Hogy sértve érzem magam? Úgy is mondhatjuk. Biztos, hogy nem omlok a karjaiba, lehet akármilyen parádés a táncbemutatója.
- Igen… Egy csöppet. Utálom, ha fenyegetnek. – felelem ezt már némileg enyhébben, de az arcom még mindig nem mosolyog.
Farkasszemet nézünk. Eközben a barátja berongyol a műhelybe. Nem pillantok felé, de mintha ő is kivette volna a részét a buliból akkor este nálam. Mindegy is.
Valami CD miatt dohog, Felipe pedig a tekintetembe ragadva válaszol neki. Micsoda véletlen, hogy ők is pont ide járnak Frank-hez. Tényleg kicsi ez a világ. Vagy a külváros.
A haverja elvonul mögötte, egyenesen Frank-hez, aki elvezeti a műhely másik végébe, és mutogatni kezdi neki a cuccokat.
Nah, jó. Feladom. A szám sarka sejtelmes félmosolyra húzódik. Nem fogok az ellenzékkel haverkodni, képzelem miféle tagok ezek, de…
- Azt azért külön kösz, hogy nem dúltátok fel a helyet. – Ahogy azt is, hogy nem odabent loccsantgattatok agyvelőket. A dolog szépsége, hogy halál komolyan gondolom a hálát.

Méghogy az élet veszélyes… Micsoda bölcselet.
- Csak ha úgy élik. – felelem röviden a szemeibe. Halvány mosoly játszik az arcomon.
A soron következő szavakra, az ígéretre, feljebb vonul a fél szemöldököm. Legközelebb? Ó, neeem!
- Ebből inkább ne csináljatok rendszert. Nem szeretnék a zsarukhoz fordulni. – kacsintok most én rá. Ebből leveheti, hogy akkor este nem hívtam ki őket. Ha be is mártottam volna a bandát, amiért elvitték a fickót, az ügy csak egy újabb, magasról lefütyült, érdektelen nyomtatványként végezte volna valahol egy fiók alján.
Felipe megindul beljebb a műhelybe, hátra, ahol Frank osztozkodik a cimborájával.
- Sziasztok, Frank! – köszönök oda búcsúzóul a borostás képű szerelőnek jó hangosan, hogy meghalljon. Válasz a gyakornokától érkezik.
Ezzel sarkon fordulok, és kényelmes léptekkel kisétálok az Impalához, hogy az anyósülésről magamhoz vegyem a holmijaimat.

Nem tudom, hogy szeretnék-e legközelebbi találkozót a fickóval. A legelső nem sikerült valami jól. A második viszont már kellemesebb.
Még hallom a szövegét, amit Frank-nek intéz. Kifelé menet halványan elvigyorodom az orrom alatt. Sejtem, hogy a verdámra céloz.
Kiérek a műhelyből, és behajolok a Chevy-be, hogy az anyósülésről kirámoljam a bőrdzsekimet a táskámmal együtt. Erre szemből bevetül egy mozduló árnyék. Felpillantok. Felipe az, vagy Frank hogyan is nevezte a mexikói srácot, amint dédelgetve méregeti a verdát.
Eljut hozzám mit dünnyög odaát.
Pont bekukkant az utastérbe, mire összenézek vele néhány röpke másodpercre. Felegyenesedem, és miután kigyönyörködte magát, a kocsi teteje fölött nézek már rá. Közben belebújok a fekete dzsekibe.
- Látom van szemed a jóra és a szépre. – mosolyodom rá. - 64-es Impala SS. Valóban nem sok rohangál belőle errefelé.
Őskövület a kicsike, a piaci ára mégis valahol 35.000 dollár körül mozog.
- Nem lesz féltékeny a Mustang-od? – biccentek a közelben parkoló olajzöld járgányra. Azt feltételezem, hogy az övé. Valahogy el tudom képzelni vele. - Ő sem rossz bőr.

Szóval nem az övé a Ford Mustang. Oké, ezt benéztem.
Figyelem a srác reakcióit. Hogy „legtökéletesebb minőség”? Szebben valóban aligha mondhatná.
- Neeem… – sandítok vigyorogva Felipe-re. - Nem létezik, hogy jobban bele lennél zúgva, mint én.
Aztán az a hirtelen kérdés, ami elhagyja a száját, meglep. Csak meredek az arcára. Nem úgy fest, mint aki szórakozna, elég komolyan hangzott, és a vonásai is a szándékot támasztják alá.
- Erre sajnos nemmel kell válaszolnom. – mosolyodom rá a kocsi fölött. - Családtag. – mondom, miközben finoman megsimítom a tenyeremmel a lehajtható tetőt. - Fénykorában még a nagyapám csajozott vele. Aztán megörököltem… A kutyám után Ő a következő, akiért ölre megyek, ha kell. – magyarázom még mindig kedvesen mosolyogva, elvégre közel sem fenyegetésnek szánom, csak jelzem, mennyire sokat jelent a verda.
A vállamra kapom a táskám pántját, aztán összefonom a mellkasomon a karjaimat. Még mindig Felip-et méregetem.
- Mondd csak… Minden „minőségi” lökhárítóra ilyen hamar rágerjedsz? – kérdem egyszerűen. A szám sarkában cinikus vigyor bujkál.

Az a bizonyos „…ha akarnám elvehetném tőled” keményen cseng a fülemben, annak ellenére, hogy Felipe hangja milyen nyugodtan búgott.
A hallottakra a fél szemöldököm azonnal feljebb rándul, mintegy hitetlenkedve érdeklődve, hogy Tényleg?, és némi meglepődöttség is vegyül a reakcióba, amiért bátran tesz ilyen kijelentéseket.
Persze, elvehetné. Beállít bandástul állig felfegyverkezve, és már viszi is a verdát. Mert ez ilyen egyszerű az ő világában.
Csak egy néma, sokat sejtető mosoly fut az arcomra.
Nem fogok apám tekintélye és hírneve mögé bújni, de ha valaki erőszakkal szedné ki alólam a kocsit, akkor azért összeszedné a bandáját, és bőven akad az ismerősei közt nehézsúlyú, alvilági figura, akikkel jobb nem packázni. Apám a saját öklével verné ki a szart bárkiből, aki nekem ártani akar. De ezt Felipének nem biztos, hogy tudnia kell. Sőt, biztos, hogy nem kell. Elég, ha én tudom, hogy ez a csaj nem olyan védtelen és törékeny.
„De nem veszi.” – erre hangyányit biccentek. A mosolyomat nem halványítja semmi.
- Helyes. – döngöm Felipe tekintetébe még mindig a kocsi túloldaláról. - Tudod… Akik megpróbálták, azok most az eltűnt személyek aktáit gyarapítják. – fűzöm hozzá halál nyugodt hangnemben, igazán őszintén. mintha csak azt mondtam volna, hogy Szép időnk van, nem de?
Felipe leplezetlenül végigmustrál, meg sem próbálja rejteni a műveletet, én pedig állom a dolgot. Lázba kéne jönnöm ettől a kolumbiai feltüzelőmágiától? Ugyan már… Nem olyan könnyű levenni a lábamról és hanyatt dönteni. Sok nőnél lehet betalál ez a „mindent megszerzek, amit csak kinézek magamnak” lendület, de nem nálam. Kifejezetten szeretem a határozott, erős férfiakat, de ha a bugyimról van szó, meg a kocsimról, ácsi van apukám.
A bókok özöne további mosolygásra késztet. Amikor Felipe a „nagy becsben tartás” részhez ér, már én sem állom meg szó nélkül.
- Ez az. Dolgozz csak rajta... Még a végén szimpatikus leszel. – mondom a szemébe hangtalan nevetéssel. Néhány másodpercre elhallgatok, aztán mégis kikívánkozik valami. - Tudod mit?... – ekkor kiabál közbe a másik srác nagy vigyorogva, én meg elakadok a mondandóval. De amint elcsitul, röviden befejezem.
- …Ha valaha eladom a kocsit, te leszel az első, akit megkeresek. – szólok oda határozottan Felipének. - Szép napot srácok. - és már fordulok is sarkon vállamon a táskámmal, hogy otthagyjam a szerelőműhelyt a kocsimmal együtt. Ideje fogni egy buszt, hacsak nem akarok gyalogolni a Horse-ig.

A lány magabiztossága feltüzel. Tetszik az a mosoly az arcán.. az a pimasz fény a szemeiben és igen, őt is elkapnám egy fordulóra, szííívesen megpörgetném, valamelyik este a bárban és utána...
Az ilyen dolgokat a csillagok rendezik el...

- Szeretem a sokat vállaló nőket.. - és most az één mosolyom is kikandikál, nem szégyellem elvégre a magabiztosság gyönyörködtet. Hát még ha vele jár a SZABADSZELLEM! Amikor végignézem, még valamit hozzáfűzök:

- Még lehet a végén próbára teszel.. - csak az orrom alatt susmorgom, de hogy a többi már hogyan következett?? Ami a biztos hogy mindig kimondom amit gondolok. Értékelem a szépet, és ezt eszemben sincs rejtegetni.
A szemeibe akadva fut be Juarez szövege. Általában csípem a kölyköt, de most nem bántam volna ha tovább üzletel az öreggel, mégis megtöri a pillanatot. A lánynál is, mert azonnal kihasználja a helyzetet és ahogy visszanézek rá, már megint szövegel, aztán már szökik is!
Elmosolyodok.

A lánynak hűlt helye, bár bevallom, hátulról még egy darabig nézem. Mielőtt...

- Na mi van Draco, megint nem jött össze!?? - Juarez vihog a képembe, én meg figyelmen kívül hagyom.

- Na húzzunk! - bökök fejjel a kocsi fele, de ez a meccs még nincs lejátszva. Nagyon nincs!

Ajtók csapódnak a hátunk mögött, feldörmög az az isteni motor, és Juarez további vihogása közben nézek csak egyszerűen a szemeibe.

- Menj utána.. - bökök előre a szélvédő fele, és ha a lány elindult, akár az út szélen, vagy már a buszmegállóban állna, csak lassan csorgunk, csak csendesen dörmögve mögötte.
Még nem végeztünk, Virágszál!

Elindulok a buszmegálló felé és kényelmes, ráérős sétával magam mögött hagyom a szerelőműhelyt.
A táskám a vállamon csüng, kihalászom belőle a telefonom, aztán a füldugóját betuszkolom a fülembe.
A kijelzőn csúszkál az ujjam, és épp rákattintok a Cardigans-tól a az Erase & rewind-ra, amikor halk motorzúgásra leszek figyelmes. A járgány a hátam mögött duruzsol. Pár másodperc után gyanússá válik a dolog, és a vállam fölött hátrasandítok. Persze, hogy az imént látott két jómadár szórakozik a verdájával a nyomomban.
Röpke vigyorra rándul a szám fél sarka, miközben méltatlankodva megcsóválom a fejemet. Fiúk és a játékszereik.
Zavartalanul tovább sétálok, a zene ritmusára, amit túldörmög a szinte az árnyékomban poroszkáló kocsi. A buszmegálló lassan feltűnik előttem.

A Mustang lépésben gurul el mellettem, mire a lehúzott ablakán kiugrik a kubai mókamester.
Hátrafelé menetel, közben a haverja kocsival kíséri.
Egyenesen Felipe arcába nézek, és kimérten elvigyorodom. Férfiak… Most biztos azt hiszik, hogy az ilyen és hasonló bemutatóktól vágódik az ember lánya hanyatt. Ó, igen... Határozottan ettől. Mi mástól. Egy apró sóhajt engedek szabadon.
Lassít, én pedig csak akkor állok meg, mikor úgy jön ki a lépés, hogy elállja az utamat. Kikerülhetném, és elsétálhatnék mellette, de egyértelműen akar valamit, engem pedig nem bunkónak neveltek. Itt a lehetőség, hogy kibökje, mi nyomja a lelkét.
A zene a fülemben nem olyan hangos, hogy ne hallanék tőle, eszemben sincs kivenni a dugót, a srác mégis veszi a bátorságot és pimaszul kirántja a fülemből.
Szólnék, hogy „Hé!”, de csak a szemem szűkül rosszallóan össze. A tekintetem elszigorodik. A vonásaimból kiolvashatja, hogy piszkosul nem díjazom az ilyet. Nincs nyúlkapiszka.
A dumájára röviden elnevetem magam.
- Ha szépen kérem… – ismétlem meg gunyorosan, mintha csak a szavakat kóstolgatnám. A fickó szemeiben tartom az enyémeket. - Te aztán tudod, hogyan vívd ki mások szimpátiáját. – felelem, majd egy pillanatnyi szünet után folytatom. - Nos… – közben kiveszem a másik füldugót is a fülemből. - Ha már ilyen kedvesen felajánlottad… Kösz, ha elvisztek a Horse-ig.

Felipe parancsára a csúcsjárgány lehúzódik mellénk, és az ajtó már nyílik is a jóvoltából.
- Csak óvatosan. – döngöm az előzékenységére, miközben a szemeibe mosolygom. - Még lerombolod a rosszfiúimidzsed, aztán onnan már cseszheted.
Nem kéretem magam, ha ilyen kedvesen felajánlotta a fuvart, és amúgyis elfogadtam. Szükségtelenek a fölösleges körök.
- Köszönöm. – felelem. Még mindig ott az arcomon az iménti mosoly.
Mielőtt bebújnék az utastérbe, odaköszönök egy hellót a volánnál ülő srácnak, majd visszapillantok Felipe-re. A szavaira rafinált somolygás bújik a szám sarkába.
” Egy percig se fogd vissza magad...”
- Legyen ez a sírfeliratom. – kacsintok a puerto ricoi fickóra, s kényes gondossággal a combomra simítom a szoknyám, hogy véletlenül se villantsak ki semmit, miközben hátramászom.
Leülök és kényelmesen hátradőlök az ülésen.

Az ölemben pihen a fekete bőrdzsekim és a táskám. Nem rakom félre a cuccom, elvégre nem messze megyünk, csak a Horse-ig.
Felipe is beszáll a kocsiba. A visszapillantó tükörben összeakad a pillantásunk egy futó találkozás erejéig.
A szavai hallatán muszáj, hogy engedjek az arcomra húzódó mosolynak.
- Hidd el, szólni fogok. – felelem, ahogy hátranéz.
Teljesen elkényeztetsz…
És milyen jó, hogy nem adok hangot ennek a gondolatomnak, mert Felipe haverja enélkül is rá van gerjedve a helyzetre. Felröhög a kormány mögött.
- Hé, amigo, most már a szád is habzik. Ne hagyjalak kettesben a chica-val?
Felipe erre belekönyököl az oldalába, de amaz nem hagyja abba.
- Még egy ilyen betonszar csajozós dumát benyögsz, esküszöm hányni fogok, mint a lakodalmas kutya. – magyaráz méltatlankodva. A tükörben jól látszik a vigyora.
Nem szólok. Mulattat a srácok évődése.
A járgány felzúg alattunk. Kinézek az ablakon, és a mellettünk elsuhanó épületeket figyelem.

Néhány kanyar, és feltűnik a jól ismert környék, vele a Horse. A járgány pont előtte parkol le.
Felipe fürgén kipattan, és előrehajtja az ülést, hogy kiszállhassak.
Alig ér talajt az egyik lábam, amikor odabök valami egészen meglepőt. Bár, ha jobban belegondolok, a hozzá hasonló fickóktól, talán nem is annyira az.
Hogy jár neki valami? Ezen kurtán felnevetek.
- Nos… Cserébe élvezhetted a csodálatos társaságomat. – magyarázom vigyorogva, miközben könnyed eleganciával kibújok a verdából.
Ez a srác úgy kerülgeti a nőket, mint éhes gyerek a mama főztjét, én meg miért ne menjek bele a kis játékába a hecc kedvéért?
Magabiztosan egyenesedem ki előtte. A tekintetemet az övébe döföm.
- Lehet velem üzletelni... Én is a pokolban fogantam. – döngöm, miközben sunyi banditamosoly rejtőzik a szám sarkában. - …De egy fuvarnál azért több kell, még egy arcrapusziért is. – kacsintok a srác barna szemeibe.
És még a kutyás dolgon sem tettem túl magam egészen. Egy Bleaser nem felejt.

Sejtelmesen elvigyorodom. No lám, beéri egy itallal? Ó, a kis szerény. És hogy „megmászható”? Miféle szóhasználat ez? Elég beszédes… Ilyen az, amikor az ember észre sem veszi, hogy a tudatalattija irányítja a száját.
- Maradjunk az italnál. – felelem döngve, Phelipe szemeibe. A mosolyom nem lankad.
Aztán odahajolok az ablakhoz, hogy a lehúzott szélvédőn beszóljak a sofőrnek.
- Hé, Juarez, – úgy rémlik, így szólította a haverja. - kösz a fuvart. A vendégem vagy egy körre a cimboráddal. – magyarázok befelé az utastérbe, ne csak másodkézből hallja vissza az infót. Rákacsintok, majd felegyenesedek, s visszafordulok a táncoslábú fenegyerekhez.
- Rajtatok múlik mikor váltjátok ki. – ha esetleg a most mellett döntenek, legyen így. De ha továbbállnak, akkor egy „Adiós”-szal elbúcsúzom és otthagyom a duót, hogy besétáljak a Horse-ba.

Nem tagadom, meglep a hirtelen feldörrenő parancs kemény hangneme, mégha nem is mutatom. Ahogy a főnök óhajtja! Végülis, ha belegondolok, amúgy sem támogatom az ittas vezetést. Bár nem mintha ez a két srác szent lenne, biztos nem tagadják meg önmagukat a vezetés kedvéért, ha piálni támad kedvük.
Juarez veszi a lapot. Beizzítja a járgányt, aztán elhajt. Csak az után szólok a haverjához, hogy az autómotor már nem terít be a bőgésével.
- Még egy kólára sem? Szívtelen vagy. – magyarázom, s megtoldom egy könnyed sóhajjal.
Elindulok a bejárat felé.
- …És önző. – bököm oda a folytatást Felipe-nek a vállam fölött, miközben benyitok a bárba.
Nyomban megcsapnak a jól ismert ingerek; orromat a cigifüst, a fülemet pedig a zenét is túlzengő öblös férfiúi röhögések, amiket tagbaszakadt motoros vén rókák produkálnak. Csattognak a biliárdgolyók és kocognak az üvegek.
Egyenesen a pult mögé libbenek, ahol Cindy törölgeti nagy vigyorogva a poharakat.
- Szia, minden rendben volt? – tudakolom, mire élénken biztosít, hogy Persze!. Mielőtt afelől érdeklődne, hogy „Ki a srác veled?”, jelzés értékkel azonnal arrébb tessékelem. Semmi kedvem magyarázkodni.
Felipe-vel szemben állok meg a pult túloldalán.
- Mit adhatok? – tudakolom, miközben felvillantok egy vendéglátó, kedves mosolyt.
Nem tudom elsütni azt a szakállas poént, hogy a kutyámra rá se nézzem. Dante-t ma otthon hagytam.

A pult alá rejtem a holmimat, aztán a vendégemhez fordulok, hogy megtudjam mit óhajt.
Tequila…
- Hm… Valahogy sejtettem. – mosolygom a szemébe a túloldalról. - Munkaidőben nem iszom, de most az egyszer kivételt teszek. – döngöm.
Nem pazarlom tovább az időt. A poharakért nyúlok, amik aztán kettőnk közt koppannak a fán.
- Tisztán, silver, vagy gold? - tudakolom, és a válasznak megfelelő kísérőkkel szervírozom, már ha Felipe kér bármit is.
- Mellesleg Rayne vagyok. Csakhogy tudd, hogy kinek a kutyájával nem érdemes szórakozni. – magyarázom, aztán röviden rákacsintok, miközben már öntöm is a poharába az aranyszínű szeszt.