Nem, nem, nem. Rossz ötlet. Abban a pillanatban, ahogy megteszi az első lépéseket felém, már újra hátrálnék. Nem teszem meg, ténylegesen nem - nincs hova menekülni és megtanultam, hogy értelme sincs -, de legszívesebben mennék, amíg a fal meg nem állít. A valóságban viszont csak állok és engedem, hogy az ujjam valahol az ingujj félig-meddig takarásában elkezdjen járni. Igazán lassú ütemet dobolva a... karomon?  Nos, igen, úgy néz ki, volt ott valamikor egy ösztönös, teljesen akaratlan mozdulat, amivel a kezem ráfogott a felkaromra, miközben azt csak lógatom magam mellett.
És most már jár az ujjam.
Nem is tudom, hogy megnyugtatnak-e a szavai. Figyelek rájuk, ez tény, sőt, majdnem a szemeibe is tudok nézni - még ha nem is folyamatosan -, ami valahol különös, tekintve, hogy milyen félve... bizalmatlanul állok előtte.
Ez utóbbin pedig egyáltalán nem segít, hogy arról kezd beszélni, képes lett volna nekimenni Stevennek. Egy részem itt valahol leragad és az agyam különböző képeket kezd el vetíteni. Mi van, ha nem csak őt ütné meg? Mi van, ha én teszek valamit, amitől elég dühös lesz?
Nagyot nyelek, de nem felelek. Valójában sem erre, sem másra. Engedem, hogy dőljenek belőle a szavak, egyik kis vallomás a másik után. Ha elvonatkoztatok a saját félelmeimtől, amik még mindig Oliver ütései körül forognak, örülnék neki, hogy őszinte és elmondja, mi jár a fejében. Hogy mi a terv, vagyis, azt hiszem, inkább a cél.
- Oké - mondok ennyit, mikor biztos vagyok benne, hogy nem érkezik folytatás. Nem tűnök továbbra sem túl magabiztosnak, de a dobolás abbamarad, a kezem leengedem és ha csak egyetlen, kósza lépést is, de közelebb megyek hozzá.
- Ez elég sok... ugye tudod? - és már a hajamban is van a kezem. Nos, úgy tűnik, nagyon nem tudok nyugton maradni, kell a pótcselekvés, minden és bármi. Mintha ettől tudnék rendesen gondolkodni. Vagy valami olyasmi.
De az biztos, hogy van egy mondat, ami olyan könnyedén csúszik ki, mint amilyen egyszerűnek tűnik. Számomra legalábbis.
- Amíg... engem nem ütsz vagy rúgsz meg és ilyesmi... addig nem vagy Steven - az én fejemben ez ilyen egyszerű és talán jó, ha tudja. Csak ne üssön meg és akkor jók vagyunk.
- Stevennek... azért neki behúzhatsz egyet... az lehet tetszene. Nekem. Neki nem. Ha eltöröd az orrát, morcos lesz. Túl sok vérrel és bosszúsággal járna, azt pedig utálja - nos, lehetséges, hogy nem kellene biztatnom, de valahol magam miatt is csinálom. Próbálom úgy felfogni, mint a rendőrökkel versengést. Mintha az egész csak álmodozás lenne, nem olyan, ami tényleg megtörténhet. És ez segít megbirkózni a fejemben tobzódó félelem szülte rémképekkel.
Sőt, ennyi elég ahhoz, hogy halványan ugyan, de elmosolyodjak. Éppen csak a szám sarka görbül felfelé, de ott van. Majd ahhoz is elegendő, hogy egy kicsi és egy második, egész nagy lépést tegyek felé. Lényegében már majdnem közvetlen előtte vagyok és talán ennek a közelségnek köszönhető, hogy nem tudok tovább a szemeibe nézni.
- Elég jó vagy nekem, Oliver... nagyon jó. Ezt most is tudom - ha valamiben, ebben egészen biztos vagyok.
Akkor is, ha a szavakkal nem bánok olyan jól, nem tudom hihetően kifejezni magam... de azt tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy meggyőzzem, komolyan beszélek. Hogy meggyőzezem róla... elég jó.
Jobb, mint amit megérdemlek...
Úgyhogy megteszem azt az utolsó lépés, azt a keveset, ami elválaszt tőle. Megölelhetném. Egyszerűen. De nem vagyok benne biztos, hogy elég lenne. Úgyhogy azt teszem, amit tanultam. Ölelem, hozzá simulok, alig lábujjhegyre állva, hogy elérjem és a nyakába csókolok. Egyszer, kétszer, háromszor... ameddig csak hagyja.

Eszemben sincs ránézni, a szemeibe, még csak felé sem, miután eltol magától. Hiába érzem, hiába tudom, hogy nem úgy tol el, nem teljesen... akkor sem tudok ránézni. Ott van bennem valamiféle szégyen azért, amit tettem, mégis úgy érzem, ez volt, ez lett volna a jó lépés, hogy meggyőzzem.
De nem engedte, én pedig megint itt állok előtte, elveszetten. Mintha én lettem volna a rossz, amiért egyáltalán megpróbáltam enyhíteni a dolgokat.
Ne most, Benjamin. Rossz napom van, Benjamin. Maradj már nyugton, Benjamin...
Még ha ezúttal nem is hangzik el semmi ilyen, én nyugton maradok. Nem próbálom azért is folytatni, amit elkezdtem, pedig továbbra is meg vagyok róla győződve, hogy az lenne az egyszerűbb. Végül úgyis megadná magát, ha kitartó vagyok és utána már nem lenne kétséges, hogy érti... érzi... hogy elég jó nekem.
Megmutatnám! Tényleg! Bizonyítanék neki!
De nem, nyugton maradok, viselkedek és különösebb ellenállás nélkül engedem, hogy felemelje a fejem. Ezek után már nem tudom lesütni a tekintetem. Ez nem jelenti azt, hogy még pár másodpercig ne próbálkoznék, de utána feladom. Feladom, amikor arról beszél, hogy nem bántana. Soha.
Pedig te is lehetsz dühös. Én pedig lehet, hogy megérdemelném - máris védeném. Őt is. Ha mégis megütne a jövőben. Az előbb még arról beszéltem neki, hogy nem lesz olyan, mint Steven, ha nem bánt... Most pedig kifogásokat keresek, miért is tehetné meg.
Nem hiszem, hogy haragudnék rá érte. De persze hangosan nem mondom ki, csak lenyelem magamban, mint annyi minden mást is. Majd elmondom neki akkor, ha mégis kiprovokálom, hogy úgy viselkedjen.
- Nem fogod kihajítani az életed az ablakon, csak azért, mert... véletlen tovább ütöd Stevent, mint kellene. Nem beszélünk rossz emlékekről - tudom le ennyivel, határozottan, még bólintva is.
Oké, lehetséges, hogy valahol ezzel a mozdulattal is szeretném elérni, hogy elengedje az állam. Hogy ne kelljen ránéznem. De végül úgyis feladom. Megint.
- De a többi jól hangzik, azt hiszem. A többi... oké - ismerem el. Még mosolyogni is megpróbálok, de elég vérszegényre sikerül.
- Kezdheted azzal, hogy mondjuk... eszel... Közben pedig elmeséled, hogy mi is volt a rendőrökkel, amiért már nem - keresnem kell a szót, amit használt, azért is kell a pillanatnyi szünet - kekeckedsz velük.
Igen, ez volt az. Így mondta. Én pedig tényleg kíváncsi vagyok arra, mi történt vele és miket művelt. Mint valami megkérdőjelezhető szuperhős, akinek megvolt a menő, de árnyoldala. Ameddig pedig magáról mesél, nekem nem kell foglalkoznom azzal, hogy kiderítsem... én ki vagyok.

Egy halvány, talán valahol bocsánatkérő mosollyal rázom meg a fejem. Tudom, hogy készült, hogy gondoskodott rólam és arról, hogy bőven jól lakjak. Hálásnak kellene lennem, de nem akarok enni. Nem vagyok éhes.
- Nem vagyok éhes - mondom ki hangosan is a gondolataimat, hogy ne kelljen rám néznie, csomagolja csak a saját vacsoráját és egyen. Majd miután eljut a székig én is egy-egy lépéssel közelebb kerülök és valahol az asztal túloldalán ugyan, de leülök.
Kezeim az ölemben, kihúzott hát, minden, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Kivételesen most nemcsak Steven elvárása dolgozik bennem, ez gyerekként is megvolt. Ez az elvárt, még ha nem is eszek vele, ülök, ahogy kell és figyelem minden szavát.
- A második vagy, aki engem megcsókolt... én pedig az első komoly bűntény tárgya neked... - próbálom viccesen felfogni. Próbálom elérni, hogy maradjon a mosolya és ne érezze magát rosszul, amiért arról az estéről beszél. Vagy éjszakáról. Hajnalról. Nem is tudom.
A lényeg, hogy ez a kis megjegyzés volt csupán, ami kicsúszott, most már hallgatok és figyelek. Le sem veszem róla a tekintetem, akkor sem, amikor ő már nem néz igazán rám.
Miért is hittem, hogy ez valami vidám történet lesz?
Persze megvolt az a része, mosolyogtam, amikor a száguldásról beszélt, de mostanra nagyrészt a hallgatás marad és a tekintet, amivel vizsgálom.
- Majdnem...? - csúszik ki azért a kérdés, egészen halkan, nem is várva konkrétabb választ.
Csak majdnem ölte meg? Az... azt hiszem, nem annyira rossz. Nem akart ő rosszat. Nem akart senkit bántani. Nem szándékosan. Az alkohol egyszerűen fura dolgokat művel, tudom és emlékszem rá. Apa sem akart soha rosszat, de mégis ott voltak a lemondott programok, a bezárkózva töltött napok... egyik hiba jött a másik után, mert más lett a fontossági sorrend.
- Sokszor próbáltad? Úgy értem... tiszta maradni. Mikor már bent voltál a rehabon. Meg utána. Sokszor... buktál el?

Úgysem látni, szóval engedem kissé feszülten ökölbe szorulni a kezem az asztal takarásában. Még ha ez már a múlt is, még ha nem is történt végzetes baj... rosszul esik belegondolni, hogy lehetett volna.
De aztán szép lassan újra kiegyenesednek az ujjaim, ahogy tovább kérdezek és figyelek. Hiába nem könnyebb téma ez sem, nincs semmi pótcselekvés vagy feszengés. A végén pedig, amikor befejezi, ott egy mosoly az arcomon. Nem azért, mert annyira vidám lenne minden, csak...
- Vagy valaki. Alkohol nélkül is - kezdek beszélni egész lassan, de csak semmi lesütött tekintet vagy ilyesmi. Végig őt nézem. Így, hogy nem rólam van szó egész könnyedén megy. Nem érzem, hogy muszáj lenne elzárkóznom. Nem érzem, hogy bármelyik pillanatban csattanhatna valami.
- Nagyobb harcos vagy, mint... Dwayne Hicks! Vagy Robin Hood! Tommy Angelo! Vagy Todd 36... nem 3465! - egy pillanatra egészen fellelkesülök, hatalmas mosollyal az arcomon ülök vele szemben, de aztán hamar szépen le is hűtöm magam.
- ...szóval... érted - bólintok aprót, most már csak valami visszafogottabb mosollyal nézve rá. Az már igazán részlet kérdés, hogy egyik karakternek sincs semmi köze az alkoholhoz, talán csak Tommynak egy kicsi -, de mindegyik hős és nagy harcos.

Az egész csend valahogy túl hosszúra nyúlik a szavai után. Még számomra is. Mire megszólalok, már apró mozdulatokkal kaparom a csupasz tenyeremen lévő vágások nyomait. Továbbra is mindezt az ölemben, rejtve, csak a saját megnyugtatásomra.
- Nem bírtad volna ki. Nem kellett volna kibírnod. Te megléptél volna onnan már az első héten. Mielőtt bármi történt volna - mondom teljes magabiztossággal és mellé egy apró mosollyal.
De azért most már el-elkalandozik a tekintetem és egyre hosszabbra nyúlnak a másodpercek, amikor nem nézek rá. Az nem zavar, hogy ő figyel... azt hiszem, nem zavar... de én nem igazán pillantok oda.
- Tudod... azért ott sem olyan rossz. Csak oda kell figyelni az apróságokra. Arra, hogy mit szeret és mit nem. Mindent meg lehet tanulni. Van, hogy szereti, ha küzdök vele. De olyan is, hogy nincs türelme hozzám és a hülyeségeimhez - nagyot nyelek és tartok egy kis szünetet. Valahol én is hallom, miket beszélek. Hallom, hogy védem. Hallom, hogy az egészről úgy beszélek, mintha ez, itt és most, csak egy hétvégi kitérő lenne.
Mégis, minden ellenére, hamarosan egy őrülten bátor pillanatig egyenesen a szemeibe nézek... mielőtt újra másfelé kalandozna a tekintetem.
- Tegnap is csak annyit akart, hogy legyek... jó. Legyek csendben. Ne zavarjam. Viselkedjek - sorolom az apró szabályokat és mindegyikhez jut egy bólintás is. Mint a kiskatona, aki a jól ismert parancsot ismétli az "igenisuram" előtt.
- ...és hogy éjszaka se csukjam be azt a rohadt ajtót. Nem olyan nehéz - utalok az előző estére, amikor ő is ott volt... és mosolygok. Magamnak. A kezeimnek az ölemben.
Hiszen tényleg nem olyan nehéz mindezt betartani. Ahogy elviselni sem, ami büntetésként érkezik, ha mégsem tudok épp viselkedni aszerint, amit elvár.

Eszembe sincs többet mondani. Teljesen jól elvagyok a saját fejemben. A gondolataimmal. Az odabent visszhangzó szabályokkal. A valahol teljesen indokolatlan mosolyommal és a tenyerem ráérős kaparászásával. Valószínűleg órákat tudnék így itt maradni. Csendben, alig létezve, bezárva a saját emlékeimbe.
De elhangzik a nevem és még ha nem is azonnal, de ezzel kirángat a jóleső nyugalomból. Mert azt éreztem éppen. Nyugalmat. A megszokott dolgok nyújtotta nyugalmat, amikor pontosan tudom, mi után mi történik majd.
Hibáztam? Meglehet. Fájni fog? Persze. De utána minden rendben lesz megint, és ezúttal... ezúttal jobban próbálkozok majd.
Csakhogy nincs mivel próbálkozni. Nincs az ismert közeg sehol. A nevemmel kirángatott onnan és az egész semmivé vált körülöttem. Igaz, hogy nem leszek feszült, nem kezdek remegni, de a fejem sem emelem fel. Mintha az utolsó utáni erőmmel is kapaszkodnék abba, ami a gondolataim között lezajlott. De ha elég kitartó, ha eleget vár, fellesek rá. Csak egy pillanatra. Amíg beszél. Aztán vissza le a kezeimre.
- Ühüm - jön ennyi egy féloldalas mosollyal. Ezúttal egy szavát sem hiszem, csak helyeslek, mert ez a legegyszerűbb ilyenkor.
- Persze. Tudom én - teszem még hozzá, hátha így hihetőbb lesz az alakítás, de valójában nem akarok tovább erről beszélni. Úgyhogy teszek is az ellen, hogy kelljen.
- Nem mehetnék haza? Vagyis úgy értem mehetnénk aludni? - a legkisebb szünetet sem tartva javítom magam két kérdés között és már talpon is vagyok. Hangja sem volt a széknek, ahogy felálltam róla, némán történik minden körülöttem, hiába volt hirtelen a mozdulat. Most pedig csak állok az asztal mellett, nem nézve rá, várva... azt hiszem, valami olyanra, ami hasonlít az engedélyére.

Hallom, hogy elismétli, amit az előbb mondott. Nem hisz nekem. Nem hiszi, hogy tényleg, úgy igazán megértettem volna a szavait. Neki van igaza, de attól még most sem tud célt érni velük. Mintha az agyam körül valamiféle téglafal lenne, aminek minden nekiütközik, de áttörni nem tudja.
Így egyszerűen megpróbálok véget vetni a támadásoknak. Menekülök. Még ha haza nem is tudok, legalább az ágyig jussak el. Ennyit szeretnék.
- Köszönöm - motyogom halnak, de érthetően, egy újabb bólintás kíséretével, amikor elenged, de persze továbbra sem nézek rá. Mindössze megindulok, amerre a fejem visz.
Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ne állnék meg az ajtó közelében. Éppen csak felé... oldalra lépve egyet... de aztán tovább sétálok, egyenesen előre. Még csak azt az átkozott, otthagyott takarót sem veszem fel, hogy magammal vigyem. Talán még én is tartok attól, hogy feltépném az ajtót, ha túl közel megyek.
De azt nem szabad.
Szóval... ágy. Először csak leülök a szélére, de hamarosan felhúzom a lábaimat és oldalra dőlök. Arra még most is ügyelek, hogy a szükségesnél semmivel ne foglaljak el nagyobb teret. Annak ellenére sem, hogy fogalmam sincs, ma szeretném-e, hogy mellettem aludjon. Talán?
Majd ő eldönti. Majd ő tudja. A hely ott van. Az én szemeim pedig csukva, akkor meg különösen, amíg megszólal.
- Oké - valahol kényszerítenem kell magam, hogy legalább ezt kimondjam és lehet el is kések vele, de ennyi baj legyen.
Hallgatom a víz megnyugtató csobogását és valamiért elgondolkozok azon, hogy vajon ő mit mos le magáról. Remélem, mindent, amit kiváltottak belőle a szavaim. Mindent, amiért talán dühösnek érzi magát. Mindent... még a nyakába nyomott csókjaimat is.
- Ne haragudj rám, Oliver. Jó? - motyogom a párnának, amibe beletemetem a fejem pár másodperc erejéig. Véletlen sem akarom, hogy a szavak célt érjenek.
De ezek után már nyugton maradok. Kissé összekuporodva, ahogy mindig és csak figyelek. Egyszerre mindenre és semmire. Csak aludni szeretnék. Ez nem hazugság.

Szükségem van erre. A takaróra, amit rám terít, még ha meg sem rezzenek, amikor megtörténik. Percekkel később pedig eljutok addig is, hogy a sarkát megmarkolva egészen a nyakamig húzzam, elrejtve magamból annyit, amennyit csak lehet.
...és valljuk be, arra is szükségem van, hogy az agyam teljesen kikapcsoljon és az egésszel magam mögött hagyhassam a ma estét is.
Persze attól még minden apró zajra felébredek. Arra, ahogy odakint egy autó csikorgó kerekekkel fékez, ahogy csapódik az ajtó és arra is, amikor egy kutya válaszul ugatni kezd. Ébren vagyok. Figyelek. Mikor pedig az egész, mint valami körforgás ismétlődik, egyszerre jobban kezdem érezni magam. Attól, mert tudom, hogy ez lesz. A kocsi lefékez, hangosan vagy kevésbé hangosan, de csukódik majd az ajtó, egy kutya pedig ugatni fog az éjszakában.
Én pedig az egészet lezárva kis forgolódás és a takarók közötti útkeresés után Oliver lábfejéhez nyomom a csupasz talpam. Az már csak az újabb mocorgásnak köszönhető, hogy akaratlanul ugyan, de szinte megsimogatom vele. Ha pedig felébred rá...? Rámosolygok. Lustán, álmosan, de legalább őszintén, mielőtt újra becsuknám a szemeim.
Nem lesz itt semmi baj.
Sejtem és akkor már biztosra tudom is, mikor odakint hajnalodni kezd. Merthogy ébren vagyok. Túl sokszor néztem végig a napfelkeltét a szobámból ahhoz, hogy ne legyek fent magamtól időben hozzá. De most fogalmam sincs, merre kellene fordulnom, hogy lássam és amúgy is... itt túl kicsik az ablakok a megszokotthoz képest.
Szóval meg sem próbálkozok vele. Inkább fekszek még egy kicsit, mozdulatlanul, csak néha-néha pillantva a fotel irányába, hogy ne ébresszem fel a bámulásommal. De végül úgyis megindulok, megcélozva a fürdőszobát.
Csak lassan. Csak óvatosan. Csak csendben. Ebben tényleg jó vagyok...!

Valahol büszkeséggel tölt el, hogy mindent sikerül teljes csendben és nyugalomban tennem. Léteznem anélkül, hogy felébreszteném. Minden egyes alkalommal, amikor a szobába teszem a lábam, ellenőrzöm, hogy még alszik-e és csak utána megyek tovább.
Fürdőszoba, kötelező körök, próbálok a hajamnak valami értelmes állapotot varázsolni, vissza, keresztül a szobán, ellenőrzök.
Konyha, pizza az asztalra, vissza a szobába, ezúttal a könyvért, ellenőrzök.
Újra konyha... csak a vállam fölött visszalesek a fotel irányába, ellenőrzök.
Megállok egy percre és figyelem.
Aztán tényleg néma csendben leülök az asztalhoz - a késztetés ellenére sem kilesve az ablakon -, és felhajtva a doboz tetejét kiveszem a tegnap félbehagyott szeletet. Az első harapásra már húzom is el a szám. Nagyon ráférne legalább egy melegítés, de az zajjal járna, szóval... jó lesz ez így.
Hamarosan pedig már egyenesen örülök, hogy így döntöttem. Mert az egész eszembe juttatja, mikor ettem utoljára másnapos pizzát és máris mosolygok.
Csak csendben, szinte titokban, az orrom alatt.
A második szeletért már ösztönből nyúlok, miközben félig az asztal szélén támasztom a könyvet. Csak fél kézzel tudom tartani - szó sincs arról, hogy összemaszatoljam - de vigyázok rá. Figyelek, hogy véletlen se törjem meg a gerincét, de azért nagyjából lássam a sorok végi vagy éppen eleji szavakat.
Attól még, hogy nem az enyém, vigyázhatok rá és tisztelhetem, nem igaz?
Egészen elmerülök a sorok között, csak akkor kapva fel a fejem, amikor meghallom a nevem. Hallottam? Igen. Azt hiszem. Mégsem szólok vissza, merre vagyok, egyszerűen csak talpra állok és a szoba irányába sétálok. Egyik kezemben a könyv, közötte az ujjam, hogy tudjam, hol jártam, másikban a pizzaszelet utolsó három falatja.
- Nem léptem meg, amíg aludtál - szólalok meg teljes komolysággal, akkor is, ha épp nem látom őt valamiért.
Oké, elismerem, azért lehet átfutott a gondolat valahol a tudatomban. Megtehettem volna. De ma reggel valahogy egy kicsit más volt minden és nem tűnt csábítónak az ajtó és a benne lévő kulcs.
Az viszont annál inkább, hogy Olivert figyeljem, ha tudom. Hogy féloldalasan nekidőljek az ajtófélfának és ezúttal már egy halvány, lusta mosollyal nézzek rá, miközben abból a háromból még egy falatot letolok.
Jól vagyok. Láthatóan, teljesen jól. Lehet, hogy repedések vannak, de azokat a megfelelő fényben nem is látni.

Le sem veszem róla a tekintetem. Most láthatóan semmi bajom nincs azzal, hogy ránézzek, még ha talán a szemeibe nem is mindig sikerül. De láthatóan nem érzem magam kényelmetlenül.
- Köszönöm - mosolyodok el újra, miután lenyeltem a falatot és csak figyelem a kis nyújtózkodós mutatványát. Meg minden mást, amit utána jön.
- Aludhattál volna az ágyon. Mellettem. Hagytam helyet. Ez a te ágyad, én meg... - vállat vonok. - Minden este mellettem lehetsz. Akkor is, ha éppen nincs jó kedvem. Nem zavar - fejezem be végül egy bólintással és talán valamivel kevesebb lendülettel, mint ahogy ennek a napnak nekifutottam.
De semmi más nem változik. Ugyanúgy figyelek rá, ugyanúgy hallgatom a szavait és bevallom, egy kicsit talán a megszokottnál szélesebb mosoly is megjelenik az arcomon, amikor arról beszél, hogy nem kell mennie dolgozni.
Jó, azért a nagy mosolyt egy egészen kicsit lehet, hogy próbálom elrejteni - előle? nem is tudom -, mert lehajtom a fejem, a könyvet figyelem, összecsukom rendesen, megeszem az utolsó előtti falatot.
De attól még örülök. Örülök, hogy itt lesz velem. Hogy nem hagy egyedül. Hogy marad... Annak ellenére is, ahogy viselkedtem vele tegnap este.
A kérdésére viszont csak megrázom a fejem.
- Én jól vagyok, Oliver. Így, itt. Szóval, amit szeretnél, az lesz - újabb mosoly, utolsó falat pizza és egy kicsit vissza is lépek, el a látószögéből, vissza a konyhába. Csak, hogy letegyem a könyvet a kezemből.
És hogy talán megfosszam a lehetőségtől, hogy azonnal tiltakozni kezdjen a szavaimra.

Eszemben sincs tovább tiltakozni a pótágy ötlet ellen, szóval csak bólintok és mosolygok. Akkor is, amikor már elvonulok a könyvvel a válaszom után. Az lesz, azt fogunk csinálni, amit csak szeretne. Ha pedig mégis egyedül tenne valamit, az is rendben lesz.
De aztán elhangzik, hogy kimehetnénk innen. Ez most nem lehet olyan, mint az a fél óra volt, amikor megszöktem vele. Ez egészen más és nem szabad.
- Nem... - kezdek bele hangosan is a tiltakozásba, ahogy hamar felé fordulok és... és látom a kezét.
- Bocsánat -  jön az elmotyogott visszakozás, de utána elhallgatok. Figyelek. Annak ellenére is, hogy az agyam folyamatosan ismételgeti, nincs semmi, amiért kitenném innen a lábam.
Túl kockázatos.
Ha nem arról van szó, hogy visszamenjek... akkor nem lehet.
- Biztos vagy benne, hogy nem kerülünk bajba? Steven is sok embert ismer... - még egy órája alig van, hogy ébredtem, de máris kimondtam a nevét. Innen pedig már adja magát az összes többi ok, amivel tiltakozhatok.
Mert igenis ennyi jár az eszemben. Okok, hogy miért nem lehet. Arról az apró, de talán lényeges részről nem beszélek egy másodpercig sem, hogy amúgy... tetszene. Odakint lenni kicsit. Kutyákat sétáltani. Játszani velük.
Egy örökkévalóság, amíg csak a könyv borítóját simogatom és próbálom átfogalmazni, leszűkíteni a fejemben lévő listát. Lehet, hogy közben kicsit feszengeni kezdek, de most úgy érzem, ennyivel meg tudok birkózni. Tudok válaszolni. Sőt, tudok, úgy válaszolni, hogy nem rontok el mindent és mégis kimondom az egyik dolgot a lista tetejéről.
- Nem fog rád furán nézni a barátod, ha beállítasz egy mezítlábas fiúval? Nem hiszem, hogy engem bevesz a menhely, bármilyen korcsnak is néznék ki elnyűtt pólóban, egy túl nagy nadrágban... Meg amúgy is, elég drága nyakörvem van - akasztom bele az ujjam a nyakamban lógó nem túl hosszú láncba, kicsit felemelve azért, hogy bizonyítsam, nem a levegőbe beszélek.

Lehetséges, hogy akaratlanul is kicsúszik egy alig hallható, talán fájdalmas nyöszörgés. A én Stevenem. Oda-vissza pattog a fejemben a megfogalmazás.
Nem, ez a verzió sosem létezett és nem is fog. Én az övé vagyok és ennyi, egyenlet vége. Visszafelé nincs semmi.
Mégsem teszek megjegyzést, csak hagyom elsikkadni az egészet és annyival törődni, ami a mondat lényege volt. Hogy Stevennek semmi köze olyasmihez, ami árva állatok közé vinné. Még a saját birtokán sem tűri meg őket. Tudom. Láttam, mit tett a tojásokkal, amikben a kismadarak voltak...
Úgyhogy egy pont kilőve a listámról és én percek múlva már a másikról magyarázok. Viszonylag összeszedetten, szinte már elviccelve az egészet, annak ellenére is, hogy mosolynak nyoma sincs az arcomon.
De attól még jól vagyok. Most tudom kezelni.
A saját gondolataimat és azt is, ahogy közelebb jön. Ahogy az állam alá nyúl. A mozdulata igenis kell, hogy a szemeibe tudjak nézni, de utána már tartom. Megy egyedül, csak a kezdő löketre volt szükség és a magam módján tudatom is vele, hogy elég.
- Figyelek - jegyzem meg, ahogy oldalra fordítom a fejem. Csak, hogy az arcom érje a keze, az ujjai. Tényleg nem kell tartania, figyelek. Megy.
Az sem zavar, ahogy végigfut rajtam a tekintete. Még ha más is a pillantás, ezt már megszoktam.
- Azt hiszed...? - kérdezek vissza egy féloldalas mosollyal. Mondanám, hogy kisegítem, de én sem tudok méretet. Sosem néztem a ruhák címkéjét, amiket kaptam, nem volt rá szükség. Steven pontosan tudta, mire van szükségem.
Ahogy a nyakláncról is tudta. Mert ha őszinte akarok lenni, tetszik. Annak ellenére is, hogy nyakörvként utalok rá. Annak ellenére is, hogy tényleg valahol ezt jelenti nekem.
- Nem...? - kérdés. Benne van, hogy nem igazán szeretném levenni, de ha azt mondja, vagy dühös lenne, akkor... persze. Lekerülhet rólam.
- Ne haragudj - teszem azért hozzá egy nagy levegőt véve, de hiába a késztetés, egyelőre nem rejtem el az ing takarásában. Csak akkor, ha meggyőződtem róla, nincs ellenére és tényleg maradhat.