Nem feltétlenül várok valaszokat. Vagy legalábbis semmi esetre sem eröltetném, ahogy a beszélgetést sem. Vezet, tudom, hogy ilyrnkor minden figyelmére szüksége van az embernek. Hát nem zavarom Dracot.
A lövöldözéshez, illetve az ügyeihez neg a bandaháborúkhoz végképp semmi közöm. Ha akar úgyis beavat amennyire jónak látja, ha nem, az sem ráz meg.
Azt mondja "bocs érte".
Halványan elvigyorodom.
- Megesik. - döngöm mellette. - A fickó, akit meglőttek... Megmarad? - tudakolom. Talán a barátja, vagy az ismerőse, akit kitámogattak.
És ami még fontosabb...
- Más nem sérült meg tőletek? - remelem a kisöreg tulaj jól van.

Egyértelmű, hogy feszült, és komolyan érinti a dolog. Lehet, hogy egy bandaháború van készülőben?
Akárhogy is, Ő ebben él; az ehhez hasonló események lefogadom mindennaposak az életében.
Amikor válaszol, a szavaiból leszűrőm, hogy nem éppen barát az az illető, akit meglőttek.
A többiek viszont jól vannak. Kész mázli. Ahogy az is, hogy csak „ennyi” lett az egészből. Nagyobb káosz és baj is kisülhetett volna a ma estéből.
És hogy én jól vagyok-e?
- Persze. Kutya bajom. – felem mosolyogva, miközben Draco felé pillantok. - Még a hacacáré előtt kiértem. Meg amúgy is… Csalánba nem üt a mennykő. – az utolsó mondatot már csak halkan fűzöm hozzá, ismét kifelé bámulva az ablakon, halvány somolygással az orrom alatt.
Kezd ismerős lenni a környék… Az épületek.
Közeledünk a Horse-hoz.
A kulcsaim, a telefonom, a tárcám, de még az igazolványaim is a mulatóban maradtak. Apám nincs otthon, hogy átmenjek kulcsot kérni, de még felhívni sem tudnám – ahogy másokat se –, úgyhogy életemben először be fogok törni magamhoz. Nem vagyok hajlandó az utcán átcsövezni az éjszakát, pláne nem kabát nélkül, egy szál szoknyácskában. Még kurvának néznek.

Pár másodpercig tartom magam. Egészen komolyan nézek Felipe sötétbarna szemeibe – már abban a néhány másodpercben, míg elfordul az úttól és rám pillant –, de aztán kibukik belőlem a rövid nevetés.
Vicces a srác...
- Ne már... – szólalok meg azután, hogy kivigyorogtam magam. A jókedvem mindenképp magyarázatot érdemel. Nem Dracon nevetek, nehogy azt higgye, csupán a helyzeten, és azon, hogy vannak nők, akik egyből nekiugranának. Oké, aláírom, biztosan vannak olyan csajok, akiknél azonnal elpattanna a cérna. De én nem a hisztikrisztik között tartom magam számon.
- Nem kell nagy ész hozzá, hogy tudjam, mi a legegészségesebb, amikor beüt az efféle szar. Elfelejted, hogy én is bártulaj vagyok, és nem valami hollywoodi mozifilmből szalajtottak. – magyarázom. Igen jó hangulatban vagyok a körülményekhez képest.
- Nem mondom, hogy a Horse-ba meghalni járnak, ennyire nem rossz a statisztikánk, de azért néha megesik ez-az… Szóval nem most vág először fültövön az akció meg az izgalom. – kacsintok Felipere. Az arcomon még mindig ott az iménti pajkos és eleven vigyor.
Jah... Pont úgy festek, mint aki halálra izgulja magát.

„Te afféle kemény csaj vagy.”
Csendben elvigyorodom az orrom alatt. Jjjah. Apám lánya vagyok. Valóban… Ez van, ha kizárólag apád van. Meg egy nagynénéd, aki alkalmanként a szárnyai alá vesz, hogy beléd neveljen némi nőiességet , kedvességet és bájt. Nélküle vajon mennyire lennék faragatlan tuskó? Nem mintha apám totál az lenne, de a nagynéni beavatkozásai nélkül tuti könnyen összekeverhető lennék egy fiúval.
„Ha nem ijedtél meg akkor mit mondasz.. lesz következő alkalom!??”
Valamennyire megcsapott az izgalom szele, de azt nem mondanám, hogy megijedtem. És hogy következő alkalom? Na ez az, ami valahol meglep. Egy kicsit. Felipét én a forró vérű „egy körös” srácok közé sorolnám. Elsőre olyan fickónak tűnik, aki az adott éjszakán jól érzi magát az adott csajjal, jól megcsinálja, aztán másnap másik nő jön. Üvölt róla az „élj a mának” életérzés.
Egy darabig csak pislogok rá, félig felé fordulva. Második randi? Kicsit gondolkodom, jól hallottam-e a szavait.
Még magyarázatot is ad, pedig egyáltalán nem kell. Teljesen szükségtelen; értem, hogy komoly dolgokról és problémákról van szó a háttérben.
- Ez csak rajtad múlik. – húzódik újabb vigyorra a szám - Intézd el, amit el kell, aztán... tudod hol találsz. – mire ráér, kizárt, hogy elhordják a helyéről a Horse-t.
- Figyelj csak. A dzsekim és a táskám ott maradt a klubban. Ha szépen megkérlek, rácsörögnél a tulajra, hogy tegye el őket? Holnap délután beugranék értük. A telefonom, a kulcsaim, a személyes okmányaim, a tárcám mind a táskámban vannak. Úgyhogy elég fontos lenne begyűjtenem. – nem sokáig zavarnám a tulajt, kábé fél percig.

„Ha szerencséd van a zsaruk nem foglalják le.”
Hangyányit megingatom a fejem és röpke sóhajt engedek útjára.
Csodálatos...
- Hát ez nem az, amit az első randi után akarsz hallani. – döngöm halkan, a szám fél sarka hitetlenkedő mosolyra húzódik.
- Tehát számítsak rá, hogy behívnak a kapitányságra, vagy személyesen meglátogatnak. – Csúcs. Pont erre van szükségem.
És ha a gondolatot tovább szövöm, más is eszembe ötlik… A biztosurak tuti fognak kérdezősködni.
- Gondolom nem bánnád, ha meg sem említenélek. Már HA lesz dolgom zsarukkal. – nem vagyok hülye. Spicli még annyira se.
Akárhogyis alakul, megoldom. Feleslegesen úgysem ülhetnek rá a tulajdonomra.
A kocsi behajt a bár elé, közben a motor türelmesen jár.
„Nem lesz gond?”
Cinkosan elvigyorodom.
- Naná, hogy nem. – az iménti kis vigyor mosolyba hajlik, miközben Felipe szemeibe nézek.
- Köszönöm a táncot. Igazán élveztem….. - legfőbb ideje bejutni haza - Hát akkor… vigyázz magadra, és jó éjszakát! – búcsúzom el tőle, és ezzel kinyitom az ajtót, hogy kiszálljak a kocsiból.

„Hé, egy csókot se kapok..??”
És utánam szól, ahogy nyitnám az ajtót… A szavai még javában benn érnek a kocsi utasterében.
Ahh. Nem úszom meg, pedig én akartam lenni Ms. Titokzatos és Dolgozzmegérte.
Visszafordulok felé. A szemeim egyenesen belefúródnak azokba a mélybarna, veszélyt sejtető lélektükreibe.
Elengedem a kilincset, és ugyanezen kezemmel már nyúlok is Felipe arca felé. A következő pillanatban az ujjaim határozott de gyengéd szorítással kapják el az állát, odahajolok hozzá és gondolkodás nélkül a szájára préselek egy magabiztos, vagány csókot. Egy darabig biztosan érezni fogja az ajkain a kellemesen bizsergő utóhatást.
Lassan húzódom el tőle, az álláról leoldódnak az ujjaim, de közben is az övébe merül a tekintetem.
Pimasz mosoly feszül az arcomon.
- Csakhogy ne panaszkodj. – döngöm elvigyorodva a félhomályban.