Nem mehetek. Se az udvarra Oliverhez, se sehova. Világosan megmondta Steven. A szobámban kell maradnom. Eljátszani, hogy nem létezem. Hogy talán sosem léteztem.
Néha beszűrődik pár szó. Steven és még valaki... talán valakik hangja. Ilyenkor még a lélegzetem is visszatartom, pedig tudom, hogy ennyi nem hallatszódna át a dolgozószobába. Az sem, ha olvasnék és lapoznék a könyvben. Mégsem merem megkockáztatni.
Órákon át mozdulatlan vagyok.
Csak akkor merek az ágyból felkelni, amikor már másodjára hallom az üvegpoharakat koccanni. Ezek szerint... jól mennek a dolgok? Remélem. Az nekem is jót jelent.
Már dél is elmúlik, mikor muszáj kockáztatnom, letennem a lábam és csendesen elmenni a fürdőszobáig. Ha pedig már onnan jövök visszafelé... Csak egy gyors üzenet!
"Nem tudok kimenni. Stevennél vendégek vannak."
Még én is elhúzom a szám, mielőtt elküldöm az üzenetet. Szerettem volna ma kijutni, látni őt, beszélgetni vagy egyszerűen csak kicsit felengedni mellette. De nem lehet. Az egész napot néma csendben töltöm, elveszve a saját fejemben, még azután is, hogy visszaáll a rend és talán pár percet megkockáztathatnék a kertben. De nem szabad... tényleg nem... Hiszen nem szólt Steven, hogy vége. Hogy most már... létezhetek.
Másnap viszont már nálam kezdi a reggelt. Megmondja, mit vegyek fel és együtt reggelizünk. Aztán eltűnik a dolgozószobában. Újra.
Örülnöm kellene? Valójában igen. Az utóbbi két napban, pár apróságot leszámítva tudomást sem vesz rólam, olyan nyugalmam van, ami igazán régen volt utoljára. Az egy dolog, hogy minden idejét itthon tölti, így kimenni tényleg nincs lehetőségem, de legalább békén hagy. Nem mintha ne lennék tisztában vele, minden ilyen alkalomnak megvan a böjtje. De ha így élnék, egyik napról a másikra, hogy vajon mikor jár le az időzítő és robban fel a bomba, tönkrementem volna.
Valamikor a délelőtt folyamán még egy újabb üzenetet is megkockáztatok, csak sunyiban. "Jól vagyok. Steven itthonról dolgozik. Talán holnap..." Még a választ sincs időm megvárni, már rejtem is vissza a helyére a készüléket és sietek le. Azt sem akarom, hogy Steven tudja, a szobámban jártam. A könyvem úgyis lent vár a kanapén. Úgy vetődök le, átdobva magam a támlán, mint ahogy egy kisgyerek csapódik be a párnák közé az ágyába.
És olvasok. Vagyis próbálok.
- Mi az, hogy mégis elvették tőlem az ügyet? - hasít a csendbe Steven hangja, én pedig összerezzenek a kanapén. Pedig nem mögöttem szólt. A dühös szavak a dolgozószobából szűrődnek hozzám, de így is vigyázzba vágta magát minden idegszálam.
Nagy levegőt veszek, próbálok eltűnni a kanapé párnái között, pedig én is tudom, hogy a valóság nem így működik. De azt is, hogyha valaki kiakasztja, főleg, ha munkáról van szó, annak mindig én iszom meg a levét.
- Fogalmuk sincs, hogy én vagyok az egyetlen, akivel esélyük lett volna nyerni? - uralkodik magán, csendesebb, de én hallom...
- ... Nem. Nem érdekel. Majd máskor. Igen. ... A csillagokat is leígérik majd, ha segítek rajtuk. ... Nem. Dehogy. ... Eszemben sincs - fogalmam sincs, kivel beszél, de abban biztos vagyok, hogy bárki van a telefon másik oldalán, nem hallja Steven hangjában az elfojtott dühöt a nyugalom függönye mögött.
Én viszont tökéletesen tisztában vagyok vele. A saját túlélésem érdekében muszáj volt megtanulnom különbséget tenni a tényleges nyugalma és aközött, amikor csak uralkodik magán. Csodálná bárki, hogy az ezt követő órákban lábujjhegyen járok? Nem mintha olyan sokat mászkálnék, még az emeletre sincs merszem felmenni, nehogy valamelyik lépcsőfok megnyikkanjon alattam. Nem kockáztatok. Nem tehetem. Még úgy sem, hogy csak az elkerülhetetlent halogatom.
Talán jobb lenne, ha túlesnék rajta? Lehet. De nincs elég merszem hozzá.
Így kivárok. Mindent megteszek, hogy ne kerüljek a szeme elé, ne jusson eszébe, hogy létezek és... a tökéletes eszköz vagyok arra, hogy kitöltse valakin a frusztrációt.
Ha valamiben jó vagyok, akkor az az, hogyan húzzam meg magam. Csak egyetlen dologgal nem számolok; a ténnyel, hogy mikor második órája próbálok láthatatlan lenni, az állandó készültségtől remegni kezd a kezem. Ez pedig több, mint elég ahhoz, hogy egy ügyetlen mozdulattal kiejtsem a kezemből a pohár vizet. Az üveg csattanó hangja, ahogy a padlóra ér és darabokra robban, belehasít a ház csendjébe.
Megdermedek.
Már azelőtt hallom a lépteket és a dühös szuszogást, hogy meglátnám.
- Mit művelsz, Benjamin?! Egy kis csendet akartam, erre te randalírozni kezdesz és... - el is hallgat, ahogy belép a konyhába.
- Nem akartam... Bocsánat. Steven... Ne haragudj - kezdek bele azonnal a szokásos körökbe, és máris a földön vagyok, nem törődve olyan részletekkel, hogyha az üvegbe nem is, de a vízbe beletérdelek. Nem miatta van az egész. Nem miatta vagyok a földön. Ő nem tesz semmit, csak áll pár méterrel tőlem. Én próbálom kétségbeesetten összeszedni az apró szilánkokat, mintha ezzel meg nem történtté tehetném az egészet.
Már az első darab megvágja az ujjam, ahogy megfogom, de alig tudatosul bennem. Szedem őket tovább, gyűjtöm a tenyerembe egyiket a másik után.
- Tudod, most vettek el tőlem egy piszok komoly ügyet, amire hosszú órákat készültem. Éjjel és nappal.
- Tudom. Láttam, hogy elfoglalt vagy... voltál... és... hallottam és...
- Beszélj már összeszedetten az isten szerelmére!
De nem megy! - kiáltom magamban, a valóságban viszont csak nagyot nyelek.
Annyira, de annyira próbálom még a szilánkokat is hangtalanul emelni a földről, hogy az valami hihetetlen. De ez sem elég jó neki, ez sem, én sem, én sem vagyok képes, én...
- Benjamin! - kiabál.
Összerezzenek a hangjára. Megint. A kezeimet leeresztem és hagyom, hogy minden üvegdarab újra a méregdrága márványpadlóra hulljon. Próbálom felkészíteni magam arra, hogy megüt, megrúg, vagy akár hozzám vág valamit, bármit, ami a keze ügyébe kerül.
- Összevérzed a padlót és még nagyobb gondot csinálsz.
Lenézek a kezeimre. Nincs semmi mély vágás, semmi, ami aggodalomra adna okot. De attól még én is látom a vöröslő vért, ami most már a tenyeremből is szivárog.
- Sajnálom. Fel... takarítok - nyöszörgés. Nem megy. Egyszerűen nem megy több!
- Hagyd már! Mi lenne, ha próbálnál normális ember módjára viselkedni? Vannak a takarításra embereim. Neked más a dolgod.
Összeszorítom a szemeimet. Várok. És várok. És még tovább várok.
Nem történik... semmi. Amikor összekapartam elég bátorságot, kinyitom a szemeimet, továbbra sem nézve rá, de most már újra figyelve. Az egyetlen, ami ekkor érkezik az egy ruhadarab az ölembe. Úgy hajította hozzám, mint egy rongyot. Hozzám sem akar érni? Az... jó, nem?
Azt hiszem.
Ekkor már igyekszek azzal törődni, ami most éppen a dolgom, amit elvár. Úgyhogy beletekerem a jobban vérző kezem, a tenyerem, hogy elrejtsem és kordában tartsam a vért. A másikon csak az egyik ujjamon van egy apró vágás. Az nem baj. Az rendben van.
- Állj már fel onnan - szól rám halkan, de határozottan.
Én pedig megteszem. Egyik kezem ökölben, szorítom a kötés és még a másik kezemmel is rásegítek. Kontrollálhatatlanul remegek. Próbálom elnyomni. Levegőt venni. Lenyugodni.
- Bántottalak én valaha? Úgy tényleg? Akartam én szándékosan fájdalmat okozni neked?
Lehetséges, hogy választ vár, de nem tudok felelni. Úgy nem, ahogy elvárná, így inkább hallgatok. A gondolataim viszont felvisítanak. Miért kérdezi? Magának keres okokat? Vagy így közli, hogy eddig sosem bántott, nem úgy, ahogy bánthatott volna? De ezen majd most változtat?
- Az agyamra mész, amikor játszod nekem a némát - sóhajt végül frusztráltan, ahogy közelebb lép hozzám.
A cipőjét bámulom. Fekete. Hibátlan. Valódi bőr. Méregdrága. Miért van rajta itthon? Próbálom ezzel és lényegében bármi mással elérni, hogy kikapcsoljon az agyam, akármi jön, ne érezzem. De... nem üt meg. Továbbra sem ér hozzám.
- Fáj?
Megrázom a fejem. Nem érzem a vágásokat. Nem érzek semmit a félelmen kívül.
- Ne hazudj nekem!
Akkor igen. Fáj. Szóval bólintok. Azt a választ adom, amit akar... amit csak akar...
- Várj meg a szobádban. Fél perc és ott vagyok.
Újabb bólintás. Valahol csodálom, hogy nem kényszerít ki belőlem szavakat, de talán most jobban idegesíti, hogy nem tudok összeszedetten beszélni, mint amennyire nevelni akar valamiféle általa elvárt jómodorra.
Szinte robotként sétálok fel az emeletre. Egyik lábam a másik után. Majd mikor meghallom az ő dübörgő lépteit a lépcső alján, igyekezni kezdek. Kapkodni. Kis híján futni. Pedig ez most nem menekülés. Nem elfutok Steven elől, csak igyekszek. Azt mondta, a szobámban várjam. Ha pedig nem vagyok ott és hamarabb utolér...
Az ajtóm előtt csúszik ki alólam a lábam. Valószínűleg az idegesség miatt van, hogy izzad a talpam és egyszerűen... megtörténik. Én pedig a gravitációnak engedve hanyatt vágódok. Egy másodperccel később már nem vagyok egyedül. Utolért. Tudom, pedig továbbra sem nézek rá. Nincs is szükség rá. Hallom a lépteit. A dühös szuszogást. És mielőtt esélyem lenne felállni, már érzem a nem olyan régen annyira vizsgált cipőt az oldalamba csapódni. Egy pillanatra a tüdömben bennakad a levegő, de a fájdalomnak még az agyamig sincs ideje eljutni, amikor megragad egy kéz... Steven keze... a karomnál fogva felránt és már húz is maga után, meg sem állva a fürdőszobáig. Ott leültet a lecsukott WC tetőre. Összegörnyedek kicsit, talán ösztönből is próbálom védeni magam, de ezen kívül nem mozdulok. Hagyom, hogy bármit tegyen. Ő pedig mit cselekszik? Szinte már vigyázva és az előbbiekhez képest meglepő odafigyeléssel veszi a kezem az övébe és lebontja a rögtönzött kötést.
Lehetséges, hogy nem is szándékosan rúgott meg? Lehetséges, hogy csak... megakadt a lába? Túl nagy lendülettel jött és megbotlott? Már semmibe nem vagyok biztos. Talán tényleg nem akart belém rúgni. Hiszen most annyira óvatos. Vizsgálja a kezem és hamarosan felkerül egy rendes kötés. Fertőtlenítéssel, kötszerrel, apró csík sebtapasszal.
Valószínűleg lekapcsol az agyam. Teljesen. Mert mire újra tudomást veszek a körülöttem lévő világról, már Steven a nevemet ismételgeti.
- Hm?
Ennyire futja, nem többre, de legalább az irányába nézek. Mást nem is tehetek, azt hiszem.
- Még ki sem nyitottad? Egy szemet sem vettél be? - lóbálja előttem a fájdalomcsillapítót, amit ki tudja, mennyi hete kaptam tőle. A tabletták, mint valami kisbabáknak szánt játék, csörögnek az apró üvegcsében, ahogy szinte az orrom előtt rázza őket. Szóról-szóra tudom, mi van ráírva, de eddig eszembe sem jutott szedni belőle. Nem láttam értelmét. Nem fájt semmi annyira, hogy gyógyszer kelljen és...
- Benjamin!
- Még nem.
Vág egy grimaszt, amiből tudom, hogy ez már megint a rossz válasz volt. De nem mindegy neki? Ez csak annyit jelent, hogy később lesz gondja arra, hogy pótolja.
Szó nélkül nézem végig, ahogy elcsavarja a tetejét, majd a tenyerébe ejt egyetlen szemet. Vizsgálja, mint valami kincset... vagy mintha ő sem tudná eldönteni, nekem akarja adni, vagy ő venné be inkább... végül félbe töri és csak aztán int magához. Talpra állok, elé sétálok és...
- Legyél jó fiú - suttogja, ahogy egyik kezébe fogja a fejem, éppen csak annyira nyomva az ujjait az állkapcsomba, hogy biztos kinyissam a szám. Egy pillanat alatt a nyelvemre kerül a fél gyógyszer és szót fogadok. Jól viselkedek. Lenyelem.
- ...ügyes...
Magához húz. Az egész valami kifacsart ölelésnek tűnik, de semmi megnyugtató nincs benne. Pedig tudom, hogy léteznek jó ölelésnek. Létezik olyan, ami megnyugtat, bármi van. Ami akkor is elűz minden fájdalmat, ha odakint épp összedőlt az egész világ. Tudom. Mert emlékszem rá. Régről. És nem olyan régről is.
De ennek köze sincs a jó ölelésekhez.
- Pihenj egyet, Benjamin. Holnap találkozunk - vezet az ágyamhoz, és miután lefeküdtem, még a vékony takarót is rám dobja, mielőtt egyedül hagyna.
Hason fekszek, a kezeim magam alatt, mintha azzal, hogy elrejtem őket meg lenne oldva minden. Ha becsukom a szemem nem is érzem a csendesen sajgó fájdalmat az oldalamban, amit a cipő hagyott. De legalább gondolkodnom nem kell. Kikapcsolhatok. Megmondta Steven, mit tegyek. Így könnyű. Pihenek.
Nem tudom, meddig.
Nem tudok... semmit.
Amikor pedig talán tíz perc vagy tíz... vagy száz óra múlva magamhoz térek... furán érzem magam. Jól. De furán.
Elmosolyodok. Vicces érzés. Lehet egy érzés vicces? Csiklandós?
Fene tudja.
Vagyis a franc. Vagy ilyesmi.
Nagy levegőt veszek, egészen lassan, bent tartva, majd úgy fújom ki, mintha egy láthatatlan lufit próbálnék az arcom elől eltüntetni. Hogy hogy jutok el a telefonig? Hogy mikor és miért is jut eszembe Oliver? Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy félig lelógok az ágyról, ahogy igyekszem elérni a polcomon lévő kincsesládát, kihalászni belőle a telefont, visszamászni az ágyra... és keresztülnavigálni a megfelelő menükön... kikeresni a telefonszámot. Hívás. És csak várok... várok... várok... amíg fel nem veszi.
Igaz, még ekkor is hallgatok. Csak csendesen szuszogok. Talán hosszú másodpercekig, de utána végre megszólalok.
- ...Oliver... - szinte csak sóhajtom a nevét. Mosolyogva. Teljes nyugalommal. - Mi az a... Fentanyl?  - pár újabb sóhaj, miközben helyezkedek az ágyon. Igaz, a vékony takaró nehezen akar engedni, teljesen belecsavarodtam, de én próbálkozok, próbálom lerúgni, de áh. Feladom.
- ...és miért... ilyen fura... és jó érzés? - őszintén fogalmam sincs, mennyi idő telik el egy-egy kérdés között, de valójában nem is érdekel. Hiszen ő úgyis kivárja. Figyel rám. Meghallgat. Ahogy én hallgatom a légzését. Meg a saját. Meg ilyesmi. Ugye? 

Annyiszor olvastam el azt a pár sort... az ölelés szót... hogy már kezdett elhalványulni a súlya... és még akkor is ismételgettem magamban, amikor régen kikapcsoltam a telefont. Most viszont nincs rá szükségem, nem kellenek az üzenetek, mert itt duruzsol a hangja a fülemben. Csak éppen nem igazán kellemes.
Mégis várok. Kivárok, teljes nyugalommal, csendben szuszogva, miközben fekszek az ágyamon a plafont figyelve. Egész laposakat pislogok, ő pedig... pánikol. Persze hallom én a millió kérdést, de most egy csepp sem ragad rám a belőle sütő idegeskedés. Sőt. A legelső, amit ki lehet húzni belőlem ezek után, az sem sietős. És főleg nem válasz a kérdéseire. De annál sokkal, de sokkal fontosabb.
- Ne kiabálj... Oliver... Ne kiabálj velem - kérlelem minden további nélkül, a kezdeti mosolygás után egész komoly hangon, de továbbra is csendesen. Oké, annyira nem vagyok benne biztos, hogy tényleg kiabált, de akkor sem volt jó érzés hallgatni, szóval... Hogy is kezdtem neki a beszédhez?
- Fentanyl - ismétlem el újra közben magamnak bólintva. - Jó... érzés. Ilyen picit kaptam... - magamnak mutatom, azt is csak képzeletben, de újra mosollyal az arcomon.
-...felet... és most jó - olyan lassan veszek levegőt, hogy egy pillanatig még azt is elhiszem, nincs rá szükségem, de aztán szépen kifújom. Kell ez még. Ahogy az arcomat és a szemeimet is meg kell dörzsölnöm.
- Jól vagyok jól vagyok... jól vagyok... elhiszed nekem? - motyogok tovább és lassan hagyom kiszélesedni a mosolyt az arcomon. Mert tényleg jól vagyok. Furán érzem magam, de nem fáj semmi, nincs baj.
Persze hallom ám közben, hogy lépked és pakol és fura hangok szűrődnek be a telefonba. Meg azt is újra hallani vélem, hogy mennyi, de mennyi kérdést tett fel, de már fogalmam sincs róluk. Így inkább megint elhallgatok.

Folyamatosan mosolygok. Ennyi kellett és semmivel sem több, hogy megállás nélkül ott üljön a lusta mosoly az arcomon. Hogy visszavegyen a hangerőből és ne kiabáljon tovább. Kiabálnak velem eleget... neki egyáltalán nem kell... velem nem... nem csináltam semmit...
- Ühhhhüüüümm - az egész egy nagy hümmögés, ami valamiért egész jó érzés. Mintha egy macska lenne a mellkasomon és megállás nélkül dorombolna.
- Lélegzek... Hallod? - egy kicsit közelebb húzom magamhoz a telefont, hogy jobban hallja, ahogy nagy levegőt veszek, bent tartom... egy, kettő, három, négy, négyésnegyedfél valami... és kifújom. Mi mást tennék? Jól vagyok. Tényleg jól és most, hogy azt mondja, hisz nekem, egy pillanatra becsukom a szemeimet. Örülök, hogy hisz nekem.
És hogy felhívhattam.
És hogy hallom a hangját.
És hogy nem kiabál velem.
És.
És.
És ne fogadjak el többet?
- Ez nem... nálunk nem így megy - meglepően összeszedetten, majdnem egyben jön a mondat, még mindig mosolygós hangon.
- Én kaptam... hogy ne... szóval, hogy ne fájjon semmi - mondom és mondom, csak legyen türelme kivárni. Én is érzem, hogy nem forognak úgy a gondolataim, mint kellene, a nyelvem meg pláne nem, de mindent felülír, hogy jól érzem magam.
Annyira, hogy már folytatnám is a beszédet, de előtte helyezkedek.
- Kicsit... leteszem... - motyogom és reakciót sem várva, elveszem a fülemtől a telefont. A hívás persze marad, csak a készülék kerül le a párnára, hogy forduljak. Még mindig zavar a rám csavarodott takaró, de attól az oldalamra tudok fordulni, a fejem a párnára téve és csak úgy tessék-lássék módon kerül közé... a közelébe a telefon. Hogy halljam, de ne kelljen fogni és kényelmes legyen.

- Aha. Ühüm. ...nem hagyom - egyezek bele, motyogva. Ne hagyjak. - ...semmit nem hagyok neki - még bólogatok is magamnak, ami úgysem látszik a telefonon keresztül, de én teljesen elégedett vagyok éppen a nagy határozottságommal. Legalábbis nekem annak tűnik, fejben.
Minden más pedig részlet kérdés.
Aztán már csak ő beszél én pedig mosolyogva hallgatom. Minden egyes szavát. Vagyis inkább a hangját, mert valahogy az egész túl sok. Mire elhangzik a mondat vége, már elfelejtem az elejét. De az ölelés megüti a fülem.
- Az üzenetben is azt írtad... ölelés - már megint kiszélesedik a mosolyom, de a szemem már csukva. Nem is tudom, miért akartam beszélgetni vele. Nem bánom, hogy hallom a hangját, de már megint álmos vagyok. Ő is az lehet. Vagy nem. Nem is tudom...
- Megveszel...? ...ölelésért? Ölelés azért... hogy veled lakjak - oké, leszűröm én a lényeget, ez megy. Azt akarja, hogy nála lakjak és ölelés jár cserébe. Az nem lenne olyan fájdalmas, mint amit Steven tesz. Csak azt nem tudom, ez miért lenne jó neki. Ölelést bárhol kaphat, vagy én is kaphatok, de a nagybátyám... meg Steven és a soksoksoksoksok pénz.
Egyetlen, röpke másodperc csak, amíg kicsit rosszul érzem magam. Hallom, hogy nyöszörgök, egész csendesen, inkább egy halk nyüszítés, de nem szándékos és már abba is hagyom. Csak kicsúszott.

Nekiabáljnekiabáljne... Összeszorítom a szemem és kicsit elhúzom a fejem a telefontól. Nem akarom hallani, ahogy kiabál. De nem szólok rá. Ténylegesen nem. Csak fejben. Azt pedig nem hallhatja. Ugye? Persze, hogy nem.
Fogalmam sincs, mikor húzódok újra közelebb a készülékhez. Talán mikor már a fejemben is elcsendesedik az éles szavainak a visszhangja. Lényegében hozzábújok a telefonhoz, teljesen összekuporodva az ágyon és figyelek. Próbálok figyelni, de túl sok erőt vesz igénybe. Nem lehetne, hogy lassabban beszéljen? Kevesebbet? Vagy többet, csak... máshogy...
- Tőled... nem félek - bököm ki, valamivel azután, hogy a túloldalon beállt a csend. Hol marad a jókedvem? Hol marad a mosoly? Hol marad az eddigi nagy nyugalom? Még kisebbre húzom magam, próbálok teljesen eltűnni, talán a saját fejemben is. Magamon rángatom a takarót, valószínűleg hallani a súrlódást, de nem törődök vele. Már mindjárt készen vagyok, mindjárt újra jobb lesz.
- Figyelj Oliver... - egy örökkévalóság kell, hogy folytassam, de nehezen teszem össze a szavakat. - ...jól vagyok... egész jól...  - nem, nem, nem, nem ezt akartam. Más. Azt, hogy... - azért... gyere értem és ölelj meg. ... Jó? Csak...
Becsukom a szemeimet. Összeszorítom. Nem jó. Már megint nem jó valahogy.

Nem akarok szabadságot. Nem kell semmi változzon. Nem kell, hogy eltűnjön a félelem. Már megszoktam. De az kell, hogy öleljen. Ennyit akarok és akkor majd minden jobb lesz körülöttem.
- Jó... gyere... - motyogom már bőven megkésve. Egy apró részem tudja, hogy nincs a vonalban senki. Nem is aktív már a hívás. Hiszen láttam, hogy felvillant a kijelző, egyenesen az arcomba, még a csukott szemeimen keresztül is beszűrődött a bántó fény. De én akkor is mondom a magamét.
- Várlak... gyere... Jössz? ... Oliver... gyere... ölelés... Oliver - megállás nélkül jár a szám, hol mosolyogva, hol alig motyogva, mert épp nem érzem magam annyira jól. De beszélek. Folyamatosan. Suttogva. Ráérősen.
Valószínűleg még akkor is az ő neve van a nyelvemen, amikor végül engedem, hogy maga alá temessen a végtelen fáradtság. Akarom az ölelést, de most aludni egy kicsit jobban, és nem küzdhetek ellene. Persze vannak pontok, amikor magamhoz térek egy-egy pillanatra.
- Oliver - motyogok ennyit mosolyogva, és már félig kapcsol is le újra az agyam.
- Take my haaaand. Take my whooole life too... - a szám jár, az eszem ki tudja, honnan veszi az régi dalt... de suttogva motyogom magam elé. Aztán alszok.
Következőleg a remegés ébreszt. A hajam izzadt, csomókban tapad a tarkómra és homlokomra, talán pont ettől fázok most már. Nem mintha bármit tennék ellene. Újra elalszok.
Arról meg már végképp fogalmam sincs, hogyan és mikor keveredek le az ágyról, de a következő percben, amikor ébren vagyok a padlón fekszem, még mindig a vékony takaróba csavarodva - bár azt is érzem, hogy a meztelen talpam kilóg valahol, valahogy - és csak pislogok magam elé. Lehetetlenség kisebbre húzni magam, de azért próbálkozok. A hátam a könyvespolcnak nyomom, arcom az éjszakai fények felé, ami odakintről szűrődik be. Mert igenis beszűrődik valamennyi a vékony függönyön keresztül. Az ajtó nyitva, alig létező szellő még mozgatja is az anyagot. Egy pillanatig felmerül bennem, hogy ki kellene menni. Megnézni a csillagokat. A holdat. Vele. Hiszen ott áll már!
Vagy csak a képzeletem játszik velem.
De a csillagok akkor is ott vannak fent az égen. Ebben biztos vagyok. És itt látni is őket, nem úgy, mint bent a városban... de végül újra elfog a hidegtől egy enyhébb remegés. Szóval csak pislogok párat, a kötéssel takart kezemet magamhoz ölelem, szinte már szorítom, és engedem, hogy újra lecsukódjanak a szemeim.

Az egész valami álommal kevert valóság. Vagy valósággal kevert álom. Vagy ilyesmi. Néha ébren vagyok, néha nem. Néha én sem vagyok benne biztos, hogy tényleg felébredtem, vagy csak azt álmodom, hogy ébren vagyok, ha csupán egy perc erejéig is. De azt tudom, hogy remegek. Álom vagy sem, nem érzem olyan nagyon jól magam, mint eddig és még egy nyöszörgés is kicsúszik, amikor valaki próbál... mit is?
Alig nyitom ki a szemeimet, de még ekkor is inkább a hangja jut el hozzám, nem is a tényleges szavak.
- Ittvagy... - suttogom egybefűzve a két szó, és bár a hangom bizonytalan, mosolygok. Újra. Még úgy is, hogy nem vagyok róla meggyőződve, ez most nem álom.
De akárhogy is legyen, készségesen kapaszkodok belé. Még a bekötött kezem is úgy szorítja, amit csak ér belőle, amennyire képes vagyok. Erőből. Mert nem fájnak a vágások. Se az oldalam. Se semmi. Tényleg.
És hagyom, hogy álom-vagy-valódi Olivernek köszönhetően visszakerüljek az ágyra.
- Tényleg eljöttél? - pislogok újra és újra, próbálom eldönteni, ébren vagyok-e. De a mosoly marad. Ahogy a kapaszkodás is. Nem hagyom, nem engedem, hogy messzire menjen. Viszont mindezt már csak egy kézzel. A másik kezem emelem és kérdés vagy kérés nélkül nyúlok az arcához.
Majd kiszélesedik a mosoly, ahogy el tudom kenni a fekete... valamit... az arcán. Tetszik. A remegés ellenére, ami kitart, most, ebben a másodpercben meglepően jól szórakozok.

Nem akarom elereszteni. Most, hogy itt van, szó sem lehet róla, hogy hagyjam akár egy lépéssel is távolabb kerülni tőlem. Mert hiába fázok, még azért jól vagyok... vagyis nem rosszul... és segít, hogy itt van.
- ...megígérted... - mondom utána, alig láthatóan bólintva... és a tenyerem a kezében... látom a mozdulatot. Az apró csókot... Csak annyira nem érzem, mint talán kellene. Miért nem? Miért nem érzem tisztán? Vagy ennyi lenne?
Mégis mosolygok, halványan, fáradtan is kissé. Magán a mozdulaton.
- Valóság - magamnak jegyzem meg. De igen, biztos vagyok benne. Ébren vagyok. Magamnál vagyok... nagyjából. És még ha tompa is kicsit, valódi volt az apró csók a tenyerembe.
Valószínűleg ezért engedek. Ezért engedem, hogy ellépjen tőlem. Leeresztem mindkét kezem, és ezek után már csak tűröm, hogy eltűnjön... megjelenjen újra... betakarjon. Én pedig már megint azt csinálom. Próbálok teljesen elveszni a takaróban, behúzom a nyakam, összekuporodok. Kizárólag a kezeim maradnak kint és hagyom, hogy az övébe fogja a bekötöttet.
- Nem történt... semmi. Semmi nem történik... nem történik... semmi velem. Jól va... vagyok - és hallhatóan egy egészen kicsit összeszedettebb is, csak a fogaim koccannak össze ott a remegéstől. De hamarosan jobb lesz. Hiszen jól vagyok. Még akkor is, ha a válasz reflexből jön. Még akkor is, ha a mozdulat is valami régi ösztönből jön, ahogy a fejem félig az ágyba, félig az ő combjához fúrom. A cél, hogy ne lássa az arcom. A kezem hagyom az övében, csak a fejem fordult, hogy elbújjak.
Mint valami gyerek.
Ha én nem látom... ő sem lát engem.

Egy hosszúra nyúlt pillanatig bent tartom a levegőt. Szándékosan. Próbálom visszaszorítani a remegést és csak a mozdulatra figyelni, arra, amit csinál. Ahogy hozzám ér. Válaszul pedig egy kicsit még jobban odafúrom a fejem a lábához. Mert igenis jól esik az érintése. Nincs benne semmi, amihez hozzászoktam és ez... egyszerűen csak jó. Mint az ölelése.
De aztán megint jönnek a kérdések és már bólintok is rá. Szeretnék. Vele. Bármit. Csak annyiba kerülne, hogy fogja meg a kezem és... húzzon maga után. Már talán mozdulnék is, de az egész félbemarad, mielőtt igazán elkezdődne.
- Nem szabad - beszélek a nadrágjába. - Nem... nem, nem - ismételgetem egészen lassan. Szeretnék többet is mondani, de idő kell hozzá. Több idő. Csend. És a keze a hajamon.
- ...nem szabad... nem, nem. Jófiú vagyok... lélegzek csendben... különben megtalál... Nem akarom, hogy... fájjon. Ne hagyd - a vége egyszerű nyöszörgés, lehet, hogy már a felétől nem is érteni a szavakat. Főleg, mert nem vagyok hajlandó eltávolodni a lábától. Ha kell, két kézzel kapaszkodok, de ebből nem engedek.
- Csak maradj velem. Amíg... már nem fázok - próbálok érthetőbben beszélni, megfogni a gondolatfolyamot, elnyomni a remegést és nem hagyni, hogy összekoccanjanak a fogaim.

A figyelmem legnagyobb részét lefoglalja az, ahogy a keze simogatja a hajam, ahogy az ujjai néha eltűnnek a tincsekben. Minden pillanatát élvezem, még úgy is, hogy a mozdulatokhoz tartozó szavaktól máskor frászt kapnék. Nem kényszerít engem senki semmire, ez az életem. Ez jár... De hangosan nem mondom ki. Kezdem úgy érezni, hogyha a remegés csillapodik is, a szavak minden eltelt másodperccel nehezebben jönnek. Fejben jól hangzik, összeszedett, de ha kimondanám... elkószálnak valahol.
Szomjas vagyok. És fázok. És... nem is tudom. Nem kaphatom vissza az eddig jókedvem?
- Eltűrheted... hagyhatod... mindenki más ezt teszi... - motyogom közben, éppen csak annyira húzódva el, hogy már ne rejtsem el az arcom. Ne teljesen. Egy kicsit fel is emelem, valahogy félig-meddig a combjára fektetve a fejem.
Majd mire befejezi a gondolatot, amire elhangzik az utolsó két szó, már félig az ölében fekszek. Mindig csak egy kicsit mozdultam, éppen annyira, hogy a keze maradjon a hajamban és csinálja tovább. Nem akarom, hogy egy pillanatra is abbahagyja.
- Nem ígérheted... ilyet nem ígérhetsz... Nem ismered a nagybátyám... Nem ismered... Stevent. Nem ismered... mi történik... - rázom a fejem, csak lassan. Az egész már megint kezd nyöszörgéssé válni. Egy részem már észnél van annyira, hogy szégyellje ezeket a nyöszögrős pillanatokat, de a másik még szét van csúszva és nem tudok ellene küzdeni.
- Veled megyek... amit csak akarsz... bármit... csak legyél... velem... - egy másodpercre elhallgatok és még egy valamit hozzáteszek. - Van még a fürdőszobában... A tükrös szekrényben...
Akarom. Akarom a saját mosolyomat. A boldog nyugalmat. És akkor majd nem zavar, hogy hova visz vagy hova nem. Az sem, hogy mi lesz, ha Steven korán ébren. Hogy mi fog történni. Hogy mi nem. Semmisemmisemmi.

Hallgatom a szavait, de nem fűzök hozzájuk semmit. Figyelek, amennyire tőlem telik és nem ellenkezek. Hogy azt tényleg megértem-e, amikor azt mondja, ő nem lesz ilyen? Talán. Átfut az agyamon, értem, de aztán ki is csúszik az egész, mint amikor az ember vizet próbál markolni. De attól még bólintok.
Már megint ott tartok... mindent és bármit, csak maradjon.
De valamit még így is hibázhatok, mert hamarosan magamra hagy.
- Oliver... - jön csak a neve, egész csendesen, de... hagyom, miközben követem a tekintetemmel. Próbálom tudatosítani magamban, hogy talán ideadja a másik fél szemet, amit Steventől nem kaptam meg... és ha az lement, utána újra jobb lesz minden. Így végül nyugton maradok, azt leszámítva, hogy megint jobban összehúzom magam. Lehetséges, hogy jobban fázok most, hogy egyedül vagyok?
Lényegében majdnem az egész fejemre ráhúzom a pokrócot, csak a bekötött kezem marad kint, meg az arcom egy része. És az első dolgom, amikor visszaér? Nyújtom a tenyerem. De... nincs semmi. Vagyis szavak. Azok vannak. Mennünk kell? Hova? Most? Nem szabad!
- Nagyon...  nagyon meg fog verni... meglátod, milyen bajban leszek... - motyogom, de ez valójában nem tiltakozás. A mozdulataim készségesek, bármit is próbáljon elérni.
Annak ellenére is, hogy az agyam közben a saját magam által kimondottanok van. Az évek alatt egyszer sem mondtam ki, hogy megver vagy megüt. Hangosan, soha. Most mégis kicsúszott és különös módon nem tűnik hibának. Nem kellett volna kimondanom, de most, hogy kint van, nem kívánom vissza.
Minden mást viszont igen. Azonnal. Abban a másodpercben, amikor meghallom a jól ismert lépteket. Először halkan, aztán hangosabban, míg teljesen tisztán. Hiába minden józan érv, a pillanatnyi pánik, hogy eltüntessem Olivert magam mellől, mindössze összeszorítom a szemeimet. Már megint ez. Már megint így próbálok elbújni. Én, egyedül. És nem vele törődve.
Majd kivágódik az ajtóm, olyan erővel csapódva neki a falnak, hogy a fejem belefájdul. Meg sem moccanok. Láthatatlan vagyok. Nem vagyok itt. Nem létezem. Sosem léteztem.
- Megmondtam, hogy nincs csukott ajtó, Benjamin! Tényleg muszáj lesz emlékeztesselek rá?! Aztán meg hallgathatom a nyöszörgés heteken át...! - dühös, frusztrált... fáradt és álmos. Csak éppen felébredt. Talán csak elsétált a szobám előtt és meglátta az ajtót. Talán nem érdekli most. Talán majd reggel akar beszélni velem róla. Talán...
- Bocsánat... bocsánat... ne haragudj... - úgy mondom ki a szavakat, ahogy elvárja. Egy levegővel, tisztán, hangosan és érthetően. Bárhonnan is jön az erő és összeszedettség hozzá, most hálás vagyok érte.
Csak menjen tovább és ne most akarjon... emlékeztetni...

Ebben a percben már fogalmam sincs, mitől remegek. Azért, mert fázok? Azért, mert megint egyedül maradtam? Vagy pusztán a félelemtől? Nem mintha különösebben számítana az ok, mondom, amit kell, amit Steven hallani akar, hogy enyhítsem a rám váró büntetés súlyát és megpróbálom a lehető legjobban csinálni. Tényleg próbálkozok, mert pontosan emlékszem... mi volt az első és egyetlen lecke az ajtóval kapcsolatban... és arra, hogy mennyire fájt.
Mégis, a kéz, ami hozzám ér, még ha gyors is, nem üt. Se tenyérrel, se ököllel. Alig hiszem el. Nemcsak azt, hogy nincs fájdalom, de azt is, hogy ez tényleg... Oliver. Mert igenis megfordult a fejemben, hogy mindent csak képzeltem és a gyógyszer váltotta ki belőlem. De itt van, fogja a kezem és húz én pedig... megyek.
Igyekszek.
Tényleg.
De a pokróc és az eredeti vékony takaró nem segít. Próbálom lerángatni magamról, és amikor valahogy kikerülök a fogságból, kissé bukdácsolva, néha-néha összeakadó lábakkal megyek utána. Csak a kezét nem eresztem. Azt úgy szorítom, hogy biztos vagyok benne, még az ujjaim is kifehérednek.
Rettegek.
Azt hiszem, nem lehet hibáztatni, amiért minden egyes üvöltésre, csörömpölésre összerezzenek. De nem torpanok meg, sietek, amennyire tudok. Csak fogja a kezem. Csak tartson meg, amikor egyszer-egyszer kimegy a lábaimból az erő a lépcsőnél, hogy ne essek el.
A bejárat után... a sötétben... az az egyetlen pillanat, ahol és amikor elfogy a bizalmam Oliverben. Nem mehetek. Nem szabad. Még visszafordulhatok, ő pedig elsétálhat innen. Nem bántja Steven, ha velem van elfoglalva. Ha én maradok, nem lesz baj és az ütéseit is túlélem és... és semmi. Nincs semmi.
Mert már a bokrok takarásában vagyunk. Az agyam teljesen lefoglalták a szabályok, a rémképek és minden, így mire összeraktam volna, mit is tegyek vagy ne tegyek, már késő lett. Mert késő, igaz? Késő visszamenni. Magával hozott. Ki. Még ha a birtokon belül is vagyunk... én pedig hagytam...
- Háromszor kell... hibázni - kezdek bele lassan, suttogva, lényegében Oliverbe kapaszkodva és a füle mellett beszélve. - A külön garázs... a sportkocsikkal.
Már megint a remegés. El kell hallgatnom egy kicsit, hogy utána tovább tudjak beszélni. A kezem ökölben, úgy kapaszkodok a pólójába
- ...megszólal a riasztó. Először őrök... majd a fél rendőrség kivonul... - tudom, tapasztalat. Egyszer megpróbáltam, még az első évben Olyan kétségbeesetten szabadulni akartam, hogy nulla tudással próbáltam elkötni egy kocsit és... vezetni. El innen. Akárhova.
- A bejárat... üres marad... Nagyon fáj a fejem... nem vagyok jól... - fullad indokolatlan nyöszörgésbe már megint az egész vége, de a lényeget elmondtam. Csak a nyakunkba kell csődíteni mindent és mindenkit... hogy talán a főbejáraton, a nagy kapunál sétálhassunk ki.

Koncentrálni? Rá? Csak és kizárólag rá? Én tényleg piszkosul próbálkozok, de még azt sem igazán érzem, mennyi időbe telik, mire a szemeibe tudok nézni. Úgy értem, egy pillanatnál tovább. Mert igenis újra meg újra félrenézek. Nem azért, mert ezek az ő szemei, sokkal inkább azért, mert hallok... hallani félek valamit. Fogadok általában az a saját fogaim összekoccanása vagy éppen a fű a lábaim alatt... nem, azt valószínűleg nem hallhatom. Ugye?
Nem. Nem vagyok jól.
De legalább meg sem próbálom lerázni magamról a karjait, nem próbálok eltávolodni tőle, pedig valahol bizsereg az agyam hátulja az érintésétől... ki tudja, hogy valójában attól-e.
Végül egy örökkévalóságig tartó küzdelem után önmagammal, megszakítás nélkül tudok rá figyelni. Kizárólag rá és a szemeire.
Figyelek - mondanám, de csak egy pislogásra futja. Figyelek, figyelek. Csak rád.
Válaszra viszont már nem futja. Nem menekülök, de szó nélkül indulok el. Hagyom, hogy a keze a karmon maradjon. Nem tudom eldönteni, hogy segít vagy sem... de talán... könnyebb így a jelenben maradni és a lábaim elé figyelni. Persze így is megbotlok párszor. A saját lábamban. Egy fűcsomóban. Egy vadvirág előtt, amit utolsó pillanatban veszek észre és nem akarom véletlen sem eltaposni.
De aztán megállok, kicsit úgy nézve fel, mintha az sem tudnám, hol vagyok. Pedig tudom. Itt kell lennie a garázsnak. Itt kell... Elhúzom a kezem, sőt, ha kell rángatom. Nem megyek sehova, csak... nem is tudom...
- Itt van. Itt kell... - motyogom az orrom alatt, hol a hajamba túrva, hol az arcom dörzsölve megállás nélkül, de nem tudok rendesen gondolkodni. A lábam elhozott eddig, de most, hogy agyalni próbálok és ésszel cselekedni eléggé meg vagyok lőve.
- Tudom, hogy itt... - beszélek tovább, inkább magamnak, mint neki, miközben értékes másodperceket veszítünk. De most már a tekintetem oda-vissza jár, mire megakad ott, ahol kell.
Tudom. Most már tényleg tudom.
- Szökőkút. Az alján... vannak - és már mutatom is, hogy a kerek, fekete márványos szökőkút - lényegében egy túlméretezett ivókút - aljához hogy kell odanyúlni, hogy érezni lehessen a panelt. Oké, még mindig remeg a kezem, de azért látni, ahogy tenyérrel felfelé mutatom az apró mozdulatot.
A szökőkút a fapadlóval bevont mini-teraszon. Annak nyílik fel egy része és mutatja meg magát az első sportkocsi. Majd a második, ha... valamit kapcsol... és... fogalmam sincs, mennyi szint van.
-...a kód kell... és akkor feljön... az egész a föld alól - tudom, hogy nincs sok értelme annak, amit mondok. Mert nem akarjuk elvinni a kocsikat. Vagy igen? Nem is vagyok benne biztos, hogy mit akarunk.
Vagyis de. Én visszamenni. Mert félek. De neki így a legegyszerűbb kijutni.
Vagy talán nem.
Nem tudom.
Muszáj leülnöm egy kicsit. Csak így, ide a földre, a fűbe, az árnyékba, le... Egy pillanatra, oké?