Az oldalon korhatáros, erotikus tartalom és durva szövegek találhatóak. A később esetlegesen kialakuló lelki defektekért és a fejlődésben való visszamaradásért felelősséget nem vállalunk.
♦ ♦ ♦
Az oldal alapötlete a „Passion in Las Vegas” nevű fórumról származik. Annak folytatásaként jöttünk létre.
Belépés
Chat
Legutóbbi témák
» Zenedoboz... by October Soininen Wallow Pént. Nov. 22, 2024 10:53 am
A pillanat, amikor teljesen elcsendesedik az agyam és még a leghalkabb zizegés is elnémul, leírhatatlanul csodálatos. Nem kattogok azon, hogy mi történik a következő másodpercben és azon sem, miért úgy történik, ahogy végül alakul. Nem elemzem a velem szemben, vagy éppen fölöttem lévő férfi mozzanatait és véletlen sem kötöm össze a levont következtetéseket régmúlt emberek megállapításaival. Semmit nem teszek, mindössze élvezem az események sodrását addig a pontig, amíg az odakint felderengő hajnali fények hatására úgy nem döntök, ideje meglépni. Vagy épp a mellettem szuszogó nem közli egy búcsúcsókot követően, hogy haza kell mennie a családjához, esetleg az irodába a munkájához. Ma ez utóbbi történt, ráadásul azelőtt, hogy a napsugarak elűzhették volna az éjszaka árnyait. A karomon lévő óra alig mutat négy ötvenet, mikor a vékony farmeringet átdobva a vállamon, kilépek a motelszoba ajtaján. Tisztában vagyok vele, hogyha a leharcolt órám egy kicsit kevésbé lenne tradicionális és egy csöppet okosabb, tizenöt fokot alig mutatna. Később még szükségem lehet a plusz réteg ruhára a póló felett, de egyelőre két fontosabb dolog után ácsingózok. Az egyik a fülhallgatóm, aminek a világ legnagyobb tudósai sem fejtették meg a titkát - hogy tud az éjjeliszekrény tetejére téve is összegabalyodni? - a másik egy szál cigaretta. Percek múlva, három utcával távolabb az útszéli moteltől, a fülemben már szól a zene és a szemem sarkában vibrálnak a fények. Általában élvezem a táncukat, de amikor fáradt vagyok, erősebbnek tűnnek, már-már szinte zavarónak. Az agresszív vörös, amit előhív a mély basszus és a sárga különböző árnyalatai, ami a refrénben felhangzó, lágy gitárpengetésnek köszönhetően kúszik be... Gyerekként szórakoztatott, olyan volt, mint egy privát show, ami kizárólag nekem, a különleges - mások szerint fura - kisfiúnak szólt. Manapság már inkább hallgatok podcastet, mint zenét, így képes vagyok kontroll alatt tartani, hogy mikor és mennyire tereljék el a színek a figyelmem. De az ilyen esték után nem vágyok azonnal miértek tucatjaira, sem tudományos eszmecserékre a kedvenceimtől. Most egyszerűen létezni akarok és talán egy idő múlva, mielőtt túl zavaróvá válnának a színek vagy fejfájást okozhatnának, azokat is elhallgattatom majd. Egyelőre viszont valami könnyedebb zenére váltok, kevésbé éles színekkel, amik nem is a semmiből villannak fel, sokkal inkább lassan tűnnek elő. Hamarosan, mint valami különleges hurrikán, úgy fonódik egymásba a női énekes magas, korallszín hangja és a férfi lila baritonja. Én pedig minden alkalommal, amikor magára maradnak a háttérként szolgáló türkiz hangszerek, nagyot szívok a cigarettából, míg szinte a körmömre nem ég az egész az utolsó slukkal. Mindez jelentheti, hogy már öt-hét perc eltelt, mióta fellobbant a gyufa és sétálni kezdtem, meg azt is, hogyha nem húzok bele, az orrom előtt fog elhajtani a 120-as busz és várhatok egy órát a következőre. Aminek következtében már nem lesz otthon anya, mikor hazaérek, nem tud eldobni az egyetemre és le fogom késni a korai óráimat. Úgyhogy sietősre veszem a tempót, nemhogy nem törődve tovább a táncoló színekkel és a zenével, zsinórnál fogva ki is húzom a fülemből. Még éppen elkapom a buszt, ahogy sávot vált a kanyarhoz. Kerékpárút, négy sáv, lámpával irányított, még alig létező forgalom. Futás!
*Sűrű napom volt tegnap, épp ezért el is csúsztam mindennel amivel csak lehet. Először is nem kaptam meg azt amit kinéztem magamnak, kompromisszumot kellett kötnöm, hogy a nagyobbat veszem meg, vagy a másikat, ami annyira nem tetszett, de mégis azt mondtam rá, hogy kell. Aztán ott voltak az apróságok, fel kellett frissítenem az alsónemű ruhatáramat, vettem egy új kabátot amire nem volt szükségem, de a sok válogatás közepette találtam rá és az is a „kell” csomagba került. Tele volt a hátsó ülés szatyrokkal, amiket csak úgy bevágtam hajnalban a kocsiba, mert túl későn végeztem és míg pilledtem az utolsó, éjszakába nyúló vendégem után, elaludtam a saját tetováló székemben. Újabb kompromisszumra kényszerültem. Vagy maradok és alszom még, és a tegnapi ruhámban folytatom a napot, esetleg átugrom Csin bácsihoz a kínai kajáldába reggeliért és kávéért, ami nekik csak azért van, mert a „hülye amerikaiak nem tudják mi a jó” idézet vége; vagy hazamegyek, nem hagyom éhen halni a macskámat, ezzel együtt épségben tudom tartani a berendezést, alszom két órát és hullafáradtan visszamegyek a szalonba. Utóbbit választottam, akartam aludni, akartam a macskámhoz bújni egy kicsit, hogy a turbógenerátoros zajforrásával lenyugtasson, akartam zuhanyozni és tiszta ruhát venni, akartam egy rendes kávét, sőt! Melange-ot! A többivel meg majd megbirkózom. Szóval, hogy ébren tartsam magam vezetés közben, feltekertem a kakaót a rádión és együtt énekeltem az énekessel azt, aminek tudtam a szövegét. Ordítottam, éppen egy Metallica szám ment, a refrént hamar megjegyeztem, messze volt Santanától, de élvezhető….amikor beütött a krach. Nem mentem gyorsan, a francnak sem hiányzik, hogy pont egy gyorshajtás miatt meszeljenek le, és nem akartam szívességet kérni Sherlocktól sem. Mégis sikerült az iszaposba gurulnom. Kerülővel indultam el a szalontól az otthonomig, mert ebben az időben itt kisebb a forgalom. A fene sem gondolta, hogy alacsonyan rohangálnak a potenciális öngyilkosjelöltek. Az a se lát ser hall fajta. A mostani generáció teljesen zombi szinten tudta űzni az információ áramlásának követését, miközben a fülhallgatóból áradó zenével elzárta magát a külvilágtól. Aztán amikor meg eszmélnek, rohannak mint az őrültek. Se kocsi, se lámpa, csak mennek, mint a vakegér. Pont az én kocsim elé. De komolyan, úgy megijedtem a hirtelen a semmiből felbukkanó sráctól, hogy majdnem bepisiltem. A lélegzetem is elakadt félúton, a szívem majd` kiugrott a helyéből, ha lettek volna kezei, azokkal dörömbölt volna a bordáimon, hogy engedjem ki, mert ez már neki is sok. Nekem meg sokk! * -Basszameeeeg! Basszameg! Basszameg! *Magamat ismételtem, de a hangsúly minden egyes újabb elhangzáskor változott, az első még mély volt és döbbent, a következők már vékonyodtak a kétségbeesés felé, ahogy azt láttam, miként sodorja el a kocsi oldala. Többnek láttam, mint ami. Épp csak súroltam, de abban a helyzetben nem tudtam felmérni, hogy mennyire sérült meg, ha egyáltalán megsérült. Mindenesetre a fékcsikorgás még a halottakat is felébreszthette, a zene még mindig bömbölt, a sűrű „basszamegezés” viszont túlharsogta, ami a lehúzott ablakon keresztül kiválóan hallatszott. A kezeim remegtek, a kormányba kapaszkodtam és csak néztem ki a fejemből tócsányira kerekedett szemekkel. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy a hátsó ülésre rakott szatyrok előre kívánkoztak, tartalmukat jobbára a műszerfalra hányva. Fél pillanat alatt leizzadtam….* -Jjjjól vagy? *A letekert ablakon fejjel kihajolva érdeklődtem, kicsit dadogtam, de kezdtem összeszedni magam azután, hogy nem fürdött vérben, nem vonaglott a földön fájdalmasan ordítva az áldozatom. A kihalt utca bámulatos gyorsasággal volt képes felébredni és ontani magából az aggódó, dühös vagy épp szenzációra éhes embereket. *
Mintha valami varázslat törte volna át a valóság hálóját. Legalábbis erről számolnak be emberek - nem ilyen válogatott szavakkal - az érzést követően, amikor az idő lelassul körülöttük és az átlagosnál sokkal több részletet képesek megfigyelni. Valójában természetesen szó sincs varázslatról. Semmi egyéb nem történik, minthogy az agyuk különböző részei, amiket amygdala komplexumnak neveznek - Burdach után szabadon -, különösen erősen reagál a stresszhelyzetre és ennek hála, képes több információt feldolgozni, átlépve a saját normalitása határait. A több tucatnyi adat beáramlása és a stresszhormonok felszabadulása okozza az idő belassulásának illúzióját. Nem mágia, nem boszorkányság. Én is ezért vagyok képes elkapni, olyan fikarcnyi fontossággal sem bíró apróságot, minthogy az úton lévő egyik fényvisszaverő törött, a felfestett záróvonal egy helyen már túl kopott, a busz végén lévő hirdetésben rossz helyen van az aposztróf, egy kutya elrohan mögöttem... és hogy az a bizonyos autó, pontosan olyan árnyalatú kék, mint ami egy időben, sok éve, a bátyám kedvenc matchbox kocsijáé. A tudat, hogy én mit teszek abban az ötnek érződő egyetlen másodpercben, később éri el a tudatom felszínét. A reflex természetesen ettől ott van, miszerint míg a lábam azonnal behúzza a féket, a testem haladna tovább, engedve a lendületnek. Ezzel egyszerre a jobb kezemen lévő ujjak, valamiféle különös logika következtében rászorít a fülhallgató zsinórjára, és a bal, tenyérrel simul valamivel az első fényszóró fölé. Mintha lenne bennem egy rejtett szupererő, ami az adrenalinnak hála utat robbanthatna magának, így könnyedén meg tudnám állítani a másfél tonnás, kerekeken guruló fémdarabot. De természetesen semmi ilyesmi nem történik. A kézfejem egy másodpercre természetellenes szögben hajol meg, és ahogy az idő a saját, normális törvényei szerint kezd járni, a fejemben újfent beáll a teljes csendet. Annyi különbséggel, hogy most csatlakozik hozzá a körülöttem lévő világ is. Pislogok az ablakon kihajoló nőre, próbálok fókuszálni, látom, hogy a szája mozog, de mindössze zúgás jut a fülemig, nem értelmes szavak. Nem mintha olyan nehéz leolvasni róla, miről lehet szó. Az O olyan hang, amit könnyű elkapni és a helyzetből adódóan, elég erős a tippem arra, mire vonatkozhat a kérdés. - Le fogom késni a buszt - nem válasz, de ez az első megfogható gondolatom, ahogy lassan elkezdenek beszűrődni a külvilág zajai. Az, ahogy a busz megállás nélkül hajt tovább a megállónál és a kocsiban szóló túlnyomóan sötétkék zene is megérkezik. Kizárólag én maradok mozdulatlan.
*A filmekben olyan jól mutatják ezeket a helyzeteket. Lassítva, mintha minden valóban annyira lassú lenne, hogy az ember látja a saját hajszálát meghajolni a valóságban repkedő helyett. Nekem az egész egyetlen nagy káoszos pillanat volt, és nem volt lélegzetvételnyi csend sem, ami után berobbanna az utca zaja, az emberek kiabálása. Az jutott eszembe, hogy ez nem történhet így….nem lehet, hogy pont egy ilyenen csúszok el, amikor évekig el tudtam bújni a rendőrök elől. Az egyetlen látható tény, ami adott némi vigaszt és reményt az volt, hogy a srác még a két lábán állt és nem repült el méterekkel odébb. Azzal nyugtattam magam, hogy nincs semmi baja, csak picit meglöktem, sikerült időben fékezni. Az a jó a régi kocsikban, hogy nincs bennük légzsák, így a hirtelen fékezés nem nyomta az arcomba, különben most keresztet vethetnék a sminkemre. Mondjuk anélkül is. Meg is tettem….a neveltetés, ugye. A kérdés elhangzása után már nyúltam is az ajtókilincsért és nyitottam ki, hogy kitoljam magam alól a kocsit és a sráchoz lépjek, de volt aki megelőzött. Egy középkorú nő meg a pasija, utóbbi villámló szemekkel méregetett, míg az anyatigris a srác vállát fogta át és kérdezgette, hogy mi a baja, nem fáj-e valahol, és ha nem, akkor is hívja a mentőt. A pasi fejében láthatóan a rendőrség lebegett, ezért odaugrottam a sráchoz, aki azon aggódott, hogy lekési a buszt. Háááát, erre már későn gondolt, mert az már tovarobogott minden felhajtás nélkül. * -Majd én intézem, köszi, semmi baja, látja, hogy még a két lábán áll! *Kivettem a srácot a nő kezei közül és magam felé húztam, körülöttünk nagy hangzavarral tárgyalták meg az esetet az összegyűlő emberek, mindenki rendőrért és mentőért kiáltott, én meg az áldozatom szemeibe akartam nézni, hogy rám figyeljen, ezért magam felé fordítottam a fejét. Mindenki egyként hördült fel, hogy ne mozgassam, mert eltörik a nyaka. Szemet forgattam.* -Jól van már, nem kell a keresztvizet is leszedni rólam! Nincs baja, épp csak súroltam! Majd hívok én mentőt, vagy beviszem a kórházba! *Igen, ez lesz a legjobb, én viszem, kihagyjuk a zsarukat. Ha a srác hagyta, hogy magam felé fordítsam, mélyen a szemeibe néztem, szinte már hipnotizáltam, hogy szólaljon meg végre, mondja, hogy jól van, mielőtt meglincselnek. * -Nézz rám, hagyd a faszba azt a buszt, _TE_ jól vagy? Minden rendben? *Az amúgy csúcsra járatott kétségbeesésem nem nyomult a felszínre, belülről rágott és már emésztett is, a hangom nyugodtnak és hűvösnek hatott. Majd később elgondolkodom azon, hogy sikerült ezt meglépnem, egyelőre azt akartam hallani, hogy nincs baja azon kívül, hogy lekéste a buszt.*
Megérkezik a külvilág, pontosabban úgy robban be, mint egy kétszázötvennel száguldó vonat. A kicsapódó, kék kocsiajtó, az idegen nő keze rajtam, miközben az orromban érzem a kissé túl erős, szinte már keserű parfümjének illatát. Vizslató tekintetek és az egészet még megkoronázzák a felém záporozó kérdések. Miért ne lennék jól? Miért lennék jól, mikor lekéstem a buszt, amihez annyira igyekeztem? Mindenhova nézek, közben pedig sehova, egészen addig, amíg az újabb kéz az arcomhoz nem ér. Pontosabban félig kéz, félig különös anyag, ami a tenyere egy részét takarja. Elég különös érzést kelt bennem, de nincs bajom vele, viszont elég ahhoz, hogy a gondolkodásom mozdonyát visszazökkentse a sínre és végre ne csupán nézzek, hanem lássak is. Elsőnek az aggódó és nem rám irányuló dühös szemeket mindenfelől, a férfi, telefonja kijelzőjén mozgó ujjait és a nőt, aki közvetlenül előttem áll és szinte szuggerál a tekintetével, hogy rá figyeljek. Én pedig figyelek, miközben az agyam hátsó szegletében mocorog a gondolat, hogy nem fogom elérni az óráim. Egészen biztosan nem, mert miközben a válaszra készül kibukni belőlem a válasz, bekúszik a tudatomba a fájdalom. Éppen egy negyedmásodperccel korábban, mint a felismerés, hogy a bal kezem a mellkasom előtt tartom, a levegőben, a lehető legstabilabban támasztva a csuklóm a semmin. - Azt leszámítva, hogy azt hiszem, valami nincs rendben a kezemmel... - Eltört a csuklója! - kiált közbe egy oktávval magasabb hangon mellettem a nő, mint a helyzet megkövetelné. Pontosabban a kialakul helyzet, tényszerűen nézve, hiszen a pánikhelyzet már lezárult. - ...jól vagyok - fejezem be az elkezdett mondatot, miközben a tekintetem a vastagon sminkelt szemeken tartom, bármennyire hívogatnak közben a tetoválásai. A kíváncsiságom még így is a tetőt bökdösi, hogy milyen minták lehetnek, de egyelőre csendre intem. Miért az extrém külső? Miről akarja elterelni a figyelmet, mit akar elrejteni? Egyáltalán kívül vagy belül? És én miért foglalkozok vele ahelyett, hogy a saját helyzetemre próbálnék megoldást keresni? Lekésett busz, kihagyott órák, sérült csukló, magyarázkodás anyának arról, hogy mit kerestem a város szélén, amikor mindent megtörtént, miközben nincsenek errefelé barátaim.
*Kurvára nem hiányzott ez nekem most. Nem mintha máskor igen, de most főleg nem. Túl korán van, vagy túl későn? Fáradt vagyok, épp csak zombi üzemmódban leledzem és képtelen vagyok a sokkon túl tovább gondolkodni. A zene még mindig harsányan szól a kocsiból, ami azt jelenti, hogy nem állítottam le a motort, vagyis bármikor bepattanhat egy lopásra szakosodott, alkalom szülte tolvaj és viheti a nyálba. A srác csak néz ki a fejéből, az egyre gyűlő tömeg meg a véremet akarja. Nem lesz ez így jó. * -Sokkot kapott….nézd, hogy lóg a karja…..a lába is…..az nem lóg te hülye…..rendőrt kell hívni….előbb a mentőt….hát az ilyentől mást nem is várhat az ember….*Ilyen és ehhez hasonló szövegek keringenek, melyek nagy része el is jut hozzám, és látom ahogy az elsőnek érkező pár férfitagja már pötyög is a telefonján, mindezt félszemmel, félfigyelemmel, mert a srácot faggatom és próbálom magamra terelni a tudatának egy darabját. Végre sikerül, rám néz és mintha ébredést is látnék a tekintetében. Ez jó, ez jóóóó….vagy mégsem. A srác megszólal és a tömegből elvétve skandálók megjegyzéseit erősíti. Baszki! Lenézek a csuklójára és tényleg. Nem jól néz ki. Nem csak a sorsomat, a helyzetet is a kezembe kell vennem, valami pattan bennem, mint akinek kidugultak a fülei, a hangzavar élesebben és hangosabban robban az elmémbe, majd átkarolom a srác vállát és elkezdem terelni a kocsi jobb oldala felé. A telefonáló pasin és másokon keresztül. * -Nincs szükség rá, jóóó? Tegye el azt a szart, jól van. Viszem a kórházba. Menjen arrébb, engedjenek! Nem halt meg senki, látják? Két lábon jár! *És terelgetem ha hagyja magát és remélem nem ragadnak le a lábai. Közben visszapörgettem magamban a szörnyű esemény néhány pillanatát, hogy kibúvót keressek magamnak, megnyugtatást, hogy tényleg csak súroltam. * -Gyere, elviszlek a kórházba. Deee, muszáj! *Mielőtt még ellenkezne, mert azt szokták ezek a fránya fiatalok, se veszélyérzetük, se racionális gondolkodásuk nincs ilyenkor, és ahogy az ábra mutatja, a srác is csak a busz után nyafogott. Az jó jel, hogy nem kiabál a fájdalomtól, akkor nincs nagy baj, meg el sem szédült, nem esett össze, csak az ijedtség miatt zavart kicsit, de majd kitisztul. A lényeg, hogy _legyen már bent a kibaszott kocsiban_ hogy magunkra zárhassam a külvilágot. Persze még át kell verekednem magam a kocsival együtt a tömegen, lehetőleg úgy, hogy ne üssek el még valakit. * -Hogy hívnak? Hova siettél ennyire? Hol laksz? *Érdeklődöm ezzel is próbálva a való világra kényszeríteni a tudatát. Ha az ilyen, egyébként unalomig ismert dolgokon gondolkodik, egyrészt elfelejti mi van körülötte, elfelejti mi történt és kizökkenti a kezdeti sokkból, ijedtségből, másrészt ha nem tud válaszolni, tudni fogom, hogy nagyobb a baj. Centiről-centire haladunk ha haladunk, félretolom a bőszen telefonálót, és érzem a hektoliternyi adrenalin dübörgését a fülemben, fanyar ízét a számban. Magamban pedig Istenhez és a Szűzanyához imádkozom, hogy segítsen ki, fogadkozom, hogy holnap elmegyek a templomba és meggyónok, hajnalig ott fogok térdepelni a gyóntatószékben, de ígérem, mindent megígérek, csak ebből a szarból mossanak ki.*
Könnyedén zökkenek bele a terelgetett fiú szerepébe, még ha ezúttal annyira nincs is ínyemre a dolog. Ez nem az a fajta irányítás, ami jólesően piszkálja az agyam egy rejtett szegletét, de még ha az is lenne, hiányzik a határozott, dörmögős hang. Helyette káosz van, amitől a fejem lassan, de biztosan zsongani kezd, mint egy bottal megbolygatott méhkas. Visszasírom a millió miérttel menetelő hangyákat. A méhek rosszabbak. Természetesen, attól még nem hagyom, hogy kizökkentsen. A tekintetem stabilan a leharcolt Ford - Ford Mustang? Monteo? A csomagtartó felől szokott ráírva lenni a pontos név, ugye? - utasoldal felőli ajtaján tartom, ami sejtésem szerint a nő szemei előtt lebegő cél. - A kórház rendszere egy közel háromszáz éves rémálom és fogalmam sincs, hogy anya egészségügyi biztosítása fedezi-e a költségeket - amolyan tiltakozás lenne ez részemről, de mintha a szemközti hirdetőtáblának beszélnék. Én szolid érveket hozok fel, miközben a tömeg tovább mondja a magáét és a nő sem tűnik túl meggyőzhetőnek. Szinte áldásként fogom fel, amikor elérhető távolságba kerül az anyósülés nyitjául szolgáló kilincs. Máris nyúlnék érte, mozdul a bal kezem, minek hála könyékig fut a fájdalom. Ha pár decibellel csendesebb lenne a világ körülöttünk, valószínűleg hallani lehetne az orrom alatt elsziszegett szavakat, miszerint hogyan fogok én így pénteken zárthelyit írni a viktimológia alapjaiból?! De mielőtt megválaszolhatnám a saját aggodalmam, egy újabb adag kérdést kapok a nyakamba, amit ezer örömmel hagyok figyelmen kívül, pontosabban teszek félre addig, amíg akár jobb kézzel ügyeskedve, akár segítséggel nem nyílik és csukódik a kocsi ajtaja. Megváltás is lehetne, ha jól szigetelne a karosszéria, de ilyesmiben nem reménykedtem, így nem ér csalódásként, amikor inkább tompít a zajon, mintsem elnyomná. Viszont nem panaszkodok, ez is elég arra, hogyha a lehetőség úgy adja és ketten maradunk, válaszolni tudjak. - Robbie vagyok, óráim lesznek hét harminctól az egyetemen és a Walnut Ave-en lakunk - sorolom el a válaszokat és hozzáteszem a többit is. - Általában a kérdéssor végén szerepleni szokott az aktuális elnök neve és az, hogy milyen évet írunk - egyik adatot sem mondom ki hangosan, de a magammal kötött, néha ingatag békesség érdekében fejben azért felelek, miközben a biztonsági övvel nem törődve, próbálom a lehető legkevesebb mozgással a mellkasom előtt tartani a kezem. Ha minden mással együtt kizárom a hangszórókból áradó kékséget, érzem, ahogy a szívem ritmusára lüktet a csuklóm. Egész lassan, de az egészségesebbnél valamivel sebesebben.
*Na baszki! Aszongya, hogy nem biztos az egészségbiztosítása. Fasza. Akkor a közkórház, ami még rosszabb, mint az általa mondott háromszáz éves rémálom. * -Éltél már háromszáz évvel ezelőtt is? Te egy vámpír vagy? *Kérdezek vissza poénosan, mert ez jutott eszembe és ki is mondom, másrészt kétségbe akarom vonni a mondanivalóját azzal, hogy jogosan kételkedem. Ez a tudálékos szöveg nagyon tudja karcolni az én agyamat. A mai fiatalok nagyon tudnak ilyeneket, felszívnak mindent a szakzsargonból amit csak találnak és lökik orrba-szájba, a másik meg csak pislog. Mondjuk jó stratégia ha valakit meg akarnak zavarni, de engem most ne zavarjon meg az életmentésben. Terelgetem a lincselni összegyűlt tömegen keresztül a jobb oldali ajtó felé, annyira messzinek tűnik, főleg a telefonáló pasin keresztül. Kérdéseket teszek fel, hogy megtudjam ki ő, kit ütöttem el, másrészt, hogy a tudatánál tartsam a gondolkodással és felmérjem, hogy a fejével nincs baj. Közben sikerül, ha nagy nehezen is, de betuszkolni az első ülésre, bár az ajtó nyitása nem megy olyan könnyen, de gyakorlott vagyok már. Egy kis rúgás a közepébe, meg lökés és nyomás a csípőmmel és már nyílik is. Nincs pénzem megjavíttatni a zárat és néha beragad. Mindig. A srác nem felel, vagy én nem hallom a zsibongás közepette, mindegy is, elkönyvelem úgy, hogy még képtelen gondolkodni. A fájdalomtól? A fejével is történt valami? Belső vérzése van és az ment az agyára? Ilyen nincs is. Ugye? A frász kerülget ahogy én a kocsit, hogy a kormány mögé ülhessek azon reménykedve, hogy a srác nem száll ki. Újabb kör a telefonáló pasin keresztül, de már a fülénél van én meg lerántom onnan a kezével együtt.* -Mondtam, hogy nem kell mentő! *Tagoltan, a fogaim között sziszegve rivallok rá és nézek csúnyán, nagyon csúnyán a szemeimmel. Aztán otthagyom, hadd vergődjön a meglepetésben. Sietek, kirántom a bal oldali ajtót és bevetem magam, akár a katona a vietnámi dzsungelben az árokba. Lekapcsolom a zenét és bár odakint még mindig él a világ és zsibong és megy tovább a forgalom zaja, áldásos csendként hat rám, hogy nem óbégat végre a nyávogó lány a rádióból. Hol van már a Metallica? Hallom is a srác nevét, végre megszólal és még mindig azon kattog, hogy lekési az óráit. Szemet forgatok, és mivel nem kell beindítanom a kosit, elindulhatunk. Nem mondom, hogy repülőrajttal, mert akkor még tíz embert magam alá sodornék, de felbőgetem a motort, hogy reppenjenek szét ijedtükben. Meg is teszik, rendes emberek, ki tudok sorolni közülük és még másnak sem megyek neki, bár a végtelenbe hasító dudálásból azt feltételezem, hogy nem rajtam múlott. Mindegy, haladunk végre.* -Robbie. Oké. Elviszlek az egyetemre, ha ez neked jobb, de kétlem, hogy bármit is tudnál csinálni a kezeddel. Előbb az orvos. *Mondom ellenkezést nem tűrő hangon, mert kinek hiányzik az, hogy később rám verjék az egészet és bíróság elé cincáljanak. A gazdag szülők fenemód galádak tudnak lenni, és a szülei minden bizonnyal gazdagok ha egyetemre járatják a kölyküket. A beszédéből is arra következtetek, hogy jó családból származik. * -Oké, Ki az elnök most és milyen évet írunk? *Újabb szemforgatással dobom be az általa emlegetett kérdéskör kimaradt kérdéseit, ha neki így jó! Nekem meg úgy, hogy már magunk mögött hagytuk a tömeget és haladunk. Merre is? Hol a francban van a kórház? * -Tudod merre van a kórház? *Szerencsére soha nem volt szükségem rá, bár már voltam bent egyszer, amikor majdnem felrobbantam a kávéházban, de onnan is megszöktem, másodmagammal, röhögve a kapott fájdalomcsillapítók bódításától. Mindegy, a lényeg, hogy magamtól még nem mentem oda, szóval fogalmam sincs, hogy merre kell menni, csak elindultam a világba, hogy kikerüljünk a lincselő tömegből. *
- Az első amerikai kórház a tizennyolcadik században épült meg. Ezeket történelmi tényeknek hívják és nem kell akkor élni hozzá, hogy az ember tisztában legyen velük - magyarázom, mintha valamelyik előadáson lennék éppen és a professzor - ebben az eseteben professzorasszony - kérdésére felelnék. Annyi különbséggel, hogy nem merülök olyan mélyre a részletekben, mint illene. Nem közlök sem pontos évszámot, sem helyet és azt sem teszem hozzá, milyen ellátást kínált az úgynevezett kórház. Már az is sikerélménynek tekinthető, hogy ennyivel letudom és nem ontok rá még több, valójában kéretlen információt. Amúgy sem okoskodni akarok, mindössze kiadom magamból a fejemben lévő információk egy szegletét. Mondhatnánk azt is, hogy egy részem tudja, mikor kell csendben maradnom és tények helyett arra figyelnem, hogy a kezem a lehető leginkább mozdulatlanul tartsam magam előtt az előtt és után is, hogy az autóba kerülnék. Ahol is az eredeti terv úgy szólt, hogy ezúttal megkímélem magam a biztonságiöv bekötése nyújtotta esetleges fájdalomtól, de ahogy felbőg a motor... - Be kellene kötnöm magam? - teszem fel a kérdést egy árnyalatnyi aggodalommal a hangomban. Nem hibáztatom a koccanásért, addig még nem jutottam a kavargó gondolataimtól, de most, ahogy nekilódul és én az ülésbe simulok, úgy sejtem, lehet, kellene az a plusz védelem. Választól függetlenül a utólagos kérdéseire - évszám és elnök - elmotyogom a választ, amit fejben már magamnak is feleltem és a szabad kezem a telefonom után nyúl. Miért nem tudom a közkórházat belőni? Illene, nem? A kórház történelmét nagyjából tudom, de azt, hogy jelenleg hol segítenének, nem? Mindenesetre, jobb kézzel kissé lassan ugyan, de eljutok az információig, amire szükségem van és próbálom a hirtelen látott útvonalat is megjegyezni. 160-as, 39-es, Desert Inn road. Három teljes és egy kisebb kanyar, mindössze fél óra, a hajnali, viszonylag forgalommentes utakat tekintve. - A google szerint az Eastern Avenue-n van egy ingyenes hely - közlöm végül és most először, mióta magunk mögött hagytuk a viszonylagos tömeget, fordítom oldalra a fejem. Jobb kezemben még mindig a telefon, a bal a mellkasom előtt, mozdulatlanul a levegőben és figyelek. - Frissen vásárolt ruhák, vagy mindig káosz övezi a hátsó ülést és az életét? - a kíváncsiságom egy pillanat alatt tör a felszínre, ahogy a kocsi belső terét kitöltő kisugárzásáról a félig-meddig mindent elborító bevásárlószatyrokra és az abból kihullott kabátra és fehérneműkre keveredik a figyelmem.
*Nem egy átlagos tini, ez kiderül abból amit a vámpíros kérdésemre ad. Szemeket forgatok és hiszem, hogy joggal, az viszont biztató, hogy ilyeneket mond, mert a fejével nem történt semmi. Legalábbis most nem.* -Okostojás. *Bököm ki azt ami az elmémet karistolja és még türelmetlenül fújtatok is hozzá egyet., miközben remélve, hogy hagyja magát, a kocsi anyósülése felé terelgetem. A cél, hogy minél előbb eltűnjünk a helyszínről, hogy a zsaruk már ne találjanak itt. Azt persze nem kétlem, hogy a fotelhuszár, kikelve a fenekére ragadt bútordarabból, megjegyezte a rendszámomat, de utólag már mindent ki lehet magyarázni. Addig meg elviszem a srácot és közben meggyőzöm arról, hogy ő volt a hibás és én, csak a jólelkű angyal vagyok aki segít neki. Sietségemben úgy indulok ahogy nem sokkal korábban megálltam, a félős kérdésre viszont oda fordulok hozzá, miközben már haladunk is előre.* -Nem ártana, előírás. *Én nem foglalkoztam most ilyesmivel, mert sietek, de mert említi, fél kézzel tartva a kormányt, időnként a térdemmel is besegítve, átnyúlok magam előtt, hogy elmarjam az övet és a csatot, majd visszahúzva a kezemet a már benne lévő övvel, azt megpróbáljam beleapplikálni a megfelelő helyre. Kiderül az Okostojás neve is, az elnök neve és az is, hogy milyen évet írunk jelenleg. * -Remek, legalább a fejeddel nem történt semmi. *Még mindig vallom, hogy _most nem_ de ezt már nem mondom ki hangosan, egyébként is kellene tudnom merre menjek, de sajna nem vagyok a közkórház címének birtokában. Bezzeg Okostojás Robbie máris a telóért nyúl, ezek a mai fiatalok semmit nem tudnak fejből, mindenhez google-t hívják és már pötyög is, persze korlátozottan. Picit felé hajolok és rákukkantok a telefon kijelzőjére, mikor úgy gondolom megtalálta. Térkép…hát persze. Az útirányt viszont nem mondja, remélem, hogy később majd navigál, mert most épp….* -Nem az érdekel, hogy hol parkolhatok ingyenesen, hanem, hogy jobbra vagy balra menjek. Eastern Avenue…..Eastern Avenue…..tudom merre van. *S persze nem arra megyek, amerre a térképe mutatja, mert van másik út is, csak én nem tudhatom, hogy melyik a rövidebb, hosszabb, forgalom mentesebb. Ez utóbbira figyelek, de megint elrántja a figyelmemet a bugyijaimra tett érdeklődő kérdésével. Azonnal el is rántom az ablak – tudom, szélvédő – és a műszerfal közé csúszott fekete, csipkés, boszorkányos darabot, majd laza mozdulattal hátradobom. Már csak a kettőnk közé repült pánt nélküli melltartó marad, azt nem veszem észre, mert hát az is fekete. * -Frissen vásárolt. Túl nagyot kellett fékeznem! *Morgom meglehetősen vádlón, mert hát ha valami bajuk esik….sikítani fogok és sírni, nem pont ebben a sorrendben. * -Hogy van a kezed? Érzed vagy zsibbad? Tudod mozgatni az ujjaidat? Feldagadt, elszíneződött? Ha megfogod a csuklódat és picit megnyomod akkor recseg? *Nagyon remélem, hogy nem tört el, csak kificamodott. Igyekszem felidézni a tanultakat, mert bár nem szerettem azt amit a szüleim rám kényszerítettek, becsületesen tanultam amíg suliba és gyakorlatra jártam és eszembe jut, hogy ha csak ficam, én is helyre tudom rakni. Egy golyó kivételénél minden bizonnyal egyszerűbb. *
A körülményeket tekintve különös lehet az arcomon megjelenő pillanatnyi mosoly, amikor egy könnyed "okostojás"-sal zárja le a beszélgetésnek nem is igazán nevezhető köröket. Ha tudná, mennyit kaptam hasonlót az évek alatt! Főként akkor, amikor már a másik nem tudott mit felelni. Az autóban ülve viszont már nemhogy újra komoly vagyok, de hallgatok is. A biztonságiöv kérdése mindennél jobban foglalkoztatja az agyam, főleg a lendület után, amivel elindulunk. Valószínűleg nem egy életbiztosítás mellette ülni, vagyis igazán növelhetném ennyivel a saját túlélési esélyeim. - Előírás, viszont alulról sem súrolja a vétséget. A be nem kötött biztonságiövvel megszegjük a kisebb fontosságú jogszabályokat, és általában enyhébb büntetésekkel jár, például pénzbírsággal vagy pontokkal a vezetői engedélyen - kisebb változtatással, egyszerűsítéssel majdhogynem idézem a jegyzetem az általános jogszabályról, míg végül a lényegig is eljutok. - Balkezes vagyok, nehezebb bekötnöm magam, hogy fáj - ez az, ami számít, amiért egyáltalán felmerült, hogy kell-e az öv és kivételesen mindössze átfut a gondolataim között, mint a zakatoló tehervonat, hogy a bűnözők is apró szabálysértésekkel kezdik. Egy be nem kötött biztonságiöv még nem tesz jövőbeli bűnözővé - bólintok saját magamnak a fejben hozott megállapításra. Nem mintha az öv lenne a legnagyobb vétkem, ha kiterítjük az éjszakai életem részleteit, mint kártyákat a pókerasztalon. Viszont ezúttal nem a szórakozásé a főszerep és nem is azért kerül elő a telefonom. A legközelebb közkórházat keresem, miközben érzem, hogy mellettem a kijelzőt lesi és amikor egy irányba elindul, próbálok lakatot tenni a számra és nem közbeszólni, hogy a google szerint a másik irányba rövidebb lett volna. Nincs az a csoda, ami segítene elérni az óráim... De legalább így is van, mi lefoglalja az agyam. Kezdve a ruha és fehérneműmennyiséggel, amin megakad a tekintetem. Láttam már női bugyit és melltartót, még ha én nem is arra az oldalra tettem a voksom, így nem különösebben zavar a látvány. Amikor viszont a keze a fekete csipke után kap egy másodpercre elbizonytalanít a mozdulatából sütő sürgősség. Úgy dobja hátra, mintha valami szégyenteljes darab lenne. Kettőnk között pedig marad a frissen felfedett melltartó a kíváncsiságom pedig tovább burjánzik. Az agyam próbál olyan kérdésekre választ keresni, minthogy "Magának vette vagy ajándékba?", "Adnak a nők egymásnak ilyesmit?" illetve a legfontosabb, ami valójában egyáltalán nem érdekel, de tényszerűen nézve... "Ilyesmi van most is rajta?". Amint a tekintetem egyetlen századmásodperc erejéig megállapodik a mellein, amik a biztonságiöv szorításának köszönhetően feltűnőbben domborodnak, kissé zavarban a másik irányba kapom a fejem. Nem akartam megbámulni, nem így nevelt anya, más értelemben pedig nem érdekel, tényleg mindössze a kíváncsiságom dolgozik. Nem az a fajta, ami az egyetemre járó társaimban mocorogna egy ilyen helyzetben. Nem fantázia, hanem kíváncsiság és most nem kapja meg a válaszait. Tudom, hogy fel fog lázadni, de akkor sem vagyok hajlandó még egyszer arra pillantani. Még a csuklóm is úgy vizsgálom, hogy az indokoltnál többet mutatok a hátamból, mint kisgyerek, amikor titokban bontja ki a karácsonyi ajándékot, még a szüleinek sem mutatva azonnal, mit rejt a doboz. - Egy kicsit meg van dagadva és fáj, ha mozgatom az ujjaim - meg sem próbálok az összes kérdésére válaszolni, túl sok zúdul a nyakamba, de azért a fontosabbakat megragadom. - Nem igazán fűlik a fogam ahhoz, hogy megnyomkodjam... - ismerem el az indokoltnál csendesebb hangon. Ha őszinte akarok lenni, egy csepp gyerekesség is van benne. Amint ez tudatosul bennem, próbálok logikus érvet is hozni, miért nem piszkálnám. - Majd az orvos megállapítja, hogy tényleg törött-e. Nem a mi tisztünk kimondani - máris jobban hangzik, elégedett is vagyok vele. Most már kizárólag az útvonalunk nem tetszik, de mivel az eredeti is maximum fél óra lett volna, remélem, ez sem tart sokkal tovább.
*…és még vigyorog. Ez a baj az okostojásokkal, hogy annyira el vannak szállva maguktól, hogy még a röpke gúnyt, vagy figyelmeztető pillantást sem érzékelik. Bár, hogy őszinte legyek, annyira még nem okoskodott, de jön még kutyára úthenger baszki. Már előre félek….éééés nem is tévedek. A következő intellektuális helyretétel akkor jön, amikor ráhagyom a biztonsági öv becsatolásának eldöntését, nem fővesztés terhe mellett. Addigra már elindulok a kocsival, nem sajnálom a gázfröccsöt és a csikorgó kerekeket, csak az előttem szétrebbenő nézőközönségre figyelek. Az előadás azonban felé fordítja a fejem, amit nem biztos, hogy értékelni fog, mivel a gázról nem vettem le a lába, és csúnyán nézek rá, nagyon csúnyán, némi kérdő ívvel karöltve.* -Te most komolyan fejből idézed nekem a paragrafusokat? *Kérdezem és csak lopva nézek az útra, aztán eszembe jut valami és rögtön, mellőzve a levegővételt folytatom. Jobb kezemmel integetve, gesztikulálva az arca előtt.* -Tudom, nem paragrafus, hanem szabály, rendelet, törvény, akármi, tudod te mire gondolok, de ne idézgess nekem ilyeneket, mert a hideg futkos tőle a hátamon. *Ha csak fele ennyire lenne pontos, és kötné az ebet a karóhoz, azt mondanám, hogy deja vu-m van, mert nagyon emlékeztet valakire, de ha a torkomnak nyomnának egy kést, akkor sem tudnám megmondani kire. Tény, hogy ki vagyok bukva amiatt, hogy elütöttem valakit, bár láthatóan jól van, csak a keze nyaklik jobbra-balra, de attól még rohadtul megszenvedek a lelkiismeretemmel. És akkor még okoskodik itt nekem. Hát legalább abban biztos lehetek, hogy a fejével nincs baj. Viszont bal kezes. Teljességgel meg vagyok bizonyosodva arról, hogy a bel kezessége miatt okoskodik nekem ennyit. Átnyúlok hát ő előtte is, de persze nem érek el az övéig és nem is akarok, mert a kormányt nem engedem el. Csak intek neki, hogy a jobb kezével adja az enyémbe, aztán ketten húzhatjuk míg én be nem kattintom a helyére. Ezzel minden bizonnyal veszítünk annyi időt, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol még könnyedén le lehetne fordulni, csak ezután veszi elő a telefonját, mert hát a mai fiatalok már csak ezzel tudnak létezni. Benji is, egyem a máját hol lehet, állandóan a telóján csüngött, de neki legalább volt oka rá. Derek. Mintha ezer éve lett volna. A picinyke térképet lesem és nyilván nem arra megyek amerre kellene, de odatalálunk, az utcát tudom hol van, nem kell nekem dzsípíesz, hogy még az is pofázzon. Most, hogy már végre minden rendben van, bekötve, csendben ülünk és csak a forgalom zaja árad be a letolt ablakon, azt hihetném, hogy más már nem fog bezavarni. Nőként rendetlenségvak vagyok és ugyanez vonatkozik a szétdobált fehérneműkre is, mivel otthon így szoktam válogatni, ám a nm kívánt zsenge pasi vendégem rámutat arra, hogy a műszerfalat csábos kárpit borítja. Egy részét sikerül eltávolítanom a hátsó ülésre, a maradékra ismét vak leszek. Nem úgy ő! Nem tudom nem észrevenni a pillantását, egy nő rá van erre kattanva ha akarja ha nem. Én most éppen nem akartam ezt látni, de sajna összejött. Hát, legyen neki jó napja, ha már tropára ütköztem a kezét. Messze vagyok a pirulástól, az lenne ciki, ha elpirulnék, szóval inkább veszek egy nagy levegőt és elmosolyodom az orrom alatt. Robbie gyerek a kezével kezd foglalkozni, behatóan vizsgálja, próbálja mielőtt válaszol a diagnózist felállítani hivatott kérdésemre. Szeljük az utat, csak nem fogy alattunk, messze vagyunk még a gyógyító emberektől. * -Lehet csak elrepedt. Ha megnyomkodod és recseg, akkor tutira eltört valahol. Tudom, hidd el nekem. *Nem dicsekszem a múltammal, örülök, hogy magam mögött tudhatom, de a kis idő amit a suliban töltöttem jól jött a jelenemhez, a pályakezdésemhez, és ha kell, még újra is tudok éleszteni. Nem semmi, mi? Senki nem nézné ki előlem. Az már más kérdés, hogy pánikba esnék vagy sem, én sem tudom. Most enyhe pánik kerülget, de csak azért, mert az én bűnöm ül mellettem és kurvára nem hiányzik most egy….semmilyen eljárás. Robbie gyerek azonban nem tudja abbahagyni és megint tudálékosan teper le. * -Te, komolyan, ha nem tudsz normálisan beszélni, akkor maradj csendben. És ne hisztizz, nyomkodd meg a kezed vagy én nyomkodom meg. *Várok.* -Recseg? Csak tudni akarom meddig tarthat a kezelés. Mondjuk ha bal kezes vagy, ma már tök feleslegesen mennél be a suliba, szerintem telózz, hogy akadt egy kis bibi és majd viszel igazolást. *Fogalma sincs hogy működik ez, nem volt olyan régen azért, hogy suliba jártam, de a határ másik oldalán eléggé más a tanítási rend, mint itt. Főleg Vegasban, Mondjuk minden államban más, hogy a fene enné meg őket, ki tudja ezt követni? Megállok egy piros lámpánál és ránézek, felső testtel felé fordulva, közben hanyag mozdulattal a melltartót is száműzöm hátra. * -Na és mit tanulsz, hogy ilyen kis két lábon járó büntetőtörvénykönyv vagy? *Ügyvéd, naná. Már csak a fekete keretes szemüveg hiányzik, hogy teljes legyen az összkép a kis stréberhez. *
- Paragrafus, vagyis SubScriptum. A prof szerint a paragrafus az írástudatlan jogászok szóhasználata és... - alig van esélyem belefogni és előadást tartani a szó eredetéről, történelméről, jelentéséről, amikor rám szól. Túl sok helyen tudnám kijavítani vagy épp az elhangzottakhoz hozzáadni érdekes információt, úgyhogy végül semmi mást nem teszek, minthogy mosolyra húzom a szám. - Miért? - ez mindennél fontosabb. Miért futkos a hátán a hideg az ilyesmitől? Valójában tőlem vagy a szavaimtól? Menekül a törvény elől és a legkisebb emlékeztetőt sem szeretné kapni, amitől bekúszna a gondolatai közé a múltja, mint az ember orrába a falakban megbúvó penész dohos szaga? Bár logikusan végig gondolva, sokkal valószínűbb magyarázat, hogy volt egy férfi az életében, aki ügyvéd volt, jogász vagy hasonló jogi beállítottságú. A kapcsolat nem ért kellemes véget és rá emlékeztetem. Mindenesetre beválik a módszere, még ha van egy olyan sejtésem is, hogy nem szándékosan és okosan megválogatott szavak eredményét kaptam. Mégis visszafogom magam, hagyom, hogy segítsen bekattintatni az övet és hamarosan már a térképpel sem bajlódok. Tartom a telefont a kezemben, aminek kijelzőjén percenként újra rajzolja az útvonalat a GPS. De az én figyelem már a fehérneműn, a melleken és egy pillanatnyi zavar után a bámulásomnak hála, már a mellettünk elsuhanó utakon. Kizárólag akkor vagyok hajlandó újra a csuklómra fordítani a majdnem százszázalékos figyelmem, amikor rám zúdul a kérdésáradat. Közel százszázalék, tíz marad a talányra; Tudja, higgyem el neki? Ezek szerint tapasztalat. Saját magának kellett diagnózist felállítania vagy mást vizsgált? Miért ne lehetne ápoló, nővér, orvos...? Nem, biztosan nem az. Lehet, hogy végzett valami tanfolyamot, de nem szakképzett. Ha az lenne, most nem a volán mögött ülne és nem faggatna. - Hogy maradjak csendben, ha folyamatosan kérdez? - ártatlan érdeklődés, egy hangyányi piszkálódó éllel a hangomban, de az agyam komolyan elgondolkozik rajta, mintha valami megoldandó talány lenne. Végül azért addig is eljutok, hogy a telefon kijelzőjét lezárva a készüléket az ölembe tegyem és hozzáérjek a mellkasom előtt mozdulatlanul tartott csuklómhoz. - Az egyetemekre kizárólag akkor kell orvosi igazolás, ha valaki hosszútávon hiányzik vagy vizsgát hagy ki. Bíznak abba, hogy vagyunk elég érettek és a megfelelő döntést hozzuk, illetve nem lógunk pusztán szórakozásból - magyarázom közben, alig figyelve arra, hogy valójában mit mondok. A lényeg, hogy átadom az információt, miközben két ujjal óvatosan megnyomom a csuklóm. Az egy dolog, hogy azonnal erősebben nyilall bele a fájdalom, ami annál is fontosabb, hogy amint hallok a saját szavaimtól, hangomtól, eljut a fülemig a recsegés. Mint az olyan öregek lépéseinél, akiknek a térdében porckopás van. - Törött - jelentem ki. Mondanám, hogy teljes nyugalommal és érthetően, de valójában csupán a fogaim között szűröm a szót. - Kriminológiát tanulok. Első éves vagyok. Jog, bűnmegelőzés, kriminálpszichológia, bűnözési statisztikák... - és itt leállítom magam, mielőtt újfent megszólna. Amúgy is pittyen, majd gépi hangon beszélni kezd az ölembe hagyott készülék, miszerint "A következő lehetőségnél forduljon jobbra, azt követően pedig megérkezik a célállomásához."
*Annyira tudtam, hogy belekezd megint valami kiigazításba, hogy előre szóltam, fejezze be. De persze elkéstem, így gazdagabb lettem megint egy idegen szóval. Aztán még rá is kérdez nekem, hogy miért ráz ki a hideg ezektől, baszki! Csúnyán néztem rá, ahelyett, hogy az előttünk gyorsan fogyó utat néztem volna, közben még sávot is váltottam. * -Neked még soha nem mondták, hogy idegesítő, ha állandóan kijavítasz mindenkit? *Nyilván nem vagyunk egy szinten iskolázottság terén, de attól még nem vagyok hülye, tanulatlan barbár. Bárkivel el tudok beszélgetni sok mindenről, általános dolgokról, akár művészetről is, vagy politikáról, bár arról nem szívesen, de egyszerűen nem bírom ha valaki ezzel akarja a felsőbbrendűségét az orrom alá dörgölni. Robbie mondjuk nem, a stílusából észrevehető, hogy zsigerből jön neki ahogy felmondja a tanultakat, mintha felelésen lenne, és nem szándékosan akar hülyének beállítani, de attól még idegesít. Már csak azért is, mert folyton elakadunk a szövegelésben a magyarázása miatt. Nem bonyolítom túl, elég egyetlen mondat, hogy elhallgasson. Újabb sávváltás, francba, hogy ennyi van és mind másfelé megy, mint én akarok. Azt ajánlom neki nagyon kedvesen, hogy a figyelmét mégis csak fordítsa a kezére és számoljon be nekem arról, hogy mi van vele. Nem magyaráz baszd meg, hanem kérdőre von és érzem a csipetnyi élt is a hangjában. * -Ne szemtelenkedj! Arra válaszolj amit kérdezek, körítés nélkül. Légyszí! *Azért a miheztartás végett hozzáteszem a kérlek alternatíváját, nehogy szó érje a ház elejét, bár feleslegesnek érzem. * -Oké, akkor ne telózz, csak készülj arra, hogy ma nem mész már be. *Ennyivel le is tudom, az infó a következő pillanatban már szemétként hullik ki a fejemből, mivel nem készülök egyetemre, nem is kell tudnom. Az érdekel, hogy eltörött-e a keze. A választól halkan felmordulok.* -Fasza! *Na, ezt sem úszom meg. Remélem a szülei nem valami fanatikus mindenkit beperelünk emberek, mert nem hiányzik a hátam közepére sem egy bírósági per, másrészt nem biztos, hogy ki fogom tudni fizetni a kezelését. Ó, hogy a rohadás egye meg! Miért futok bele mindig ilyenbe? Az már csak ráadás, hogy kriminológiát tanul, és sorolja a részleteket, melyek egyenként is a frászt hozzák rám, nemhogy egyszerre mind. Csendben maradok, iktatom az infót, némaságom pedig helyet ad a dzsípiesz lágyan ringó hangjának.* -Mondtam, hogy odatalálok. *Dobom neki büszkén és megint sávot váltok, nem éppen elegánsan, amit a mögöttem felhangzó éles dudaszó jelez is. Jobb kezemet feltartva kinyújtom a középső ujjam, majd lekanyarodok jobbra. Már csak a kórházat kell megtalálnom, ami nem is olyan nehéz, ki van az táblázva rendesen. * -Na, hol az az ingyenes parkoló? *Lassítok míg kiderül és aszerint navigálom el magunkat. *
- Említették már néhányan - vonok vállat, ami elég különösen nézhet ki tekintve, hogy mennyire vigyázok a kezemre, így az egész bal oldalamra. - Annyi különbséggel, hogy általában nem fogalmaznak ilyen kedvesen. Ott én vagyok szerintük idegesítő és nem az, ahogy beszélek vagy amit mondok és mindezt igyekeznek kiemelik pár elég erős jelzővel. Bánt? Gyerekként megviselt, igen, de szerencsére felnőttem és ma már nem veszem magamra. Pont úgy elengedem a fülem mellett, ahogy mások a háttérzajnak bekacsolt, visszafogottan duruzsoló híreket. Lehet, hogy idegesítő vagyok, de elég nagy esély van rá, hogy többre viszem végül, mint bármelyikük fogja. - Ez nem szemtelen-... - még ha is, de megérkezik az érzés, amitől egy percre kisfiúnak érzem magam, akit leszidott az anyja. Így végül nem fejezem be a mondatot, az agyamba zárom a szavakat és próbálom a figyelmem a kezem irányába terelni. Miért olyan fontos neki, hogy felállítsunk valamiféle diagnózist az autóban, mikor úton vagyunk? Ráadásul egy olyan úton, aminek a végén megvizsgál valaki olyan, aki tényleg ért hozzá? Miért olyan fontos tudnia? Dolgozik benne a bűntudat és épp azon van, hogy a lehető leghamarabb felmentse magát minden felelősség alól? Ha nem törött, akkor kisebb százalékban érzi vétkesnek magát? Miközben próbálom megválaszolni a miértjeim, a tekintetem a kezemről újra az útra téved, a közkórház épületére, amit már ki lehet szúrni az utca végén... és végül a büszkén hangzó mondat érkezésének irányába. Már éppen hozzátennék valamit, amikor jön az a sávváltás és a jobb kezemmel rászorítok a biztonságiövre. Nem mintha ez megmentene az elég sajátos vezetési stílusától, de arra jó, hogy a gondolatot, miszerint innen már busszal megyek tovább, eltegyem későbbre. - Ingyenes közkórház ingyenes parkolóval, vagyis majd az épület területén belül lesz - úgy válaszolok, hogy le sem veszem a szemem az útról és amint így vagy úgy, de leáll a motor a parkolóban, már bajlódok is az övvel. Ki akarok szállni. Miért? Miért ilyen sürgős? A legkisebb logika sincs benne, hogy akkor is a fejem fölött lebegjen a vezetési stílusa okozta lehetséges veszély, amikor már csendben van a motor, de az érzés bennem van. Ha nem ülök mellette, biztonságosabb. - Mielőtt még jobban belelovallná magát a már így is tomboló bűntudatba... tisztában vagyok vele, hogy én voltam figyelmetlen - mentem fel végül, ezzel valahol azt is jelezve, hogyha úgy gondolja, mehet a dolgára, nem szükséges velem bejönnie és végig kísérnie az adataim megadásán és minden egyében.
*Hát legalább nem én vagyok az egyetlen, aki panaszkodott rá. Remélem ez azért csak feltűnik neki, bár ha eddig nem vette a lapot, ezután sem fogja, csak velem ne baszakodjon. Egyébként még jó fej is lehetne, talán ha nem ütöm el….aztán meg kérdőre von magyarázat helyett és persze az sem tetszik. Eléggé idegállapotban vagyok amiatt, hogy elütöttem, megsérült és talán nekem kell fizetnem a bármit is ami ezzel jár. A legtöbb amit tehetek, hogy elviszem oda ahol ellátják, de arról nem volt szó, hogy intellektuális oktatásban részesülök. Csak csúnyán nézek rá amikor rákontráz, aztán elhallgat, mint az ablaknak repülő bogár. Helyes. Még jó, hogy nem kérdez rá, minek akarom tudni mi történt a kezével. Inkább az útra és a sávokra koncentrálok, aminek meg is lesz az eredménye, feltűnik a kórház és már a parkoláson jár az eszem. Csak legyünk ezen túl minél hamarabb. Odahajtok ahova mondja, ingyenes parkoló, kissé távolabb a bejárattól, de a lábaival nem történt semmi. Szerencsére! Nem tudom akkor hogyan vinném be. Kicsatolom magam miután a motor elhallgatott és már szállnék is ki ugyanazzal a lendülettel, de rájövök Robbie korlátozott mozgás helyzetére. * -Ne rángasd, akkor csak jobban befeszül. *Na végre én is mondhattam neki valami okosat, azért segítek, finoman húzom meg az övet és kicsatolom, aztán elengedem. Az automata meg húzza vissza, Robbie legnagyobb szerencséjére már kikopott, ezért csak lassan, megfontoltan, így nem vágódik az arcába. Az engem mentegető szavaira aztán ránézek mielőtt a kocsit kirúgnám magam alól és bólintok.* -Helyes. A tényen azonban nem változtat, megsérültél. *Ennyi. Még parázslik bennem az ápolónői munkához szükséges feltétlen elhivatottság, a segíteni akarás, ami nem volt elég ahhoz, hogy ezt akarjam csinálni egész életemben, másrészt a rajzoláshoz több tehetségem van. Ez a kis intermezzo elég volt ahhoz is, hogy ne robbanjak ki az autóból, hanem tök normálisan hagyjam el az alkalmi mentő objektumot. Ha kell segítek neki kiszállni….vagyis kell segítenem, mert a jobb oldali ajtó kissé szorul és meg kell nyomni kívülről, hogy nyíljon. Megteszem, addig úgysem tud boldogulni vele (hahaha) és akár egy miniszter előtt, tárom ki a nyílászárót, s viccből még meg is hajolok. Azért ne vegye komolyan. * -Most pedig bemegyünk és a lehető legködösebben elmondjuk mi történt, mert nincs szükségem zsarukra. Gyere! *Azzal bele is karolnék, de meg kell kerülnöm, hogy ne rontsak az amúgy is fájdalmas helyzetén azzal, hogy a törött karján keresztül cincálom magammal. Odabent megkeresem a pultot és sietően tipegek a komor arcú, megfáradt, talán a műszakjának utolsó perceit töltő recepciós felé. A rövid távon magamra öltöm a legszebb mosolyomat, mert hát egy mosoly csodákra képes és még azzal is kecsegtet, hogy a nő rendes lesz. * -Helló, jó reggelt! Történt egy kis…probléma. A fiatalember keze valószínűleg eltörött. Tudna nekünk segíteni, elirányítani, orvost keríteni, amit ilyenkor szoktak. *Ha nem is gyilkol meg a pillantásával, nem is nagyon mosolyog, csak elénk rak egy táblát papírral és tollal. * -Töltsék ki, adják le és várakozzanak. -Ó, köszönöm, nagyon kedves. *Újabb ragyogó mosolyt villantok rá, elmarom a papíros táblácskát és magammal húzom Robbiet. Ülőhely persze nincs egy darab se, a váró tele van, szóval ma nem végzünk. Francba, mondhatom le a vendégeimet. Persze csak egyenként, él még bennem a remény a helyi közkórház működését illetően, de lehet, hogy egyedül vagyok ezzel. Másrészt csak egyszer voltam kórházban, akkor sem sokáig, és mentővel vittek be, onnan is megszöktem, bár annak az olajra lépésnek meg volt az oka. Nem voltam túlzottan beszámítható. Röhögve sétáltam ki….a kapott fájdalomcsillapító és nyugtató keveréknek köszönhetően, másodmagammal. Egy szabad ficakba állok be és nézek Robbie-ra, mert hát nagyon okos és figyelmes vagyok, emlékszem még arra, hogy bal kezes és éppen az sérült neki, ha suliba nem tud teljesíteni, itt sem fog.* -Mondd, én meg írom. Neved? A teljes. *A Robbie-t sem írom be, feltételezem, hogy becenév…hhmmm….Robert? talán, de nem vennék rá mérget. *
Nincs semmi logika abban, hogy ennyire kint akarok lenni, mégis mindez kizárólag akkor tudatosul a felsorolt érvek ellenére is a fejemben, amikor rám szól és végül segítséget kapok az övvel. - Köszönöm - mondom és mindezt kíséri még egy halkan kifújt sóhaj is és ezt követően már képes vagyok minden másra koncentrálni. Példának okáért az olyan fontos részletekre, miszerint tisztában vagyok vele, kettőnk közül én vagyok nagyobb százalékban vétkes. Az agyamnak talán nem is lenne ideje elég messzire jutni és számszerűsíteni, ha nem lenne beleszőve az elhangzó szavakba a rendőrség. - Tart tőle, hogy megvizsgálják az autóját és rájönnek, nincs rendben műszakilag? Gond van a fékekkel? Más esetben a színészi előadáson mosolyognék, amivel ajtót nyit, de most az agyam több ezres fordulattal pörög a friss információknak hála. Ha valaki ködösíteni akar és ilyen formában említi a rendőröket, annak van valami félnivalója, ezt még egy kisgyerek is tudná. Attól, hogy én voltam a kialakult helyzet fő okozója, pár százalékban még az ő bűne. Az autó pedig egyértelműen nincs rendben tartva - hogy nem láttam eddig?! -, mint egy világítótorony az éjszakában, olyan élesen bizonyítja a döcögősen visszahúzódó biztonságiöv, az ajtó és ki tudja, mennyi minden a motorháztető alatt, amire nincs se rálátásom, se szakértelmem. Mindenesetre bejutunk az épületbe, ahol a kisebb tömeget kerülgetve próbálok vigyázni a kezemre és követni a nőt vagy legalábbis nem túlzottan lemaradni tőle. A pultnál majdnem mellette állok és a recepcióst vizsgálom. Ezt nem akarom én soha! Nem akarok olyan munkát, ami mindent kiszipolyoz belőlem és amibe olyan szinten belefáradok, hogy végül egyetlen percre sem mozgatja meg az agyam. Nem mintha a mostani helyzetben túl sok kihívás lenne, miközben még az adatlapot sem tudom egyedül kitölteni. Cserébe készséges segítségem van, amit egy kis mosollyal értékelek. - Robert Holmes, 2003. november 11., Walnut Ave 1912. A biztosítás miatt fel kell hívnom anyát... - tisztában vagyok vele, hogy szünet nélkül sorolom az adatokat, mintha ez is egy előadás lenne a tanultakról, miközben alig adok esélyt neki, hogy mindent leírjon. De legalább a biztosítás kérdése miatt kénytelen vagyok megállni és adni egy levegővételnyi időt.
*Csak az orrom alatt morgok valamit, ami érthető akár egy „szívesen”-nek is, de ahogy Robbie-nak, úgy nekem is sürgős kiszállni, természetesen egészen más okból. Az övével nem vagyok tisztában, de ha tudnám, talán inkább nevetnék semmint sértene. Sőt! Biztos. Sajnálatos módon az én lelkiismeretem pátyolgatása előhoz valami mást is, mégpedig a rendőröktől való…hát, nem is mondanám félelemnek, inkább jobb távol tartani magam tőlük. Főleg, mert fogalmam sincs hányadán állok most velük, az irataim eredetiségével, Freddy bával és a meghalt Dexterrel, az utódjával. Robbie bezzeg rákérdez. Baszki, ha ezt akkor kérdezi, amikor még haladunk, tutira beleléptem volna a fékbe, hogy tudja;működik. Így azonban csak verbálisan tudom prezentálni. * -Megálltunk, nem? *Többet nem is fűzök hozzá, nem mondom el, hogy talán még vezetői engedélyem sincs, hogy a kocsim milyen állapotban, az már egészen más kérdés. Majd egyszer lesz egy jobb, jelenleg gyűjtő módban vagyok. Mivel muszáj, kinyitom neki az ajtót és ha már így vagyok, ráteszek még egy lapáttal, hadd örüljön, mint egy ötéves karácsonykor. Bekísérem és rövid idő múlva, túl a bájos recepcióson, már kezemben a táblácskával beszuszakolom magunkat egy ficakba ( ). Csak úgy állva kezdek neki az írásnak, de nem jutok tovább a Roberten, amit sejtettem én, csak nem tudtam, mert a Robbie fiú olyat mond, amitől a szívem is majd` kiugrik a helyéből és a bugyim is nedvesedni kezd. Tócsányira kerekedett szemekkel nézek fel rá, olyan lendülettel emelve fel a fejemet, hogy a hajam tincsei polip csápokként lobognak. * -Holmes?! *Mégis mi az esélye annak, hogy egy ekkora városban – jó, oké, elég nagy város – két Sherlock legyen akik nem ismerik egymást? Mármint lehet átutazó, itt mulató, a pénzét elköltő, legénybúcsún résztvevő…de rokon ?* -Sean Walker Holmes egészen véletlenül nem ismerős? *Walker a Vegasi kopó. Egészen stílusos, de nekem inkább a Sherlock jut eszembe róla. Ha rábólint, és tényleg egyről beszélünk, attól felnyögök. Egyrészt, mert oda vagyok a pasiért, másrészt ez a bazi nagy város mégis olyan kicsi, hogy sikerült a hadnagy akárkiét elütnöm. Na ez, hogyan fog festeni a következő randinkon? Már ha lesz. *
A helyes mondat úgy hangzik, hogy "Ezúttal megálltunk, nem?", de ezt igyekszem nem megjegyezni. Miért? Miért fogom vissza magam, amikor ennyi éven át nem tettem? Nem azért, mert ha egy mód van rá, elkerülném, hogy újra elhangozzon az idegesítő jelző, sokkal inkább azért, mert az is - valójában alig mérhető - pillanatokkal hátráltatná a kiszállásom. Én pedig kívül akarok lenni a fémdobozon, amit talán a külső szemlélő számára észre sem vehető szigetelőszalag tart egyben. Ki tudja? Az agyam egy másodpercre sem pihen, mégsem köti le a figyelmem teljes mértékben semmi, egészen addig, amíg el nem kezdem sorolni az adataim és a toll mégsem mozdul. Minden más viszont felfordulni látszik, legalábbis a minket körülvevő pár négyzetméteren belül. A hirtelen rám villanó tekintet már önmagában elég lenne ahhoz, hogy több millió hangya kezdjen futkosni az agytekervényeim között, válaszok után kutatva. Mit mondtam? A nevem nem Chandrasekhar - igaz, Nobel-díjam sincs, mint neki - nem magyarázza a hirtelen érdeklődést vagy épp értetlenkedést és a születési dátumon vagy a címem sem tűnik elég indoknak ahhoz, hogy a tincsei szinte arcon csapjanak. Miért néz rám így? Nem tűnt eddig túl komolynak vagy felnőttnek, mégsem nézném ki belőle, hogy mint valami hétéves, gúnyolódni kezdene a nevemen és előállna azzal, hogy pont olyan különc és szörnyeteg vagyok, mint a híres vagy inkább hírhedt H. H. Holmes. De mielőtt túlzottan belegabalyodnék a találgatások fonalába, a következő kérdésével minden eddig szőtt elméletet keresztülhasít és máris új úton indulhatok el, ezzel együtt pedig az eredeti kérdés, miszerint "mit mondtam?" átalakul "mit tett Sean bácsi?"-ra. - A név ismerős, de őt inkább gyerekként ismertem, még azelőtt, hogy úgy döntött, kisétál az életünkből. Vajon felhívhatnám anya helyett Sean bácsit? Van valami biztosítása, ami rokonokra is vonatkozhat? Vagy egyszerűen kevésbé lenne joga aggódni esetlegn leszidni, amiért figyelmetlen voltam? A kőkorszaki névjegykártya már nincs nálam, de a telefonszámot megjegyeztem. - El akarja kapni, ezért akar ködösen fogalmazni a történtekről? Ezért nem szeretne rendőröket a nyakába? Nehogy kihallgassák és rájöjjenek valamire? Miért ne lehetne ez a fő ok? Nem feltétlen az autó állapota, sokkal inkább az, hogy keresik. Logikus. Bármennyire is szüksége van valakinek egy járműre munka vagy egészségügyi okok miatt, ha körözik a rendőrök, az sokkal erősebb érv a bujkálásra.
*Robbie-nak az a szerencséje, hogy (öreganyámnak szólított) nem kontrázott rá a kérdésemre, különben visszaültetem és megmutatom neki, hogy jó a fék. Ennek hiányában hamar eljutunk a recepcióhoz és már a kezünkben is van a papír, amit ki kell tölteni. Mindezzel csak azért nem végzünk gyorsan, mert én már a nevénél elakadok és csak nézek ki a fejemből a szép szemeimmel. Ja persze amikor visszaránt a lélekjelenlétem, már kérdezni is tudok. A lehető legpontosabban teszem fel a kérdést, mondjuk másképp nem is lehet. Egyszerű mondat, sallangmentesen. A válaszból mégis sok mindent megtudok. Tutira rokonok, mert az életükben volt és azt is, hogy kisétált belőle. Nahát! Ezt nem gondoltam volna a hadnagyról. Vajon miért sétált ki? Na és milyen rokonsági fok van köztük? Ugye nem apa-fiú? A hadnaggyal nem jutottunk el egymás családjának kivesézéséig, egészen máson járt az eszem és minden nő tudná, hogy volt rá okom. Robbie azonban megint leragad egyetlen témánál, amire eszmélnem kell. * -Hááát, el akarom kapni, az biztos, de mindig kéreti magát. *Elmosolyodom, talán most először mióta elütöttem. A hadnagy ajkaira gondolok, elképzelem ahogyan az enyémet kóstolja, ahogyan átöleli a derekamat, aztán…hátralép és leglóriáz. Mindig ezt csinálja amikor nem tudja mit mondjon. * -Szóval?! Honnan ismered? Ki ő neked? Mikor láttad utoljára? *három kérdés és mindegyiknek nyomós oka van. Az utolsónak az, hogy megtudjam, most milyen a kapcsolat közöttük, mennyire fog nem örülni a hadnagy, ha kiderül, hogy taccsra tettem az akárkijének a kezét. *
Már majdnem kibukik a mondat, miszerint én fordítva értettem. Nem úgy, hogy ő akarja elkapni Sean bácsit, hanem a törvény nevében ő üldözi... de lehetőségem sincs, mert megakaszt az a mosoly. Túl sok van abban a pillanatban, amikor a szája széle felfelé görbül, és az agyam automatikusan próbálja megfejteni a legkisebb változás okát is. Sean bácsi kéreti magát? Valamiért megjelenik előttem a kép valami régi rajzfilmből, ahol az őrült, szerelmes nő kitárt karokkal üldöz egy férfit, ami valljuk be, nevetséges. - Szerintem ezek a kérdések nem szerepelnek a betegfelvételi lapon - jelentem ki az ép kezemmel rá is bökve a papírral, különös módon pont itt fogva meg a helyzet poénos oldalát. Vagyis nekem vicces a hirtelen érdeklődés és a levont következtetés, miszerint egy - őrült vagy sem, ezt még nem tudtam megállapítani - nő próbálja kézre keríteni a nagybátyám. - Sean bácsi miatt vette azt a csipkés bugyit, ami az autóban elszabadult? Nem szokott ilyet tenni, ezért tüntette el, amint észrevettem - kérdezem, majd kijelentek, könnyedén félretéve a kihallgatásnak is beillő, sürgető faggatózását, közben félig-meddig mégis feleltem. Sean bácsi. Nem apa. Nem az, mert apa szeme egy árnyalattal világosabb volt. Mert apának nagyritkán, a szabadnapjain borostája volt, de tovább sosem ment. Mert apa... Itt fogom meg a gondolataim száguldó mozdonyát, mielőtt tömegszerencsétlenséget okozva kisiklana.
*Nincs fogalmam arról, hogy a mosolyomnak micsoda ereje van, hogy még egy ifjú pasiba is beléakasztja a szót…hülyeség! Dehogyis nincs fogalmam róla, pontosan tudom, de jelen helyzetben nem gondolom. Szerencséje, hogy nem köt bele a kapott információba, tudom én, hogy nem ezt a választ várta, de én ezt adtam. Pont. Abba viszont beleköt, hogy rossz kérdéseket teszek fel neki…szerinte. Szerintem meg nem. Szóval itt ragadjunk le egy kicsit.* -De szerepelnek. A hozzátartozónál. *S most nem mosolygok, hanem úgy nézek rá, hogy minden ezután benne felötlő kötekedést csírájában elfojtsak. Lásd: villámló tekintet. A türelmem fogytán, bár én vagyok a vétkes fél, még mindig úgy hiszem, muszáj, hogy néhány dolgot megtudjak. Az anyaszomorító azonban még mindig nem a kérdésre válaszol, mi több, még vissza is kérdez. Bár a kérdésből is megtudom, hogy a hadnagy nem apa, hanem nagybácsi – esélyesen a Sean bácsi kifejezésből ítélve – és ezen a ponton megnyugszom, hogy ha esetleg tovább mennénk a kapcsolati skálán, nem leszek mostoha. A pimasz kis poronty a magánéletemben turkál két kézzel és bár ezen felháborodom, a gonosz kis boszorkányt a vállamra engedem ülni. Elmosolyodom az ő mosolyával, tekintetembe pedig az ördögöt költöztetem. * -De szoktam ilyet csinálni. Számtalan csipkés bugyim van már többféle színben, általában a vadabbakat szeretem, a feketét és a borvöröset, de fel kellett újítanom a férfi csábító ruhatáramat. Viszont amikor válogattam, kifejezetten Sean bácsira gondoltam bár nem ebben a kontextusban, sokkal inkább a csődör jutott eszembe. Azért dobáltam el szem elől, mert ilyesmi nem való még a te zsenge ifjúságodnak, másrészt intim darabok, vagyis csak az érintett félnek szabad látnia. Olyan ez, mint a menyasszonyi ruha, amit a vőlegény nem láthat az esküvő előtt, mert balszerencsét hoz. Kielégítettem a fantáziádat? Szóval a nagybácsid? *Vonom le a konklúziót, majd felteszem ismét a meg nem válaszolt kérdést.* -Mikor láttad utoljára?
- Szerepe-... - kezdek bele, hogy kimagyarázzam, szerepelnek hozzátartozók, de nem név szerint megnevezve és biztosan nincs benne az sem, mikor láttam utoljára a családom. De abból a szikrázó tekintetből még én is értek, és inkább ráharapok a nyelvemre egy pillanatra. Az más kérdés, hogy látni egy kezdetleges szemforgatást a hallgatásom kíséreteként, amit nem tiszteletlenségnek szánok, mindössze zavar, hogy nem mondhatom el, hol nincs rendben az, amit elmondott. De ettől a kis kellemetlenségtől és a fejemben feltoluló hangyáktól eltekintve hamarosan egész jól szórakozok a kialakult helyzeten. Miért? Miért érzem jól magam, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a csuklóm minden eltelt másodperccel aggasztóbban néz ki? Valószínűleg, azért vagyok képes ezt az amúgy fontos, de most igazán részletkérdésnek tűnő tényt háttérbe szorítani, mert az agyam lefoglalja az a mosoly. Az, hogy magasabb fordulatra kapcsolhat és még a körülöttem vibráló tompa, szürke színű zajokat is közel nullára csökkenti. Sean bácsi, mint csődör? Itt akadok meg a rám ömlő és a fejem búbját is ellepő információtengerben. Túl bizarr a megnevezés ahhoz, hogy képes legyek tovább haladni. Miért? Nem zavar, de különös. Olyan, mint mikor egy gyerek rájön, hogyan is készült ő vagy a testvére és képtelen kezelni a fejében megjelenő képet a szüleiről. Ez lenne az ok nálam is? Azért bizarr, mert Sean bácsi a fejemben még mindig a vicces, ártalmatlan nagybácsi, aki akkor tűnik mindennél boldogabbnak, amikor a nyakába ugrok és valami banális dolog működéséről faggatom? Azt már nem kell megkérdeznem magamtól, hogy önmagában zavarna-e a női fehérneműk emlegetése. Nem izgatnak, de egy cseppet zavarban érzem magam. Miért? A részletek miatt. Ez kivételesen több annál, mint ami érdekelt volna, mégis, az egész annyiba nyilvánul meg, hogy az ép kezem a tarkómra kerül, kicsit megdörzsölöm és egy pillanatra a másik irányba nézek. Az általános szürkébe apró, fel-felvillanó vörösek vegyülnek és egy sötétkék, ahogy meglátok egy csendesen síró kislányt. De aztán a kérdések újfent visszarángatnak. - Jól van, értem. Semmi jogom nem volt rákérdezni a fehérneműire - jelentem ki, ahogy az előbb még nyugtalan kezem a zsebembe kerül, közben pedig igen, elismerem, hogy ha egy egészen kicsit ugyan, de túlmentem a határon. - Akkor is, ha technikailag nem kérdés volt, hanem megállapítás - teszem azért hozzá. Nem magyarázkodva, mindössze teljes képet adva a korábbiakról. Mind az ügyeket, mind az elkövetőket mindig, minden irányból meg kell vizsgálni... - Igen, a nagybátyám. Apa testvére. Majdnem-apabarna szemei vannak Sean bácsinak is. Lelépett, mikor gyerekek voltunk - válaszolom végül készségesen és mielőtt arra irányulhatna a kérdése, hogy mire fel a többesszám, illetve a miértre, ami ott lebeg a történtek körül, kissé emelek a szavaim tempóján. - Hatodikán találkoztunk utoljára. Pontosabban, naptár szerint az már hetedike volt. Nyolc perc múlva lett volna hajnal kettő. Akkor terveztem, hogy csak elsétálok, mielőtt engem is kihallgatott volna, mint valami zsebtolvajt. De beszélgettünk, aztán hazavitt - az ujjaim a zsebemben megbúvó cigarettásdobozt simítják, mire pislogok kettőt és máris ott az egészet lezáró kérdés. - Hova tervezi mindezt írni a betegfelvételi lapon? - nemhogy nekiszegezem a kérdést, hanem közelebb is lépek és megnézem magamnak a papíron felsorolt kérdéseket.
*Helyes, a pillantásom beléfojtja a szót. Hát ezt is megértük baszki! Legalább tudom, hogy még működik, az is valami. Ettől nem érzem magam olyan öregnek, mint amennyire egyébként a zsenge társaságában. A szemforgatás nem érdekel, azzal nem vág sem a szavamba, sem a gondolataimba, és végül kénytelen vagyok kielégíteni a kíváncsiságát, hogy haladjunk is a történetben. Nem tudom hol jár, de a szemei egy időre belevesznek a semmibe és kezdenek üvegesedni, csak remélem, hogy a szövegemtől nem kapott agyvérzést és nem a halál üvegezi a tekintetét. Nagy sokára eszmél és rám néz, én meg kifújom a levegőt ami bennem ragadt, az arcomon a mosollyal együtt. Ezzel hát sikerült a szelet kifognom a vitorlájából, és elégedetten dőlök neki a falnak. * -Érdeklődésnek tűnt, szóval muszáj voltam helyére tenni a dolgokat. *Jegyzem meg nem minden él nélkül, de mivel még mindig somolygok az orrom alatt, látszik, hogy nem haragszom. Rátérhetnénk végre Sean bácsira? Na igen, végre kiderül, hogy a nagybátyja apai ágról, és lelépett, de ezt nem mondanám felelőtlenségnek. Végül is nem kötelező pátyolgatni a családot, másrészt, biztosan meg volt rá az oka. Gyerekek voltak. Ezen azért megakadok gondolatban, de gyorsan folytatja is, ezért a témát félre teszem egy kicsit. Mondjuk nem is a tesója érdekel, hanem a hadnagy, és a hatodika nem is volt olyan régen. Szóval Sean bácsi visszatért a családhoz, de még el kell döntenem, hogy ez jó vagy rossz. Mármint nekem. Iktatom az információkat és már rátérnék az űrlap kitöltésére, mikor velem egy időben ő is ezt teszi, csak más megvilágításból.* -Ne szemtelenkedj beste kölke! *S mivel közelebb hajol, az egyik kezemmel eltolom a fejét az arcánál fogva. * -Folytassuk, ott tartottam, hogy Robert Holmes. *S be is írom szép, gyöngybetűkkel, már-már kalligrafikusan a magam szórakoztatására. Valami rémlik a születési évszámot illetően, de mivel arra már nem figyeltem, csak az maradt meg, hogy 2000. Baszki! Akkor is születtek emberek? Nem is volt az olyan régen. Persze, kölyök még és látszik is rajta, de így évszámban már elég gáz hallani. Hogy elszaladt az idő. Az is mintha szóba került volna, hogy felhívja az anyját a biztosítás miatt. Tudom, hogy anélkül nem lehet, de azért, na. Ne kelljen már szembenéznem az anyaoroszlánnal. *
Nem tagadhatom, több részletet kapok a fehérneműkkel kapcsolatban, mint amire az agyamnak szüksége volt, de legalább visszavesz a fordulatszámból, mielőtt túlforrósodott volna. Nem mondom, hogy csend van idebent, azt nem képes elérni egy egyszerű beszélgetés, de nincs is teljes káosz és zűrzavar. Ezt is bizonyítja, hogy végül válaszolok minden elhangzott kérdésre és az egészet megtoldom az ártatlan érdeklődéssel, hogy hova is szeretné ezeket lejegyezni. Miért nem lep meg a kapott válasz, aminek valójában semmi köze a kérdésemhez? Sehova nem írja fel ezeket, viszont a jövőben felhasználja, amikor sikerül elcsípnie Sean bácsit. Hogy mellette vagy ellene fognak szólni az információk, azt még nem tudom eldönteni. Van egyáltalán közöm hozzá? Miért lenne? Miért számítana? Az ígéret egy dolog, de továbbra sem vagyok benne biztos, hogy Sean bácsi ezúttal maradni fog. Amikor hazavitt, akkor sem azt kérdeztem, be szeretne-e jönni, hanem kijelentettem. ...Gondolom, nem szeretnél bejönni... ...Talán majd máskor... Már akkor is fel voltam rá készülve, hogy elhajt, amilyen gyorsan tud és nemcsak a hamburgerezésből nem lesz semmi, de egy-egy doboz cigi sem landol majd a zsebemben. Miért nem tudom eldönteni, hogy pontosan mit érzek ezzel kapcsolatban? Alexnek azt mondtam, nem számít, mi lesz. Nem akarok belebonyolódni. Nem akarok ragaszkodni. Beszélgetünk, megdob egy fuvarral, cigivel és ennyi. Mégis, az agyam valamiért nem hajlandó megvizsgálni, melyik verzió hogyan érintene. Az viszont tudom, hogy a számomra ismeretlen szó - beste? - hogyan érint. Egy pillanat alatt kizökkent a gondolataimból. Jobban, mint maga az mozdulat, amivel eltolja a fejem, de ezzel együtt egy pár másodpercre el is hallgattat. Úgy nézek rá - ezúttal már másfél lépés távolságból -, mintha ki tudnám olvasni belőle a szó jelentését, ha eléggé koncentrálok. Nem mintha ne lennék képes összetenni, mit jelenthet, de a tény, hogy ezt még sosem hallottam, mindennél érdekesebb. Miért? Miért nem ismerem ezt a szót és ő miért használja teljes természetességgel? Nem lehet olyan öreg, hogy kettő vagy több fokkal korábbi generáció szókészletét használja. Alig észrevehetően megrázom a fejem, és a kezem is kikerül a zsebemből, amint rájövök, hogy az ujjam már a cigisdobozban járt, aminek a tetejét fel-le mozgattam. Hiányzik a nikotin, pedig nincs egy órája, hogy egy korábbi szál lógott a számban. Ennyi idő alatt nem ürül ki a szervezetből, vagyis mindössze a stresszhelyzet miatt lehet. - Robert Holmes, 2003. november 11., Walnut Ave 1912 - ismétlem el az adatokat, pontosan úgy, ahogy elsőre mondtam, annak ellenére is a nevemtől kezdve, hogy azt már levéste. - ...és mindössze azért, hogy ne legyek újra szemtelen - itt ránézek, nem sértve a korábbi szóhasználata miatt, inkább érdeklődve, továbbra is annak tart-e -, ha nincs más, amire azonnal válaszolnom kell, elszívnék egy cigit odakint. A biztosítás miatt pedig telefonálok egyet - újabb kijelentés, újabb lélegzetvételnyi szünettel, hogy időt hagyja neki a reagálásra. De az agyam eközben sem nyugszik. Két lehetséges telefonszám pattog odabent faltól-falig. Ha az egyik után nyomok rá a hívásra, az azt jelentené, hogy anya aggódni fog, esetleg kihagyja a mai óráit és talán egy napi pénztől is elesik, ha fizetetlen szabadságra kell jönnie miattam. Ráadásul kénytelen leszek megmagyarázni, hogyan történt és mit kerestem a város azon részén, ahol amúgy nincsenek barátaim vagy egyetemi társaim. Mindezt anélkül, hogy hazudnék vagy elismerném, valójában mivel telt az éjszakám. A másik verzió az ősrégi névjegykártyára nyomott számsor, amit azon a bizonyos estén kaptam a kapitányságon, arra az esetre, hogy hívjam, ha szükségem van rá. Ha kellene - ahogy ő fogalmazott. Bármire. - Ellenére lenne, ha megjelenne itt Sean bácsi? - szólalok meg végül, miután lényegében megsemmisítette a "hívjuk fel anyát" oszlopot a "hívjuk fel Sean bácsit" hegy. Mégis kérdésként hangzik el a felvetés, miközben én tudom, hogy mindenképp ez fog következni. Nem lenne logikus a másik verzió. - Megragadhatná az alkalmat, hogy megpróbálja elkapni... a csődörét... - akaratlanul is vágok egy, szinte már kisfiús grimaszt a furán akadozó mondatom végén, mikor az amúgy bizarr kép újfent megelevenedik a fejemben. De akkor sem bánom, hogy az ő szavait használtam. Miért? Mert hiába túl bizarr az egész és kiráz tőle a hideg, az agyam lelkes, mert az első sorból vizsgálhatom meg a szavaim követte reakciót.