Teljes nyugalommal ülök itt, ráérősen simogatva magam mellett a kárpitot. Még akkor is, amikor beszáll mellé. Nincs gond. Jól vagyok. Éppen csak ficánkolok egy kicsit, mintha attól tartanék, hogy túl kényelmes voltam és túl sok helyez foglalok, de utána nyugton maradok.
- Persze. Nincs háború. Tudom. Bocsánat - beszélek lényegében egy-egy szóval fogalmazva és azt a bocsánatkérést sem tudom visszanyelni. Vajon az már haladásnak számít, hogy nem kényszerítek magamra egy mosolyt? Hogy van elég bátorságom megmutatni neki, jól vagyok, de nem tökéletesen?
- Senki nem hívott régen sem Alexandernek. A Benji jó lesz - na most már magától jön a halvány mosoly. Valódi, szívből, csak nem túl erőteljes. Nem is tudnék komor maradni, hiszen most bizonyította, hogy megint figyelt és odafigyelt rám! ...és ez leírhatatlanul jó érzés...
Ahogy az is az lenne, ha tényleg meglépnénk innen. Tényleg nagyon-nagyon szeretném! Mégis örökkévalóságnak tűnő másodpercek telnek el, amíg nem felelek. A csendben pedig előjön az ujjaim dobolása, a ház irányába pillantgatás és újra csak a kormányig jutok, amikor felé néznék, oldalra. Végül kikötök a saját lábaim bámulásánál.
Tudom, hogy szánalmas, de azt hiszem, már hozzászokhatott. Szükségem van időre, hogy átgondoljam. Szeretném, de tényleg lehet-e? És főleg, megéri-e?
- Fél óra? Hogy biztosra menjünk - szólalok meg végül, lealkudva kicsit az ő időkorlátjából. - Nem akarom, hogy bajba kerülj Stevennél. Még egy rossz húzás és nemcsak kirúgat, de pokollá teszi az életed. Nem érné meg, hogy miattam... Tudod.
Amint befejezem, veszek még egy nagy levegőt és egy utolsó mondatot elmondok. Hadarok.
- Nekérdezzsemmitjó? - tudom, tudom, valószínűleg nem érti, mit nem kérdezhet, de meg kell várnom, amíg rábólint. Amíg akár némán is, de megígéri.
- Kérlek - teszem még hozzá és nem, nincs az a pénz, hogy a szemébe nézzek hozzá, csak úgy, az irányába, hogy lássam.
Majd ha megkapom, amit kértem, én is bólintok egyet és mozdulok. Először lekapom magamról a hatalmas felsőt, egy pillanatig sem törődve vele, hogy így a rövidnadrág az egyetlen rajtam, majd lent vagyok a földön, a lábtérben. A lehető legkisebbre próbálom összehúzni magam. Bőven nagy vagyok már és túl magasra is nőttem, hogy ez tökéletesen és könnyedén menjen, de igyekszem! A lábam még így is nyújtva kell kicsit legyen, valahova Oliver részéhez. De a lényeg, hogy egy pillanat múlva terítem a fejemre, magamra a levett felsőt. Ez így elég, hogyha ki is bukkanna a fejem a viszonylag magas ajtók mögül, csak az anyagot lássák, mintha egy csomag lenne. Tényleg minden erőmmel próbálok eltűnni és a legkisebb esélyt sem adni, hogy a portásnak állított őr meglásson. Valószínűleg nevetségesen festek! Még én is elnevetném magam! ...ha nem lenne a gyomromban az az ideges, ökölnyi kis görcs.
Innen viszont már egyértelmű, mehetünk.

Álljak le. Álljak le. Álljak le. Álljakleálljakle. Igen. Azt kellene tennem. És tényleg igyekszek is. Nem csoda, hogy beáll részemről a csend, amíg még egyszer, tényleg utoljára átforgatok mindent a fejemben. Végül persze, hogy győz a szabadság iránti vágyam és egy kör Sallyvel... és főleg Oliverrel..., ezzel a szőnyeg alá söpörve minden aggodalmam. Nem mintha magamért aggódnék. Vagyis nem a saját épségem van az első helyen.
De hamarosan már helyezkedek is el a lábtérnél, összehúzva magam, amennyire lehet... és igen, valamilyen fura késztetésnek engedve még el is vigyorodok, ahogy a hajamba és úgy teljesen rám hullik valamennyi a száradt földes-saras akármiből, mikor fölém kerül a ponyva. Normális helyzetben ez sem lenne vicces, de talán pontosan azért tetszik, mert normális helyzetben mindig tökéletes kell kinéznem. Steven előtt.
De most nem vele vagyok és pontosan ezért van az, hogy elég az a két szó... bízzak benne... és minden józanész ellenére egészen ellazulok, amennyire tőlem telik.
Bízok benne.
Rezzenéstelenül hallgatom végig a kis színjátékot, és nem mondom, különös érzés hallani, hogy képes hangosan beszélni, sőt, üvölteni. Oké, ennél a pontnál azért minden idegszálam meg is feszül és vigyázzba vágja magát, de semmi más nem történik.
Bízok benne.
...és kint vagyunk. Mégsem moccanok, még pár másodpercig akkor sem, amikor biztosít róla, hogy tiszta a terep. Éppen csak a fejemről húzom le a ponyvát, majd a felsőm és összeborzolom a hajam, hogy kijöjjön a föld belőle. Mint valami kutya, aki a vizes bundáját rázza. De mosolygok. Akkor meg főleg, amikor ezek után nemes egyszerűséggel kényelmesen nekidöntve a fejem Sally ajtajának, figyelem Olivert és azt a nagy vigyort az arcán.
- Ezt te is élvezed - mondom ki a nyilvánvalót egy apró mosollyal, majd végre felkászálódok az ülésre, ott visszaveszem a felsőm, még így is elveszve a hatalmas anyagban.
Tudom, hogy kifelé kellene figyelnem, a szeletnyi szabadságot élvezni, egy részem ezt is szeretné tenni, de a másik most sokkal, de sokkal erősebb. És az Olivert akarja nézni, szinte már csodálva.
- Tényleg kihoztál - újabb mosoly, bár most félig elrejtve a felsőm ujja mögé, de a hangomon azért hallani. Lehet, hogy nem olyan nagy dolog, amit tett, de számomra az. Az egészhez pedig rátesz, hogy tényleg a munkáját és ennél sokkal többet is kockáztat ezzel. Miattam.

Le nem veszem róla a tekintetem egy pillanatra sem. Figyelem őt, a nagy vigyort az arcán, miközben én is újra meg újra elmosolyodom, még akkor is, amikor már oldalasan könyöklök az ablaknál és a kezem meg a felsőm ujja félig takarja az arcom. Pontosan ez a kis akaratlan rejtőzködés az, ami segít megbirkózni a szavaival.
Szomorúság.
Félelem.
Meg sem próbálom tagadni, hogy mind ott van bennem, de valójában már annyira megszoktam, hogy talán egy éve is lehet annak, hogy utoljára nevet adtam ezeknek az érzéseknek. Most újra kimondani, akár csak magamban is... különös. Mástól hallani meg még inkább. De nem érzem, hogy bármiféle szégyen teperne maga alá. Sőt, még a tekintetem sem sütöm le. Egész könnyű dolgom van, amíg nem néz rám. És utána is egy pillanatra félrenézés után... maradok. Nyugton. Figyelve őt.
- Majd szólj rám, ha meglátod. Nem biztos, hogy én magam tudom, milyen vagyok... - szólalok meg végül. Valahol engem is meglep, hogy nem csendül semmi lehangoló a hangomból. Puszta tények és amint jön a folytatás, már túl is tettem magam a témán.
Egyik lehetőség érkezik a másik után és hirtelen fogalmam sincs, melyiket választanám. Azon kívül, hogy mindegyiket, pontosan ebben a sorredben, ha tehetném, a desszert fagylalttal kezdve. Jó, nem mondom, a gyomorom, ami korogni kezd az evés gondolatára egy elég erős érv, de én sokkal inkább húzok egy másik irányába.
- Sally - választok végül és hiába nem kérdés, meg is magyarázom. Természetesen csak azután, hogy megint megsimogattam magam mellett az ülést. - Mert ő azt jelenti, hogy többször ki kell még jöjjünk. Lesz mit várnom - és mosolygok. Újra. Ezúttal már letéve a kezeimet az ölembe. Innen már hamarosan eljutok addig is, hogy ne őt bámuljam, mintha teljesen megbabonázott volna, hanem az ablakon kifelé lessek.
Egy ideig csak élvezem, ahogy borzolja a hajam a szél, majd mikor behúzom a fejem kész szénakazal lesz belőle, de nem zavar. No meg amúgy is, fontosabb volt, hogy újra megnézhessem magamnak Olivert. Csak, hogy tudatosítsam magamban, igen, még mindig itt van, elmosolyodjak... és vissza az ablakhoz. Ha rajtam múlik, én teljesen jól elvagyok így, beszélgetés nélkül.

Nem kellene ígéretnek vennem, igaz? Nem kellene annak vennem, amikor biztosít róla, hogy lesz még ilyen alkalom. Hiszen nem tudhatjuk, ő pedig főleg nem tudhatja, hogy mennyi mindennek kell úgy állnia éppen, hogy megismételhessük.
Valahol elszomorító a gondolat, de itt, idekint, vele, valahogy nem tűnik még ez sem olyan súlyosnak, mint talán illene. Vagy csak erősebb vagyok annál, mintsem hagyjam, hogy rátelepedjen az egész kellemes hangulatomra. Mert igenis jól érzem magam. Vele és neki köszönhetően.
Hol őt vizsgálom, hol az ablakon félig-meddig kikönyökölve az elsuhanó város figyelem, miközben telefonál, de mire befejezi, már megint csak őt figyelem. Sosem gondoltam volna, hogy nemcsak rá merek majd éppen pillantani - főleg az előző találkozás és valljuk be mai kezdés után -, hanem csak úgy nyugodtan, ráérősen nézni őt.
Egészen addig elvagyok így, amíg meg nem érkezünk a parkolóba. Ekkor azért már el-elkapom róla a tekintetem és rendesen is ülök, kihúzott háttal meg minden, nem oldalasan elnyúlva, ahogy eddig.
...és várok...
A szavaira is csak egy hümmögésre és egy lassú, szinte már kimért bólintásra futja. Fogalmam sincs, mi jön most. Egy dologban viszont biztos vagyok.
- Te parancsolsz. Mr. Reynolds - mondom végül, nagy mosollyal, de csak piszkálódok kicsit. Talán ezzel az utolsó lökést is megadom neki ahhoz, hogy mondja csak nyugodtan, mit csináljak, mert nekem fogalmam sincs.
Amikor pedig elhangzik az a mondat és kiszáll a kocsiból, átcsúszok a helyére. Helyezkedek, próbálom megtalálni a helyen a volán mögött, de mit ne mondjak... elég idegen érzés. De annyi még így is megy, hogy a kezeim a kormányra tegyem.
- Vigyázok rád, Sally. Megígérem - suttogok, egyértelműen a kocsinak intézve a szavaim, éppen csak megnyugtatóan simítva kicsit a kormányon. Bár, hogy a kocsit nyugtatom, Olivert, vagy önmagam, azt nem tudom.
De így tűnt helyesnek.

- A kocsik többféle színben és méretben léteznek... - kezdek bele, de aztán komolyabbra veszem. Próbálok nem okostojás lenni. Hiszen tényleg figyelek rá és tanulni akarok, de... láthatóan neki sem megy a komor tanár szerep.
- Láttam már embereket vezetni, Oliver - jegyzek meg ennyit végül, mosolyogva az orrom alatt, teljesen jól szórakozva. Úgy tűnik, a jókedvem lényegében töretlen. Se az előbbi hang nem vette el, ahogy összecsapta a két tenyerét, se más. Sőt, még talán dob is rajta, ahogy tudatosul bennem, ő milyen másképp kezdett el viselkedni. És ez tetszik.
De igyekszek koncentrálni, követem a kezét, amikor a változóhoz ér. Na az az, amiről túl sokat nem tudok, csak annyit, hogy a Sallyhez hasonló időseknél van. Fogalmam sincs, mit művel vele Oliver, de nem kérdezek, egyszerűen követi a tekintetem, majd figyelem a kis mozdulatot is, amivel a láthatatlan kulcsot fordítja el.
Én viszont még nála is óvatosabb mozdulattal nyúlok a kulcshoz, mintha attól tartanék, bármelyik pillanatban szilánkosra törik a kezem alatt. Nem akarom elrontani. Nem akarok bajt okozni. Nem akarok... Fordítom és felhangzik a dörmögős motorhang. Elsőre!
- Tudtam, hogy kedvelsz, Sally! - adok hangot - magamhoz képest még ugyan nagy hangerővel - azonnal a saját kis győzelmemnek, majd oldalra lesek Oliverre.
- Szóval most... pedálok. Vagy valamelyik. Meg ez...
Úgy tűnik, a kezdeti lökést megadta a siker, hogy pöccre felhördült a motor, így a jobb kezem már kerül is a váltóra. De hogy ezzel mit és hogy, már nem tudom. Csak a mozdulat van meg.

Teljes erőmmel koncentrálok és igyekszek minden szóra odafigyelni, ami csak elhangzik.
Kuplung, fék, gáz, kuplung, fék, gáz... - ismételgetem magamban, de a kezem közben már a váltón. A mozdulat, hogy hogy kell az egésznek kinéznie, az megvan, ahhoz viszont, hogy a kuplungra tegyem a lábam, be kell néznem a pedálokhoz. Kicsit mocorgok, hogy kényelmesen férjenek a lábaim és valahogy... csak... helyesnek tűnjön, mire a mezízlábas talpam megtalálja a kuplungot és ténylegesen rátaposok. Próbálom nem erőből nyomni, óvatos lenni, de nem vagyok benne biztos, hogy megy. Akkor meg főleg nem, amikor a nagy kéz beteríti az enyémet. Felkapom a fejem, nem ijedten, de attól még ott van a mozdulat.
Ahogy egy halvány mosoly is.
Keményen három másodpercig, amikor minden más is beindul és kuplung meg gáz meg a váltó meg a keze az enyémen meg a minden és minden és minden. Kapkodok. Tudom magamról, hogy elkezdek kapkodni. Nem pánik miatt vagy ilyesmi, de jól akarom csinálni és nem megy.
- Bocsánat, bocsánat, bocsánat - mondom azonnal, amikor az egész kocsi megrázkódik egy pillanatra és elhallgat, mintha megöltem volna. Hogy kinek szól a hangom, nem tudom, de képtelen vagyok bent tartani.
De hé, legalább nem húztam össze magam és nem úgy ülök itt, mintha arra számítanék... megüt, amiért hibáztam. Csak a nagy mosoly tűnt el és egy kicsit jobban szorítom a váltót, megfeszítve az egész karom.
- Bocsánat - jön még egyszer, utoljára, most már valamivel nyugodtabban, nem hadarva, mint az előbb. A kissé feszült tartás ugyan marad, de mellé csatlakozik, hogy félig oldalra lesek rá. Nem így akartam.

Nem tudom, mi történt. Úgy értem, hogy bennem, mi történt pontosan. De azt tudom, hogy utálom a tényt, amiért most miattam tűnt el a mosolya és a... keze az enyémről. Visszanyelek még egy újabb bocsánatkérést és ezzel együtt egy magyarázkodást is. De legalább ezek után már rá tudok nézni, egyszer-egyszer röpke pillanatokra még a szemeibe is... és csak kicsúszik minden...
- Tudom. Tudom, hogy nincsenek. És tudom, hogy nem akarsz rosszat. Meg nem is tettél vagy mondtál rosszat. Csak... bepánikoltam. Rossz beidegződés, azt hiszem. Bocsi - és igen, még egy bocsánatkérés, itt a teljes csomag, amit lent tartottam az előbb. Még ha ez a bocsánatkérés fele olyan komoly sincs, mint az elsők voltak. Még egy halvány mosoly is jár mellé, pusztán annak reményében, hogy tőle is kapok legalább egy kicsit.
De ezek után már bólintok is nagyot, igen, újra meg akarom próbálni. Nagy levegőt veszek, még egyszer rápillantok egy utolsó megerősítésért, de a kezem ekkor már a slusszkulcson. Mehet? Biztos? Tuti?
És csak ezek után fordítom el a kulcsot, óvatosan, vigyázva, ahogy mutatta. Majd kuplung, majd...
- Kell a kezed - jelentem ki, megakadva egy pillanatra, miközben az enyém már a váltón pihen. De akkor is kell a keze. Biztosítéknak. Utána pedig már tudom a dolgom.
- Lassan, lassan, lassan - motyogom magamnak, próbálok mindenre odafigyelni. Váltás akezeakezemen pedál kormány és... csak úgy hagyni, hogy guruljon a kocsi... lényegében gyökkettővel... de akkor is...!
Le nem veszem a tekintetem az előttem elterülő betonról, de az a vigyor, ami kiül az arcomra! Az elég sokat elárul.

Szinte már nevetséges, hogy ilyen apróságtól mekkora hatalmas vigyor ül az arcomon. Komolyan, mintha épp kétszázzal meg a végtelennel száguldanék éppen az autópályán és nem csak alig gurulnék előre egy kihalt parkolóban. De akkor is vigyorgok, mert vezetek! Én! És úgy tűnik, most már egyedül. Kivételesen észre sem vettem, hogy már nincs a keze az enyémen.
Nem mintha most valójában bármi más feltűnne, már arról is csak alig vettem tudomást, hogy közelebb csúszott hozzám nem is olyan régen... teljesen leköti a figyelmem, hogy még a pislogást is mellőzve az utat nézzem. Vagyis a nagy semmit magam előtt. De akkor is!
Képtelen vagyok oldalra pillantani, hogy lássam, mit és hogyan is mutat pontosan a kezeivel. Csak annyi van meg, hogy hadonászik és valószínűleg segíteni akar, de nincs az a pénz, amiért és egy másodpercre is arra nézzek.
- Még egy kis gáz. Vettem - motyogom. A vigyor még mindig az arcomon és egy pillanatig sem zavartatom magam, hogy a hatalmas koncentrálásban még a nyelvem is kidugom, csak úgy, félig-meddig ráharapva.
Én beérném ennyivel. A végtelen száguldással, ami még eggyel nő az óvatos gázadásnak köszönhetően. De hogy még kanyarodni is? Oké, igen, persze. Rá kell segítenie, de azért igyekszem én intézni, amint tudom. Csak... a mértéknek kell meglennie.
- Vezetek, Oliver! Én vezetek! - adok végül hangot a gondolataimnak, lényegében kiabálva. Érzem, ahogy az adrenalin száguld az ereimben - ha már Sally valójában annyira nem is -, és alig egy lopott másodpercre, a szemem sarkából oldalra sandítok.
Csak ekkor jut eszembe visszahúzni a nyelvem és újra az úton van minden figyelmem. A vigyor is mérséklődik valami irtó büszke, de közben kimondottan boldog mosollyá.
- Oké. Elég lesz. Álljunk meg valahogy, mielőtt.... - elrontok valamit? Nem, nem, nem. Épphogy átszáguld a gondolat a fejemben és már el is tűnik. - ...mielőtt kiszáguldok a forgalomba - hallani lehetett a kis szünetet a mondat közepén, de semmi más nyoma nincs, hogy volt rá esély, más lesz a befejezés, mint amit kimondtam.

Nem, nem. Nincs pánik. Semmi pánik. Nincs fék. Értem. Nincs gáz. Vagyis van gáz, de szép lassan próbálom felengedni és közben a kuplung. Igyekszek teljesíteni, meg óvatos lenni, meg az utat figyelni, meg az ő hangját meg... Oké. Sok. Nagyon sok! De megoldom, még ha lehetséges, hogy sikerül erőteljesebben lépnem a kuplungra.
- Huh - csúszik ki ennyi, amikor megállunk, bár azért még az ablakon kilesve magam mellett ellenőrzöm, hogy tényleg nem megyünk sehova. Innen már csak egy hatalmas levegővétel, szinte már elégedett sóhaj részemről és kapom a kérdést.
- Állati! Mint mikor Ender Wiggin megnyeri az első harci szimulációt és ezzel megmutatja a kis rohadékoknak, hogy mire is képes! - oké, egy kicsit elragadtattam magam. Hallatszik a hangomon, süt a szavaimból és ehhez hozzáad, hogy felhúzva az egyik lábam, lényegében teljes testtel felé fordulok.
- Szóval... iszonyat jó érzés volt - veszek vissza azért. Igaz, az arcom még mindig sugárzik, a szemeim csillognak.
- Köszönöm. Sallynek és neked is - simítok még egyszer végig a kormányon, miközben szépen, lassan, minden egyes kimondott apró mondattal nyugtatom magam és próbálom visszafogni a véremben száguldó adrenalint.
- Mindig ilyen érzés? Vagy... idővel elkopik? - sejtem én, hogy valószínűleg kopni fog, hiszen egy idő után nincs már újdonság és amúgy is, látom a testőrök arcát, amikor fuvaroznak. Egy csepp jókedv nincs náluk, de ők amúgy is külön állatfaj.

Nem szeretnék engedni neki. Biztosítani akarom róla, hogy lehet, én voltam, aki a vezetést választotta, lehet, hogy én voltam, aki nyomta a pedálokat... de ő volt, aki bemutatta Sallyt. Ő volt, aki elhozott a kapun kívülre. Ő volt, aki engedte, hogy vezessek. Ő volt, aki elmagyarázta és mutatta, hogyan kell.
- Többet tetteket értem, mint gondolnád - jegyzek meg ennyit, azért is mosolyogva és nem hagyva, hogy bármi beárnyékolja a gondolataimat.
Annyira nem, hogy hamarosan már tovább kérdezek, még mindig felé fordulva. Pedig érzem, hogy valami változik. Valami... nincs rendben. Talán nem a jó kérdést tettem fel? Még ha azt is mondta, nincs olyan, hogy rossz válasz... talán rossz kérdés az van.
- Akkor nekem csak szerencsém van veletek. Így első alkalomra - vonok vállat nemes egyszerűséggel, még mindig őt figyelve. Igaz, hogy lassan nyoma sem marad az előző pörgésnek, de nem adom fel. Vagyis igyekszek nem feladni. Figyelem és próbálok rájönni, mi is történt vagy épp történik. De közben már helyezkedni kezdek. Vissza a talpam a lábrészbe, vissza a kicsit merevebb tartás. Csak a tekintetem marad rajta.
Baj van...? - szeretném kérdezni, ez lenne a legegyszerűbb, de visszanyelem a szavakat. Lenne egyáltalán jogom faggatni? Kétlem.
De attól még elő akarok állni valamivel. Valami okossal. Nem hagyni, hogy beálljon kettőnk közé a csend, de lehetséges, hogy ezzel már elkéstem. Igenis érzem, hogy valami van ott. Valami elszakította tőlem. Vagyis nem tőlem. Csak... Innen... A jelenből. A jókedvből. Elszakította valami és magával is vitte a nagy vidámságot.
- Működik a rádiód, Sally? - próbálok váltani, miközben magamban tovább ismételgetem, amit megállapítottam. Nincs jogom faggatni. Nincs jogom ilyesmihez. Nincs nekem jogom semmihez.
- Még ennyit engedj meg nekem, aztán... mindenki vissza a helyére - motyogom. Mert igen, ennyit, a rádiót, meg merek kockáztatni. Még ha nem is ilyen kocsikban ülve nőttem fel, nem lehet bonyolult a gombokkal... vagy tekerőkkel... vagy akármivel megbirkózni. Úgyhogy hajolok is oldalra, ha kell, félig keresztül Oliveren, hogy megbirkózzak a rádió kérdésével.

Éppen csak hozzáérek a gombokhoz, keresem a megfelelő kapcsolót... de a mozdulat félbemarad. Valójában már arra, ahogy a nevem kimondja.
Majd legközelebb, oké? - mondom magamban Sallynek, de ugye... ő csak egy kocsi... és amúgy sem hallja senki a gondolataimat. Nem érkezhet felelet.
Meglepő, hogy szó sem lehet arról, hogy Oliver szemeibe nézzek? Bízok benne. Tényleg! Ez bebizonyosodott, nem? De ez most egészen más, mert pontosan tudom, miről beszél. Mi mást is adna elő ennyire óvatosan? Amíg csak bent voltunk és nem láttam ezt az arcát, nem volt feltűnő. De most tudom, hogy tojáshéjakon ácsorog éppen. Miattam.
Egy másodpercig még maradok mozdulatlan, de után hamar visszaülök a helyemre. Vagyis az ő helyére és csak félig-meddig lesve felé - de véletlen sem egyenesen rá.
Tudja, hogy baj van.
- Vissza. Oda. Úgy érted, haza akarok-e menni - nem kérdés, kijelentés. Lehet, hogy számára nem hangzik helyesnek, de attól még ott lakok. Az az otthon. És nincs választásom.
- Azt hiszem, amúgy is lejárt a fél óra... Nehogy bajba kerülj... amiért nem lesznek meg időben a virágok... Vigyél haza... - legszívesebben nem is várnék meg semmilyen reakciót. Jobban járnék, ha kiszállnék és... és mi? Visszasétálnék? Mezítláb a forró betonon? Ugyan már!
De ettől függetlenül, alig észrevehetően a kezem a kilincsre csúszik. Nem futni, nem menekülni akarok. Tudatosan nem. Csak a fránya ösztönök miatt van az egész, amolyan B tervnek csúsznak az ujjaim a nyitófülhöz.

Ne csináld, Oliver... ne... ne beszélj... ne mondd ki... kérlek... kérlek... kérlek... kérlek... kérlek...
De beszél. Minden ellenére, beszél és én valahol elveszítem újra. Ezúttal nem őt. Önmagam. Az ujjaim hol jobban szorítják a kilincset, hol kevésbé, de egy pillanatig sem eresztem. Készen vagyok arra, hogy meghúzzam és rohanjak. Égesse a lábam a beton. Legyen hólyagos. Jöjjön le róla a bőr. Akármi. Csak jussak ki innen.
Megint megszorítom a kilincset. Egy kicsit meghúzom, hogy érezzem a súlyát, milyen könnyedén engedne, ha tényleg mennék. Majd még egyszer. És még egyszer. Közben hallgatok, minden elhangzott szót... Az egész olyan, mintha tűvel bökdösnék a bőröm. Az első pár kellemetlen, de később, minél több jön, annál fájdalmasabb.
Szart nem tudsz a világomról! Hallgass! - fejben üvöltök. Dühből. Frusztráltságból.
Félelemből...
Majd eljön az a pont, amikor eleresztem a kilincset. Egyetlen erősebb van a vésztervnek hagyott menekülésnél mégpedig az, hogy a bal karommal átöleljem magam, míg a jobb kezem a számhoz kerül. Valójában nem is a bőrt kezdem kaparni és rágni az ujjaim végén, hanem úgy az egészet a felsőm anyagán keresztül.
Fogalmad sincs, mi mindent érdemlek! Fogalmad sincs, mit tettem, hogy oda kerültem! Fogalmad sincs, miket tettem abban a hatalmas házban! Nem tudsz te semmit...
Hamarosan idegesen rázni kezdem a lábam, pedig ekkor már a megnyugtatónak szánt szavak vannak terítéken, de rajtam ez már nem segít. Teljesen elfordítom tőle a fejem, kifelé bámulok magam mellett az ablakon. Hát kellett ez nekem?
Megérte, Benjamin? - valahogy nem lep meg, amiért Steven hangján szól a saját gondolatom. Annyiszor kaptam meg ezt tőle... annyiszor... de annyiszor...
- Miért kellett mindent tönkre tenni? - először csak motyogok, de utána az egész... valahogy kiszakad. - Senki nem tud segíteni, oké? Ott vagyok, ahol lennem kell. Ahova parancsoltak. Ahova tartozok! Kapok enni! Van saját szobám! Nem láttad a medencét? Nem láttad az ékszereket rajtam? A könyveim! Megvan mindenem, elég füttyentenem! Cserébe csak annyit kell tennem, hogy befogom a szám és tűrök, bármi van! Fogalmad sincs semmiről! - kiabálok, üvöltök, ahogy a torkomon kifér és mintegy végszóra rángatni kezdem a kilincset. Erőből. Nincs már semmi kedvesség, óvatosság. Ki akarok jutni. Legyen vége. Csak legyek kint. A forró levegőn. Ha felém nyúlna, elütöm magamtól. Ha kell, kézzel lábbal küzdök ellenne, bármivel is próbálkozzon. Csak nyíljon az ajtó és jussak ki... akár csak kiesve innen... ki a betonra... ott összekuporodva... csak ne... ne fájjon...
Nem fogok egy árva könnycseppet sem kiereszteni!
Nem fogok sírni!
Nem fogok zokogni!
Egy frászt nem.

Tombolok.
Pánikolok.
Ütök.
Kiabálok.
Üvöltök.
Rángatom a rohadt kocsi rohadt kilincsét.
Kész csoda, hogy nem marad a kezemben, de akkor sem akar engedni és ettől csak még rosszabb minden. Nem tudok menekülni, be vagyok zárva egy fémdobozba, bezárva valakivel, aki...
...aki úgy szól hozzám, mint Steven.
Hallom a nevem. Valahogy átjut a saját üvöltésemen, zihálásomon, küzdelmemen. De most nem segít tisztán gondolkodni és főleg nem tudok figyelni. Akkor sem, ha ez parancs. Más nem lehet.
- Csak üss meg végre! - üvöltöm még utoljára, de nem vagyok vele képben, kihez beszélek. Még úgy sem, hogy közben hirtelen fordultam felé és egyenesen az arcába törtek ki a szavaim. Hiszen úgyis közel van, nem? Túl közel és amúgy is... azt tesz, amit akar. Mindenki azt tesz velem, amit csak akar és nekem nincs beleszólásom. Mintha senki nem hallaná a hangom, bármit teszek. Csak egy árny vagyok, aki megbújik a sötét sarokban. Nem is létezek igazán.
- Csak... üss... - elfogyott az erőm és a sok kiabálástól berekedtem. Ráadásul hiába minden azzal a kilinccsel, amihez visszafordultam, nem ereszt.
Én pedig lassan... idővel... elfogadom.
Azt, hogy nem szabadulok és magát a bennem tomboló fájdalmat. Mert fáj. Igenis fáj. Létezni. És minél csendesebb leszek, minél inkább lenyugszom, ez az érzés annál jobban erősödik a mellkasomban.
A fejem, homlokom az üvegnek csapódik. Nem erőből, az tényleg elfogyott, csak úgy hagyom koppanni, ahogy összegörnyedek, amennyire lehet. A kezeim magam előtt, még mindig a kilincsre fonódnak az ujjaim, de már nem szorítom. Nem mozdulok és nem kiabálok tovább. Megadtam magam. Feladtam.
Ahogy azt a bizonyos küzdelmet is a könnyeimmel. Most már hagyom őket szabadon lecsorogni az arcomon. Némán, egyetlen mukkanás nélkül zokogok, de azt hiszem, elég a hátam látni, hogy kivehető legyen a rázkódás.
Most már tényleg... azt tesz... velem... amit csak akar.