Elkapta egy tigris, aki egyenesen Indiából keveredett ide.
Nem állítom, hogy ez a legeredetibb ötletem, de Victor minden állatot szeret, legyen az puha kiscsibe, nyúl vagy éppen egy nagyra nőtt macska, így ez a hajnalban szőtt mese is teljes sikert arathat. De addig is át kell vergődnöm a mai napon, hogy magamhoz ölelhessem és a karomban aludjon el.
Most viszont mindennél fontosabb, hogy egy széles mosolyt varázsoljak az arcomra, miközben még a kezem az olajtól szürke rongyba törölgetve a pulthoz lépjek.
- Egy isten vagy, Milo! A vendégem vagy egy kávéra! - kiált vissza a válla mögött Paris, ahogy kicsapja a hátsó részre vezető ajtót.
- Nem kávézok, te is tudod.
- Akkor bármire, amire csak szeretnéd!
Erre már meg sem próbálok válaszolni, csak megrázom a fejem és a zsebembe gyömöszölöm a koszos ruhadarabot. Végül is, nem dobhatom az asztal sarkára, nem igaz? Hiába nem mai darab, hiába koptatta több tucat kéz, nekünk ez jutott és a célnak tökéletesen megfelel.
Most is mindenféle apró játék borítja, közöttük két kis vázában virágok, amiket Dolores hoz minden hétfőn. A sárga virágok mellett egy kisebb irathalom várakozik, amit megkoronáz a tetejére tett három boríték. Utóbbiak friss fényképeket rejtenek, amikkel hamarosan kiegészítjük a falat borító fotókollázst. Újabb mosolyok, ölelések, látszólag boldog családok.
A cél, ami egyes napokon, mint amilyen a mai is, a munkámnak köszönhetően elérhetőnek tűnik.
Egészen addig a pillanatig ott játszik az őszinte, büszke mosoly az arcomon, amíg nem nyílik az ajtó hogy beeressze a két, innen eléggé kilógó embert. Ekkor már a szemem veszít a fényéből, de a segítőkész mosolyt tartani kell.
- Üdv - biccentek a férfi szavai után, kissé lehajtva a fejem, a tekintetem még ekkor is rajtuk tartva.
Vizsgálódva.
Nem az első eset, hogy megjelenik itt a rendőrség és nem is az utolsó. A nők és gyerekek egy bizonyos rétegje bántalmazó családból érkezik, néha mi magunk vonjuk be a hatóságokat.
Csak olyankor nem én kerülök szemtől-szembe velük.
Az egyik viszont helyszínelő, így rajta egy kicsit tovább nyugszik a tekintetem. Nem mondom, hogy zöldfülűnek tűnik, de azt sem látom rajta, hogy sok év munkától teljesen kiégett volna.
Semmi nem utal arra, hogy egy igazán tapasztalt emberrel lenne dolgom. Ráadásul senki nem állítja, hogy miattam lennének itt. Nincs ok aggodalomra.
- Ügyfél. Mi nem tudunk ideiglenes lakhatást biztosítani azoknak, akik megkeresnek minket, így nem válnak gondozottakká - kijavítom ki a férfit, mert kérdez, de eszemben sincs semmiféle felsőbbrendű hangot megütni.
- Miben segíthetek? - kérdezem, továbbra is egy barátságosnak szánt mosollyal és amint előkerül a kép, a kezem akaratlanul is az államon lévő friss borostámra siklik.
Emiatt a kurva miatt nem volt lehetőségem ma reggel megborotválkozni. Végtelenül idegesít, hogy nem maradt rá időm, de semmi mást nem mutatok belőle, mint egy könnyed, gondolkodást imitáló mozdulatot.
Érzem az ujjaimon a szerszámok és gépek fémes szagát. A kezeim alapján le sem tagadhatnám, hogy nem egy irodában meresztem a hátsóm egész nap. No nem mintha többnek akarnék tűnni, mint ami vagyok.
A tekintetem pár másodpercnél tovább nem időzik a képen és már újra fel is emelem. Először a nőre, aztán a férfira.
- Tudják, én csak helyettesítek a pultnál. Általában nem foglalkozok az ügyfelekkel - felelem végül, minden szót megrágva, továbbra is tartva a tiszteletteljes, sajnálom-de-nem-segíthetek arcot.

Akaratlan emberi ösztön, hogy a fejem a helyszínelő irányába kapom, amikor ömleni kezdenek belőle a szavak. A kezem közben újra az asztalra kerül, tenyérrel lefelé - a bal alatt ott a gyűrött rongy -, véletlen sem ökölbe szorítva vagy bármi feszültséget sugallva.
Nem tudnak ezek semmit! Csak tapogatóznak, azt is úgy, mint a kisdiákok, akik az olvasott könyveikben leírtak szerint élnek.
Lehetséges, most is elő kellene állnom egy mesével. Nem tigrisekről és tündérekről, hanem mondjuk egy részeg fickóról, aki a sörösüvegét neki vágta az ajtónak vagy egy nőről, aki majdnem bejött, de végül meggondolta magát.
De az egész kicsit úgy venné ki magát, mintha okot keresnék, hogy igazoljam a felvetésüket: jó helyen járnak, valami nincs rendben.
- Sajnálom, semmi kirívó nem jut eszembe - válaszolom egy bocsánatkérő mosollyal a helyszínelőnek és még a vállaim is egy fokkal feljebb kerülnek, ahogy megvonom őket.
Végül pedig a tekintetem visszatér a férfire, alig-alig akadva meg a tényen, hogy a tekintete mindent megvizsgál körülöttem.
Csak egészen nyugodtan, nagymenő! A fényképek most már egyenesbe ért családoktól érkeztek, érzékeny akták vagy információk pedig nincsenek az asztalon.
- Oh, elnézést. Nem is tudom, hova tettem a jómodorom. Milo Ramirez - elmosolyodok a saját, belső kis viccemen, ami külső szemlélőnek könnyedén betudható annak, hogy csak jólnevelt próbálok lenni és mosolyogni.
- Szívesen kezet is nyújtanék, de... - mozgatom meg az ujjaim a levegőben. - Mintha sosem akarna eltűnni róluk az olaj - megrázom a fejem, egyikükről a másikukra nézve.
Tudják is ezek, milyen a kétkezi munka!
- Paris szokott a pult mögött lenni. Paris Linn. A öccse iskolájából hívták, hogy valami balhét csapott a srác. Nem tudom, mikor ér vissza - adok készségesen választ, miközben a szemem újra annak a kurvának a képére téved.
- Tudja, ide nem éppen olyan állapotban térnek be az emberek, mint amilyen igazolványképet csináltatnak - egy csepp hazugság sincs a szavaimban. Tényleg nem kifestve, tökéletes mosollyal az arcukon jönnek ide a nők.
- Ha járt is erre, nem lennék meglepve, ha senki nem ismerné fel egy ilyen képről. Én biztosan nem. De ha mondd egy nevet, az alapján Paris biztos utána tud nézni az akták között. Sajnos nekem ahhoz sincs jogom - újabb mosoly. Újabb simítás a borostás államon. De nem kérdezek, csak adom a mindenest, akinek semmihez nincs hozzáférése és nagyon sajnálja, hogy végül nem segíthet.

Mint flipperben a golyó, úgy fut végig a gondolat a fejemben. Magyarázzak vagy sem?
- Ha tudná, mennyiszer kapom meg ezt a hitetlenkedő hangot! - sóhajotok, kissé megrázva a fejem, egyszerre fáradtan és szórakozottan. - A nevelőapám a nevére vett, mikor még csak négy voltam - egyenesítem ki a nyomozó, kátyúba került gondolatait.
Nehogy agyvérzést kapjon itt nekem, amiért nem áll össze neki a kép! Igazán kár lenne érte... ha összemocskolná a padlót és végül az én nyakamba szakadna a takarítás. Egy kis kérdezz-felelek és a tény, hogy telefonálnom kell egyet, valamivel kellemesebb feladat. Utóbbira bólintok is egyet, még egyszer a munkásnadrágom szárába törlöm a kezem és miután kettőt léptem oldalra, húzom is elő a pult alatt, a dokkolóban pihenő hibrid csodát, ami egyszerre hagyományos- és mobiltelefon.
Miközben a virtuális listában görgetek, fel sem emelve a tekintetem, bólintok a név hallatán. Szóval Christine Dunn. Emlékszem rá, hogy a mi aktánkban nem szerepel a vezetékneve. Egyszerűen csak Christine.
De én tudom, hogy jobban elemében érzi... háh, érezte magát, amikor ledobhatta az álarcot. Amikor Crystal vált belőle, és mindenféle jöttment rohadéknak tette szét a lábát ahelyett, hogy a lányát tanította volna írni, olvasni, számolni, esetleg elmondott volna neki egy kibaszott mesét! Semmi más dolga nem lett volna az életben, minthogy anyaként viselkedik és megvédi a lányát ettől a mocskos világtól!
Képtelen volt rá és megfizetett érte. Azt kapta, amit megérdemelt, nem többet... talán csak valamivel kevesebbet.
Éppcsak megrándul a szám széle - nem egészem mosoly, inkább, mint egy idegrángás -, ahogy felidézem annak a semmikellő ribancnak a szemeit. A rémületet a tekintetében, amikor rájött, mi történik és hogy nagy valószínűséggel soha többé nem megy haza.
- Szia, Paris! Bocs, hogy zavarlak... Igen, tudom... Nagy a baj? Mikor érsz vissza...? Nem, semmi ilyesmi. Hogy találtad ki? ... Aha. Egyenruhások, egyenruha nélkül - itt elmosolyodok, felnézek először az egyik, majd a másik látogatóra. - Ühüm. Egy aktát keresnek. ...biztos? Oké. ... semmi gond, megoldom.
A hívás végét egy halk pittyenés jelzi én pedig a telefont visszatéve a dokkolóban, újra két tenyérrel az asztalra támaszkodva foglalom össze a helyzetet.
- Nos, a srác elég nagy zűrbe keverte magát, szóval nem tudni, Paris mikor szabadul. De azt mondta, hogyha eltekintenek a hivatalos formától és nem akasztanak egy pert a nyakunkba, mutassam meg azt az aktát. Adjanak öt percet - valamiféle cinkos mosoly ül ki az arcomra, ami egyesek szerint lehet olyan, amitől más hátán feláll a szőr, szerintem viszont ahhoz hasonlít, mint amikor Victor valami rosszban sántikál.
Nem is tudom kitől örökölte a gyerek...
Ha úgy van, el is tűnök a látogatók szeme elől, teljes nyugalomban sétálva az ajtóval elzárt rész irányába. El három, irodának csúfolt lyuk előtt és ténylegesen használatba veszem a pótkulcsot. Azt, ami vészhelyzetekre, mondjuk tűz esetére pihen a kis szekrényben. Minden lépésem hivatalos és még ha talán kicsit több időbe is telik, mint öt perc, végül megjelenek és ezúttal nem sétálva vissza az asztal mögé, nyújtom előre az aktát.
- Egyetlen Christine-t találtam idei dátumozással. Úgy néz ki, nem árulta el a vezetéknevét.

Egyetlen másodperc, nem több, amíg kiélvezem a látszólagos hatalmam fölöttük. Eddig húzom a kérdés után beálló csendet, éppen annyira nyújtva el a pillanatot, hogy az könnyedén betudható legyen gondolkodásnak.
Utána máris engedem felkúszni az arcomra a látszólag kedves, bocsánatkérő mosolyt.
- Csak a másolattal szolgálhatok, az eredetinek nálunk a helye - és ezzel már nyújtom is a kezem, hogyha átböngészte a mappát, visszakapjam.
Amint ez megtörténik, már fordulok, hogy újra az asztal túloldalára kerüljek és ott beütve a három jegyű kódot - gyengébbek kedvéért: 1, 2 és 3 - aktiváljam a fénymásolót és hamarosan a készülék régi mivoltjának megfelelően kissé koszos másodpéldányt tarthatok a kezemben.
Ezt már nemes egyszerűséggel csúsztatom az asztalra, mindenféle mappa vagy műanyag tartó nélkül, hogy vegye csak el.
Remélem, annyi hasznát veszi, mintha semmi mást nem tett volna, csak a szomszéd gyereknek gyűjtött volna papírrepülő alapanyagot! De nekem az is megfelel, ha kitörli vele a seggét. Ő vagy az a nő, nekem aztán mindegy.
- Segíthetek bármi másban? - fordulok oda egy mosollyal, újra az asztallapra téve a kezeim. A bal alá még a rongy is visszakerült, mint a beszélgetésünk elején. A különbség csak annyi, hogy a jobb az eredeti aktát védi, várva a lehetőségre, hogy végre eltakarodjanak és én visszavihessem a helyére.