- Ne vegye sértésnek, de az ízelítő alapján, amit lerendezett a folyosón... nem lehet egy seggén megülős fickó, és az a lány párszor már kihúzhatta a slamasztikából. Most viszonozhatja neki... Ő biztosan megtenné magáért. Nem igaz? - Ms. Hobbs egyenesen Ville hidegzöld szemeibe néz, ajkai mosolyra görbülnek. - Szerintem egészen normális kis csaj….. Ne mondjon le róla. Nincs annál rosszabb.
Miután sorra ellátja a sérüléseket, felkel a székéről, és odairányítja Ville kézfeje föléa röntgengép detektorát.
- Egyenesítse ki az ujjait, amennyire tudja, és a kezét ne mozdítsa el a lapról. – adja az instrukciókat, miközben szemével a monitort pásztázza. Pillanatok alatt elkészül a felvétel, aztán átlöki a gép fejét Ville másik keze fölé.
A nővér észreveszi, hogy a páciens ezalatt a porcikáiban kellemetlenkedő fájdalmak miatt nyugtalanul mocorog.
- Csak nyugi. A bokájára is mindjárt sort kerítek. Ahogy elnézem, azt megúszta egy kisebb rándulással… Előbb lerendezem a kezét……. A kézközép tele van zúzódásokkal, az ujjízületeknél vágott sebek keletkeztek, és az első két bütyke a jobbján rendesen megzúzódott, de nincs törött csontja. – magyarázza a monitort vizsgálva, aztán félrelöki a gépet. A szekrényhez megy, hogy magához vegye belőle a kötszert.
Leül vissza a székére Ville-hez, és rutinos, könnyed kézmozdulatokkal folytatta a munkáját, közben sem hagyta abba a beszédet.
- A kórháznak vannak vendégszobái. Itt maradhat éjszakára, ha gondolja. És ha ne adj isten megint önpusztításhoz kapna kedvet, helyben azonnal el tudjuk látni. Viszont nem ajánlom, hogy az összes automatát kinyírja. Mert ha nem jutok hozzá a napi kávéadagomhoz… kurvára morcos leszek, és az nem jó magának. – a Ville-re kerülő kötés egy fehér bokszkesztyűre kezd hasonlítani.
- Nem akarja, hogy hazaküldjem a menedzserét? Megmondhatom neki, hogy bekómált a nyugtatótól… Magára is ráfér a pihenés és a nyugalom. – néz fel Ms. Hobbs várakozón Ville szemeibe.

- Maga meg helyettem is kussol. – somolyog az ápolónő, és lök egyet magán, hogy egy rövid gördüléssel Ville lábánál teremjen székestül.
Először lehúzza a lábáról a vászoncsukát, aztán már a kezei közé is kapta a sérült bokát. Felpillant Ville-re, hogy lássa, ha a mozdulatba beletorzul az arca.
- Nagyfiiú, szóljon, ha fáj. – döngi, és finom nyomásokkal végigtapogatja a leharcolt porcika minden egyes centiméterét.
Ha Ville felszisszen, ha nem…
- Erre hideg vizes borogatást írok fel. Pár nap, és rendbe jön… amennyiben nem játszik megint kick-box bajnokot. – ezzel lehajol, és felveszi a cipőt, hogy óvatosan visszabújtassa bele a férfi lábát.
- Jól van, – sóhajt Ms. Hobbs, aztán fel is áll a helyéről - …én elhajtom azt a bazári majmot, de jön nekem egy kávéval. – kacsint Ville-re, de a mutatóujja hegye már szegeződik is a székben fekvő zenészre. - Maradjon nyugton azon a piliszka seggén, míg vissza nem jövök. – ennyi. Az ajtóhoz sétál, amit aztán becsuk maga mögött.
A folyosón kapásból a beszólongatós fickót keresi. Alig látja meg, máris viszketni kezd a tenyere. Mégis leküzdi a késztetést, és pofáncsapás helyett csak egy bájos mosollyal rukkol elő.
- Helló. – nyújtja a jobbját. - Latifa Hobbs vagyok, főnővér. Az atyaúristen ezen az osztályon, ha így jobban tetszik. – ezt kizárólag azért közli csípőből, hogy tisztázza az erőviszonyokat. Grid ha elfogadja a kézfogást, kemény, határozott szorításhoz lesz szerencséje.
- A sráca rendesen szétzúzta az öklét, de törés nincs. A bokája megrándult, de az is rendbe jön egy-két napon belül, ha nem erőlteti meg... Mivel erős fájdalmai voltak, kénytelen voltam fájdalomcsillapítót adni neki, most pedig úgy alszik, mint egy mélykómás. Amilyen állapotban van, reggelig kizárt, hogy felébredjen. Majd átszállítjuk az egyik vendégszobába, ne aggódjon miatta. – magyarázza a fekete nő, ahogy a munkája "megköveteli".

Nincs itt semmiféle idegösszeomlás, te ünneplőbe öltöztetett gyökér. Az mekkora címlapsztori lesz, ha a fejedre ülök! – Ms. Hobbs fülét bőven megütik a telefonáló férfi szavai, és bizony az arcába tudna lépni, amiért mások nyomorából is képes pénzt csiholni.
A nő mellesleg már rég eldöntötte, hogy rühellni fogja a fickót, mert szerinte nem ember az ilyen, mégis bájosan mosolyogva közelíti meg. Gyakorlat teszi a mestert…
Hogy fájdalomcsillapító? Még szép!
- Nézze, Mr. Cain, nem most jöttem le a falvédőről… Napi szinten több zűrös alakkal van dolgom, mint magának egész életében. Tudom mi a dörgés, oké? Jobbnak láttam beadni neki, annak ellenére, hogy a srác már gondoskodott róla… – célozgat. Ddirekt nem szellőzteti meg a Dé betűs szót. Latifa roppant diszkrét az ápoltjai magánügyeivel. Pláne a folyosón mások előtt. Senkinek semmi köze az egészhez.
- Nem lesz baja tőle, csak alszik. - olyan természetesen adja elő a fedősztorit, hogy még egy hivatásos színész is megirigyelné az oscar-t érdemlő alakítást.
Hogy azt mondja megmarad-e? Meghogy Gond? Miféle gond? Miről beszélünk?
- Igen, azt. – bólint Ms. Hobbs, aztán ahogy a menedzserúr bemelegedik és osztani kezdi az ukázt, a nővér szemöldökei felszaladnak a homlokára, barna szemei meglepetten kerekednek el.
- Nananana, ácsi! – pörgeti fel a nyelvét a temperamentuma azonnal - EZ ITT – rajzol köröket mindkét felemelt mutatóujjával, jelezve a körülötte lévő világot – hogy világosan értsen, egy kórház, és nem a McDondald’s. Itt nem rendelgetünk, vili? Mondja, hol látja rajtam a „Testőr és babysitter egyszemélyben” feliratot??? Hm??? Aranyom, eddig a fülén ült? Már mondtam, főnővér vagyok. Hiszi vagy sem, a feladatom nem az, hogy zakkant kiscserkészeket pesztráljak. Úgyhogy nem, NEM értettük meg egymást, mert maga teljesen máshol él. – a fekete nő hangja drákói szigororral zeng,  a pillantása pedig egyenesen keresztüldöfi a fickót.

Ms. Hobbs-ból kibukik a röhögés; „A csürhének a vére kell…”
- Miért, magának nem? – kérdez vissza nyers gúnnyal, miközben töretlenül tartja a szemkontaktust. Nem ez a fazon fogja megfélemlíteni, ráadásul nem a saját játszóterén.
- Tudja… Inkább az olyanoktól kell biztonságban tartani, mint maga. – vágja oda szemrebbenés nélkül.
A fekete nő hagyja, hadd nyáladdzon a fickó, de aztán kitör belőle az anyatigris. Leplezetlenül grimaszol, és élénken artikulál, ahogy hevesen megválaszolja, amit meg kell. Nem rejti véka alá a véleményét.
- Naná, hogy minden szemetet megírnak! Mert az olyan szarcsimbókokba, mint maga, szikrányi valódi együttérzés sem szorult. Ne adja nekem itt az ultrajófej úrigyereket, aki húúú de aggódik. A drága öltönye alatt akkor is csak egy pénzéhes, számító dög, aki még a saját anyját is cápák közé lökné, ha azzal kaszálhatna, akár egy tetves dollárt. Mellesleg… Intézze a dolgait. Pont leszarom mit csinál. Engem kizárólag az a srác érdekel odabent. És ha most megbocsát… – Ms. Hobbs láthatóan készül otthagyni a menedzsert.

A nő elfordul a menedzsertől. Hallja még az üzenetet, de nem szól vissza.
Gyorsan visszatér a röntgenszobába, ahol Ville-t magára hagyta.
- Minden elismerésem a magáé, amiért még nem nyírta ki a menedzserét. – döngi, amint becsukja magam mögött az ajtót. - Az a nagyravágyó rétipocok lelépett. Megnyugodhat, tiszta a levegő.
Ha a zenész netalántán még mindig a gyógyszeresszekrényt fixírozná…
- Nem volt elég mára? Arról sürgősen levegye a szemét! – Ms. Hobbs azonnal keményen rápirít. Amennyiben persze Ville még nem csapott le a kiszemelt cuccra.
- Mellesleg hogy van? Átkísérem a vendégszobákhoz, ha tud járni. Biztos, hogy nem akar legalább egy mankót? Az mégsem olyan vérciki egy rocker fenegyereknek, mint a kerekesszék.

„Nem kell mankó.”
- Rendben! Ahogy gondolja. – fogadja el Ms. Hobbs a döntést, és ezzel megindul ismét kifelé. - Jöjjön, keresünk egy szabad szobát.
A nővér végigkíséri Ville-t a folyosón. Nem szól hozzá csak akkor, miután megérkeznek, és belök egy ajtót. Egyszer, kis helyiségbe nyílik. A falai élénk almazöldre vannak mázolva. Egy ágy, éjjeliszekrény, és mosdó található benne.
Latifa belép, és azonnal az ablakra rántja sötétítő függönyt.
- Pihenjen. – döngi kurtán, aztán készül távozni. De amint odalép Ville mellé, felé fordul, és a zenész orra elé tartja a tenyerét.
- Ide a morfiummal…………….. Azt hitte nem veszem észre? A középső nevem Sasszem, aranyom…. Na gyerünk. Ide vele. – szól rá erélyesen.
És ha Ville tiltakozna, vagy teljes tagadásba kezdene… Latifa nem hagyja magát egykönnyen, nem abból a fából faragták.
- Nem érdekel mit csinál a kórházon kívül. De amíg itt van… – erőteljes utalás, hogy viselkedni kell.
Amíg áll ez a kórház, és amíg Ms. Hobbs itt dolgozik, rend lesz.

- Ja… Nem tudja… – döngi Latifa, miközben gyanakodva szuggerálja Ville-t. - A helyében én se tudnám.
Latifa érdeklődve hallgatja az előadást. A zenész most minden bizonnyal azt hiszi, hogy fogás talált a nőn.
Kisfiam, ha tudnád, hogy a motozás és a ruházatátvizsgálás két külön dolog…
- Közben se felejtse, hogy szóbeli hozzájárulást adott egy motozáshoz… – a nővér hangja baljósan búg. - És köszönje meg, hogy megmentem még egy baromságtól. – mondja ezt olyan gúnyosan mosolyogva, hogy már ijesztő.
- Akarom hát! Még szép! – hagyja rá a fickóra, mire két fehér kesztyűt ránt elő a köpenye zsebéből. Ahogy felhúzza őket, csattog a gumi a csuklóján. Szemrebbenés nélkül készül neki a hátsó testüregvizsgálathoz.
Játszhatjuk ezt így is.
- Megfordul, gatyát letol, és felfekszik az ágyra. Gyerünk! Nem érek rá egész este magával szórakozni. - Motozás kell öcsibogyó? Jobban jársz, ha magadtól kiköhögöd a cuccot.

- Kap még egy esélyt, hogy önként odaadja.
Latifa nem nyúl a fickóhoz, ő csak a szert akarja, nem zaklatni.
- Tudja, minden okom és jogom megvan egy teljes körű testüreg-átvizsgáláshoz; drogot lopott egy kórházban… Ezt arra az esetre mondom, ha eszébe jutna fenyegetőzni. Ha igényli, és hogy hivatalosan járjunk el, behívhatom az egyik biztonságiőrt is, hogy azonos nemű valaki motozza meg. Viszont ha ő találja meg magánál a morfiumot, az tovább bonyolítja a dolgokat.
Ms. Hobbs vár, hogy Ville esze megjöjjön. Reméli így történik.
- Ne akarja visszarángatni a menedzserét egy újabb botrány miatt. Egyszer már lekoptattam, most ő is nyugton van a valagán. – tartja a szemkontaktust, és az sem ijeszti meg, hogy a colos férfi ott tornyosul fölötte.
- Többet nem mondom. Kérem! – Latifa tenyere nyitva, ujjai jelezve intenek.

- Köszönöm! – mosolyodik el győzedelmesen Latifa a tenyerében landoló üvegcse láttán. Az iménti szigorú hangja hirtelen színt vált, szabályosan jókedvűvé válik. - Tudja mit, bogárka? Ezt alaposan beszopta. Bevallom, nem voltam benne biztos, hogy magánál van, de egy próbát megért. A „Nem tudom miről beszél” varázsmondatnál lett csak igazán gyanús. A bűnösök mindig ezt a sablondumát nyomatják, és el is csúsznak rajta. Még a filmekben is. – kacsint Ville-re szemtelen elégedettséggel.
- Ne utáljon. Csak a munkámat végzem. – magyaráz, és mielőtt végleg távozna a szobából, olyan kedélyesen köszön oda, mintha mi sem történt volna az imént. Itt végzett. Egyelőre.
- Jó éjt! – ezzel az ajtót becsukja maga után, és Ville egyedül marad.

Erőtlenül réveteg pillantással méricskélem a körülöttem lévő világot. Fehér árnyak mocorognak mellettem, amikor egy újabb, fekete alak bukkan fel az ágyammal szemben, annak végében. Akárki is az, megtört tekintete olyan átható, hogy még a szememen derengő homály alól is látom. Beleborzongok.
Fogalmam sincs ki ő, és miért van itt. Miért néz ilyen rémülten?
- A vőlegénye jött meglátogatni, Ms. Soininen. – mosolyog fölöttem Mrs. Lane a szőke tincsei közül.
A vőlegényem? – csak meredek rá. A látvány lassan kezd csak tisztulni, de legalább tisztul.
Azt mondják nagyot aludtam. Én mégis szörnyen bágyadtnak érzem magam.
Ó, mennyire gyűlölöm ezt a tehetetlen állapotot. Tátongó, üres elmével bélelt, megnyomorított testemet csak koloncnak érezem… Annak viszont nagyon örülök, hogy nem vagyok egyedül, de veszettül nyugtalanít a férfi idegensége. Miért nem emlékszem senkire, és semmire?
Kétségbeesetten bámulom őt… Próbálkozom, de csak üres filmkockák pörögnek az elmémben.
Azt mondják balesetem volt… De most nem tudom mi fáj jobban;  a tudatlanság, vagy a sérüléseim.
- Mikä on... nimesi...? – nyögöm reszelős hangon, száraz torokkal. Az ismeretlen férfiúi arcra tapad a tekintetem. Mindegy ki válaszol, csak válaszoljanak.
Senki...
Arra már rájöttem, hogy finnül, ami állításuk szerint az anyanyelvem, nem értenek, és nehezen leesik, hogy megint az a nyelv jött a számra először.
- Hogy... hívják?........ Valaki... mondjon már... valamit. Kérem...! - nyökögöm már angolul.
Az ápolónő, Ville-ra kapja kérdő tekintetét. Várja, hogy ő mondja meg a nevét.