Nem ezt akartam. Vagy talán semmit nem akartam. Én magam sem tudom. De most már mindegy is. Ahogy lassan csitul bennem a félelem keltette végeláthatatlan düh, az elmém is feladja a harcot.
Elfáradtam.
Nincs több erőm.
A homlokom támasztom az üvegen és egészen összekuporodva engedem, hogy potyogjanak azok a könnyek, amik áttörték a gátat, hiába tettem meg mindent ellene. Innentől már úgysincs választásom, úgyhogy hagyom a sós cseppeket szabadon menekülni. Pedig már azt hittem, régen elfogyott az összes és nem fogok tudni többet sírni.
De itt és most folyamatos az utánpótlás, még úgy is, hogy egyelőre alig-alig tudatosul bennem, mit tettem és hogyan viselkedtem. De az apró részletek hamar felrémlenek és ha ez nem lenne önmagában elég, a sajgó torkom arra is emlékeztet, hogy üvöltöttem.
Vele.
Pedig csak... segíteni akart? A maga módján. Azt hiszem. De nem érti. Nem értheti, miért nem tud.
Akartam én neked valaha rosszat? Nem, persze, hogy nem Steven. Soha.
Összeszorítom a szám és újra meg újra megtörlöm az arcom, miután a fejemben lezajlik a kis párbeszéd. Az egésznek a szavak vetnek véget. Azok, amik tényleg elhangoznak, éppen mögöttem. És csak most... csak most vagyok benne egészen biztos, hogy ketten vagyunk itt. Csak mi ketten. Nem Steven meg én. Oliver és én.
Újra megtörlöm az arcom, pedig már így is vizes a felsőm ujja, de nem számít. Most semmi nem számít, csak az, hogy megbirkózzak. Kivel? Vele? Vagy önmagammal? A helyzettel? Hogy újra a szemébe tudjak nézni a kiborulásom után?
Hallom, hogy elhangzik újabb két szó. Nincs bennük semmi parancsoló. Semmi durva. Semmi, amire egy részem ne akarna ugrani. Ezúttal felé és nem el tőle. De a valóság az, hogy maradok és még egyszer, utoljára, újra megpróbálom visszanyelni a könnyeket. Befejezni a sírást és viselkedni.
Amikor pedig mozdulok, akkor is lassan teszem az. Fáradtan. ...és még egy kicsit lejjebb hajtom a fejem, még egy kicsit összekuporodok, de innen már félig kicsavarodva rálátok. Oliverre. Éppen a szemem sarkából. Látom, hogy kitárja a karjait. Látom, hogy rám vár. Azt akarja, hogy hagyjam... engedjem, hogy tegyen valamit értem. Engedélyt kér? Tőlem? Még a szánalmas műsor után is, amit előadtam itt neki?
- Oliver... - még a saját fülemnek is túl rekedt a hangom, mire megszólalok. De legalább már ebből egyértelművé válik, hogy nem vagyok képes teljes, egész mondatokra. Már most, a neve végén, az utolsó előtte pillanatban nyelnem kell, mert igenis elcsuklik a hangom.
De végül... bőven megkésve... engedek az általa kimondott szavaknak és a hívogató, vigasztalónak tűnő ölelésnek.
Tudom, hogy szánalmasan festek. Tudom, hogy kivörösödtek a szemeim. De azt is, hogy amint mozdulok és elhúzódom a kocsiajtótól, úgy vetem magam a karjaiba, mintha az lenne az egyetlen biztos pont. Nem csak itt és most, hanem az egész világon. És már temetem is a fejem a mellkasába, elrejtve előle magam. Nem ölelve őt, csak az övébe megbújva, a saját karjaimmal kettőnk között, kapaszkodva a felsőjébe.
- Ne... ne haragudj... rám. Kérlek... ne haragudj...

Megígérem.
Elég ezt az egy szót kimondania és újra elsírom magam, a mellkasába, hangtalanul, teljesen átáztatva a felsőjét. De végül elfogynak a könnyek, ezúttal tényleg elfogynak és mikor már az ujjaim sem úgy kapaszkodnak belé, mintha a világvégére készülnék, szépen... lassan... elkezdek kibontakozni az ölelésből.
Már most hiányozni kezd az illata... Oliver illata... a biztonság, amit adott az érintése. De nem maradhatok így örökké.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telik, de akkor is húzom az utolsó utáni pillanatig, amíg elég erősnek nem érezem magam hozzá, hogy most, itt, vele, egyedül is újra létezni tudjak. Igaz, az agyam felhátsó sarkában végig ott bujkál a figyelmeztetés, miszerint baj lehet, ha kicsúszunk a fél órából, de akkor sem tudok vele foglalkozni. Inkább még mélyebbre tuszkolom, eltüntetem és majd aggódok később.
Úgyis az egyetlen, ami számít, hogy elég erősnek érzem magam és elhúzódok tőle. Nem nagyon, csak annyira, amennyire... nos... muszáj. Kellene. Illene? Majd még egyszer megtörlöm az arcom, egy kicsit meg is dörzsölve.
- Sajnálom - bököm ki, most már közel a megszokott nyugalommal beszélve, még ha a rekedtes hang maradt is.
- A kiborulásom. Meg ezt is - gondolkozás nélkül simítok végig a mellkasán, vagyis a mellkasánál a felsőn, ahol egyértelműen látszik a könnyeim nyoma. Nem mintha pár simítás eltüntetné. De addig sem kell még a gondolattal sem foglalkoznom, hogy vajon most hogy néz rám. Minden és bármi ok lehet arra, hogy ne kelljen a szemeibe néznem és véletlen se lássak meg benne bármit, amit talán nem akarok.
- Tudom, hogy csak... segíteni akartál... - teszem még hozzá. A hangom még suttogásnak is alig lehet nevezni, miközben tényleg utolsó alkalommal simul a kezem a mellkasához, majd egyszerűen leeresztem magam mellé.

Nagyon-nagyon sok dolgot kell sajnálom és nagyon sok másért kellene bocsánatot kérnem. Az, amit itt levágtam neki, ahogy viselkedtem, még a szüleim sem tűrték volna el soha, nemhogy... más. Lehetséges, hogy vitatkoznék is, elmondanék neki mindent. Már úgyis mindegy, nem? De emeli a kezét és igaz, hogy ezzel belém fojtja a legapróbb ellenkezést is, a menekülés viszont meg sem fordul a fejemben. Annyira óvatos... annyira lassan mozdul... annyira... nem is tudom.
Úgyhogy várok. Mozdulatlanul. És hagyom, hogy a két tenyere az arcomra simuljon, sőt még azt is, hogy felemelje a fejem. Egyetlen röpke másodperc azért van, amíg a tekintetem marad makacsul leszegve, de utána nagyot nyelek és engedve a gyengéd érintésnek felnézek rá. Egyenesen azokba a szemekbe.
És nem látok bennük semmi olyat, amitől annyira féltem, hogy ott lehet.
Úgy érzem, most órákat tudnék itt ülni vele, csendben, csak nézve a szemeit. De jönnek a szavak és azonnal utat tör bennem egy újabb apró kétség. Hogy ne tudnék olyat tenni, ami eltántorítaná...? Ebben én egyáltalán nem vagyok olyan biztos, mégis egy pillanatra becsukom a szemeimet, némán jelezve, hogy igen, próbálok neki hinni. Ezzel végül is, nincs baj, ugye? A folytatás viszont... egy kicsit döcögősebb. Nem is felelek rá, csak hallgatom és ahogy a kezei eltűnnek, jobban egyedül érzem magam, mint bármikor az utóbbi egy évben. De nem teszek semmit, hogy újra közelebb tudhassam magamhoz. Igaz, nem is mozdulok onnan.
- Köszönöm - motyogok ennyit végül és már hallani is az ezt követő levegővételből, hogy van még valami, ami kikívánkozna. Csak idő kell. Meg még pár újabb levegővétel.
- Steven... mindig azt mondja, mellette van a legjobb dolgom. Mellette vagyok igazán biztonságban. Néha elhiszem. Néha nem - az egész egy beismerés részemről. Szerintem ezt még soha nem mondtam ki hangosan. Még egyedül éjszaka, a szobámban sem.

Nem rezzenek össze az első szóra, ahogy a nevem kimondja. Nézek rá és még ha az ő szemei csukva is vannak éppen, a szám sarka megrándul, pusztán egy másodpercnyi, halvány mosolyt varázsolva az arcomra. Mert figyel. Mert javítja magát. Hülyeség, hogy fenn tudok akadni minden egyes alkalommal ezen az apró részleten. A tényen, hogy figyel vagy figyelt rám és úgy próbálja alakítani, hogy nekem jó legyen.
Nem török össze, ha néha Benjaminnak hívsz - szeretném biztosítani, de valahogy nem akaródzik félbeszakítani. Így lesz még egy mondat, még egy gondolat a több tucat mellé, amit visszanyelek.
Vajon meddig férnek... mennyi hely van még odabent...?
Még ha valamiért hallgatást is kényszerítek magamra, legalább a tekintetemért nem kell most megküzdeni. Mert figyelem. Őt. Mintha az, hogy az előbb semmi rosszat nem láttam a szemeiben, most könnyebbé tenné, hogy maradjak.
- Ha bármi elcsesződne... - ismétlem utána kis késéssel, de ezúttal inkább csak magamnak motyogva, megforgatva a szavakat, most már elkalandozva és egyszerűen magam elé bámulva. És hol kötök ki? Ott, hogy vajon az "elcseszett" szó jól lefedi-e azt, amiben vagyok, vagy az egy külön szint és talán nem vonatkozik rá az támogató felajánlás. No meg amúgy is...
- Mi lesz, ha nem vagy ott? - szinte ijedten kapom fel a fejem. - Ha... segítséget kérnék... de nem vagy ott...
Nem, nem, nem. Nem akadok ki, nem pánikolok be, éppen csak a szelét érzem, hogy kezdek feszengeni már a felvetéstől is. Mert igen... mi történik, ha szükségem lenne rá... ha elég bátor lennék, hogy szóljak neki... de ő nincs ott?

Bőszen bólogatok, minden mondatára aprót, egészen elmerülve közben a saját fejemben. Aztán eszembe jut.
- Van egy régi telefonom! - meglepően nagy hangon jön, de utána már terül is el egy mosoly az arcomon. Nem tart sokáig, mert az is felrémlik ezzel együtt, hogy mit tettem, mit kellett tennem érte, de akkor is van.
- Kikapcsolva tartom, hogy ne merüljön le. Nem volt elég bátorságom, hogy Steventől... egy töltőt... - teszem hozzá most már komolyabban, egyre darabosabban beszélve, végül inkább be sem fejezve a gondolatot.
- Elég kevés a pénz, ami rá van töltve... de amúgy sem nagyon volt senki, akit felhívhattam volna... - vállat vonok. - De most majd tudom használni. Ha segítened kell... vagy csak beszélni szeretnék?
Én magam sem értem, miért kérdő a hangom. Mintha engedélyt kérnék rá, hogy akkor is hívhassam, amikor egyedül érzem magam és valójában csak zajlik körülöttem az élet. Felhívhatnám, amikor Steven otthagy valahol a padlón... vagy a zuhany után, ha valami... nagyon fáj. Vagy...
Alig észrevehetően megrázom a fejem. Elkalandoztam.
- Kiveszem a dobozból a mobilt, lehozom, beleírod a számod és... - és ebben a pillanatban a mondat félbeszakad és hadarni kezdek.
- A fél óra! Bajba fogsz kerülni! Mennünk kell! - az egész gondolat úgy hasít a fejembe, hogy szinte már fáj. A vezetés, a kiborulásom, az ölelés és most a beszélgetés. Minden túl sok idő volt. Egyáltalán mennyi ideje vagyok kint vele?!
- Haza kell vinned... - a mondatom végén kimondatlan is ott lebeg a "...különben Steven..." befejezés.

- Töltő. Igen - bólintok aprót, de az, hogy pénzt töltsön a telefonra nem igazán tűnik helyesnek.
Nem mintha nem írná felül bennem a pillanatnyi kételyt azonnal az érzés, hogy bármibe is kerül, szeretném, ha el tudnám érni. Ha megölelni nem is tudom mindig, amikor szükségem lenne rá, de beszélni... jó lenne.
- Nem tudom a számot - ismerem el. - Nem az enyém volt. Csak úgy... kaptam... és nem tudom a számot. De majd, küldök egy üzenetet. Még ma éjszaka - ígérem. Éjszaka. Igen. Amikor Steven már kiélte magát, bármilyen napja is volt és mikor egyedül maradok.
Hiába az árnyékosnak tűnő gondolatok, ez csak az életem és most viszonylag könnyedén megbirkózok vele. Nem hagyom, hogy bármiféle rosszkedv maga alá teperjen.
Szerencsére amúgy is lefoglal, hogy kövessem Oliver minden mozdulatát. Figyelem, ahogy a kesztyűtartóval küzd, figyelem, ahogy írni kezd. Őrület, hogy ezek után a teljes nyugalomból hogyan jutok el megint egy pillanat alatt a hadaráshoz.
Persze. Nyugalom. Emlékszem én. A szavai és főleg a hangja még segítene is, ha nem kezdene viccelődni.
- Nem - tiltakozok azonnal. - Nem kell... nem kell még egy nagybácsi. Ne legyél az. Ne legyél. Csak legyél... Oliver, jó? Legyél egyszerűen te - mondom és szándékosan próbálom lassítani a légzésem, a beszédem és mindent magamban. Hagyom kicsit járni az ujjaimat, megdörzsölöm az arcom, de szépen leküzdöm az egészet, miközben majdnem végig őt figyelem. Kivételesen a szemeit is, amennyire tudom. Úgy, hogy nem zárok le, valahogy most könnyebben megy.
- Jól vagyok - jelentem ki végül. - És jól leszek. Otthon is - biztosítom róla, bár ezeket az utóbbi szavakat én sem hiszem el. Úgy sem, hogy ebben a percben jobban aggódok érte, mint magamért. Ha Steven nem kapja meg időben, amit akar, dühös lesz. Én már tudom, mire számítsak ilyenkor, de... őt tönkre tudja tenni. Minden téren. Képes rá. Egy ilyen apróságért is.
- Menjünk, jó? - nyelek nagyot és még egy mosollyal is megpróbálkozok, miközben nyújtom felé a kezem. A kis tépett cetliért. A telefonszámért.
Kerüljön a kezembe, ő szálljon ki és... és ha úgy van, már fészkelem is majd vissza magam a földre, a búvóhelyemre. Mint egy jófiú.

Egyszerre villanyoz fel a telefon, az üzengetés és rémiszt meg, hiszen kockáztatok. De közben tetszik a gondolat, hogy mielőtt elalszok majd, vele beszéljek utoljára. Vagyis neki írjak. A számom és a telefon típusa. Így lesz. És valószínűleg arról is biztosítom majd, hogy jól vagyok. Mert úgy kell lennie és amúgy is... miért ne lennék, ugye. Most is elég a mosolya, hogy az én arcomon is megjelenjen egy halvány utánzata.
Az már más kérdés, hogy nem tart kis sokáig, jön a pánik, majd a szavai, a vicc... és utána minden... Csak legyen Oliver. Nincs semmi másra szükségem.
- Csak jót akartál - mondok ennyit végül, valahol már őt nyugtatva, nem saját magam. Szigorúan nézve tényleg ő hibázott, de közben meg rosszabbul érzem magam a bűntudatát látva, mint amikor kimondta a szavakat. Azt akarom, hogy mosolyogjon. Hogy ne kelljen mindent olyan sokszor átgondolnia, csak azért, mert olyan vagyok, amilyen.
Nem is csoda, hogy ezek után mindent beleadok, hogy elhitessem vele, nemcsak most nincs gond, de jól is leszek. Ha hazavisz. Hamarosan pedig már nyújtom is a kezem a tépett cetliért.
- Vigyázok rá. És írok. Ígérem - minden szóra biccentek, végig a szemeibe nézve.
El tudnék bennük veszni. Már megint.
Aztán a kezembe kerül a papír és azon kapom magam, hogy miután visszakuporodok a lábrészhez, a helyemre, nemhogy még mindig szorongatom a már amúgy is nedves cetlit, de félig a tenyerembe rejtve újra meg újra elolvasom a számot. Próbálom megjegyezni, hogyha bármi úgy alakulna... akkor is tudjam. Akár álmomból felkelve is. Azonnal.
De persze pár másodpercenként így is felpillantok Oliverre. Sőt, rámosolygok, amikor érzem, hogy a kormány mögött ülve figyel. Végül pedig pontosan úgy, mint mikor idefelé jöttünk, rajta marad a tekintetem. Most nem érdekel a külvilág, a forgalom, vagy a kinti levegő. Most csak ő érdekel. Ahogy a telefonszámát, az arcát is az elmémbe akarom vésni, mielőtt még túl késő lenne.
Ki tudja, mikor látom következőleg.
- Még egyszer ölelj majd meg, mielőtt bemegyek a házba. Jó? - kijelentem, kérdezem, engedélyt kérek, akármi. De minél tovább figyelem, annál biztosabb vagyok benne, hogy ezt szeretném. Még egy ölelést, ha már a kerítéseken belül leszünk, de még valamilyen szinten a kocsiban rejtőzve.
Persze így is kockázatos, de... miért is nézne ki a kertbe Steven? Ha otthon is van már, ha fel is tűnt neki, hogy én nem voltam... talán letudta annyival, hogy kint mászkálok. Talán nem keresett. Kerestetett. Talán még azt a percet meghagyja nekem.
Mint ahogy én is kivárok az utolsó utáni pillanatig, vagy addig, amíg nem szól, hogy ideje a fejemre húzni a ponyvát. Addig figyelem és néha, ha jókor néz felém, ő is elkaphatja a kicsit talán szomorkás, de őszinte mosolyom.

Mi rosszat mondtam?
Egy pillanat alatt fagy le a kellemes kis mosoly az arcomról és húzom össze magam a lehető legkisebbre, amikor a kérdésem után belelép a fékbe. Nem szabadott volna ölelést emlegetnem? De hát nem olyan régen még ő tárta szét a karjait! Ő ajánlotta az ölelést és amúgy is...!
Valószínűleg másodperceken belül kitörne belőlem a bocsánatkérés, még úgy is, hogy fogalmam sincs pontosan mi rosszat mondtam vagy tettem. De megelőz. És kérdez. Engem? Nem vagyok benne biztos.
De a tekintete rajtam és még ha én nem is tudok egészen végig a szemeibe nézni, azért vannak pillanatok.
- Vissza kell mennem. És neked is dolgoznod kell. Ha nem lesznek meg a virágok... Steven tönkreteszi az életed. Most visszaviszel és utána... úgyis kihozol még, nem igaz?
Nos, lehetséges, hogy az egész felvezetéssel nem segítek. Nem segít, ha azt ecsetelem, milyen kis apróságért meddig képes elmenni. Pusztán azért, mert megteheti.
- Steven a... családom - oh, hogy én mennyire próbálom természetesen kimondani ezt a rövid kis mondatot! Mintha igaz lenne. Mintha lenne családom. Mintha nem lenne a szónak és lényegében a szüleim emlékének meggyalázása, hogy családként emlegetem Stevent...
Fogalmam sincs, mennyire vagyok meggyőző, de tényleg próbálok természetesen beszélni. Próbálom elérni, hogy ne süssön minden szóból, milyen érzések kavarognak bennem. És valószínűleg pont ezért hallatszik teljesen érzelemmentesnek.
- Kérlek, Oliver... Hazasétálok, ha azt mondod... De nem akarok bajt - váltok végül szinte könyörgésre, ahogy megdörzsölöm az arcom. Egyre kevésbé tudok nyugton maradni. Szó sincs pánikról, egyszerűen csak érzem, hogy szorít az idő és ha eddig nem késtünk el, akkor is perceken múlhat. Fogalmam sincs, meddig tart ki a szerencsénk.

Alig észrevehetően megrándul a szám széle a pillanatnyi kis kirohanására. De tovább beszélek. Egyik érvet a másik után dobva elé. Muszáj meggyőznöm. Akármivel. Mert ő nem tudja elképzelni, mi lesz, ha megpróbálok ténylegesen szökni. Nem tudja, mi minden következne, ha nem megyek vissza. Fogalma sincs, hogy mi történik, ha egyáltalán kiderül, hogy felügyelet nélkül voltam idekint. Hogy beszélgettem valakivel. Fogalma sincs. Tényleg vissza kell mennem!
Mégsem érzem magam egy cseppet sem jobban, amikor rábólint és a kocsi újra az utat gyűri maga alatt. Most már nem nézek fel rá. Nem nézek én sehova, csak magam elé. Tényleg pocsékul érzem magam, amiért elárultam magam és az egészet, mindennek pedig itt van előttem a következménye. Aggódik és az egész valahogy most eltompítja a kellemes élményeket is. Nem véglegesen, de itt és most nem tudom magam elé képzelni a mosolyának egy halvány utánzatát sem.
Jobban kellett volna vigyáznom, hogy semmit ne tudjon.
Már a kezemben a ponyva sarka, hogy magama húzzam, ahogy jelezte, amikor megszólalok. Csendesen. Nem nézve rá.
- Jó lesz így, Oliver. Nem lesz bajom -  Valahol még engem is meglep, milyen meggyőződéssel jön a hangom. Valószínűleg azért, mert nekem nem kell elhinnem. Csak neki. Kizárólag azt nézem, neki mi lenne a jó és mivel tudnám megnyugtatni.
Majd mikor már teljesen elrejt a ponyva, amolyan utolsó utáni pillanatban, hogy az őrökhöz érnénk, még egyszer megszólalok, halkan, összeszorított szemekkel.
- ...és amúgy is, mi baj lehetne? Azonnal írok vagy hívlak és már itt is vagy értem, ha valami mégis történne. Megígérted. Igaz?
Tudom, hogy nem fogok szólni neki, ha baj van. Ha nagyon megverne Steven. Nem a szökésért, hanem csak azért, mert olyan kedve van. Nem hívhatom. De ezt Olivernek nem kell tudnia. Nekem pedig most elég, ha meg tudom nyugtatni. Legalább egy kicsit.

Levegőt is alig veszek. Egy mukkanás nélkül kuporgok a ponyva alatt és próbálok nem is létezni. Már megint. És ez akkor sem igazán változik, amikor már odabent vagyunk és leáll a motor. Tudom, hogy erőt kell vennem magamon, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Miatta. Mert azt mondtam, minden rendben lesz velem és semmi baj nem történhet. Tartanom kell magam ehhez.
Mégis szükségem van még egy kis időre. Egy másodpercre, amíg nagy levegőt veszek. Egy másikra, amíg megdörzsölöm az arcom. Egy utolsóra, amíg megpróbálok egy legalább kicsit őszintének tűnő mosolyt varázsolni az arcomra. Csak ezután bújok elő, épphogy fellesve rá, majd már haladva is tovább. Az ölemben összecsavarom a ponyvát, hogy becsúsztathassam az ölés alá és húzom fel magam az ülésre.
- Köszönöm. Az egészet - szólalok meg végül a mosollyal az arcomon, megint csak egy pillanatra lesve rá.
A kezem pedig már a kilincsen.
- Köszönöm, Sally - suttogom, ahogy még egyszer végig simítok az ülésen magam mellett és már szállok is ki. Nem akarom, hogy bárki meglásson idebent.
...és lehet, hogy egy nagyon kicsit menekülök is. Nem teljesen tudatosan, de egyáltalán nem pánikból vagy félelemből cselekedve. Mindössze igyekszek kifelé, mielőtt bármi eszébe jutna. Mielőtt meggondolná magát és mégis megpróbálna... megmenteni. Még az az ölelés is alig villan át a gondolataim között. Igen, jól esne. Igen, szeretném. De valahogy már nincs bátorságom emlékeztetni rá. Végül is, amikor először kimondtam sem reagált rá. Nem ígérte meg.
És amúgy is... az, amikor leállt az út szélén... a pillanatnyi kiakadása a virágokkal... Nem arról van szó, hogy túl éles lett volna akkor a hangja, de valami mégis azt súgja, muszáj visszalépnem, mielőtt bajba sodorja saját magát.

Annyira van időm, hogy becsukjam magam mögött a kocsiajtót és már simulok is neki a fémnek, ahogy Oliver elém kerül. Az egész ösztönből jön, a láthatatlansággal való próbálkozás és valahol ennek a vonzata az is, hogy meg sem próbálok ellenkezni, amikor a kezemért nyúl és húzni kezd. Ez már túl sokszor történt meg velem, még ha nem is pontosan így. Még ha más is csinálta. De túl hasonlóan.
A karom persze megfeszül, a kezem szorítja az övét, ahogy húz maga után, de készségesen lépkedek, végig a hátába fúrva a tekintetem. Fogalmam sincs, mi történik, de tudatosítom magamban, ki van előttem. ...és hogy semmi olyat nem fog tenni. Igaz?
Mielőtt az agyam különböző kételyekkel kezdene el bombázni, már rejtenek minket a fák és ott az ölelés. Először az egész testem megfeszül. Kell egy másodperc, mire eljut a tudatomig, hogy igen, ez jó érzés. Ez egy jó fajta ölelés. Olyan, mint a kocsiban volt. És én vagyok a bolond, amiért akár egy másodpercig is azt hittem a karomon érzett szorításának hála, hogy valami más következik.
Amint mindezt tisztázom magamban, abba a másodpercbe sűrítve, már simulok bele az ölelésbe és ott is vannak a szavak. A fejem a mellkasába temetve, érezheti, hogy bólintok egyet.
- Nem csinálok semmi hülyeséget... - ismétlem utána, amolyan ígéretnek szánva, még ha sokat nem is érteni, mert egy pillanatra sem vagyok hajlandó elhúzni a fejem. Végül az én karjaim is köré fonódnak, csak alig-alig. Na jó, inkább az oldalán a felsőjébe kapaszkodok, mintsem viszonoznám az ölelést, de ez is valami.
- Megtanultam, hogy kell túlélni - teszem hozzá a mellkasába beszélve, hogy a lehető legjobban tompítsam a saját hangom. Magam sem tudom, hogy egyszerűen így sikerül vagy szándékos a dolog. Mert kicsúsztak a szavak, de talán nem akarom, hogy meghallja és még többet aggódjon.
Főleg úgy, hogy a kérlelése bizonyítja, már most is aggódik. Jobban, mint kellene. Az én szívem meg valami eszeveszett tempóra kapcsol az apró szónak hála és akkorát nyelek, hogy valószínűleg annak már hangja is van.
Miért... hogyan... lettem ennyire fontos neki, hogy ennyire aggódjon értem és kérleljen?
- Amint elcsendesedik a ház, írok, hogy jól vagyok. És minden mást is megírok - ígéret. Ezúttal pedig nemcsak nem hazudok, de nem is ferdítek. Írok majd neki, hogy jól vagyok. Igen, ezt a mondatot fogom, akkor is, ha talán abban a percben nem lesz igaz.
- Tényleg köszönöm, hogy Sallyvel ma kivittetek innen. Évek óta nem éreztem magam ilyen jól. Még akkor is jó volt, ha kiborultam közben - hallani, hogy az utolsó mondatnál kicsit kínosan ugyan, de elnevetem magam. Viszont ezúttal már nem kérek miatta bocsánatot. Hiszen biztosított róla, még akkor és ott, hogy nincs semmi baj. Én pedig hiszek neki.
Meg a saját józan eszemnek is, hogy ideje elhúzódni az ölelésből. Nem maradhatok örökre a karjaiban, a mellkasának simulva.
- ...és mikor legközelebb találkozunk... akármikor is lesz az... tovább olvasok neked. Meg vezetünk még egy kicsit. Már ha nem félsz attól, hogy megint kiborulok - viccelődök, próbálkozok, mosolygok. Mert a szavaim kíséretéhez ezt kell tennem.

Szinte folyamatosan mondom a magamét. Nem akarom, hogy aggódjon és bajba keveredjen. Nem érek meg annyit. Lehet, hogy különös gondolat, de teljesen valósnak hangzik. Nem érek annyit, hogy egy élet menjen tönkre miattam. Szóval beszélek, beszélek, beszélek, ígérek, mosolygok.
Igaz, ebből akkor őszinte egyedül a mosolyom, amikor az ujját nagy komolyan felemeli, de legalább próbálkozok.
- ...nem lesz baj - már úgy ismételgetem ezt az apró mondatot, mint valami mantrát. Vajon ha elégszer mondom el, tényleg így lesz? Vagy inkább pont olyan üres szavakká válnak, mint a szüleim halálakor annyit hallott "sajnálom"?
- Szólok, Oliver. Bármi van - teszem mégis hozzá, még ha ténylegesen nem is tudom ígérni. De ki kellet mondanom. Legalább ennyit. Egyszerűen érzem, hogy másképp nem elengedne és nekem tényleg be kell mennem.
Azért biztos, ami biztos, még egyszer felemelem a kezem, megmutatva, hogy még mindig a tenyerembe van gyűrve a kis cetli a telefonszámával. Majd elmotyogva az orrom alatt fel is mondom neki, mintha valaki feleltetne. Mert igen, megjegyeztem. Így vagyok nyugodt, hogy fejből is tudom.
- Este írok - bólintok még egyszer, most már nem húzva tovább a másodperceket. Vagyis...
Csak még egy fél lépés felé, még egy ölelés, egy utolsó utáni pillanat, amíg belekapaszkodok, hogy magamba szívjam az illatát. És ha nem tesz mást, amilyen gyorsan odaléptem hozzá, már el is tűnök. Nem csak a biztonságot jelentő karjaitól, de a közeléből is. Majdhogynem futva indulok a hatalmas ház felé, de minden egyes lépéssel lassítok. Valahol majd félúton felkapom a könyvet. Valahol az ajtó előtt majd megállok egy nagy levegővételre.
Közben pedig többször is leküzdöm magamban a kényszert, hogy legalább egy pillantás erejéig a hátam mögé lessek. Az irányába.