Ének és zene?
- Egész nap? – heherészek fölfelé Ville-re. Nem sokra rá én is mellette termek a segítségével.
Egy darabig döbbenten, és szokva a magaslati levegőt állok. A szél úgy fúj és süvít körülöttünk, mintha azzal viccelődne, hogy lelök minket.
Hogy milyen érzés?
- Beszarás… – dünnyögöm az orrom alatt. Kiszalad a számon. - Vagyis… Csúcs! – kacagok fel aztán.
Ahogy lefelé esne a pillantásom, ugyanabban a minutumban Ville keze enyhén megrándul. Az ujjai mégis inkább rászorítanak az enyéimre.
- Nem… Nem nézek. – magyarázom még mindig mosolyogva. Reflexből megráznám a fejem, de lemondok a mozdulatról. Nem akarom Ville-t magammal rántani a mélybe. Még szeretnék élni. Van egy s más, ami miatt ragaszkodom az életemhez, és még sokáig szeretném azokat élvezni. Ráadásul rengeteg olyasmi is van, amit még megtapasztalnék. Szóval egyelőre nem nyiffanhatok ki.
- Fogalmam sincs. – vallom be széles vigyorral az arcomon. - Csak boldog vagyok... Minden különösebb ok nélkül… Vagy talán mert itt vagyunk. Vagy csak az, hogy olyasmit teszek, amit eddig soha nem csináltam. – beszélek bele a szélbe, miközben a szemeimmel a messzi tájra ragadok. Kellemes érzések járnak át, és nem könnyű szétválasztani őket egymástól. Mindnek ugyanaz a lényege, mind egy irányba mutat.
Óvatosan Ville felé fordulok. Mellette a nap lebukni készül. Mégsem sürgős, hogy induljunk.
- Legközelebb hozzunk magunkkal egy gitárt is. – búgom egy mosoly kíséretében. - Nem nézünk szét odalent?

- A zenélés és az éneklés tesz hasonlóan boldoggá. – mosolyodom Ville-re. Jól ismerem a boldogság érzését, csak kevés dolog szabadítja így fel a lelkem.
Óh, a sör. Hát persze! Csak ekkor néz rám.
- Rendben! – nevetek halkan, miközben bőszen egyensúlyozok. - Akkor most le is mennék. – felelem, miután világossá tette, hogy Ő már tudja merre tovább.
Erősen kapaszkodom a tetőt tartó oszlopban, miközben óvatosan, lassan ereszkedni kezdek hátrafelé. Ville még mindig fogja a kezem, de nem szeretném lerántani. Úgyhogy amikor már közel leérek…
- Kösz, megvagyok. – mondom, s lefonódnak az ujjaim az övéiről.
Odafönt a korláton, amíg a tájra, a szélfúvásra, az alattunk elterülő veszélyes mélységre figyeltem, teljesen elfeledkeztem önmagamról. Azokról a dolgokról, amelyek a nap legnagyobb részében kitöltik a gondolataimat.
Hatalmasat sóhajtok, amint ismét megérzem a biztos talajt a lábam alatt. Szenzációs élmény volt a magasban, mintha kötélen táncoltam volna, de idelent mégiscsak nagyobb a biztonság. Jó visszatérni az ismerősbe, a megszokottba. Megnyugtat. Ugyanakkor még mindig átjár az újdonság varázsa.
Ha egyedül lennék, tuti eszembe sem jutott volna a lécen bravúrozni.
Az egész kilátó beleremeg abba, ahogy Ville leugrik. Dübörögve landol mellettem.
- Naná. Azt is hallotta, hogy le akarod bontani. – duruzsolom.
A lépcsőhöz sétálva Ville udvariasan előreenged. Húzhatnám a strigulákat, hogy ma hányadszor bújik elő belőle a gentleman. Eszemben sincs cinkelni. Szokatlan tőle, deee valahol jól áll neki. Inkább szélesen rámosolygom, aztán megindulok lefelé.
Ville vadul trappol mögöttem, mint valami túlméretezett gyerek a játszótéren. Nem kíméli ezt a fatákolmányt. Nem állom meg nevetgélés nélkül.
Lelépve az útra ismét kavicsok ropognak a csizmám talpa alatt.
- Valld be, hogy szíved szerint már most nekiesnél. – pillantok rá sunyin. - Mit eszeltél ki? Merre menjünk? - érdeklődöm aztán várakozással telve.
Nyakunkon a napnyugta, de még bőven belefér egy kis mászkálás és bámészkodás.

- És ha mindenki úgy tökéletes, ahogy van? – fordulok vissza Ville felé vigyorogva. Nem kötekedni akarok vele, csak csömöröm van a társadalom hülye szlogenjeitől.
Egy eddig ismeretlen, fura szó hagyja el Ville száját. Még sosem találkoztam vele. Hatalmas szemekkel, kissé értetlenül pislogok rá.
Szekerce… Szekerce… WTF?
- Az mit jelent, hogy szekerce? – tudakozódom Ville-től, erre hirtelen elkapja a kezem és meglódul az úton, amit benőtt a susnya. Megnyikkanni sincs időm, vagy tiltakozni. Nem mintha akarnék. Közel futólépésben megyek utána. Olyan hosszú lábai vannak, míg Ő egyet lép, nekem kettőt kell.
Ville-t a „természetesség ténye”, engem meg egy ág vág pofán, ahogy az összehajló bokrok közt bujkálunk.
Bassza meg de csíp.
Belevágott a szemembe. Könnyezni kezd. Az arcomat is összekarmolta. Ville meg csak menetel előre. Igyekszem tartani vele az iramot, mire meg is állunk valami sziklaszirt peremén.
Egyelőre még nem nézek körbe hol lyukadtunk ki. Helyette odanyúlok, ahol sajog az arccsontomon. Valami nedves melegségbe tapintok. Hunyorogva vizsgálgatom mi az. Vöröslik az ujjvégem. Alig egy kis vér szivárog a karcolásból. A fene megette. Lényegtelen apróság.
Jah, hogy le ne essek…
Ha még látnám is, hogy merre nem kéne leesni… Inkább nem teszek egy tapodtat sem semerre, amíg ki nem dörzsölöm a szememből az ág okozta homályfátyolt. Csak azután mérem fel a terepet, hogy kitisztult a látásom.
A pillantásom Ville-re vándorol. Muszáj elmosolyodnom. Tényleg élvezi, hogy itt van alig egy köpésre a semmi fölött, messze mindentől. Csodálkozom azon, hogy centikre a perem végétől nem szédül. Én csak óvatosan kandikálok le, a nyakamat nyújtogatom. Nem merészkedem a szikla szélére, lévén korlát egy szál se. Nem mondhatnám, hogy szuicid hajlam vagyok.
Végigfut a hideg a hátamon, és megborzongok.
- WOW! – hagyja el ennyi a számat. Nem vitatom, valóban gyönyörű a kilátás, ahogy a nap épp alábukik a hegyek mögött. Utolsó fénycsóvája valamiféle rejtelmes ragyogást von a szürke vonulatokra.
Megfeledkezem az időről, csak a most pillanata létezik, úgy elbájol ez a páratlan természeti jelenség.
- Ezt hívom én varázslatnak… – búgom halkan magam elé.

Ahha! Szóval balta. Így már minden világos. És hogy nekem kéne tudni? Nem az én anyanyelvem az angol.
Nincs időm ezen elmélkedni. Nem sokára átverekedjük magunkat a zöldön, és kikötünk egy sziklaperemen, közvetlenül a lélegzetelállító mélység fölött.
Ville hirtelen torpan meg előttem, de mégsem rohanok bele, hogy lökjek rajta. Még szerencse. Elvagyok a könnyező szemeimmel, és amíg nem látok rendesen, addig nem akarok semerre sem lépkedni. Ez a hely nem veszélytelen. Nem zakkantam meg. Én biztosan nem. Ville viszont néhány perce igen különösen viselkedik. Zsong. Rá már a tiszta levegő is úgy hat, mint az LSD? Ez a gondolat csak úgy átsuhan a fejemben.
Révetegen merengek a sziklán. Alig hagyja el a számat az a szó, hogy varázslat, valami olyasmi történik a pillanat törtrésze alatt, amire nem számítok.
Ville két tenyerébe kapja az arcomat, és a számra préseli az övét. A nyelve nem nyomakodik, de mégsem kapok levegőt. A döbbenet letaglóz. Minden porcikámban kővé dermedek. Másodpercekkel később aztán elereszt, elhúzódik tőlem, én meg csak óriási tányérszemekkel gúvadok az arcába. Megkukultam.
EZMEGMIAFRANCVOLT??? Nyíllal belém az éles kétségbeesés. A szívem olyan ütemet ver a bordáim közt, hogy beleszédülök. Elkap a pánik, ahogy az érzékeim felsorakoznak, és az agyam lázasan igyekszik feldolgozni az eseményeket.
Túl sok ez egyszerre. A közelsége, a lendülete, a hirtelensége, amivel áthatol az intim szférámon. A védőpajzsomon. Felborítja bennem a rendet, és olyan feszültséget kelt, amivel a szervezetem csak egyféleképp tud megbirkózni.
Strigula… smár… halál… Ville hangja elmosódik a fülemben. Mintha távolodna, én meg mintha zuhanni kezdenék valamiféle végtelen szürkeségben. A látásom egyre homályosul, végül elnyeli a tintafekete sötétség. Nem vagyok magamnál, és már azt sem érzem, ahogy a térdeimből elszáll az erő. Összecsuklok és elterülök a földön. Eszméletlenül heverek a hátamon.

Már nem hallom, ahogy Ville a hogylétem felől érdeklődik. Egyszerűen csak összezuhanok, és a testem elterül a füves talajon. A káromkodása is veszik a fülem mellett.
Pillanatnyi sötétség és Semmi. Leginkább így tudnám leírni ezt az... állapotot. Puszta nem-lét. Nem voltam senki és semmi, nem voltak gondolataim, sem fájdalmaim. Egyáltalán… nem voltam. Mintha néhány másodpercre teljesen megszűntem volna létezni. Pedig csak az eszméletemet vesztettem el.
Egy hang érkezik nagyon messziről. Egyre erősödik. Ismerem! Már hallottam. Magyaráz, de nem értem, az agyam nem fog. Kezdem visszanyerni az észlelés és érzékelés áldásos képességét.
A szemem behunyva. Érzem, hogy fekszem. Valami… puhán. De nem az ágyamban. Szörnyen sajog a fejem, a halántékom lüktet, az arcomon a bőr ég egy helyen. De miért?
Lassan nyitom fel a pilláimat. Homályos a kép, ami elém tárul. Lassacskán kitisztul, és már rémlik hol vagyok. Fent a hegyen egy kiszögellésen.
Zavaros tekintetem találkozik Ville-ével. Szép férfiarca az enyém fölött lebeg fejjel lefelé a lenyugvó nap aranyló fényében. Olyan hatást kelt, mintha az a különös, sejtelmes fény belőle áradna. Úgy veszi körbe, mint valami mennyei glória.
Kurvára beverhettem a fejem.
- Mitä tapahtui? Mi történt? – nyöszörgöm. Erre kezdenek felderengeni az utolsó emlékek. Ville volt az. Kicsapta a biztosítékot, mert nekem ugrott és lesmárolt.
- Olet hullu… Te őrült. – a hangom még mindig kásás.
Aztán kapcsolok, igaz, nem túl gyorsan, de megvan, hogy Ville nem ért finnül. Elvigyorodom.
- Most beszartam, hogy elfelejtettem angolul. – böffen ki belőlem a halk röhögés, miközben kiemelem a fejem az öléből és feltápászkodom ülőhelyzetbe.
- Cseszd meg... – dörmögöm. Arra, amit tett.
Még mindig ülök, és a karom a felhúzott térdemre fektetem, míg a másik kezemmel a földön támaszkodom.
Ville-t nézem.

Hogy Ville meg a nyelvleckétől szart be?
- Marha vicces vagy. Tényleg. – dünnyögöm morózusan, de a szám fél sarkát kegyetlenül húzza egy kikívánkozó vigyor. Részben engedek a kísértésnek.
Már ücsörgök a földön és Ville-t nézem. Gyanakodva, bosszúsan, gondolkodva méricskélem. Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Igencsak vegyes érzelmek kavarognak bennem.
Tudnám, hogy honnan vette a bátorságot, hogy… hogy..!!! Óh, hogy!!! pukkadozok lelkiekben. Mégha nem is fortyogok hangosan, a lángoló vasvillapillantás, amit felé lövellek, elég árulkodó. A hiszti mégsem szokásom. Lerendezem magamban. Legalábbis mindig ezen vagyok.
- Joulupukki. – teszem tisztába a dolgokat számára mintegy mellékesen. Az altom színtelen és mélyen zengő.
Meg Csipkerózsika… Miket nem mond?!
És a szitu csak egyre jobb lesz.
Terhes? Mi van??? Egy kurva nagy kérdőjel a fejem.
- Te most ugye szívatsz? – meredek rá értetlen, megrökönyödött képpel. Az ajkaim résnyire válnak egymástól. A hüledezés lassú fejcsóválásra késztet.
Szóóóval??? Mi az hogy szóval???
Erre már minden önmegtartóztatás ellenére elpattan bennem a húr és fürgén megered a nyelvem az idegtől.
- Mit gondolsz mi a frásznak nem randizom??? Képtelen vagyok ezeket a dolgokat kezelni! Meg... meg... ami utána jön!... Egyszerűen nem megy! Olyan, mintha belöknének egy kibaszott égő épületbe!
Kifakadok, de aztán el is hallgatok, lehiggadok, mert rádöbbenek, hogy miféléket dumálok el. Csak bámulok Ville-re. Bakker. Ezért utálom, ha berágok. Olyankor a szám előrébb jár, mint az agyam.
A francba az egésszel. Már mindegy.
Felsóhajtok. Az arcvonásaim kisimulnak, ahogy elcsendesedem a lobogó érzelmeimmel együtt.
Emlékszem. Egy olyan boldog kislányként jöttem a világra, aki rendben van önmagával és a világgal. Aztán az a tűzeset gallyra vágott mindent. És most itt tartok. Szájon csókolnak, erre bedobom a törölközőt.

Mit érdekel engem, ha Ville, vagy bárki lefikázza az anyanyelvem. Hidegen hagy. De nem az, ami az imént történt. Egyetlen meggondolatlan tettével átlépte azt a határt, aminek a peremén ott virít az óriási piros „Entry denied” és „High voltage” tábla.
Váratlanul ért. Sem időm, sem esélyem nem volt védekezni. És ez az, ami bosszant, a kiszolgáltatottság. Nem hibáztatom Ville-t semmiért, Ő nem tudhatta, mi játszódik le bennem és a körülményeket sem ismeri.
Ville hallgat. Nem vág közbe. Szerintem megijedt, attól, hogy eldobtam magam. A kitörésem meg talán meglepi. Hát igen. Ilyen sem sokszor történik.
A tekintetünk összeakad. Némán nézzük egymást, mire Ő töri meg a kettőnk közé beállt csendet. A következtetés gyenge, gunyoros vigyorra rántja a szám fél sarkát. Nem mond újat, tisztában vagyok a félelmeimmel. Más kérdés, hogy képtelen vagyok leküzdeni azokat.
Némi javításra szorul a megfigyelése.
- Nem csak tőled. – dünnyögöm egykedvűen, mire Ville továbbgondolja a helyzetet, és ráérez valamire. Mintha a vesémbe látna.
Ahogy faggat, merőn, rezzenéstelen arccal és hideg nyugalommal állom a pillantását. Lehet, azt várja, hogy elröhögöm magam és közölöm, ez az egész csak egy poén. De most valahogy nincs kedvem nevetni.
Nem vagyok mérges. Rá nem. Kizárólag magamra. Hogy lehettem ilyen óvatlan?
Ahogy a szeme engem pásztáz, abból gondolom, hogy választ vár. Mégsem felelek. Már megfejtette, kár ezt boncolgatni. Inkább felkelek a földről és leporolom a nadrágom hátul.
- Menjünk vissza. Sötétedik. – döngöm halkan. - Nem haragszom. – teszem hozzá megenyhült hangon, egy beletörődő mosollyal, miközben ellépek Ville mellett.
Ideje visszasétálni a motorhoz, ha még látni akarunk hegynek lefelé menet.

Csöndben ballagunk visszafelé az ösvényen. Nyomasztó ez a fagyos hangulat, ami mint egy varázscsettintésre telepedett ránk. Kurvára bánom már, amiért nem bírtam tartani a szám, és engedtem az indulatnak. Sajnálom, hogy tönkre tettem ezt a napot. Ville tök jól érezte magát, talán évek óta először most volt ilyen önfeledt és jókedvű (nem tudom, ez csak egy megérzés), én meg egyetlen pillanat alatt csesztem el.
Ahh… Pokolba az egésszel. Magamban dohogok.
Visszafelé menet Ville lépteit hallgatom. Mögöttem jön. De amikor észlelem, hogy távolodik, mintha irányt is váltott volna, megállok és megfordulok. A kilátó közelében vadássza össze a cigarettáját.
A kaviccsal felszórt, keskeny útról figyelem mit művel. Az hiányzik még, hogy megcsússzon, és leessen. Nem hagyom itt egyedül.
Csak akkor indulok tovább, mikor ismét felém tart. Bevárom, s csak aztán fordulok sarkon. A járgányhoz érve kézbe veszem a szörnypofás bukót. Nem megyek a kormány közelébe, inkább a kakasülő mellett álldogálok.
- Az… jó lenne. De csak ha van kedved. – duruzsolom halkan.
Persze, ha fáradt, vagy nem akar vezetni, megértem. Megoldom.
Mégis… Most valahogy kínosan érintene, és feszélyezne, ha átölelne hátulról. Inkább majd én Őt. Egyáltalán nem Ville személye ellen van kifogásom. Akárki ülne mögöttem, ugyanúgy zavarna a közelsége, a teste, ahogy hozzám simul.
Jól tudom, nem vagyok hülye; az efféle kényszerű fizikai kontaktus az utazással jár, elvégre idefelé is így jöttünk. Nem is volt vele semmi gondom. Hanem ez a hirtelen történés… a frászt hozta rám. Meg a heveny pánikrohamot.
Kissé tétován babrálok a bukómmal, de mielőtt a fejembe húznám, még Ville szemeibe nézek. A pillantásom őszinte megbánásról árulkodik.
- Sajnálom. – búgom, és ezzel máris rajtam a sisak.
Ha nyeregbe száll, követem a példáját, és elfoglalom a helyemet. A lábaimat kényelmesen elrendezem a motor oldalán, miközben Ville törzsében megkapaszkodom.
Várom, hogy indítson.

Amíg Ville nem száll fel, addig én sem ülök a motorra. Nekitámaszkodik, én meg csak állok mellette. Nem sietek, ha el akarja szívni a cigarettáját, nyugodtan. Az a pár perc nem oszt, nem szoroz.
Ahogy beszélni kezd, a füst kígyózva szökik ki az ajkai közül.
Értetlenül pislogok rá a sötétített plexi mögül. Hallom mit mond. Ha nem lenne a fejemen a bukó, most reflexből nyúlnék a tarkómhoz, hogy megvakarjam, de így, le kell tegyek a mozdulatról. Helyette inkább felhajtom a rostélyt.
- Ne szabadkozz, Ville, semmivel sem ártottál. Nem akarom, hogy emiatt bűntudatod legyen. – búgok a bukó alól, miközben a szemeibe nézek. Sokmindent látok bennük. Tényleg sajnálja, és bosszús. - Te, Te vagy, én meg… Én.
Hű! Ez aztán a mélyenszántó filozófia, amit igazából a megnyugtatására és a helyzet élének tompítására vetnék be.
Az ijedtség sokkal nagyobb volt, mint a kár. És már vége. Túl vagyunk rajta, a kedélyek lecsillapodtak. Legalábbis engem ismét kezd megszállni az a kellemes nyugalom, ami kitörölhetetlenül beette magát a természetembe. Hála ennek, hamar túllépek az iménti áramütésszerű incidensen. Jah. Bassza meg, éreztem azt a kurva energiát.
- Nem tudhattad, hogy... – és ekkor böffen ki belőlem a röhögcsélés a helyzet abszurditásán. - …eldobom magam.
Valóban röhejes. Más lányok - a többség képviselői - a gyönyörtől vágódnak hanyatt, és nem a magas vérnyomástól, ha Ville Deadman Wallow kitünteti őket a figyelmével.
- Nem akartalak megijeszteni. – vonom meg a vállam. - Legalább kölcsönösen beszarattuk egymást. – kacsintok rá. - Deee... valahol megérdemelted.
Láthatja, hogy vigyorgom. Remélem nem tépődik sokat az eseten. Annyit nem ér. Vagy talán mégis jó volt valamire. Ennyivel többet tudok róla. Hajlamos a váratlan meglepikre. Legközelebb már résen leszek, és ügyesebb is, ha megint eszébe jutna hirtelenkedni.

- Örülök. – dünnyögöm vigyorogva, aztán lecsukom a plexit.
Felülök Ville mögé, miután nyeregbe száll. Átkarolom a testét, és várom, hogy indítson. De valami furcsaság van a levegőben. Nem mozdulunk. Mintha a motor megmakacsolta volna magát. Guvadnak is a szemeim a csodálkozástól a bukó alatt. Csak várok, hátha mégis meglódulunk.
Nagyon nem tetszik a hangja. Kehesen krákog, ahogy Ville újra meg újra indulásra ösztökélné. Aztán már annyit sem mukkan meg.
Kérdőn megnyúlt arccal dőlök ki Ville háta mögül, hogy lássak valamit. A kijelzők fel sem villannak. Halott az egész. Ez bőven elég ok lenne a pánikra, de én nem ilyenektől borulok ki. Mint láttuk.
Ville kudarcba fulladó sokadik próbálkozásra úszik a remény utolsó szikrája is, és beletörődöm a szituba. Még maradunk…
Egy hosszú sóhajjal teszem le a lábam a talajra, megkapaszkodok Ville-ben, és leszállok a kakasülőről. Szembefordulok a járgánnyal, közben a szörnypofa lekerül a fejemről. Néhány másodpercig gondolkodva, tök higgadt képet vágva nézem a motort, aztán a következő pillanatban eszelős nevetésben török ki.
Előregörnyedek. A combomat csapkodom, úgy kell röhögnöm.
Ilyen nincs!!!
- Grid átka csak utolért. – nyögöm, miután képes vagyok beszélni. Jah, ez tuti Grid műve.
Hogy mi baja lehet a járgánynak? Fingom nincs. Műszerek és szerszámok nélkül nehéz megállapítani.
- Vagy tetszik neki a magaslati levegő és nem akar még hazamenni. – vonom meg a vállam, mintha az lenne a világ legtermészetesebb eseménye, hogy lerohadok egy kurva magas hegy tetején az egyik legközkedveltebb goth metal banda frontemberével. Basszák meg az égiek! Miért ne?
- Ne nézz rám. Szerszámok nélkül legfeljebb csak szemmel verhetem. – duruzsolom Ville-re bámulva. Majdhogynem megint felnevetek.
Vigyáztam rá, nagy gondja biztosan nincs. Mármint a mocinak. Valamiféle érintkezési rendellenesség léphetett föl. Legalábbis erre gyanakszom. De ezek után inkább elviszem egy szervizbe (amennyiben visszajutunk Vegas-ba), hogy nézzenek már rá. Nem szeretném, ha felvenné ezt az egyszer-indulok-aztán-bekaphatod magatartást. Hosszabb utakon, mint például a mai, kissé kellemetlen.
Egyik motorom sem hagyott még cserben.
- Miért nem tudtál simán defektet kapni? – tudakozódom most már a fekete BMW-nél. Költői kérdés. Ha tudna válaszolni, sem kéne neki.
Bakker. Eeősen sötétedik. Most jut el a tudatomig. Egyre hűvösebb van, és pisilnem is kell. A sok röhögés meghozta.
- Mindjárt… jövök… Hív a… természet… – alig bírok beszélni, mert megint elkap a jókedv. Levágom a nyeregre a bukót, és sarkon pördülök mint a villám. Ha nem sietek, becsurizok esküszöm.
Becsörtetek a susnyába a közelben, igyekszem nem ledögleni a szakadékba, végül könnyítek magamon.
Ha Ville még a járgánynál van, akkor perceken belül visszatérek hozzájuk. A mobilt előkapom, világít a kezemben. A térerőt csekkolnám. Ha lenne…
- Fasza. Ez is kuka. – mormogom, aztán zsebre vágom a ketyerét,
Ha Ville még azért próbál életet lehelni a motorba, és mégsem történne semmi, akkor…
- Most mi legyen? – kérdezem tanácstalanul. Hülyeség lenne gyalog elindulni lefelé a hegyről. Szart se fogunk látni, és nem is jutnánk messzire.

Ville nem osztja a jókedvem, de ez engem nem tart vissza attól, hogy sírjak a röhögéstől. Az a faarc, amivel kitüntet, nem tud lehűteni. Valahogy rohadt viccesnek tartom az egész helyzetet. Nonszensz! Ilyen csak a Walt Disney mesékben van! Ha nem a saját bőrömön élném meg, el sem hinném, hogy ilyesmi megeshet.
- Tényleg ennyire lovacskásat akarsz játszani? – kérdezem somolyogva az orrom alatt, miközben a bozótos felé tartok, hogy könnyítsek a problémámon.
Ahh! Ville erre beijeszt…ene Balu kapitánnyal és társaival.
- Te meg a farkasokkal! – kiáltom vissza gúnyosan röhögcsélve már távolabbról, aztán elnyelnek a bokrok. Asszem vannak erre bőven, más fajokkal együtt, mint kígyók, békák… Ez épp eléggé motivál, hogy gyorsan tologassam föl-le a gatyámat.
Mint a szél, úgy iparkodok vissza Ville-hez és a motorhoz.
A mobilt bizgerálom visszafelé menet. Ville odadörmög valamit, gondolom poénnak szánja. A vicc az, hogy nem értem. Már lent mondtam volna ilyet? Próbálom helyre tenni fejben ezt a megjegyzését, de csak a fél szemöldököm mászik fel a homlokomra. Mindegy.
A hideget én is érzem. Nem sokára csontig fog hatolni. Rohamosan csökken a hőmérséklet. Éjjel fagypont körül fog mozogni, Főleg itt fönt a hegyekben. Baszki! Éh-, és fagyhalál rendel.
Ma csak reggeliztem. A gyomrom hangosan megkordul. Mit kordul! Szabályosan bömböl és tüntet. Kábé olyan hangot hallat, mintha egy kanos jeti itt ólálkodna körülöttünk. Mondjuk egy kurva éhes kanos jeti.
Ville felvillantja; neki van pár ötlete. Ez tereli el a figyelmem arról, hogy ne akarjam megzabálni. Na jó, igazából nem fenyegeti veszély, csöppet sem kultiválom a kannibalizmust. De ki tudja, mire nem vesz rá Vegas.
Belekezd, én meg türelmesen várom a javaslatait. Muszáj elvigyorodnom. Megint.
Méghogy kemény menet lesz…
- Én is csak papíron vagyok keresztény. Úgyhogy duplán szarik ránk a Nagyszellem. – dünnyögöm heherészve.
Istenről teljesen más elképzelésem van, mint amit az egyház alkotott róla. Megkérdezhetném, Ville mit ért Isten alatt, csakhogy ugyanarról a fogalomról beszéljünk. Mégsem ásom bele magam.
Helyette inkább mérlegelem a lehetőségeinket.
Felsóhajtok.
- Tudod mit? A kilátó érdekében induljunk el lefele. – búgom. Sötét van, de a hanghordozásomból kihallatszik az a mosoly, ami kiül az arcomra. Nem hiszem, hogy képes lenne felgyújtani. Ha mégis, nem akarok a tűz közelében lenni. A gyalogtúra valahogy vonzóbb.
Odalépek a motorhoz, semmi pénzért nem hagyom itt. Egy mocit már elvesztettem, és nem hagyom a történelemnek, hogy megismételje önmagát. Az ujjaim ráfutnak a kormánya, és ha Ville is benne van, elindulhatunk a lejtőn. Lassan poroszkálok. Óvatosan lépkedek. Minden egyes lépést alaposan megfontolok, lévén az orrunkig sem látunk. Nem szeretnék leesni a szakadékba, és a járgányt sem akarom a kőfalnak navigálni, hogy meghúzza.
Aztán valami csak-csak motoszkál a fejemben. Visszatér az iménti gondolat, csak nem hagy nyugodni.
- Van valami különösebb oka, amiért nem hiszel a Nagy Rendezőben? – faggatózom merőn bámulva a lábaim elé, próbálom kivenni az utat, merre kanyarog ebben a hülye vaksötétben, illetve merre nem. Szinte semmi nem látszik. Legalább a motor fényszórója működhetne, de nem!
Ropognak az apró kövek a kerekek alatt. A következő lépéssel rátaposok egyre, és kibicsaklik rajta a bokám. A csizmám talpa nyikorogva siklik le róla. A járgányt kis híján magamra rántom. Végül mégis sikerül korrigálnom a botlást, a szarvakat bőszen markolom, és megállok.
- Kuuupari kynnet puu vihellystä kierros vitun enkeli…! Aaazt a rézfánfütyülős-körmönfordulós-kurvaéletbe-rézangyalát! – sziszeg elő a fogaim közül halkan a zamatos, finn anyázás, miközben apró szikrák pattognak a szemeim előtt. Igazán visszafogtam magam. Sajog a bokám. Próbálgatom ezt a lábam, ráhelyezem a testsúlyom, de baromira kellemetlen a benne feszítő lüktetés.
A fekete égbolt felé emelem az arcom és rábámulok a csillagokra.
Köszi, fiúk! Jó vicc volt!
A vállaim rázkódnak, ahogy újult erővel rám tör a nevetés. Ha sántikálva kell megtennem a mérföldeket, akkor is hazajutok. Bassza meg mindenki!
Ami beüthetett, be is ütött. Ennél már aligha jöhet rosszabb.

- Igazad van, de nem szívesen hagynám itt. – magyarázom Ville-nek. - Ciki lenne ezt is elveszíteni.
Erre tovább győzköd, és rámarkol a kormányra. Engedek neki. A kezeimet kihúzom az övéi alól.
- Oké, rendben. – sóhajtok beletörődve, hogy a gondjaira bízzam a motort.
Be kell lássam, bőven van logika abban, amit mond. A kutya sem jár erre. Legfeljebb holnap. Meg aztán a böhöm járgány nélkül kényelmesebb lesz az út lefelé, nem húz a súlyánál fogva. Hááát… Ville igazán életszerű képet festett a becsapódásomról. A sztori megelevenedett a lelki szemeim előtt.
Ville betolja a lefulladt kétkerekűt a bokrok közé. Hallom, ahogy szorgalmasan rendezkedik az ágakkal, majd egy idő után ismét felbukkan mellettem.
Lassan poroszkálunk lefelé a kanyargós úton. Ropognak, zizegnek a lépteink alatt a kavicsok.
Lobban a láng, jótékonyan megvilágítja Ville arcát egy pillanatra, aztán felparázslik a szájában a cigaretta. Végre, valami fényforrás a fejünk fölött pislákoló csillagokon kívül.
A válasza nem lep meg, mondjuk hosszabbra számítottam, de így is megteszi egynek. Épp faggatóznék tovább, hogy akkor miben hisz, amikor óhatatlanul rágyalogolok egy kődarabra és megbicsaklok. Intő jel, hogy ne kíváncsiskodjak.
- Megvagyok... De azt hiszem, kiment a bokám. – dünnyögöm. A nevetésem már elcsitult, valamennyit mégis őriz az emlékéből a szám.
Egy helyben álldogálok. Tornáztatni kezdem a jobb lábfejem körbe-körbe. Valahogy rohadtul nem esik ínyemre a fájdalom, ami közben átjárja. Rá bírok lépni, de mégsem az igazi.