Ville felnyög, én meg annyit látok, hogy az előttem guggolászó fekete sziluett dob egy seggest. Kavicszörgéssel kísérve.
- Nem akartam!... Esküszöm!!! – mosom magam fuldokolva a heves nevetéstől.
Tudom, hogy akár komolyabban is megüthette volna magát, vagy bármi más, de nem bírom cérnával. Sok ez már nekem, képtelenség fapofával konstatálni a körülményeket.
- És akkor hol van még az út vége?! – kontrázok rá arra a meglátásra, hogy szerencsétlenek vagyunk. Ezt szorgalmasan bebizonyítjuk, mintsem megcáfoljuk.
De Ville-t is jókedvre derítik a dolgok. Hallom a nevetését. A körvonalaiból annyit veszek ki, hogy elterül az úton.
- Meg… megütötted magad? – érdeklődöm. A szavak nehezen jönnek ki belőlem, mert még mindig röhögök, ennél fogva akármennyire komoly az aggodalmam, rohadtul nem világlik ki a hangomból.
Eközben ismét nekiveselkedem és lehúzom a jobb lábamon lévő csizma zipzárját. Kibújok belőle. Mellém teszem. Előrehajolok, hogy elérjem a bokámat. Az ujjaim rászaladnak, hogy finoman megnyomkodjam. Az első nyomásra olyan csillagokat kezdek látni, amiket a NASA még fel sem fedezett. Azonnal felszisszenek. Nem vagyok finnyás, de ez… ez fájt. Tuti be fog dagadni reggelre.
- Basszus… – nyögöm. Hiába az igyekezet, ezzel nem jutok messze. - Szerintem jobb, ha itt maradok. Nálad a mobilod? Ha nincs, odaadom az enyémet. Lentebb talán már lesz térerő, és akkor hívhatsz autómentőt. – teszek egy javaslatot, kérdés Ville mit szól hozzá.

Ville csípőből leszavazza az ötletet, pedig én tök komolyan gondoltam. Megvártam volna, míg valaki jön, vagy visszamásztam volna a motorhoz. HÁHÁ! Persze! Olyan kurva sötét van, hogy már meg sem látnám a járgányt a susnyásban. Még eltévednék az erdőben. Nagy jövő várna rám.
- Jóóól van! Okééé, értettem!... – adom meg magam, úgysem tehetnék mást, Ville cefetül eltökélt. Úgy nézem, semmi esélyem ez ellen a drákói szigor ellen. - …Uram! – kapom a homlokomhoz a kezem, mint aki tiszteleg a felettesének. Persze úgysem látja, legfeljebb annyit, hogy hadonászok. Kurta nevetéssel zárom, aztán felsóhajtok.
Nem vagyok nehéz, de ki fog fáradni alattam.
Lehajolok, és kézbe veszem a lábam mellé ejtett csizmát. Óvatosan felhúzom. A zipzár felcsusszan, aztán felkelek a kőről. Indulásra készen ácsorgok előtte.
- Legközelebb vigyázz jobban, mivel poénkodsz. – duruzsolom vigyorogva. - Még az is megtörténik.
Ha Ville valóban komolyan gondolja, hogy a hátán visz, és felegyenesedik, én ügyeskedve fellépek/mászok arra a lapos sziklára, amin eddig ücsörögtem.
Ha Ville megfordul, előre nyúlok a vállai fölött, és összefonom a karjaimat az álla alatt, hogy megkapaszkodjak benne, míg felszökkenek a hátára. Nem bírom ki röhögcsélés nélkül. Ha minden igaz, ott vihogok a hajába a füle mellett. Igyekszem úgy rendezni a karjaimat, hogy a mellkasán pihenjenek, nem akarom megfojtani.
- Elbírsz? – faggatom a hátán csüngve.

- Akkor miben hiszel? – térek vissza a régebbi kérdésre még a kövön állva. Amúgyis meg akartam kérdezni.
Ville aztán élesen megkér, hogy várjak. Én meg mi mást is tehetnék? Óóó! A cigaretta. Felveszi, és visszatér, hogy pozicionálja magát előttem.
Amikor engedélyt ad, átkarolom a nyakát, és a hátára szökkenek. A térdeim közé zárom a derekát, erre érzem, hogy a kezei a hátsómon matatnak. Úgy igazgat, mintha csak párnákkal tenné. A fél szemöldököm feljebb vándorol a homlokomra.
Az elmulasztott vacsi pedzegetésére csak megforgatom a szemeimet. Ville furán dönög így cigivel a szájában, de értem mit magyaráz.
- Be fogom pótolni. Duplán. – naná! Ez aztán a komoly fenyegetés. Hirtelen beugrik valami.- Hé! Most jut eszembe! Van egy KitKat a zsebemben. Hogy mondjátok Ti? Have a break, have a KitKat? Majd beburkoljuk, ha kipurcansz, lovacskám. – döngöm Ville fülébe. Gunyorosan heherészek az arca mellett.
Méghogy más formában élvezné… Érdekesen pislogok oldalvást rá. Gyanús a srác.
- Valahogy sejtettem… – dünnyögöm tettetetten árnyas hangon.
Ville megint igazít rajtam egyet. Feltűnik, hogy a fenekem még mindig a markában.
- Öhm… máshol is van ám rajtam fogás. – célzok arra ártatlanul, hogy észrevettem mi zajlik hátul. Ez nem felhívás. Tessék máshol fogást találni!
Nem esik le; kétértelműre sikeredett a mondandóm. Én ehhez túl naiv vagyok, de az viszont felettébb mulattat, hogy Ville a koporsószöggel az ajkai közt szövegel. Az meg csak ééég… Világos mi az ábra. Ha engem tart, nem tud normálisan füstölögni. Ideje besegíteni.
- Várj. Ne tojj be! – kuncogok kárörvendőn, mire a fölül lévő kezemmel Ville arcához nyúlok. Direkt nem részletezem mit akarok, hadd találgasson.
Az ujjaim óvatosan kitapintják mi merre. Felszaladnak az állkapcsa élén. Onnan már csak centiket siklanak, és megvan a cigi. Arra ügyelek, hogy ne verjem ki a szájából. A mutató és a középső ujjaim közé csippentem a parázsló szálat. Ha Ville elereszti, kihúzom az ajkai közül és eltartom a képéből.
Fülelek, hogy kifújja-e a füstöt, majd visszaadom neki.
Nem tudom, mennyire célzok jól. Remélem nem az orrába tömöm épp a szűrőt.

- Naná, hogy élvezem! Nem sok lány mondhatja el magáról, hogy meglovagolta a nagy Ville Wallow-t. - elfordulok az ellenkező irányba. Nem akarok belenyeríteni Ville fülébe, úgyhogy megzabolázom a nevetésem, és csak kuncogás lesz belőle.
Ekkor kapcsolok milyen hülyeségeket beszélek.
- Mármint hátiban. Kizárólag. – pontosítok valami idétlen vigyorral a képemen.
Erre a fenekemnél fogva feljebb lök a hátán. Én meg lejjebb, a mellkasán fonom össze a kezeimet. Úgy csüngök Ville-n, mint valami kismajom, vagy batyu.
Óh, tudom én azt, hogy örömmel körbetapizna. Nem mond újat a nők aranytorkú bálványa. És hát igen… Vagy elaludnék, vagy kómába esnék. Nem tudom melyik kínosabb egy férfira nézve.
- Dinka. – dünnyögöm még mindig vigyorogva. A válla fölött kukkolok, igaz, a sötéten kívül szart sem látok.
Na, jah. Valahogy világos; a füstöt nem tudja kipislogni. Merő jószándékból tenyerelek az arcába.
Megvan az orra. Asszem az az.
- Hoppá… Bocsi.
Aztán kitapintom a száját. Nem, nem mászok bele. Ééés ott a cigaretta. Győzelem!
- Ez majdnem olyan, mint az a játék. Tudod... Amikor áll mögötted valaki, és te nem használhatod a saját kezeidet. Ő mutogat helyetted, amíg te elmeséled hogyan kell például… – egy röpke másodpercig gondolkodom, végül rávágom. - …muffint sütni.
Ezt azért meghallgatnám/nézném. Ville és a muffin készítés... Egyébként tipikus, hogy a kaján meg az édességen jár az eszem.
Vissza kéne adnom a cigarettát Ville-nek, miután kifújta a füstöt.
Szerintem csücsörít érte, vagy tátja a száját, mert mintha igyekezne rákapni. Én meg átmegyek szemétbe. Miért ne?
Az ujjaim között a szál, és csak úgy teszek, mintha visszaadnám. Az utolsó pillanatban mégis inkább elhúzom előle. Mézes madzag rulz. Gonosz banditamosoly terebélyesedik az arcomon, miközben vihogok.
- Kéne, mi?
Hallhatja milyen jól szórakozom. Igenis bejön, hogy szívathatom, de aztán visszatömöm a szájába. Telitalálat. Nem az orrába dugom fel, és a szemét sem égetem ki.
- Csak szólj, ha kell a kezem. – kapaszkodom meg benne tovább, miközben lefelé poroszkál velem.

- Na és? Mire jutottál? Marokba illőek? – dörmögöm gúnnyal átjárt hangon, ha már egyfolytában dobálgat és a tenyere szinte rágyógyult a hátsómra. Nem pucsítok. Eszembe sincs kitartani az égbe a seggem. Ha tudnám, hogy ilyen gondolatokon meditál…
Erre Ville fennakad a muffinon. Hatalmas sóhaj gyanánt hosszan fújom ki a levegőt a válla fölött.
Az ég szerelmére! Kajás vagyok! Mi máson járjon az eszem, mint azon, hogy sütögetek? Óh, tudom, neki máson jár…
Aztán folytatja. A szemöldököm feljebb ugrik.
- Ez még rímel is. – vigyorgok Ville nyakában csüngve. - Pisilnod kell?
Csak azért kérdezem, mert akkor álljunk meg, és dobjon egy sárgát. Felőlem nyugodtan. Addig persze lemásznék róla.
- Óóó! Hidd el, minden gond nélkül el tudnám mutogatni. Nem is sejted, de a kreativitásom határtalan. – duruzsolom sunyin. - Activity-ben verhetetlen vagyok. Hééé! Tényleg! Egyszer összeülhetnénk a srácokkal. Bepiálunk, hogy emeljük a hangulatot, aztán tolunk egy „Mondjam-vagy-mutassam?” játékot. Mit szólsz? – tök komolyan gondolom.
Én egész jól „eltevegelek” Ville hátán. Biztos leveszi.
A fenyegetésére, hogy eldob, röhögnöm kell. Csak érzéssel persze. Nem akarom, hogy megsüketüljön itt nekem. A rá való tekintettel nem eresztem ki teljesen a hangom. Fojtottan kuncogok. Tudom, hogy csak dumál, úgysem tenné meg. Főleg, mert a szájába tömöm a cigijét.
- Nnna. Most zsörtölődjél, szépfiú. Hehehe.
Már nincs nálam a cigi, így megigazgatom a kezeimet Ville mellkasán, hogy megfelelő fogást találjak mindkettőnk számára.
Ahh. Ahogy hallom, beindította a fantáziáját a szerény ajánlat.
Szóval el tudná képzelni…
Ville füléhez hajolok, az ábrázatomon vásott, ördögi mosoly trónol.
- Nekem is van… egy-két öltet a tarsolyomban, mire használhatnám a kezeimet… – búg az altom érzéki évődéssel közvetlenül bele a tincsei közé. - Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy befonjam a hajad.
Ez a bosszúm, amiért még mindig a fenekemet tapizza.

Felsóhajtok. A bandában a srácoknak nincs másuk, csak a nyers modoruk. Talán egy közös buli orvosolná a problémát, ami az érkezésem óta fennáll. Arra viszont mérget vennék, hogy nagyon különböző fogalmaink vannak a „buliról”.
- Akkor Birdie-vel. Ő vevő az effélékre. Még nem láttam betépve Activity-zni, de szerintem halálos lehet. Úgyis azzal nyaggat egyfolytában, hogy dobjunk össze valami partit. Mit szólsz?
Na. Ennyit arról, hogy a muffin sütésen jár az eszem. A buli és a fodrászkodás is belefér.
Jót vigyorgok Ville ellenvetésén.
- Ezt csak azért mondod, mert még nem próbáltad a parkettafonásos afro sérót Á la Octi. Nem viking, de menő lennél. – duruzsolom pimasz kifejezéssel az arcomon, amit ő nem láthat.
A következő pillanatban Ville tesz egy óvatlan lépést. Érzem magam alatt, ahogy megrándul, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Nyikorog a kavics a talpa alatt.
A káromkodása tiszta. Csak nem ejtette ki a cigit a szájából? Valószínű, hogy ez történt. Nem láttam.
- Ville, inkább tegyél le. Ennek így semmi értelme. A végén még te is összetöröd magad. – mondom ezt már tök komolyan. Hallhatja a hangomon, hogy nem viccelek. - Pihentetem a bokám kicsit, hátha helyre jön. Addig elszívsz egy cigit normálisan, aztán továbbmehetünk. Oké? – tudakolom ehhez a haditervhez mit szól.
Még fent csücsülök a hátán. Nem állok neki ficánkolni és ugrálni, hogy mielőbb letegyen. Türelmesen várok, mi lesz. Amíg válaszol, addig is körbe-körbe nézelődök Ville feje fölött. Sejtelmes, lágy, ezüstös csilingelést sodor magával az éjszakai szellő valahonnan. Mintha a fák közül jönne.
- Te is hallod ezt, Ville? Olyan, mint a... szélcsengő. Vagy csak a fülem cseng. - mondom, aztán be is fogom, hogy tovább hallgatózzak.
Eröltetem a szemeimet, minél többet ki akarok venni a körülöttünk terjengő sötétségből. Abban reménykedem, hogy meglátom a hang forrását. A tekintetemet megragadja egy pont.
- Nézd, ott! Valami csillog.
A karomat hirtelen nyújtom ki Ville arca mellett. Izgatottan topografálok az erdő felé. Remélem, hogy ő is látja az apró fényforrást.

- Jó, jó! Tudom milyen nektek egy buli. Varázspor töménytelen mennyiségben meg… éjszakai pillék. Nem vagyok hülye. – sóhajtok, vagy inkább fújok egyet. - De néha máshogy is ki lehet ám kapcsolódni.
Ha a srácok nem kaphatók a könnyedebb szórakozásra és épelméjű ökörködésre, legfeljebb megint ütközök Mickey-vel, ha társaságra vágyom. A legutóbb is remekül éreztük magunkat a Hard Rock Coffee-ban.
Ville betojik, hogy befonom a haját. Háhá! Félhet is, van mitől.
- Azt nem tudhatom, de ha meglátod magad olyan fejjel, mindig úgy akarsz majd járni. – röhögcsélek halkan.
Ville aztán megnyugtat, hogy még bírja a gyűrődést.
- Oké. – hagyom rá ennyivel. Bármikor letehetne, nem csinálnék belőle gondot. Ha csillagokat is látnék, összeszedném magam.
Ekkor kúszik a fülembe a halk csengőszó. Meg Ville poénja.
Kokózni???
- Én ugyan soha. – búgom somolyogva. Pokolian bizton állíthatom ezt. Azt meg, hogy Ő sem szívott, esküszöm menten bejegyzem a naptáramba. Piros betűvel.
De legalább Ville is hallja, amit én. Így már nem gondolom, hogy az agyamra ment a mai nap.
- Az hát. Egy csilingelő UFO… Vagy maga a Miklulás. Tudod… Az a „pukki”. – vigyorgok bele a fülébe. - Csekkoljuk le, hátha van nála valami a számodra, amit el lehet szívni, és nem cigi. Esetleg pár karton sör. Na? - igyekszem motiválni, hogy bemenjünk az erdőbe.

Tényleg. Karácsony! Most, hogy Ville mondja…
Szeretem a karácsonyt. Előtte napokban megyek haza, és csak januárban jövök vissza. Már alig várom azt a csodás két hetet Helsinkiben. Végre láthatom a nagynénémet és a régi haverokat. Szuper lesz!
Ville felveti, hogy maradjak itt az erdő szélén.
- Rendben. – bólintok, mire a kezei engednek, én meg lecsusszanok a hátáról. Óvatosan tesz le. A bokám veszettül szúrni kezd, ahogy földet érek. Össze is szorítom a fogaimat egy pillanatra, de valami olyat mond, amit nem állok meg gúnyolódás nélkül.
- És ha tényleg aaa… Mit is mondtál? Mi volt az a fura szó?... Jaaa! Szekercés(!) gyilkos? Mi lesz? Elénekled neki a Keep on pretending-et?
Nagyon remélem, hogy Ville nem botlik ilyen beteg alakokba. Nem hiányzik, hogy végigkergessen minket valami dilinyós láncfűrészes hegynek lefelé. Bár, ezzel a bokával ugyancsak csökkennek a túlélési esélyeim.
De ha valami jobbat talál… Sunyi vigyor kúszik az arcomra. …akkor ott marad bulizni a Pukkijával.
Persze, tudom én, hogy visszajön értem. Ám a gondolat, hogy Ville a Mikulással piál, füvezik meg kurvázik, megröhögtet.
Nagyon emlékezetet ez a szitu valamire. Épp csak kenyérdarabokat nem dobálunk.
- Figyelj, Jancsi. Juliska itt marad, és játszik a mobiljával, hogy halljad-lássad merrefelé kell visszajönni. – duruzsolom, és már húzom is elő a dzsekim oldalzsebéből a lapos ketyerét, hogy nekiálljak görgetni a telefonon lévő MP3-ak listáját. Van itt minden: Within Temptation, Lordi, Korn, Dragonforce, Slaves of Hell, és nem utolsó sorban Chaos Instinct.
Tényleg. Felkúrjam vele Ville agyát? Hehehe… Áh… Nem szemétkedek. Még itt hagy.

Aha. Elvágja a torkát.
- Szuper ötlet… Előttem a baltás, alattam meg a késes. – tök nyugodtan konstatálom a helyzetem, még egy nemtörődöm vállrándításra is futja. Kábé ennyire izgatna, ha Ville tényleg kinyírná. Úgyis egy elmebeteg sorozatgyilkosról beszélünk. Akkor meg?
Ville az erdővel szemez, aztán felém fordul. Hogy zizi lennék?
- Tudom, tudom. Neked csak az normális, aki szív. – döngöm édesen mosolyogva bele a sötétbe, remélhetőleg Ville-re, bár úgysem lát többet, mint én.
- Tényleg, Ville. Miket nem mondasz. Itt aztán kurva sokminden van, amivel játszhatnék. – döngi az altom kútmélyen, félelmetesen higgadtan, de rohadt cinikusan. Nekem sejtésem van arról, hogy neki meg tippjei vannak ez ügyben. Játszanék is, csak nem épp azzal, amire ő szavazna.
Ismét az erdőt kémleli, de még mielőtt beveszi magát a fák közé, még megkér, hogy ne tűnjek el. Hát ki vagyok én? Houdini?
Figyelem a fehéren derengő, már-már kísértetiesnek ható fényt. Egyre távolodik. Ide-oda mozog a levegőben. Olyan, mint valami kósza lidércfény. Ez lenne Ville meg a mobilja. Hallom, ahogy zörögnek körülötte a levelek és az ágak. A hangok egyre kevésbé jutnak ki az erdőből, ahogy beljebb hatol a sűrűjébe.
Aztán már nem látom, teljesen szem elől tévesztem. Egyedül maradok a néma úton, a csillagok alatt. Körülöttem bánatosan fújdogál a hideg szél. Az egész testsúlyommal az ép lábamra nehezedem, miközben bőszen pötyögök a mobilomon. Kell valami zene, valami megnyugtató, mert parázok, basszus. És már szól is az Over the Hills and Far Away Nightwish-éktől.
Kicsit beleköltök a magam szórakoztatására, mert Ville már jóideje távol van és még semmi mozgást nem észlelek.
- Over the hills and far away, Ville will return one day! – dúdolgatok az orrom alatt.
Aztán felkapom a tekintetemet a világító kijelzőről, mert mintha a baritonját hallottam volna. Elnémítom a zenét. Lehet, csak hallucináltam itt nagy szomorú magányomban. Fülelek. Semmi. Valami baja eshetett? Pár másodpercig filózok, hogy mi legyen. Menni, vagy nem menni? Az itt a kérdés. És ha gáz van? Ha elkapta a szekercés? Vagy beleesett egy gödörbe? Nem tudhatjuk.
Basszus. Unatkozom is, meg még sötét is van. Na, nem mintha odabent sütne a nap, deee… a parancs ellenére meghozom a döntést, és elindulok a fák felé. Meg akarom keresni Ville-t.
A bokám sajog, a szemeim előtt meg színes tűzijáték parádézik minden mozdulatra.
- Sunshine! – első lépés.
- Lollipop! – teszem meg a másodikat.
A jó életbe!!!
- Roses!
Nem bolondultam meg, de amíg elszórakoztatom magam, addig sem a fájdalomra figyelek. Lövésem sincs milyen messze lehet Ville, de mire megtalálom, tuti kifogyok az anyázásnak szánt stílusos szavakból.
Egyik kezemben a ketyere pilácsol, a másikkal meg igyekszem félrehajtogatni a képembe csapkodó ágakat. Lassan haladok, de azért már jócskán sikerült beverekednem magam a susnyába.
Megállok. A telefonom fénypászmáját körbehordozom. Semmi élet. Bebatyna, ha eltévedtem. Ez csak futólag suhan át a fejemben. Gyorsan el is hessegetem a kósza gondolatot.
- Jancsi, vétel! – kezdek megint szövegelésbe azzal a reménnyel, hátha fogja az adást. - Itt Juliska. Helyzetjelentést kérek!
Váratlanul zörej és csörtetés üti meg a fülem. A hátam mögül érkezik a neszezés. Bicegve, de megfordulok. Látom a felém közeledő fényt. Biztos nem a villamos jár erre.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy Ville felbukkan.
- Hála az égnek. Már azt hittem leültél sakkozni Freddy Krueger-rel.
Óh! Szóval talált valamit? Várakozással telve meredek szembe vele, hogy folytassa, de nem teszi. Értetlenül pislogok rá a telefonok tompa fényében.
- El is mondod mi az? Vagy találjam ki?

Majdnem félúton ütközünk. Erre tanárbácsisan leteremt, és megvádol azzal, hogy vacsinak valót gyűjtögetek. Nem is rossz ötlet, a gond csak az, hogy nem vagyok gombaszakértő. Másnap felváltva fhosnánk az fix.
Nem szólok vissza Villenek, meghagyom abban az áldott tudatban, hogy megszeppentem és magamba szálltam. Sok időt amúgy sem hagy dumálni, mert nyomban elkapja a kezem, és maga után von. A lendület elsodor.
- Basszus… – nyögöm, ahogy kénytelen vagyok teljesen rálépni a kibicsaklott lábamra. De Ville is kapcsol. Megtorpan még mielőtt lefuttatná velem a teljes távot.
Mit talált, hogy így be van tőle zsongva?
Olyan katonásan ossza az ukázt meg a paramétereket, hogy kezdem magam a különleges erők kiképzésén érezni.
- Jól van. – sóhajtok. De ez a sóhaj inkább szól annak, hogy már megint gyengeelméjűnek néz, és úgy rág mindent a számba. Tőmondatokban.
Ha az ölébe akar venni, felőlem. Ám azt is kivárhatja, míg odabicegek ahova kell. Bár érdekelne, mit fedezett fel.
- Csak nem egy lezuhant csészealjra bukkantál? – kérdezem somolyogva. Még ez is lehet. Ville annyira titkolózik.

- Egy ház?
Megnyúlik az arcom. Hallottam, hogy az, csak meglepett. Tűz és fa? Te, Ville, ugye nem nyírtad ki a lakókat? Na, erre kíváncsi vagyok.
- Csak nem mézeskalácsból? – vigyorodom el ahelyett, hogy az előző abszurd gondolatnak hangot adjak.
Már mondtam, hogy jól van, az indulásra, meg Ville ajánlatára, hogy ölbe vesz, de akkor megteszem mégegyszer. Lehet fárad. Nem csoda. Kitett magáért.
- Oké, mehetünk. – bólintok a telefonjaink keresztfényében. Ő erre elrakja a sajátját.
Ha lehajol, hogy a térdhajlataim alá nyúljon, a jobb karomat a nyaka köré fonom.  Szó nélkül viselem a machinációt, s pillanatok alatt a karjaiban találom magam. Meg sem mukkanok, csak előre meredek. Szabad kezemben ott világít a mobil. Kitartom, a fényét igyekszem az ösvényre irányítani.
Ha Ville elindul, nem is figyelem mennyi ideig visz.
Amint kiérünk a fák közül, és megpillantom a vadászlakot, nevetésben török ki. A hangom végigszáll a környéken. Tényleg itt áll egy ház, ráadásul elhagyatott.
- Nahát! Tessék! Kérj, és megadatik. Itt a faházad. Vagy mondjam inkább; akit a Nagykutya meg akar büntetni, annak teljesíti a kívánságát? – tréfálkozom Ville-vel, elvégre tisztáztuk, hogy nem hisz Istenben. A felhőkön trónoló, szeszélyes öregúrban én sem, de valami egészen másban igen.
- Ezek után mondd azt, hogy nem valósul meg, amiről beszélsz. Szerinted hány kívánság dukál egy napra? – folytatom a viccelődést. - Ha 3, mint a mesékben, akkor neked 2 már megvolt. Jobb lesz, ha vigyázol az utolsóval. Még az is bejön. – magyarázom okosdin somolyogva, miközben Ville arcára emelem a tekintetem.

- Méghogy mázli. – kuncogok. - Ez jóval túlmutat a szimpla mázlifaktoron. Gondolj csak bele, Ville. Mikor a tóban úszkáltunk, kívántál egy faházat a hegy tetejére. Erre lerobbant a motor, és én elintéztem a bokám. Aztán Te is pont ott dobtad majdnem el magad, ahonnan észrevehettük a szélcsengőt. És voilá! Itt a hegyi kecód. Ahogy kérted. Nem furcsa? Csak azt ne mondd, hogy „véletlen”. Ebben az egészben értelem van. Valamiféle... rendezőelv. És kreativitás. – magyarázok élénken. Nagy szemekkel pislogok fel Ville-re az öléből, mire megjelenik egy vigyor az arcán.
- Miért? Olyan nagyot kívánnál? – kérdezem egy banditamosollyal az ajkaimon.
Pár fok lépcső vezet a verandára. Ville megteszi velem, és odafönt letesz a lábaimra.
- Kösz! - búgom hálásan.
A megvetemedett deszkák halkan nyekeregnek alattunk.
Szétnézek. Hm… Valami furcsa. A tekintetem visszafordul Ville-re.
- Te nyitottad ki az ajtót? – szökik feljebb a fél szemöldököm. Gyanítom, Ő tette. Azt kizártnak tartom, hogy így hagyták.
Ville megböki a szélcsengő fénylő üvegdarabkáit. A fémrudacskákhoz ütődve ismét énekelni kezdenek.
A faház közel teljesen elhagyatottnak tűnik. Egészen addig vagyok ebben a hitben, míg Ville udvariasan előre nem terel. Nem sietek. Már csak a bokám miatt sem. Bekukkantok a küszöb lőtt ácsorogva. Bevilágítok a telefonommal. A halvány, rövid fénycsóva körbesöpör a kis helyiségen. Belépek. A csizmáim halkan kopognak a fapadlón. Ha nem is élnek itt, valaki határozottan meg-meglátogatja ezt a helyet. Valamiféle vadászlak ez.
A szerény hajlék bútorzata is egyszerű. De elmondható, hogy tisztántartották. Baloldalt a kis ablak alatt egy egyszemélyes ágy fekszik, Mintha állatbőrrel, vagy szőrmével lenne leterítve. A szemközti falba egy kisebb kőkandallót telepítettek, mellé felaprított fát halmoztak rendezett kupacba. A helyiség közepén egy asztalka kapott helyet két faszékkel.
- Egész barátságos. – döngöm, és megcélzom a kandallót. Bicegve sétálok oda, majd lassan leguggolok előtte.
Remélem Ville becsukja mögöttünk az ajtót.
A kandalló peremén egy fekete papírdobozkában gyújtókockák lapulnak. Azonnal kiszúrtam. A telefonomat a köre fektetem, a kezem ügyébe, hogy világítson, amíg ügyködök. A csomagolás zörög, míg kibontom és kiveszek belőle két kis fehér kockát. A kandalló bekészítésével nincs gondom, már elve be volt pakolva a fa. Csak a gyújtókockát kellett közéjük tolnom.
- Ezt nézd! – fordulok arra, amerre Ville van. - Még gázgyújtó is van! – felkapom a kőperemről, majd örömittasan felmutatom. A csövét aztán bedugom a fa alá, hogy elérje a gyújtóanyagot és a keresztbe rakott gyújtóst. Aprót kattan az ujjam alatt. A lángocska felcsap, és azonnal bekebelezi a gyúlékony spirituszkockát. Rövid időn belül a kandallóban komótosan ropog a tűz.
A telefonomat közben kikapcsolom és a dzsekim zsebébe süllyesztem.
A lángok barátságos meleget árasztanak a táncukkal. De én tudom, hogy alattomosak, álszentek. Csak bámulom őket, miközben leülök eléjük. Egészen belefeledkezem a látványukba. Fogalmam sincs Ville mit csinál.