Dominic kint strázsál az ajtón túl. De mielőtt felvette volna a hagyományos pózt odakint, még belesett hozzám, hogy egy rövid kibeszélő show-t tartsunk és jót röhögjünk a lebukásunkon. Szóval igen emelkedett hangulatban hagyott magamra.
Az öltözéssel veszkődöm, bár beígértek nekem egy ápolónőt, aki ebben segédkezik majd. Fél kézzel elég nyomorultul megy, bár a nadrágomat még csak-csak felcimbálom magamra, de a felsőm! Az egy istentelen kihívás, hiszen nyakig gipszben vagyok.
Körülbelül ekkor érhet Ville a szoba elé, mintha az ő baritonját hallanám döngeni. Gyorsabban ráncigálom a farmert fel a seggemre, mert nem akarnám, hogy így lásson, amikor rám nyit. Tudom, tudom, elvileg ő csinált föl, és látott már mindent belőlem, de azért most ez tök más. Nulláról kezdjük. Egy pasi, akit nem ismerek.
Ahogy ugrándozást imitálok, és veszkődöm a ruházatommal, nem csak hogy rendesen megszédülök, de rá is borulok az ágyra. Próbálok az adottságaimhoz mérten fürgén feltápászkodni. Elég esetlen minden mozdulatom, nyögdécselek össze vissza a fájdalomtól, mert nincs olyan porcikám, ami díjazná a műveletet.
Kibaszott kerekesszék ott virít, gúnyosan vigyorog rám az ágyam mellől, de nekem abba nagyon nem akaródzik beleülnöm, meg a kórházi szerkó sem fekszik. Plédekkel bebagyulálva meg minden ilyen lehangoló szarság, borzadály! Nem méltó hozzám! Viszont… rohadtul úgy fest, hogy egyedül nem megy… és ezt el kell fogadnom.
Reménytelenül visszadöglök hason az ágyra, a meztelen talpaim a földön, támasztom magam, és csak annyira futja az erőmből, hogy lélegezzek.
- Azt a kurva… – nyögöm megsemmisülve az alám gyűrt takaróhalomba. Túl szép lenne, ha a saját lábaimon hagyhatnám el a kórházat.
Ha bárki benyit, seggel égnek, félig letolt gatyában talál, miközben lelógok az ágyról. Arra gyűjtök erőt, hogy visszamásszak, mint egy idióta.

Eközben odakint:
- Szevasz. Dominic Yates. Testőr. – feleli katonás tömörséggel a bűntársam, mikor Ville a kiléte felől tudakozódik. Egyúttal a jobbját is nyújtja.