Lehetséges, hogy egy nyúlfasznyit elvetettem azt a bizonyos sulykot, átléptem egy határt vagy nevezd aminek akarod, de olyan szinten a földig ittam magam, hogy azt egy masszív alkoholista is megirigyelhetné. Egyik feles csúszott le a másik után - szigorúan csak az, nem kevertem! -, és mire észbe kaptam, már nem számított, hogy pár órával korábban újfent lealázták a csapatunkat.
Őszintén? Kurvára semmi nem számított, még a szépszemű srác sem igazán, akivel együtt indultunk kifelé, de azon túl, hogy mellette okádtam bele a sikátor sötétjébe, sehova nem jutottunk.
Különös, hogy erre meg a fal mellett elszívott, hányás ízű cigire emlékszem, de azt nem tudnám megmondani, milyen nap van ma és mennyi ideje vagyok itthon.
Az viszont biztos, hogy amint feloldom a telefonom kijelzőjét, azon ott virít a kishercegről kapott videó - újra lejátssza? Nem! -, az értesítéseim között három nem fogadott hívás a húgomtól, egy sms, szintén tőle, kedves szavakkal, miszerint basszam meg és még egy, órákkal ezelőtt érkezett üzenet.
Attól az embertől, aki most egy kicsit jobban érdekel, mint a szerető hugicám.
Egy másodperc alatt ülök fel... és azzal a lendülettel baszom be a fejem a kocsi plafonjába. Ezek szerint sikerült valahogy elbotorkálni eddig, beesni a hátsó ülésre és életem legjobb alvásába merülni. Csodálom, hogy nem rángatott ki innen senki, amíg kiütve feküdtem.
Lehetne már ennél több eszem, de ugye az a fránya alkohol, ahogy az úriemberek mondják...
Próbálom az ülésen egyenbe tornázni magam és amint félig sikerül, megnyitom a fontosabb üzenetet. Onnan vigyorog rám három rövid sorban az, amire szükségem van. Még valamiféle örömtáncról is szó lehetne, ha épp nem akarna felrobbanni a fejem. Így viszont csak elolvasom párszor a nevet és a kissé különös címet, nyugtázva magamban, hogy nagyjából merre kell majd elindulnom.
Természetesen azután, hogy szerzek inni - szigorúan vizet! - meg egy fél marék fájdalomcsillapítót. A terv, mint tudjuk, mindig hibátlan, a megvalósítással vannak minimális gondjaim, de még ha ma már tudom is, hogy a rögtönzés nem kifizetődő, ilyenkor még működik.
Megoldok én mindent, kivéve az időm kifogástalan beosztását.
Kizárólag ez lehet az oka, hogy már fellendül a késő délutáni forgalom, mire egyáltalán megközelítem a kapott címet és egy pillanat alatt megértem a különös #12 számot a sor végén. Lepukkant lakókocsipark, ahol az életüket különös érzékkel elbaszni képes emberek kötnek ki.
Legalább tudom, hogy akárki ez a Perkins, csoda tehetséges fickó lehet.
De mi a fasz köze van a kisherceghez? Arról bezzeg egy kurva szó nem jött az üzenetben! Nem mintha panaszkodnék, ez is több, mint amit nekem sikerült összekaparni az utóbbi években. Vagyis pofa be, kés a zsebbe és kétszer ellenőrizni, hogy lezártam-e a park szélén a kölcsönkocsit.
Onnan már gyalog sétálok be és bár nem árad belőlem a kocsmaszag, nem is lehet beépülni vágyó zsarunak hinni. A kissé kopott, valaha vörösnek készült póló, capricciosa (szeszélyes, (n)) felirattal belegyűrve a farmernadrágba. A bakancsom minden lépésnél felveri a sivatagi port, miközben próbálok kiigazodni a helyen.
A faszért nem tudják ezek rendesen feltüntetni melyik kocsi melyik sorszámhoz tartozik!
Végül találok egy idős nőt, aki nem csapja a saját lakókocsija ajtaját az orromra. Még ugyan udvarias is vagyok vele, amikor megkérem, segítsen kiigazodni. Amint elhangzik a szám, már mondja is a hozzá tartozó nevet és olyan undorral néz végig rajtam, amit csak tegnap hajnalban vagy éppen a lehányt ruhámban érdemeltem volna meg.
De attól még irányba állít.
- Grazie, strega (boszorkány) - biccentek oda, ahogy magára hagyom a nyomorában. Morog valamit, amiből egy szót sem értek, de a korábban az arcára ült kifejezésből ítélve biztosan nem a póló ujja alól kilógó tetoválásaim dicséri.
Mit mondana, ha ki is lennék sminkelve? Az utóbbi években még a körmeim is csupaszok voltak, de most más gondom van, minthogy kipingáljam magam. A bakancsom toppan a lakókocsi elé odavágott fa raklapon az öklöm pedig dübben az ajtón.
Vele együtt, szinkronban és ritmusra hasít a másnaposságommal járó fájdalom is a fejembe, de nem érdekel. Kopogtam, szóval lépek vissza a poros földre. Inkább az, mint a ki tudja, hány éve itt rohadó raklap.
És zsebbe dugott kézzel várok.
Pontosan tudom, mit fogok mondani és nem, nem az lesz az első, hogyha a helyi jótündér is nyit ajtót, akkor is behúzok egyet köszönés gyanánt.

Ha otthon lennék...
Ha hagynám, hogy apám tanítása a fülembe csengjen...
Most egy mozdulattal rúgnám be a szaros lakókocsi ajtaját, és vigyorogva nézném végig, ahogy az egész darabjaira esik szét. Majd akkor meglátjuk, tényleg nővel van-e!
De most nem Cinisiben vagyok, nem Dinoként és főleg nem a pizzot (védelmipénz) jöttem beszedni. A kikiabáló hang a maga stílusában emlékeztet is rá, az egészet pedig megkoronázza a talpig csupasz gyerek, aki a triciklijével lendületből akarja szétbaszni a bokám.
- Porca puttana, guarda dove vai! - bukik ki belőlem, mire olyan szemekkel néz rám, mintha megütöttem volna. Mellé pedig, természetesen egy rohadt centit sem mozdul a bakancsom mellől.
Alig-alig, de megrugdosom a lábfejemmel a tricikli első kerekét, mire végre arrébb gurul. Azt hiszem, ezen a helyen nem fogok túl sok barátot szerezni. De semmi nem akadályoz meg abban, hogy próbálkozzak!
Szóval újra ráverek az ajtóra, egyszer, kétszer, háromszor, ököllel és ezúttal maradok is a raklapon, hogy bekiabáljak.
- Volna egy perce, hogy beszéljünk urunkról és megváltónkról a Tranq Doperól?
Meg kell bárkinek kérdeznie, hogy ez volt-e az eredeti tervem? Nem! Kurvára nem azzal jöttem ide, de a körülményeket látva, a kedves szavakat, amik válaszoltak a kopogásomra... nem hiszem, hogy a tiszta kérdezz-felelek működne.
Na jó, az sem utolsó, hogy a saját szövegem miatt legalább vigyorra húz a szám és egy kis időre figyelmen kívül tudom hagyni a kibaszott rossz megérzést, amitől a gyomrom ökölbe szorul.
Mi a büdös fasz köze lehet egy ilyen fickónak a kisherceghez?!

- Értékelem, hogy nem letolt gatyával nyitottál ajtót - pillantok előbb a farka irányába, csak utána a szemeibe, miután kibaszódott előttem az ajtó és elhadarta a szövegét.
Csodálom, hogy van egyáltalán annyi anyag abban az ajtóban, hogy kissé visszapattanjon és ne darabjaira hulljon. Mondjuk, az is közel lehetetlennek tűnik, hogy az egész telep nem bomlott még le a saját mocskában.
A mindennél fényesebben csillogó, elit Vegas!
- Valószínűleg nagyobb mennyiségű drog ment át az utóbbi pár hónapban az apám kezén, mint amennyit te életedben láttál - nem farokméregetés, egyszerű reflex, amivel semmi komoly célom, csak a számon keresztül hűtöm a sivatagi forróságban izzadó szerveim.
- Van egy olyan érzésem, hogy kedves fickó szeretnél lenni és szívesen behívnál beszélgetni - jelentem ki végül egy vigyorral. Azzal a fajtával, amikor csak az ember szája húzódik, a természetesnél egy fokkal szélesebbre, de az ég világon semmi más nem utal kedvességre vagy jókedvre.
És közben agyalok, elsősorban azon, hogy hogy a picsába lehet helyes a füles, amit kaptam?! Ennek semmi értelme. Egy kivénhedt paraszt a mocsoktenger közepén... és a kishercegem. Nincs az az univerzum, amelyikben kettejüknek köze lehet egymáshoz!
Talán csak tőle fogom megkapni a tényleges infót, amire szükségem van? Mindenesetre, hogy meggyőzzem, tényleg beszélni akar velem, felvillantom a telefonom kijelzőjét. Semmi mást nem láthat rajta, csak az aktuális időt, még az olasz, huszonnégyórás formátumban, a töltöttséget - 12% -, és a megvágott képernyőfotót, amin kizárólag az ő neve és címe szerepel az időponttal együtt, amikor az üzenetet kaptam. A feladó telefonszáma és minden egyéb adat le van vágva.

Lövésem sincs, ő miért nem értékeli a humorom. Meg úgy általában az emberek kilencven százaléka. Nem mintha fennakadnék, hogy megfejtsem a nagy talányt, még csak hátra sem pillantok, bármilyen lelkesedéssel is lendül a karja, hogy irányba állítson.
A gond ott kezdődik, hogy én viszont nem szórakozok túl jól az ő szövegén, úgyhogy az orra alá nyomom a telefonom kijelzőjét.
Szóval üzlet. Drog a korábbiak alapján és más is, ha jól teszem össze a kutyaszaros kirakót.
- Egy fiúról - nem magyarázom túl, nem teszek hozzá semmi egyebet, csak visszasüllyesztem a telefont a zsebembe és ezúttal mosoly sem csatlakozik az előadáshoz.
- Szóval? Beengedsz a szentélyedbe vagy előbb... szereznem kell valakit, aki leszop, hogy jókedvedben legyél?
Nem mondom, a kis megakadás a mondat közepén nem én vagyok, de neki még poénból sem ajánlkozok fel, az egyszer kurva biztos. A végén még komolyan vesz.

Ez lenne a kulcsszó?
Úgy néz ki, előrángatja a seggéből az úriember énjét, aminek eddig nyomát sem láttam. Mondjuk, talán jobb lett volna, ha most sem mutatja meg. A hátamon végigfut a hideg a szeme csillogásától és a benti káosz sem segít csillapítani a rossz érzést.
Nem mintha én olyan kurva nagy rendben és luxusban élnék... most meg valójában a kapott kocsiban, szóval nem pofázhatok.
Jobban is járok, hogy befogom, így van időm megfigyelni a gyönyörűen koreografált mozdulatot, amivel felszabadul az ülőhely és megállapíthatom, hogy vagy fél oldalára lebénult, veterán katonáról van szó, vagy valami okos kis eszközt rejteget előlem. És most nem úgy értem, hogy egy ezerpár dolláros mobil.
Szerencse, hogy már az ilyesmi nem rémít meg és az még nagyobb mázli, hogy először nyúlok a felém nyújtott cigiért, reflexből, minthogy az agyam összetenné az elém vágott egy meg egyet.
Komolyan arra kíváncsi, hogy milyen fiút... milyen gyereket akarok... hogy beszerezzen nekem?! Che pezzo di merda!
- Dio bastardo! - egy másodperc alatt önti el az agyam a szar és gondolkodás nélkül vágom felé a szavakat.
Szerencsére, csak a szavakat. Az öregem most büszke lenne rám...
Talán csak azért nem jöhet le úgy, mintha megátkoznám, mint egy cigányasszony, mert közben a kezem a hajamba túr, az alig növekvő szálak pedig tűszúrásként szántják végig a tenyerem. Leszarom. Őszintén.
A kezem mégis inkább a cigivel kezd játszani, mielőtt a számba nyomnám. Legalább addig se lehet leolvasni rólam, hogy a méregtől, ami épp az ereimben száguld, talán meg-megremeg a kezem. Úgy érzem, felrobbanok, ha nem csaphatom párszor a koponyáját a lakókocsija falához.
Ez történt a kisherceggel? Az én kishercegemmel?! Ez a kapcsolat?
- Ez így megy? - köszörülöm meg a torkom, hogy véletlen se süssön belőle a harag. Legalább ilyesmi ne, ha már a kezdeti nagydumás szövegelés láthatóan elhúzott nyaralni.
- Megmondom, mit akarok és... megszerzed? Egy éjszakára? Hétre? Akarok egy fiút. Zöld szemekkel, sötétbarna, göndörödő hajjal... és te megadod nekem? - a szám jár, benne minden szónál, céltalanul mozog a cigi, a kezem pedig ezúttal az öngyújtómmal játszik. Kell a fasznak az övé. Előszedem én a sajátom.
Felkattintom és le és fel és le. A tekintetem a lángot bámulja, mintha zavarban lennék és nem akarnék ránézni arra, akivel beszélek.
Valójában csak rohadtul remélem, így nem látni, hogy a tekintetem is lángol a kibaszott undortól és gyűlölettől. Én is csináltam sok szart az utóbbi években, folyt más vére a kezemen, nem egyszer, de ez egészen más szint.

Eszemben sincs bármit magyarázni és indokként elköpni neki, mennyi ideje is vagyok az országban - újra. Gondoljon vagy higgyen, amit akar, nekem az a fő szempont, hogy apám hatalmas örömére uralkodjak egy kicsit az indulataimon. Pedig kurva nehéz és minden pillanattal nehezebb, amint a szemem sarkából látom, hogy a pofáján végigfut egy vigyor.
Újabb erőt veszek magamon és végre meggyújtom a számban lógó cigit, amit basztam megköszönni. Öngyújtó vissza a zsebbe és valahol a szövege második felénél már rendesen ránézek.
Az agyam egy apró zuga elkapja a fegyvermarkolat csillanását, de nem izgatom magam rajta. Nyomtak már a pofámba stukkert, kicsit és nagyot is és igaz, hogy azoknak a csöve volt, amit nyalogathattam volna, ha akarom... nincs túl nagy különbség.
A lényeg átjött. Nem szavakkal fogjuk egymást elküldeni a faszba, ha arra kerül a sor. Mondjuk úgy, hogy erre gyúrok, ezért nem válaszolok azonnal a kérdések áradatára. Egy jó mély slukk, hogy biztosan bent maradjon a következtetés, amire semmi tényleges bizonyítékom. Hogy elvette a fiút, aki az enyém!
...és ő is biztosra megy. A gép, ami előkerül úgy néz ki, mint amivel a végtelenül ócska filmekben szellemeket keresnek. Nem kell tudósnak lenni hozzá, hogy rájöjjek ő nem arra kíváncsi, rám akaszkodott-e egy japán kiscsaj bosszúálló lelke.
- Nincs rajtam semmi - emelem fel az amúgy sem túl hosszú pólóm alját készségesen.
Az összecsukható kis rugós kés a nadrágom zsebében, komolyabb fegyver meg nincs nálam. Mondjuk, lehet nem ártott volna, de most már szarni bele. A lényeg, hogy a masina mellett hihet a szemeinek is. Nincs más a mellkasomon, sehol egy kikandikáló drót vagy ilyesmi, csak a tetoválások meg az a pár sebhely itt-ott elszórva.
- Vetkőzzek gatyára vagy megelégszel ennyivel? - kérdezem, de nem is várva választ, visszalépek kettőt az ő érdeklődéséhez.
- Meg akarom tudni, miért kaptam a te neved és címed, amikor egy barátomnak arról beszéltem, keresek egy fiút. Akinek pár éve nyoma veszett - és ez utóbbi a kibaszott lényeg.
Elveszett. Igen. De én nem azért vagyok itt, hogy felfogadjam, mint valami magánnyomozót, akit minimálisan sem kötnek a rendszerek és szabályok. Ráadásul arra is magasról teszek, hogy ki másnak tette esetleg tönkre az életét. Nem törleszteni akarom a saját bűneim súlyát, játszani a jótündért tüll szoknyában és addig balettozni előtte, amíg minden rosszért meg nem fizet.
Engem csak egyetlen élet érdekel.

- Lehet.
Igen. Azt kellene tettem. Kurvára azt kellett volna, mielőtt beállítok ide. Addig hívogatni Dracot, amíg fel nem veszi és nem ad valami többet, amivel igazán kezdeni tudnék valamit. Annyi is elég lett volna, hogy lenyomjam az előttem ülő torkán a késem vagy felfogadjam, hogy segítsen? Az hasznos egy szar lett volna.
De most már mindegy. Előbb léptem, mint gondolkodtam, de megoldom. Mindent megoldok. Kezdetnek esetleg tényleg kibökhetnék valamit, amivel megteszünk egy lépést előre.
Mi a faszért nem tudom mégsem egyszerűen kibökni a kisherceg nevét? Pedig annyi lenne az egész. Kimondom a nevét és leolvasom a fickó arcáról, hogy megmozgat-e benne valamit. Ha felvillan a szeme, bűnös és fegyver ide vagy oda, betöröm az orrát. Kezdetnek. Az oldalamba egy golyót kapni nem nagy dolog. Vagy a lábamba, ha szerencsém van.
Ha pedig semmi reakció nem érkezik, akkor... baszhatom. Lehet, hogy kurva jól hazudik.
Mélyet szívok a cigiből, majd jobb híján, elnyomom az egyik, papíroktól mentesebb felületen és a maradékot - még ott van fele, nem pazarolunk! -, a fülem mögé teszem.
- Nincs szó drogról, elkóborlásról, és nem is fogta magát, hogy világgá menjen - magyarázom teljes meggyőződéssel és közben lendületből állok talpra.
Megteszem azt a semmi távolságot kettőnk között és egy gyors feloldást követően újra az orra alá nyomom a telefonom kijelzőjét. Eszemben sincs a kezébe adni az egészet, de így is láthatja azt a pár másodperces videót. Nem azt, amit Draconak küldtem, nem azt, amikor utoljára mosolygott... hanem egy másikat, amit kevésbé féltek. Amit nem akarom, hogy akár csak a pillantásával bemocskoljon.
Az játszik a szemei előtt oda-vissza, amit még Lizzie csinált, titokban, valamelyik iskolai ünnepségen és elküldte nekem. Mert egy utolsó kis köcsög és húzni akarta az agyam... de ez most senkit nem érdekel.
Az a terv, hogy nem kérdezem, hogy ismeri-e. Nem kérdezem, tud-e segíteni. Csak még a kurva pislogást is mellőzve figyelem az arcát. Szarok a képembe mászó füstre. Szarok mindenre. Csak az arca számít. Betörjem az orrát és utána kérdezzek vagy segítség lesz?
- Van közöd hozzá? - bukik ki mégis. Igen, kibaszott türelmes vagyok épp. Én is tudom.

Persze, hogy tájékozottabb vagyok, mint amennyit neki átengedtem! Jobban ismerem a kisherceget, mint saját magamat. És most a nevét sem akarom kimondani, nehogy bemocskolja ez a hely.
A pár másodperces felvételt mégis a fickó orra alá nyomom és várom a csodát. Ha egy kicsit hűségesebb lennék a származásomhoz, akkor most fohászkodnék. De azt hiszem, túl sokszor küldtem már a kurva anyjába istent meg az összes szentjét, hogy valaha is segítsenek.
Úgyhogy csak várok, próbálok türelmes lenni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel és amikor bárhogy is figyelek, semmit nem látok csillogni az előttem lévő szemekben... nem érzem túl fényesen magam.
Faszért nem lehet ő a felelős mindenért?! Annyival könnyebb lenne!
Meg valószínűleg célravezetőbb, ha azt a nyugodt képét verném be, minthogy a helyére süllyesztve a telefonom belerúgok a legelső bútorba, ami visszafordulva az utamba kerül. Hiába rögzített szar, mint minden bútor a lakókocsikban, pár papír repül én pedig érzem a tompa sajgást a lábfejemben.
Annyira őrült nem vagyok, hogy eltörjem a saját lábam vagy akár lábujjam - annál amúgy is erősebbre építették a bakancsom -, de megérzem.
- Úgy nézek ki, mint valami fejvadász, aki gyáva férgek után szaladgál? - kérdezek vissza az apás sztorira, miközben egy nagy levegővel próbálom lenyugtatni magam. Faszt. Elnyomni a kurva csalódottságot, ami átjár.
Persze, nézhetném úgy is, hogy legalább nincs köze hozzá. Egy ilyen helynek. Egy ilyen alaknak. De akkor miért kaptam? Beszélnem kell Dracoval. Már ha két értelmes, egymást követő mondatot ki tudok húzni abból az állandóan satuban lévő szájából.
- Oké. Bocs, hogy megzavartam az álmodozásod. ...és kösz a cigit - nyúlok a fülem mögé tett szálért és már be is célzom az ajtót.
Kifelé. Levegő. Telefon. Majd utána újra átgondolom, mi is legyen és hogyha arra kerül a sor... ha Draco megerősít, hogy magánnyomozónak küldte az elérhetőséget... akkor is megfontolom, hogy tényleg vele akarom-e kerestetni a kishercegem.

Kezdem érezni... és ezáltal kezd az agyamra menni, hogy milyen rohadtul szét vagyok csúszva. A fejem ezer fele jár, egyik faltól és hangulattól csapódok a másikig és pontosan tudom, mi lesz a vége. Az, hogy ami fontos, azt sem fogom észrevenni.
Fogjam rá a másnaposságra meg a fél marék fájdalomcsillapítóra, amit betoltam ébredéshez? Vagy próbáljak megbarátkozni a ténnyel, csak azért vagyok ilyen, mert Benjiről van szó?
Mindenesetre rohadt gyorsan kellene egy lóadag nyugtató a fejembe, mielőtt tényleg falnak megyek. Vagy egy pofon az apámtól.
Csakhogy utóbbi amúgy sem opció, mert nem vagyok nyolc éves, szóval... addig jutok, hogy oda sem figyelve a szavakra az odavágott kösz után megindulok kifelé. Leszarom, hogy ő válaszokat akar. Én is, a rohadt életbe! Már kurva hosszú évek óta!
Mégis megállok, ahogy utánam lép és visszafordulok. Az a fene jólneveltségem, mi? A félig szívott cigi már gyűrődik a kezemben... na jó, a markomban. Kár érte.
- Rémlik. Az is rémlik, hogy azt állítottad nincs közöd ahhoz, akit keresek. Vagyis nekünk semmi dolgunk egymással. Tegyél panaszt a titkárnőmnél, ha nem tetszik a modorom - vágom oda, miközben az agyam egy része egyre zavaróbban bizsereg.
Ez a rész pedig még mindig azon kattog, hogy mi van, ha hazudott... mi van, ha mégis van köze hozzá és nem hiába kérdezte meg, milyen fiút akarok... De túl hihetetlen még a feltételezés is.
A szétcsúszott, másnapos agyam szórakozik velem, semmi több.
A fickó mégis elérte, hogy megálljak. Visszaforduljak. Sőt, próbálva menteni a menthetőt, mármint, ami a megnyomorgatott cigit illeti, próbálom meggyújtható állapotba varázsolni. És miközben a kezem dolgozik, a tekintetem körbefut a romhalmazon, ami ez a hely.
A közepén ülve is pocsék volt és az ajtónál állva sem tűnik csillogó palotának. Itt hótziher, hogy nem érvényes semmire az öt másodperces szabály. Csodálom, hogy az a laptop tud még lélegezni és nem füstölt el ennyi...
Meg sem próbálom takargatni, hogy a kijelzőn megakadt tekintetem próbál fókuszálni. Az ott virító képre. Egy kocsi segge, egy láb és ott, a járgányba zárva... az a hajbozontnak nevezett káosz, amit utoljára akkor láttam ilyen szétcseszettnek, amikor én kezeim kuszálták ennyire össze, míg a kisherceg az ölemben sírta álomba magát.
De nem lehetek benne biztos. Ki a fene állítja, hogy nincs a világon másnak is olyan haja?! Ha egy kicsit jobb minőségű lenne a kép... ha lenne utólag rányomva egy kis világítás... látnám? Látnám az üvegnek nyomódva, az arca oldalán a két anyajegy, szeplő vagy faszomtudja fölött azt a kis hibát? A kikapart akármi helyét? Amiről tudom, hogy ott van. Amit jó párszor megcsókoltam, mert ő utálta... és a felső ajkain a két kis pötty...?
Szinte akaratlanul lépek a gép irányába. Mintha attól megmozdulna a kép, rám nézne az kocsi ablakának dőlt alak és akkor látnám... tudnám biztosra...!

Alig villan rá a tekintetem, amikor kicsicsírázik. Nem tetszik. Nagyon nem tetszik. Szeretném beverni érte a képét és elmondani, ki is vagyok. Nem mintha itt bármit jelentene a Moretti név és amúgy sem ezért rágja a kefét. Mást akar tudni. Hallom. Felfogom! Csak leszarom.
Az érdekel, ami ott virít a kijelzőn. A kép, ami igazán tehetne egy szívességet. Nem azt! Csak engedelmeskedjen az akaratomnak és mozduljon meg. Forduljon felém az a bozontos haj, hogy biztosan tudjam! És akkor majd cselekszek.
De persze ide kurva kevés, hogy én mit akarok.
Mégis szuggerálom, sőt megteszem azt a másfél lépést is, hogy jobban lássak... egészen addig, amíg nem érkezik a keze a mellkasomba.
- Nem vagy már öreg a "vágod" szöveghez? - csattanok fel ahelyett, hogy felelnék. De ez is válasz. Vágom. Az. Meg ütöm. El a kezét a közelemből.
De legalább elérte, hogy rá figyeljek. Az előbb, hogy visszaforduljak, most meg ez. Valamit tud... Nem mintha most olyan stabil lenne a figyelmem, pattog össze-vissza, most épp újra a laptop felé, ahogy egy fülsértően magas pittyenéssel új üzenet érkezik rá.
Alig van időm odapillantani és elkapni a képernyő tetején felugró ablakot, ami az első másfél sort mutatja.
A rendszám 674 HNY. A Green Horizon kertészetnél keresd. Várom...
Az egész egy másodperc alatt száguld át az agyamon és mire eltűnik az üzenet, a fejemben már futószalagon megy, amit olvastam. Hat hét négy honey. Event Horizon. Faszt. Green. Egyre megy.
SeiSetteQuattro HoNeY. Sam Neill. Event Horizon. Green Horizon.
Persze megkérdezhetném, mit láttam. Bízhatnék benne és abban, hogy nem hazudik. Talán azért kaptam az infót, mert ugyanaz a célunk. Talán a kisherceg egyik haverjából vált milliomos és bízott meg egy rókaképű magánnyomozót... De túl sok a talán és az ösztöneim azt diktálják, ne bízzak benne. Nem mondjak semmit. Ne mocskoljam be a szépfiú nevét.
Ha egyáltalán tényleg ő van a képen.
Úgy néz ki, vagyok olyan kétségbeesett, hogy még egy ilyen semmilyen bizonyítékba is belekapaszkodjak.
Vagy csak simán kibaszott szerelmes seggfej vagyok. Az is meglehet.
- Rémlik a lepukkant motel a 15-ös mentén? - kezdek bele alig két másodperccel az üzenet érkezése után, hogy az ő figyelmét tereljem. Már ha eleve nem ugrott azonnal a géphez. Már ha nem csap bele ebbe a lepratelepbe a villám emelkedik ki a vegasi homokból Godzilla.
- A várostól délre? Na onnan van a címed. Ott köpte el Cromwell, aztán mikor szépen kértem, elküldte - csodálom, hogy nem szakad le a lakókocsi teteje, amekkora hazugság, de zsigerből jön, a hezitálás vagy bizonytalanság legapróbb jele nélkül.
Léphetek? Vagy jelentést akar írni rólam, mintha kihallgatásra jöttem volna?