Hogy beszélne Ville-vel?
- Kösz, aranyos vagy. De nem szükséges. – felelem mosolyogva. - Nem szeretném, hogy támadásnak vagy kényszernek érezze, és később ebből adódjanak ellentétek a bandában. Majd eldönti mit akar. – főleg, ha senkire sem hallgat Zsé szerint.
Képes voltam hatni rá? Ezen újfent elvigyorodom.
- Nem tudom hogyan csináltam, csak azt tudom, hogy mostani fejjel mit tennék; tiszteletben tartom Ville szabadságát, és nem skatulyázom be. – úgy érzem, ez a leghelyesebb, amit jelen helyzetben tehetek. Nem is kívánok másként cselekedni.
- Nem fogom megnehezíteni az életét. – fűzöm hozzá halkan.
Magamból indulok ki. Fordított esetben én sem tűrném el, ha valaki rám akaszkodna és meg akarná mondani mit tegyek, mi a legjobb és mi helyes. Mintha bárkinek lenne róla fogalma. Vagy bármi köze hozzá.
Csendesen vigyorgom az orrom alatt.
- Ha te mondod. – dünnyögöm. - A jelek szerint jóóó mélyen lehetek.
A következő pillanatban egy szőke nővér lép be az ajtón. Őt már láttam. Mosolyogva köszön oda Philipe-nek, majd ott terem az infúziós állványnál. Rutinosan készíti elő a fecskendőt és benne a menetrendszerű fájdalomcsillapítót. Már ideje volt. Kezdett megint kalapálni az agyam és sajogni az összes porcikám.
- Látom sokkal jobban érzi már magát. Ennek örülök. – mondja kedvesen, és belenyomja a gyógyszert az áttetsző csőbe.
- Igen… Köszönöm. – bólintok kissé kábán.
Ahogy az ápolónő jött, olyan fürgén is távozik.

Épp idejében kapom a megjáró fájdalomcsillapító fejadagomat. A csontjaim már kezdtek lázadozni, és nem valami kellemes érzés.
Az ápolónő szavaira Philipe indulni készül. A mondókájára csak mosolyogva bólintok, mi mást tehetnék itt, minthogy pihenek.
- Köszi, hogy beugrottál! – döngöm hálás kifejezéssel a tekintetemben.
Tudomásul veszem, hogy még meglátogat. Jól esik az ígérete.
- Szia! – búcsúzom el tőle végül, miközben kifelé tart a szobából.
Nem telik el sok idő, és a gyógyszer hamarosan hatni kezd. Egészen elpilledek, majd teljesen elnyom az álom.
Csak órák múlva ébredek fel ismét.
A nap zavartalanul telik, több látogató nem vizitelt meg. Csak a doki, és a nővérek, de ők aztán rendszeresen. Javasolták, hogy akár az ágyammal szemben, a falra felszerelt TV-t is nézhetem, de az agyam még javában zsong és néha úgy érzem, szét akar esni a koponyám. Bőven elég az az inger, ami ér, a villódzó képek és a vinnyogó hangok, szüntelen duruzsolás kicsit sem hiányzik. Kellemes a csönd.
Egy újabb nap múlt el…
Reggel, ébredés után kissé megrémültem a plüssfigura sokaságban. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, de aztán leesett, hogy nem egy játékboltba zártak be éjszakára. Ez a rengeteg rám szegeződő merev szempár eléggé zavar. Mindenhonnan, még a legtávolibb sarokból is bámul valaki, vagy valami. Paranoid kényszerképzetem támad tőlük, komolyan.
Mickey hatalmas medvéjével semmi bajom. Vele aludtam, jól eltakart a többiek elől.

Az első infó, amit az arcomba toltak miután észhez tértem, hogy híres énekes vagyok. Egy rock sztár. Hogy az újságok velem vannak tele? Könyörgöm… Annak is híre megy, ha fingok egyet. Nem ám a balesetnek.
Sejtem mi a stájsz a média berkeiben. Nem mintha tartanék tőle, elvégre ez is elmúlik egyszer. Mint minden más. Reményeim szerint csak pár nap, és lecseng az újdonság varázsa.
Nagyon elvágyom már, ki ebből az ágyból, mert tiszta kórház szagom van. Na ez marhára zavar. Ez a lekötözött, tehetetlen állapot. Kijutni innen, az lehet ám a feeling! Fel akarom fedezni az életet. Az életem.
Kopogtatásra kapom fel a tekintetemet. Az ajtóra pillantok, amin egy sztárügyvédnek álcázott, ismeretlen fickó lép be. Az öltönyből kiindulva sejtem, hogy tuti nem a bandában penget. Ő lesz a menedzser, akit Zsé Gridként emleget. Akivel szerinte - vagyis csak sugallta - jobb vigyáznom. Mégis… Mennyi látogatóm van!
- Üdv… Öh… vagy szia... – tudom is én hogyan szoktunk köszönni egymásnak, de biztosan közvetlenebb formában.
- Élek és virulok. Kösz.... Grid. Igaz? - csakhogy véletlenül se trafáljak mellé.
Dominic nevének hallatán elvigyorodom. Bírom azt a srácot, jó fej. És nem mellesleg jóképű, igazi Adonisz. Már a puszta tudat serkentőleg hat a gyógyulásomra, hogy kint őrködik a folyosón az ajtóm előtt.
- Így is volt, de ezek a szőrmókok osztódással szaporodnak. A kórház bejáratát is eltorlaszolták. Mutatta a TV. – magyarázom, miközben figyelem, ahogy Grid félredobja az egyik plüsst. Már kihalt benne a belső gyerek, én meg valahogy nem érzem rosszul magam a maciinvázió miatt. A balesetben ez a legjobb, de az ajándékokért inkább mégsem élném át még egyszer.
Grid azt mondja hamar rendbe jövök.
- Már jól vagyok. Remélem mielőbb kiengednek, mert rohadtul rühellek haldokolni, és idegesít ez a sok szar rajtam. – gipsz, kötések, infúzió miegymás. Baromi lehangoló, és ha csak rájuk gondolok, nyűgös leszek. - Még legalább egy hétig benn akarnak tartani, deee… azt tuti nem várom meg. Latifa akár ide is szegezhet. Imádom a csajt, végtelenül rendes, de olyan mint egy smasszer. Tuti összefutottál már vele. Ő az osztály főnővére. Néha az az érzésem, hogy nem is kórházban vagyok, hanem egy mexikói börtönben. – magyarázom. Pörgök a csokitól, vagy fél kilót bezabáltam. Mert finom, és mert kell a boldogsághormon. Az árulkodó nyomok ott virítanak halomban az éjjeliszekrényem tetején.
- Öööö… jut eszembe… – ép karomat kinyújtom és kitapogatom az ágyam mellett posztoló kis szekrény legfelső fogantyúját, hogy kihúzzam a fiókot. Benn lapít néhány táblacsoki, Snickers és Mars szelet. Túlélő dugikaja.- Kérsz csokit? – nem mószerolom be Dominic-et, ő szermányolta közkívánatra. - Ha már a plüssökért nem vagy oda. – fűzöm hozzá cinikus hangon. Gonoszan somolygok a béna turbánkötésem alatt.

Gridnek, hogy is mondjam… sajátos a modora. Rögtön a tárgyra tér. Belátom, nem rossz a tag. Amolyan ördög ügyvédje típus.
És BESZÓL!
Nagy nevek, jelenés, címlap… Miért érzek egyfolytában kénszagot a levegőben? Vajh a terhesség élezi ki az érzékeimet, vagy puszta megérzés?
- Én a sírban is jól nézek ki. – dünnyögöm gúnyosan vigyorogva. Fő az önbizalom. Hell yeah! Ezt senki nem veheti el tőlem. A halál sem.
Mielőbb szedjem össze magam…
- Azt akarod, hogy újra játékban legyek? Akkor juttass ki innen. – vágom ki teljes komolysággal, vakmerőn bámulva bele azokba a pénzsóvár szemeibe. Bassza meg, tudom mire vágyik. Nem nehéz kitalálni. Drága az az öltöny rajta.
Óóóóóóóó, ez a tag egy tipikus PBM. Avagy: Pénzért BárMit. És Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, egy büdös köcsög. Bocsi.
Már most sajnálom a Sátánt. Eljön a lelkéért, de nem talál semmit. Azt hiszem pont erről suttogott Zsé. És még a csokit sem szereti. Hát ember az ilyen?
A fiók csendesen visszacsúszik, ahogy visszatolom.
Hajaj. Semmi jót nem sejtek. Nem árt óvatosnak lennem, mert ő biztos nem a barátom. Már az oviban tuti százdolláros volt a jele.
- Eszemben sincs még hetekig ebben az ágyban nyomorékolni. Engem nem lehet sokáig sötétben tartani. – döngöm magabiztosan. Nem tudom milyen voltam, de most ez van. Menni akarok. Innen el. És mihamarabb. Neki meg van ráhatása dolgokra úgy gondolom.
Erre sokat sejtetően, amolyan kőkemény üzletemberesen nekiáll vetkőzni, és ledobja magát egy székre. Azzal jön, hogy beszélnünk kell, meg a nőgyógyászatos poénnal. Na, már ebből értem mit akar. A gyerek, aki Ville-é… A múltamra nem emlékszem ugyan, de azért a jelen helyzettel kapcsolatban szépen összelegóztam mi az ábra. Nem volt nehéz, csak Grid fejével kell gondolkodni.
- Hallgatlak. – szívem szerint egyből lecsapnám a labdát, hogy felejtse el, a gyerek marad, ha fene fenét eszik is. De inkább kordában tartom az indulatot, és simulékony bárányálcát öltök. Nem csak ő taktikázik.
Lehet jobb volt nekem kómában?

Oké, az szuper, ha legalább a szabadulásomban egyetértünk. Vágom én, hogy Grid egészen más okok miatt aggódik, mint az egészségem. Neonfénnyel pörögnek a szemében a szent dollárjelek.
És hogy kirendel mellém egy egészségügyi felügyelőt? Felsóhajtok. Ha ez az ára a kijutásnak…
- Rendben. – felelem röviden. Ahogy hallom, ő már mindent elsikált. Több szót nem is érdemel a probléma. Úgy vélem Grid is szeret gyorsan, könnyedén haladni.
Fél perce sincs, hogy betolta a képét, de már határozott véleményem van; részletes mélylélektani és személyiség-analízissel szolgálhatok a tagról.
De szépen kiwaxoltad a cipődet. Telehányhatom? – ha a mosolyom beszélni tudna… Vagy legalább ölni…
Hát tényleg úgy ül ott, mint aki be akar nézni a lábaim közé.
„A másik dolog…” A DOLOG, amit nem nevezünk nevén, de mindkettőnk tudja miről van szó.
Három lehetséges válaszom van ez ügyben számára:
1. A határozott állásfoglalás lázadó hangvétellel: „Ha fejre állsz is, megtartom!”
(Azon kívül, hogy semmire sem mennék ezzel a támadással, csak a fát vágnám magam alatt. Viszont jól esne az arcába mászni.)
2. A diplomatikus időhúzás: „Még nem döntöttem el.”
(Ennek se sok értelme van, mert vért izzadva, habzó szájjal győzködne a DOLOG előnyeiről. Szívességből megspórolom neki ezt az időt és energiát. Úgyis megszállottja mindkettőnek.)
3. Emiatt fogok pokolra jutni, mert ennél maradok: a tűzoltás pókerarccal című előadásnál.
- Jah... – Grid szavaira egyetértőn bólintok. Egy sóhaj kíséri a mozdulatot. - Én is szeretnék mielőbb túllenni rajta. Ki is faggattam a dokit, ilyen esetben mi a teendő. Azt javasolta, várjak 2-3 hetet, míg megerősödöm, mielőtt újabb traumának teszem ki a szervezetem. Bőven időben leszek még akkor is. – baszod, égett szagot érzek. Megnyílt a pokol szája az ágyam alatt és most kozmál oda a seggem.
Mondjuk minden szó igaz, kicsit tudakozódtam. Szeretek tájékozódni. És semmi olyat nem  mondtam, amit a doki sem. Grid lecsekkolhatja az infót. Abban nem hazudtam.

- Jó… Ottott… Nagyon jó… Kicsit nyomd még beljebb… Úh… Ez az, abba ne hagyd! Úristen, ez de hiányzott!!! Egek, de jól csinálod! Még! Kérlek, még!
Az éles helyzetre utaló elégedett nyöszörgések, sóhajtozások hallatán Latifa meglepetten torpan meg a finn énekesnő betegszobájának ajtaja előtt. Összeráncolt szemöldökkel fülel, de aztán nyomban benyit, hogy elejét vegye a disznóságnak, ami rohadtul nem illő az ő osztályán.
- MIAROSSEB??? – lepődik meg harsányan, amint meglátja mi történik odabent.
A levegő azonnal megfagy, a tücskök ciripelni kezdenek, és két riadt szempár mered rá.
A testőr zavartam megköszörüli a torkát, munkálkodó keze pedig megáll. A lány félszegen tűri ép kezével a füle mögé a haját, miközben a testőre kihúzza a kötőtűt a szétroncsolt karját borító gipsz alól.
- Nem megmondtam, hogy nincs kézimunkázás?! Perverz népség! – förmed a párosra a nő. - Ha rossz helyre bököd, a kiscsaj becsurgatja a szivárványt a fájdalomtól, arról nem beszélve, hogy felsérted a sebét! Jobb esetben csak össze kell megint fércelni, de fertőzést is kaphat! Különben is honnan a retkes fenéből szereztél te kötőtűt?
- Bocs, én csak segíteni… - magyarázna a testőr, de Latifa belefojtja a levegőt.
- Aranypofám, te meg még asszisztálsz is a hülyeségben. Gratulálok. Úgyhogy nem kell a rizsa. Na, nyomás kifelé, nézd meg ott vagyok-e. De gyorsan! Beszédem van a csajjal.
- Rendben, akkor én megyek is. – sóhajt megadóan Dominic, és szedelődzködni kezd. Feláll a forgó kisszékről, hogy kényelmes, nyugodt tempóban megcélozza a kijáratot. Csöppet sem zavarja a fekete nő smasszermodora. – A közelben leszek. – címez még utoljára egy kedves baráti mosolyt October-nek, s mielőtt kilépne a folyosóra és becsukná maga mögött az ajtó, Latifa mentében kapja ki az ujjai közül a kötőtűt.
- Üzenem Mrs. Carroll-nak, hogy bűnrészesség miatt a varázspálcáját még jó darabig nem látja viszont. – döngi a távozó testőr hátába, mire Dominic csibészes vigyorral fordul szembe vele.
- Átadom…
Latifa nem pöcsöl, fesztelenül fecseg tovább, ami kifér a szócsövén, amint kettesben marad a lánnyal.
- Erre a kis bubukittire én is tapadnék, mint a friss festék. – dünnyögi az orra alatt, miközben sunyin somolyog. - Villant még egy ilyen beszart-kiscserkész mosolyt, és esküszöm olyan szerelmes leszek belé, hogy éjjel róla álmodom. – magyarázza olyan széles banditavigyorral az arcán, hogy tökéletesen hófehér fogsorai vakítóan mutatkoznak meg, a finn énekesnő meg csak nagyokat hallgat kínjában és meglepettségében.
- Most, hogy kellően zavarba hoztalak, elmondom, csöppet sem örülök, amiért ilyen hamar kiszednek az ágyból. Értem én, hogy haza… vagy legalábbis elvágyódsz innen, de még közel sem vagy jól. Nem is értem hogyan tudtad rávenni a menedzsered erre az orbitális ostobaságra. Pihenned kellene. A hősködésre ráfázhatsz, ugye tudod, hm?
- Jah… – feleli October szerény csendességgel, a szája vigyorra rándul. Tisztában van vele, hogy nem csak róla van szó.
- És most, hogy jól lecsesztelek, már megölelhetlek. – hajol óvatosan az énekesnőhöz Latifa, hogy beváltsa az ígéretét és nem túl szorosan a karjaiba zárja. - Hiányozni fogsz, csajszi.
- Kösz, Latifa, te is nekem. – bólogat October, némileg letörve. - Néha összejöhetnénk.
- Az fantasztikus lenne. De nem itt akarlak viszontlátni. – kacsint rá Latifa. - Amint meggyógyulsz, akkora csajos bulit tartunk, hogy kidől a ház mind a négy oldala. Rendben?
- Ámen!... Azért szép búcsúbeszéd volt. De a temetésemen nem te fogsz szónokolni. – neveti el magát October.
- Ugye nem gondoltad, hogy csak úgy hagylak lelécelni…? – bazsalyog rafinált mosolyával a nővér. Költői kérdés, nem vár rá választ. - Ideje mennem. Különben Mrs. Carroll és a rokonsága eladják az osztályt. A körmükre kell néznem. – sóhajt Latifa. A tekintete kicsit még elkalandozik a lány arcán, végül magára hagyja.
A széles folyosó első kanyarja után ismerős alakba botlik. Fél szájsarka rögvest gúnyosan feljebb ugrik, főleg, hogy a temetési körmenetnek álcázott fickó a nevén szólítja.
- No lám, az automaták réme visszatért… Mr. Wallow, magára akár 3 is. Mennyire komoly a téma? Csak azért kérdezem, hogy szobára hívjam, vagy megfelel a folyosó is? – válaszol Latifa mentében, és egyenesen odasétál a látogatóhoz. - Hogy van az ökle? – tudakolja, miközben futó pillantást vet a férfi kezére, amit pár napja ő kötözött be.

Latifa elégedetten biccent.
- Kibírta, hogy ne hámozza le magáról? Kitüntetést érdemel, Mr. Wallow. A kis barátnőjével ellentétben, aki azonnal mindenféle kétes segédeszközzel üzekedik, amint elfordulok. – emeli a levegőbe a nővér mutatóba az elkobzott kötőtűt. Sajátos, gúnyos vigyora örökös vendégként trónol sötétbarna arcának párnácskáin.
- Feltételezem, maga jött érte, hogy haza vigye Miss Nyughatatlant, igaz? – tudakolja, mire a „csendesebb hely” említésére beleegyezőn bólint.
Nem nyújt be külön kérvényt a fickónál, hogy kövesse, tudja, úgyis így lesz.
Az üvegablakos ajtó, amire a férfi szeme is felfut, egy kisebb kezelőt rejt. Odabent nincs mozgás, sem fény, ezért Latifa benyit. Elsőnek lép be, aztán beinti a művész urat. Végül az ajtó halkan csukódik mögöttük.
- Miről lenne szó? – tér a lényegre nyomban, miközben tekintetével a másik pillantását keresi.

Az ápolónő tekintete követi a férfiét, ahogy a nadrágzsebbe csúszik. Latifa elsőre nem tudja mire vélni, majd megpillantja nagyon is közelről ismert üvegcsét.
Félrebillenti a fejét, felszökő szemöldökei közben a totális hitetlenség határát is túllépik. A morfiumról aztán a vele szemben álló alak szemeire ugrik a tekintete, majd vissza az üvegre. Nem nyúl érte azonnal. Levegőt vesz, hogy szóljon, keresi a megfelelő szavakat, de nem találja azokat, annyi gondolat rohanja meg egyszerre. Feladja mindennek a tömör és normális megfogalmazását, mire telt ajkai kényszercsücsörítésbe kezdenek.
- Nyugi, ez nem retardációs tünetegyüttes, csak ahogy a mellékelt ábra is mutatja, köpni nyelni nem tudok... Mr. Wallow, bevallom, most mocskosul meglepett. – töri meg Latifa a légyzümmögéstől is mentes csendet. - Tyűha! – próbál észhez térni a meglepetés okozta sokkhatásból. De ez még mindig erőtlen kifejezés a fordulat haderejének méltatására.
- Nem fogom firtatni a hogyant, és miértet, de jobb ha tudja, hogy: egy, még senkinek nem sikerült így palira vennie, kettő, ilyen mértékű javuló tendenciát ilyen rövid idő alatt még egyetlen ápoltam sem produkált. Mindenképp maga az év embere. – duruzsolja ragyogó barna szemekkel a fekete nő, miközben ajkán tagadhatatlanul elismerő mosoly tündököl.
Veszteni tudni kell, és ami pedig elismerésre méltó, azt legjobb a tetőről világgá kürtölni.
- Tudja mit, nagyfiú? Büszke vagyok magára, és én köszönöm! – mosolyog fel ezzel a colos rockerre, és kiveszi a tenyeréből a kis üveget.

- Látja… Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Most valójában megölelném, de nem akarom, hogy azt higgye, magára mászok örömömben. – vigyorog a fekete nő egyenesen a szürkészöld szempárba. Le sem tagadhatná, mennyire jólesnek neki az iménti szavak.
- Nincs is miért menekülni, nekem elhiheti. Semmiféle mumus nincs az ágya alatt… Csak azt akarom mondani, hogy ne parázzon a maga körül felbukkanó dolgok miatt, tök felesleges, inkább játsszon velük. Sokkal élvezetesebb. – kacsint Latifa a férfire. - Na, tiplizzen de gyorsan. Még mielőtt megríkat. – döngi somolygó ajkakkal. - Meg a kislány is nagyon várja már. Ja, és semmi esetre se engedje neki, hogy a műtött karját bizgerálgassa suttyomban. - fűzi még hozzá búcsúzóul, aztán ha Ville távozóra fogja, ő is elhagyja a helyiséget.