Jobban fojtogatnak a falak, mint hittem volna. De idebent vagyok és egy pillanatig még a légzésem is visszafogom. Várom az elkerülhetetlent, hogy Steven elüvöltse magát és kegyetlenül megverjen, amiért megléptem. Minél tovább pörögnek a gondolataim, ahogy beljebb sétálok, annál biztosabb vagyok benne, hogy meg fogja érezni, valami történt. Érezni fogja rajtam... nem is tudom, mit. A levegőt, odakintről. A nyomait annak, hogy jól éreztem magam. A mosolyok halvány emlékét látja majd az arcomon. Oliver illatát. Az öleléseket. Vagy a sírástól vörös szemeim. Vagyvagyvagy...
De minden rémség csak a fejemben játszódik le. A valóságban olyan csendes a ház, hogy már szinte az süketítő. Mégis tartva mindentől és akármitől, némán járom be a házat, éppen csak Steven szobájába nem lépek be, hogy ellenőrizzem, itt van-e. Állok az ajtó előtt - bezzeg az övé lehet csukva! - és egyre erősebben szorítom a cetlit a kezemben.
Végül észbe kapok és eltűnök a saját szobámban.
Vajon mennyi elrejtett titok után fog összedőlni a könyvespolcom? - végig ezen jár az agyam, miközben elrejtem a cetlit a Paths ​of Glory könyvembe, egy kocka kétoldalú ragasztóval rögzítve is, hogy véletlen se essen ki. Akkor se, ha Steven az összes könyvem felforgatná. Akkor se, ha elkezdené rázni a lapokat. Akkor se... soha. Túlgondolom. Valószínűleg. De biztosra akarok menni.
Egészen addig, amíg a kezeim, amik elkezdik simogatni a könyveim gerincét eljutnak a kincsesládáig. Tudom, hogy kockázatos. Tudom, hogy piszkosul az, hiszen Steven bármelyik pillanatban beléphet, de... Csak egy gyors üzenet. Ládafedő fel. Telefon ki. Bekapcsol. Telefon névjegy. SMS. "Sony Xperia X10. Jól vagyok. Később írok." Telefon azonnal kikapcsol. Vissza a helyére.
Ezek után úgy vágom le magam az ágyra, keresztbe, mintha életem legnagyobb kockázatát vállaltam volna és megúsztam ép bőrrel.
És mosolygok.
Egészen addig, amíg meg nem hallom a lépteket. Dühösnek tűnik. De nem veszélyesen dühösnek. Igaz, még így is kicsit összerezzenek, amikor belép a szobába és azonnal felülök. Nem akarok előtte feküdni és lényegében felkínálni magam...
- Öltözz át - vág hozzám egy nagy masnival átkötött inget.
Nem tudom eldönteni, hogy tud valamit... vagy fáradt... szeretné, hogy hozzászóljak... vagy inkább hallgassak... Végül úgy döntök, a némasággal kockáztatom a legkevesebbet. Nem kérdezem, mire fel az ing és valójában azt sem, hogy akarja-e, előtte öltözzek át. Erre úgyis mindig igen a válasz.
Percek múlva egy szál alsóban és ingben állok előtte. Nadrágot nem adott. A tekintete vizsgál, míg az enyém lesütve. A lábujjaimat bámulom és várom, hogy döntsön.
- Jó lesz.
Aprót bólintok és elkezdek bajlódni a mandzsettagombokkal, amíg ő keres a meglévők között nekem egy nadrágot.
- Hosszú napom volt, Benjamin. Próbálj ma este viselkedni, rendben?
- Igen - mondom és bólintok is, ahogy közelebb lépek hozzá, mikor nyújt felém egy nadrágot. A fekete inggel együtt különösen kiöltözősnek tűnik, de ismerem már, saját magának öltöztet, nem azért, mert bárhova mennénk.
- Holnap pedig színedet sem akarom látni. Az ajtód marad nyitva, de ha csak egy pisszenést is hallok, nagyon megbánod. Értve vagyok?
Nagyot kell nyelnem, mielőtt megszólalnék. Suttogva. Majd húzom magamra a nadrágot, hogy addig se kelljen felé néznem.
- Igen, Steven.
És csak állok itt előtte. Már most egy mukkanás nélkül.
- Vacsoránál találkozunk - vet oda végül ennyit és úgy fordul ki a szobámból, mintha nagyon sürgős dolga akadt volna.
Én viszont szándékosan ügyelek rá, hogy ki se dugjam az orrom innen. Jó, valójában a teraszra kimegyek. Többször is. Először a még reggel otthagyott könyvem kapom fel, éppen csak kilesve a kertre. Pedig nem vagyok benne biztos, hogy látni akarom őt. De talán... egy kis részem szeretné. A második kört azzal magyarázom, hogy hallottam valamit és meg kell néznem, mi az. Harmadszor... már nincs semmi kifogásom rá, csak megyek.
- Benjamin! - ekkor, a harmadik alkalommal, szól utánam Steven. Hangosan, határozottan, de nem kiabálva. Éppen csak annyira emelte meg a hangját, hogy a teraszra nyíló ajtóban állva a süket is meghallja.
- Jövök - válaszolom azonnal és már fordulok is befelé.
Vacsora.
Szabályok holnapra.
Még több "Viselkedj, hosszú napom volt" szöveg.
Néma bólintások és "Igen, Steven" a részemről.
Szabályok. Újra.
Minél többször ismétli el, annál feszültebb lesz tőle.
Morog még egy sort a virágok és értetlen munkások miatt.
Szabályok...
- Megértettem, Steven - bukik ki belőlem hangosabban, mint szabadna.
- Később legyen ilyen nagy a szád, ha azt mondom...!
Azonnal elhallgatok. Az este további részében pedig már két szót alig lehet belőlem kiszedni. Nem mintha arra játszana, hogy beszéljek. Hangosnak kell lennem... de nem szavakkal. Ehhez van kedve, amikor maga alá gyűr... de legalább nem üt meg. Csak a fölényét akarja érezni, nem az erejét fitogtatni.
Valami éjfélkor, vagy fél óra zuhany után írom a következő üzenetem. "Remélem, nem aggódsz túl sokat... Minden oké. Jó éjszakát, Oliver =)"
Nem visz rá a lélek, hogy azt írjam, jól vagyok. Pedig valójában így van. Nem fáj különösebben semmi. Ezzel beérem. És remélem az üzenet is eléri a célját.