Bármit megadnék érte, hogy vele maradhassak egész éjszaka. Elveszve a karjaiban, félig rajta fekve és minden levegővétellel beszívva a teste pórusaiból áradó mentolos cigaretta illatát. Már az is, hogy elképzelem, megtehetném, arra késztet, hogy teljes nyugalommal csukjam be a szemeimet.
- Beszélned kell a szüleiddel, Benji - Derek hangja úgy ránt ki a saját kis világomból, mintha valaki az ajtót törte volna ránk.
- Fogok. Hamarosan elmondom nekik. Csak eddig nem volt megfelelő alkalom. Vagy apa nem volt otthon, vagy anya volt túl dühös vagy szomorú és nem akartam...
- Nem erről beszélek. Az a te dolgod, mikor beszélsz velük arról, hogy hol jár a nyelved. Bár azt talán ne említsd nekik, milyen édes kis hangokat adsz ki közben - hallom a hangján, hogy mosolyog. Valószínűleg pontosan tudja, már a szavai elegendők ahhoz, hogy vörösödni kezdjen az arcom zavaromban.
- A lényeg... - szólal meg hosszú, csendesen telt másodpercek múltán - hogy akkor beszélsz velük, amikor úgy érzed, készen állsz rá. De ma akkor is fel kell hívnod őket és érted kell jönniük.
- Nem vagyok elveszett kisgyerek! - ülök fel elég hirtelen, csak a vállam fölött pillantva rá, ahogy teljes kényelemmel, elnyúlva fekszik az ágyon. Egy másodpercet még így is hagyok magamnak, hogy a meztelen felsőtestén kalandozzon a tekintetem, de utána lesütöm a szemeim.
Ezerszer megmondta, hogy ennél több nem lesz. Pár csók, érintések... de semmi egyéb. Akkor sem, ha én kérném rá.
Vajon ennyire gyerekként néz rám? Egy eltévedt fiúként, akinek irányt mutat? Megismerteti vele, mit szeret és mit nem, utána pedig útjára engedi?
- Nem is azt mondtam, hogy kisgyerek lennél. Csak annyit, hogy ez nem az a környék, ahol nyugodt lennék, ha éjszaka egyedül mászkálnál. Ez nem a palotátok környéke, kisherceg.
- Nem vagyok herceg! Nem vagyok gyerek...! Nem vagyok...! - be sem fejezem a mondatot, csak az első párnát, ami a kezem ügyébe akad az arcába vágom. Morcosan. Dühösen. Utálom, amikor így hív. Utálom, amikor hercegezik, amikor tényleg gyerekként kezel és ezzel ő is teljesen tisztában van.
Mégis nevet. Hallom a párna alól azt az imádnivaló, dörmögős nevetést és már akkor tudom, mi következik, amikor csak épp mozdul. Éppen annyira van időm, hogy kettőt pislogjak és próbáljak menekülni, de ő gyorsabb. Egyik keze a karomon, másik a derekamon, ahogy az ágyra teper és fölém kerül.
- Nincs értelme küzdeni, kisherceg - húzza tovább az idegeimet, de már nem tudok haragudni rá. Nem igazán. Főleg, mert a nyakamba csókol és miközben az utolsó utáni akaraterőm is összeszedve mégis megpróbálom magamról lelökni a két csuklómra szorít. Összefogja őket a fejem fölött, hogy tudatosítsa, eszében sincs elereszteni.
- Csak hívd fel őket, hogy jöjjenek érted és vigyenek haza. Megegyeztünk? - motyogja, most már az ajkaimnál járva.
- Ühüm... - adom meg magam egy sóhaj kíséretében, teljesen ellazítva minden izmom. Ő pedig végre rendesen megcsókol. Egy pillanat alatt gyűr maga alá az érzés, hogy még többet akarok belőle és ezúttal hagy is elég sokáig menni.
Hagyja, hogy csókoljam. Elereszti a csuklóm és hagyja, hogy hozzáérjek... mielőtt leállítana. Látom, ahogy lehajtja a fejét, engedi, hogy a hosszabbra hagyott haja az arcába hulljon. Ilyenkor... az ilyen pillanatokban annyira más tud lenni. Sehol nincs az a nagymenő, akit mindenki lát benne.
Szeretem elképzelni, hogy én vagyok az egyetlen ember ezen a bolygón, aki láthatja őt. Aki igazán látja, mit takarnak a tetoválások, a smink és a nagyszájú stílus.
- Derek...?
- Hívd fel a szüleid, hogy jöjjenek érted - ismétli el, újfent mosolyogva. Az előbb elkapott pillanat már a múlté. Mi sem bizonyítja jobban ezt annál, minthogy a hajamba borzol - már megint úgy, mintha gyerek lennék -, és eltűnve a közelemből öltözni kezd.
Mégis, amikor húsz perccel később, jóval azután, hogy Derek lelépett, kisétálok a már teljesen üres ház ajtaján, nem vár odakint senki. Mert nem telefonáltam.
Nem vagyok gyerek, akit fuvarozni kell! Éjszaka van vagy sem, haza tudok sétálni egyedül, vigyázva magamra. Éppen csak körülnézek a pislákoló világítások során, még egyszer megigazítom a hófehér ingem, ami szinte rikít a sárgás lámpafény félhomályában és megindulok a megfelelő irányba.
Eszembe sincs levágni az utat, annak ellenére sem, hogy minden megtett lépéssel egyre inkább elfog valamiféle para. Túl sok horrorfilmet néztem a fiúkkal ahhoz, hogy be merjek vállalni bármiféle sötét sikátort. Csak egyenesen előre, el a házak előtt, néha újra és újra végigsimítva a nadrágon kívül lógó ingemen. Fura így hordani. Természetellenes. De közben meg kényelmes is, szóval... hagyom, hogy újra átjárjon a jó érzés, miközben egy Van Morrison dal kezd szólni a fejemben.
- 1970... január - motyogom az orrom alatt a szokásos játékot játszva, az a pillanat előtt, hogy valaki lényegében majdnem leteper... magával ránt... Próbálom szedni a lábaim, talpon maradni, kapaszkodni belé, sodródni az árral.
Az egész kis közjátéknak köszönhetően, amikor már stabilan állunk mind a ketten, lényegében betör a valóság a tudatomba. A környék, ami egyáltalán nem az én világom. A srác, aki nagyban "bocs"-okat vet oda. A sziréna.
- Semmi... gond - bökök ki ennyit fél lépést hátrálva, lényegében elállva az útjából, ha tovább sietne.
- Úgy rohansz, mintha üldöznének - próbálok azért nagymenő lenni. Mintha ide tartoznék. Erre a környékre. De a tekintetem már fut is végig rajta, kést vagy bármilyen fegyvert keresve nála. Az egy dolog, hogy bocsánatot kért és nem úgy néz ki, mint aki ki akarna rabolni, mégis... ki tudja?