkül, amíg meg nem torpan. Egy pillanatig nézem, hogy mi is történik, de aztán elvigyorodok. Szóval olasz. Máris kezdem megkedvelni.
- Derek Moretti. Piacere (örvendek) - biccentek, ahogy a kezéért nyúlok. Nem szorítom én túlzottan és hamar el is eresztem. Úgyis kellhet még szabad kezem, attól függően, hogy melyik ajtót célozza meg a hátsót, ami folyton beragad, vagy...
...oké, megoldotta. Akkor mindegy. Amúgy sem sofőrszolgálatot mondtam, hanem taxit.
Bár előbbi mennyivel kényelmesebb meló lenne! Az más kérdés, hogy egy ilyen kocsiba egyik aranykanállal a seggében született barom sem ülne be. Részlet kérdés.
- Hacsak nem ő fizet ki végül, nem igazán érdekel, hogy ki az apád - vágom rá végül, valahol még mindig reflexből beszélve, ahogy megkerülöm a kocsit, félúton elpöckölve a mostani csikket is.
Füstölögjön csak a másik mellett.
- Bocs. Ismernem kellene a nevet? - közben már indítok, csak ezúttal, ahogy megszólal a rádió, ki is lövöm. Nem kell most a kisherceg a gondolataim közé.

Tényleg magasról leszarom, hogy ki az apja, hacsak nem tőle jön majd a pénz. Akkor megerőltetem magam, hogy figyeljek és lehetőleg ne szóljak be olyasmit, amiből túl nagy bajom lehet.
De így, hogy ő fog fizetni, nem kell annyira kihúznom magam. Láthatóan nem bánja, hogy nem játszom meg magam. Ha eddig bejött a viszonylagos őszinteség én aztán nem fogok változtatni.
- Túl sok éve élek már itt ahhoz, hogy számítson - válaszolom. - De valahol az egyik autópályán születtem Avellinoban, ha ez érdekel. Azon kívül meg... - egy pillanatra elhallgatok és vállat vonok. A jókedv fakul, de annyira sok ideig nem maradok csendben, hogy aggodalomra adhasson okot.
- ...innen és onnan is.
Mintha csak nem számítana. Mintha egyszerűen sokat költöztünk volna a szülők munkája miatt és nem megpattantunk volna, amikor anyám úgy gondolta, elég volt. Vagy amikor a sokadik iskolából basztak ki a viselkedésem miatt.
- Ahova csak akarod, 'uaglio (haver) - bólintok végül és már rángatom is a váltót, ami persze, hogy megint megmakacsolja magát.
Ne csináld már baszod! Azt hazudtam, hogy csak kívülről vagy szarrá menve!
Végül csak a megfelelő helyre ugranak a fogaskerekek és az én arcomra is újra kiül a mosoly.
- Nem úgy nézel ki, mint aki egy kicsit is bánt a munkád elvesztése. Ennyire lepratelep volt az a hely? Minek kínoztad akkor magad? - faggatom, maximum nem válaszol. De közben már megyek is. Keletnek fordulva a sarkon. Ha ennyire nem számít, miért ne lepjem meg azzal, hogy hova viszem?
Jó, ebbe közrejátszik az is, hogy amit én kitaláltam, pár kilométerrel messzebb van, vagyis többet perkálhat a végén. Haverkodunk és szegénynek most nincs munkája... de a pénz az pénz.
Nekem pedig kell.

- Elég szarul hangzik... sajnálom - a szavaim őszinték, de a lényegen nem változtat. Nem furikázom ingyen akkor sem, ha beteg az anyja vagy a kiskutyája. Mindenki pénzből él, ha tetszik, ha nem.
Valami mást viszont tudok tenni érte. Két valamit is. Az egyik, hogy egy kerékcsikorgató éles kanyart veszek és utolsó pillanatban változtatok az útirányon. Ha más nem, van egy hely, ahova ingyen be tudom vinni és talán jót fog neki tenni.
A másik...
- Figyelj Rossi... kurvára semmi közöm hozzá... lo so (tudom)... de lehet jobban járnál valami más melóval, nem? - a kezem a kormányon, de közben járnak az ujjaim és félig felé magyarázok velük.
- Ha elég tökös vagy, van pár telefonszámom, akik ugyanúgy szarnak rád, de legalább rendesen fizetnek. Csak úgy kell levíroznod a szartengerben, hogy a szürke zónában maradj. Meg tartanod a szád és nem visszapofázni. Nálam ez a rész szokott nehezebben menni - egy pillanatra elnevetem magam, de közben már felélesek a forgalom mellett.
Hamarosan eldől, mennyire törvénytisztelő jófiú...

Gyanús reakció? Nem igazán. Nem úgy és főleg nem olyan szinten, ami aggodalomra adhatna okot.
- Csak fuvarozni kell. Taxizni - használom szándékosan ugyanazt a szót, amivel neki is felvezettem a dolgot. Nem hülye, összerakhatja, mit kerestem én is ott, abban az utcában.
- Stai zitto e guida (maradj csendben és vezess). Ennyi a lényeg. Kussolni kell és vezetni. Elvinni, aki jön. Vagy ami. Nem kell bemocskolni a kezed... bár lehet, ez téged nem zavarna - pillantok vigyorral a mocskos köpeny hűlt helyére.
- Semmi túl sok. Semmi túl kockázatos. Nincs Cosa Nostra, nincs Camorra, semmi nagykutya, akik levadásznak, ha nem tetszik nekik a vigyor a képeden. Csak helyi nagymenők, akik már elég nagyok ahhoz, hogy fizessenek, de... egy gyilkosságot nem engedhetnek meg maguknak. Én sem kérdezek egy árva szót sem, mi van ebben vagy abban a dobozban. Elviszem, átveszem a pénzt és elhúzom a belem.
Oké, ez nem mindig így zajlik. Általában tényleg gondot okoz a nagy szám, de hé! Még - majdnem - mindenki visszahívott egy második körre.
- Inkább egy jól fizető banda tagja húzzon be egyet a nagy pofámért, minthogy szart lapátoljak minimálért, miközben megaláznak - vonok vállat, valahol magamnak is magyarázva, miért is csinálom, amit. Akkor is, ha közben ott lebeg a fejemben, hogy a húgom és Benji szempontjából nem egy életbiztosítás a meló.

- Nem is vezetsz vagy csak nincs jogsid? - elég fontos különbség, muszáj visszakérdeznem. Oké, az már más lapra tartozik, hogy fasznak kell akár a legkisebb kockázat is vagy bármi feltűnő, amikor olyan csomagról van szó... de engem lehet, hogy nem zavar annyira, mint kellene.
Az viszont már egészen jogos kérdés, hogy miért osztoznék vele. Könnyebb lenyúlni a teljes összeget magamnak. De közben meg az jár a fejemben, hogy nekem is volt egy kapcsolatom, aki végül segített belelátni ebben az egészbe.
- Egy doboz mentolos cigarettáért? - vetem oda azonnal egy nagy vigyor kíséretében, de aztán komolyabbra váltok. Akármiért is, de az ő arca túl rendezett. Mi a fene jár a fejében? Nem mintha faggatnám. Végül is, nem agyturkász vagyok. Amíg nem azon töri az eszét, hogy melyik hatóságnál nyomjon fel...
- ...mert van pár számom, aminek a gazdája már nem túl szívesen látja a képem. Ha egy kicsit is tudsz vezetni, elhozhatod tőlük, amit kell, a nagyobb úton meg elviszem én, aztán osztozunk. Lehet, jobban is fizetnek, ha nálam kevesebb alkalommal szólsz be nekik.
Már megint vigyorgok az orrom alatt. Lehet, hogy pár munkát elbuktam, de a büszkeségemnek az összes alkalom jót tett. Ahogy az meg, ahol lefékezek, remélhetőleg az ő kedvét dobja majd meg. Merthogy közben az utolsó kanyart veszem be... és keresztülhajtok a hatalmas parkolón. Mi hátul megyünk majd be, aztán kiélheti magát. Velem együtt.

Még nem vezetett. Az azért nem olyan rossz kezdés, onnan sokfelé el lehet indulni. Ha el akar indulni. Én aztán szarba sem fogom belekényszeríteni. Valójában abba sem, ahova most megyünk. Ha nem akar bejönni, akkor nem teszi. Elviszem máshova és én majd visszajövök egyedül. Attól, hogy ő nem él egy ingyen lehetőséggel, nekem még le kellene vezetnem valahol a történéseket.
- Két hét. Majd adok egy számot és felhívsz. Ha meg nem, azon sem húzom fel az orrom. Értek a néma szóból is - vonok vállat, ahogy leállítom a kocsit egy szűkebb utcában, Innen már belátni az épületsor hátsó bejárataira.
- Megjöttünk. Ha nem akarsz semmit tönkrevágni, majd kifordulsz és elviszlek máshova. Gratuito (ingyen), oké? Nem fog vér folyni.
Hogy odabent vagy azért, mert azt mondja, nem akarja, nem számít. Megvárom, amíg kiszáll és hogyha kész indulni, akkor lezárva a kocsit teszem meg az első lépéseket vele együtt az utcában. El három szürke ajtó mellett és a negyediknél, amelyik mellett egy kettétört baseballütő hever, megállok.
- Általában fizetős ez a szar, de egy haver vezeti, szóval ingyen verhetünk szét bármit - magyarázom, majd két gyors koppantás után már tárul is ki az ajtó előttünk. Úgy lépek be, hogy meg sem várom, az új haverom követ-e. Csak megyek, üdvözlés, gyors ölelés és három puszi a féloldalt borotvált hajú kiscsajnak és már mondja is, hogy a hármas szoba üres, ha gondolom.
- Semmi védőfelszerelés!
- Semmi - bólint rá egy eltúlzott grimasszal.
- Rossi? Mit mondasz? - tárom szét a karjaim, végre felé fordulva. Mögöttem neon feliratként a pulton virít a "Wreck Room" szöveg. A falon tetőtől talpig védőruhába öltözött emberek kalapácsokkal és mindenféle fegyverrel. Készen állnak, hogy szétverjék, akármilyen cuccok is várják őket az erre a célra telepakolt szobákban.
Csak remélem, hogy Rossi hallott már ilyenről és nem én leszek, aki egy szerencsétlennek elmagyarázza az egész lényegét.

Úgy vigyorgok Rossira, mintha egy milliókat fizető munkára bólintott volna rá. Egy pillanat alatt mellette termek és először csak haverian megveregetve a hátát biztatom, majd ráfogok a két vállára és ha hagyja, úgy vezetem félig magam előtt az említett hármas szoba irányába.
- Soha nem jártál ilyen helyen, mi? - faggatom a füle mellett beszélve, bár valójában most nem érdekel, válaszol-e, amíg így vagy úgy, de terelhetem, vezethetem.
Végül úgy tárom ki előtte a koromfekete ajtót, mintha a kibaszott világ összehordott kincsestárjába hoztam volna. Odabent vakítóan hófehér falak fogadnak, amit kicsit elsárgít a plafonon lógó neonfény. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy szemközt a falnál különböző fegyverek sorakoznak. Na nem szaros lőfegyverek. Mindenféle ütők, pár csorbított és valószínűleg tompított pengés kard, kalapácsok. Mellettük a szemüvegek. A minimális védőfelszerelés, amit még én is felkapok majd.
Csak bohócnak nem vagyok hajlandó felöltözni, mint mindenki más. Egy-két véletlen vágásba nem halok bele, csak a szemem maradjon meg.
A fegyverekhez körítésnek szoba két oldala szépen be van rendezve. Az egyik egy félbe vágott nappali, TV-vel, kijelzőkkel, virágokkal és -vázákkal. Közepén egy gyönyörű, üveg dohányzóasztallal... A másik oldalon szintén hasonló módon egy konyha. Poharak, üvegek, tányérok, szépen elrendezve az étkezőasztalon és a felszerelt konyhaszekrényen.
- Ez kibaszott jó, Betta! Grazie mille! - kiáltok még ki a hátunk mögött, majd ezzel becsapom az ajtót.
- Na? Verjük szét ezt a helyet! Vezesd le a sok szart, amit a nyakadba vágott az élet. Nekem is van mit... - utóbbit már csendesen teszem hozzá, csak magamnak jegyezve meg. De bármennyire is szeretnék előrerohanni, várok. A vendég választ először fegyvernemet.

Legszívesebben rászólnék, hogy na nézzen már ilyen búvalbaszottan, de inkább csak megrázom a fejem. Majd elkapja a hév, ha benne leszünk. Vagy nem. Én szerintem úgyis elég hamar végzek és akkor szabadulhat innen. Meg tőlem is.
Szóval összecsapom a két kezem és egy pillantást sem vetve rá indulok, felkapom a két szemüveget.
- Kapd el! - szólalok meg, ahogy lényegében a vállam fölött felé hajítom az egyiket, majd veszem a sajátom a képemre.
Mondanám, hogy elidőzök a fegyvereknél. Azon, hogy melyikkel kezdjek, de pontosan tudom, mire van szükségem. Csak az acélos fejű bontókalapács. Azzal verném valakinek szét a fejét, amiért tönkrebaszta a fia életét. Amiért a kishercegnek mindenen keresztül kell mennie, ami kijutott neki az elmúlt időszakban. Amiért olyan fájdalmasan kellett sírnia a karjaimban az a gyáva féreg miatt.
Szóval igen. Kalapács kézbe, párszor biztos távolságban állva mindentől meglendítem, hogy érezzem a súlyát, de oldalt nem választok. Nekem mindegy most, mit verek szét, a képzeletem lesz a lényeges.
- Melyiket akarod? - kérdezek rá, ezúttal már mellőzve a vigyort de még a mosolyt is. Csak bele akarok fogni és kiadni mindent. Nem fogom megvárni, amíg ő is fegyvert választ és belekezd... ha belekezd egyáltalán. Csak válasszon oldalt, hogy ne legyünk útban egymásnak, aztán felőlem ráér válogatni.