A terv az, hogy tényleg egy kicsit alszok. Csak amíg ezt a nagy fáradtságot kipihenem. Aztán még beszélgethetünk. Vagy csókolózhatunk. Vagy csak nézhetünk egymás szemébe. De aztán rám... ránk kerül a takaró és én máris vakon tapogatózok az egyik sarka után. Mindegy melyik, mindegy honnan máshonnan húzom el vagy fel, csak megtehessem, egészen a fülemig, hogy onnan is védjen valami.
Megszokás.
De aztán visszakerül a kezem Oliver vállára és egy percbe telik, vagy még annyiba sem, már alszok. Tényleg nagyon... nagyon... nagyon elfáradtam.
Csendes szuszogás, nincs nyöszörgés, nincs semmi.
Pedig általában egész éber vagyok ilyenkor is, a legkisebb mozzanat vagy zaj képes kirángatni az álomból és olyankor kell valami... valami ismétlődő hang, mozdulat, bármi, ami kiszámítható és segít megnyugodni. De most nem vagyok benne biztos, hogy bármi igazán fel tud ébreszteni, történjen akármi körülöttem. Jöjjön bármi Olivertől. A szobából. Vagy a világból.
Az egyetlen, amivel félálomban, szinte már tudat alatt tisztában vagyok, hogy álmodok. Nem rosszat, nem jót... csak valamit. Ez is csak onnan rémlik, hogy valami tizedmásodpercekre megébredek, amikor a kezem szorít. Valamit. Akármit. Talán még a vállát, talán csak a takarót vagy a saját körmeim mélyendek a tenyerembe és ez a röpke idő kell, hogy eleresszem.
És már alszok újra. Ha rajtam múlik és semmi olyan nem történik, valószínűleg már aggasztóan sokáig. Mint egy kisgyerek, aki teljes bizonyossággal tudja, hogy a szülei ágyba teszik és vigyáznak rá, nem kell aggódnia a világon semmiért.

Van egy pillanat, valamikor ott és akkor, mikor már szinte sajog a testem. Nem ütések vagy rúgások miatt, hanem azért, mert úgy érzem, egy örökkévalóság óta alszok mozdulatlanul. Mint valami kifacsart Csipkerózsika mesében, ahol a fiú - ...kisherceg... - szúrja meg az ujját és alszik...
Én is alszok, mélyen, kimerülve, alig-alig moccanva.
De most már zsibbad a karom, fájnak az ujjaim a végtelen, semmibe kapaszkodástól és sajog az oldalam. Szóval... ideje felébredni. Valahogy véget vetni a fáradtság okozta álomnak és... talán pár perc múlva tényleg ki fogom nyitni a szemem. Csak még öt percet!
Valószínűleg annál sokkal több lesz. Amikor újra ébredezni kezd a tudatom az első, amit megérzek a halvány cigarettafüst illata. Nem mentolos, sima füst. Elmosolyodok.
Majd következik a takaró sarka. A takaró nedves sarka, amit az arcomhoz, a számhoz szorítok és amit időközben átáztatott a nyálam. Valahogy.
Dehogy valahogy! Pontosan tudom, mit műveltem! Álmomban. Nagyot nyelek és egy pillanatra elszégyellem magam, pedig még a szemem sem nyitottam ki és máris... szégyen. Pedig csak a tudatom éber... és vele együtt a fantáziám.
Álmomban... élvezte, nekem pedig tetszett a reakciója. Álmomban... ő feküdt a hátán, miközben a csókjaink, ami sokkal inkább volt emlék, mint képzelet, egy kicsit tovább burjánzott. És míg valójában a takaró sarkát rágcsáltam, a fejemben lévő képek szerint az ő volt. Az ajkai, a válla, a nyaka és... a füle. Meg akartam neki mutatni, milyen őrült jó érzés volt, amikor az enyém mellett suttogott és a szabad szemmel nem is látható szőrszálakat borzolta a lélegzete.
Viszonozni akartam. Egy kicsit elcsavarni a fejét. Játszani vele.
Mozdulnom kellene, mielőtt visszacsábít az álmom. Kinyitnom a szemem, pislognom párat és meggyőződnöm róla, tényleg minden megtörtént. Nem az, hogy játszadozok vele, hanem az, hogy... hogy tényleg vele vagyok. Egy... motelszobában. Szabadon. De még nem merem.
Még öt percet! Újra még öt percet!
Ha nem is ötöt, de egy keveset még lopok magamnak és amikor már a kopott függönyön egyenesen az arcomba süt a késő reggeli napfény, veszem a bátorságot, hogy meggyőződjek róla, minden nem-álom emlékem igaz volt.
Lassan pislogok párat és máris mosolyra húzódik a szám. Ez egy igazán jó reggel, mert mellettem fekszik. Halkan, de annál nagyobbat sóhajtok, ahogy az alakját vizsgálom amit, mint valami kincset, megvilágít a tompa fény.
Miért ne tehetném meg valójában is? Mindent szabad... minden helyes, ha én is akarom. Valahogy így szól a szabály, nem? Úgyhogy először a hátamra fordulok, lassan kinyújtózok és mintha a világ letermészetesebb dolga lenne, ahogy újra az oldalamon vagyok... véletlen egészen közel kerülök hozzá.
Már a gondolat is, hogy megtegyem, amit a képzeletem vetített az álmomba, kuncogásra késztet. De visszafogom. Nem akarom idő előtt felébreszteni.
...milyen jó érzés... milyen jó szépnek látni a motelszobán belüli kis világunkat...! Soha nem akarom innen kitenni a lábam!
Aztán mintha semmi különleges nem történne éppen a nyelvem hegyével megérintem a füle szélét. A puha, porcos részt. Éppen csak mozdul a nyelvem, de nem is vagyok képes többre, mert hatalmas mosoly ül ki az arcomra.
Komolyabban, Benji! - dorgálom magam és egy pillanatra összeszorítom a szám.
De aztán visszatérek. Ezúttal apró, óvatos, kísérletező harapásokkal a fülcimpájához. Nem éppen ez volt az álmomban, de most ez jött. ...és közben nagyon próbálok nem csendesen nevetni a saját játszadozásomon.

Az az apró nyögés... a hang... a mosoly... a kis rezzenések...
Tudat alatt tökéletesen tisztában voltam vele, hogy igen, veszélyes játék ez, mégis jól esett meglépni. Persze most már nem folytatom, nem húzom tovább az idegeit. Nem akarok... bajt. Pedig legszívesebben még megcsókolnám, hogy koronázzam az egészet, de talán jobban teszem, ha nem kockáztatok.
Inkább szó nélkül visszafekszek a hátamra, valamivel messzebb tőle, kicsit még mindig nyújtózkodva. Lényegében minden ruha megcsavarodott rajtam a sok mocorgástól, de nem zavar. A félig keresztben, rajtam lévő vékony takaró még így is elrejt és a legkisebb mértékben sem gátol abban, hogy az egyik karom a fejem alá tegyem és a másik kezem a mellkasomon nyugtassam. Csak kényelmesen... lényegében eljátszva az ártatlan fiút, mintha semmit nem tettem volna az előbb.
- Jó reggelt... - motyogom most már valamivel visszafogottabban, de ugyanúgy jókedvűen. Jól érzem magam. Jól vagyok. Nem rendben, hanem jól és ez valószínűleg látszik is rajtam. Nem akarom eltitkolni előle.
Csak mosolygok, figyelem őt, a szemeit, abban a pillanatban, amikor meglátom őket. És már jön is a bólintás. Ébren vagyok bizony, nagyon is ébren. Kipihentem magam.
- Bocsánat. A nyálas ébresztőért - jegyzem azért meg. Biztos, ami biztos.

Az agyam lecsendesedik, miután bocsánatot kérek és látom, hogy a mosolya egy pillanatra sem fakul. Nem vagyok bajban. Ahogy az álmomban sem voltam.
Biztos ébren vagyok? Ez valahogy kezd túl jó lenni ahhoz, hogy igaz legyen. Talán ez a gondolat segít mindennél könnyebben kezelni a folytatást. Merthogy már az alvó oroszlán emlegetésére kibukik az előbb még visszatartott kuncogás, mire azonnal be is csukom a szemem és a fejem alól az arcom elé kerül a karom, keresztbe. Elbújva előle, mégis nagy mosollyal.
Egy pillanatra sem veszem komolyan és a legkisebb kétség sincs bennem. Tudom, hogy... teljes biztonságban vagyok. Mire a tényleges és végletekig nyálas támadás érkezik, már ott pörög a fejemben a gondolat, hogy nekem nagyon nem tűnt veszélyes oroszlánnak, amíg aludt... és most sem.
- Nem ér! Én nem így csináltam! - tiltakozok mégis azonnal, nevetve és igen látványosan megjátszva, hogy szenvedek és amúgy is fujj meg jaj.

Egy pillanat alatt eszi bele magát a fejemben az első mondat. Őt azért lesittelnék. És Stevent? Mindazért a... sokkal többért, amit ő tett? Minden alkalomért...?!
Mennyi időbe is telt, mire ébredés után a neve felbukkant a gondolataimban?
Nem, nem. Nem hagyom, hogy fájdalmassá tegye a jelent. Azért sem! Jól és nyugodtan aludtam. Oliverrel álmodtam. Biztonságban vagyok. Rendben... jól vagyok.
Egy lassú sóhaj kíséretében el is eresztem az egész gondolatmenetet. Hagyom elszállni a visszavágás lehetőségét és csak fejben magyarázok. Csak fejben ígérem meg, hogy nem kerülne rács mögé. Bármit tenne velem. Hallgatnék. Senki nem tudná meg. ...és amúgy is, ha akarom, akkor helyes.
Akarom, hogy nevessen és jól érezze magát. Hogy játszadozzon a fülemmel... és velem.
Csak talán nem most. Most csak a fejem fordítom az irányába és halvány mosollyal ugyan, de figyelem. Veszélyes oroszlán ide vagy oda, le sem veszem róla a tekintetem.
Nem félek tőle. Ő a... biztonságos világom.
- ...és zavart, hogy horkoltam ezért soha többet nem akarod, hogy melletted aludjak? - kérdezek vissza, ahogy a kezem emelem. Nem az előzeket folytatom, csak... a már kissé nagyobbra nőtt, talán több napos borostát piszkálom az arcán. Lefoglalom magam.
Most úgy érzem, az is megfelelne, ha egész nap nem kelnénk ki az ágyból. Ha soha többet nem menne dolgozni. Ha az lenne a munkája, hogy velem legyen. Ha az lenne az én munkám, hogy újra és újra mosolygásra bírjam.

Éppen csak megakad a mozdulatban a kezem. A simításban a borostán az arcán, mintha valaki rám szólt volna, hogy most hagyjam abban. A különbség annyi, hogy inkább kíváncsian figyelem, merre mozdul, mintsem tartanék tőle vagy bármiféle következményektől.
Hagyom, hogy forduljon és amint elhelyezkedett, húzódok közelebb, ugyanúgy az oldalamra, vele szembe és kerül vissza a kezem az arcára.
- Azért remélem... nem virrasztottál mellettem egész éjszaka - szólalok meg végül, valahol egy csepp bűntudattal kevert hangon. Talán nem kellett volna felébresztenem, ki tudja, mikor tudott elaludni.
De végül is, ott van a mosoly az arcán. Nem tűnik fáradtnak. Álmos-fáradtnak semmiképp sem.
- De én... tényleg jót aludtam - teszem azért még hozzá. - Fogalmad sincs, milyen régen volt, hogy ennyire biztonságban éreztem magam, mint most veled. Még én sem emlékszem. Jó volt arra ébredni, hogy te vagy mellettem - ismerem el egy, valahol már kissé szégyenlős mosollyal.
Majd mielőtt még több kört futnék a szavakkal és lehetőségem van rá, a nyakam nyújtva, inkább lopok tőle egy apró csókot. Meg még egyet és még egyet, kicsit már felemelve a fejem, félig fölé hajolva.
Semmi olyat, mint tegnap este. Ezek tényleg csak apró... lopott csókok.
- Enyém a fürdőszoba, oké? - motyogom végül az ajkaiba. - Addig szívj el egy szál cigit vagy valami. Sietek.
Persze hiába a nagy szavak, attól még nem mozdulok. Még nem. Először megvárom, hogy rábólintson. Hogy tényleg engedjen. Majd csak azután kapom fel a tegnap az asztalon látott fogkefét és tűnök el a szemei elől.

Onnantól, hogy kihámoztam magam a vékony takaróból és még az ágy szélén ülve megigazítottam magamon legalább a pólót, már pillanatok alatt eltűnök. Kezemben a fogkefe, fogkrém... és ugyanúgy figyelek arra, hogy a fürdőszobaajtót csak behúzzam magam mögött és ne csukjam.
Egy részem tudja, hogy nem muszáj így tennem, de... mi baj lehet, nem? Jobb így.
Ahogy leteszek mindent a kezemből a mosdókagyló feletti kis polcra és a WC előtt állok, megfordul a fejemben, hogy csak be kellett volna csukni az ajtót. Sőt, becsukni és elfordítani a kilincsbe épített apró zárat.
Merthogy nem tetszik, amit látok a térdemig letolt nadrág és alsó alatt. Sőt, a végletekig elszégyellem magam. Nem mintha bármi feltűnő lenne, de tény, hogy talán nem hagyott teljesen hidegen Oliver közelsége. A játék. Az... egész.
Pedig nem szoktam így ébredni! Már nem. Soha nem szokott megtörténni. És amúgy is, ez semmi, éppen csak látni, hogy egy kicsit...
Még csak a gondolatot sem tudom végigfuttatni... nem is akarom... Az egész egy tizedmásodperc alatt tűnik el, de ezek után már nem akarok hozzáérni. Én csak... nem. Inkább leülök és az egészet olyan gyorsan kizárom, ahogy tudom. Semmi más nem jár a fejemben, csak a szégyen és a szemem sarkában valamiféle színes, melegen izzó fények...
Egy kicsit lehet, hogy kiborulok. Egy kicsit lehet, hogy megint sírok. Hogy is volt a tudat és érzés, hogy biztonságban vagyok? Hogy... itt már jó? Az egész... boldogság dolog? Mert most egyiket sem találom.
Tovább vagyok bent, mint indokolt lenne, szinte már robotszerűen teszem a dolgom, de a végére képes vagyok anélkül tükörbe nézni, hogy különösebben rosszul érezném magam.
- Rendben vagyok - motyogom biztosításként, annak a zöld szempárnak velem szemben és ahogy leteszem a fogkefét, még egyszer megmosom az arcom.
Rendben vagyok, rendben vagyok, rendben vagyok. Nem történt semmi. Nem fogja tudni Oliver. Nem kell szégyellnem.
Végül csak kijutok a fürdőszobából, bár most nem keresi azonnal őt a tekintetem. Sőt, ha olyan, nem is megyek utána. Elég, ha érzem az esetlegesen beszivárgó füstöt, hogy tudjam, ott van. De így vagy úgy, ülök le az asztalhoz.
Most egy kicsit hiányzik valami könyv. Hogy lefoglaljam a gondolataim.

Tényleg rendben vagyok. Addig ment folyamatosan ez a pár szó a fejemben, hogy most már biztos vagyok benne, tényleg így van. Csak jó lenne olvasni, elterelni a figyelmem és hagyni, hogy elmossa az előbbi szégyennek még az emlékét is.
Akkor is, ha rendben vagyok. Mert így van. Rendben vagyok, nem történt semmi és főleg nem sírok idekint.
Tényleg!
Ennek ellenére azonnal mozdulok, amikor a hangja kirángat a gondolataimból. Mint akit rajtakaptak valamin. A kezem pillanatok alatt a hajamba túr, majd lesimítom a pólót és máris talpon vagyok. Nincs baj. Minden oké. Rendben vagyok.
Mondjuk, ezt vele is közölhetném, nem?
Az más kérdés, hogy nem érzem rá magam képesnek. Talán minden ellenére mégis hazugság lenne és átlátna rajtam. De valahol meg... mégis rendben vagyok. Hiszen már nem az asztalnál ülök és amint megteszi az első lépést felém, én is ugyanazt teszem. Nem hátrafelé, hanem az irányába. Oké, a maradékot neki kell majd, de ennyi ment, hogy jelezzem, nem tartok tőle vagy ilyesmi.
- Csak... megint megijedtem valamitől - szólalok meg, egész lassan ejtve ki minden szót, mintha vizsgálnám, hogy ez így igaz-e. Végül pedig bólintok rá egy aprót.
Így oké. Nem hazudok. Lehet ijedtségnek nevezni.

Rendben vagyok. Persze.
Kettőt is bólintok a lábaim vizsgálva, még a csupasz lábujjaim is megmozgatom. Erről legalább biztosan tudom, hogy jó érzés. Mezítláb lenni. Ha nem is a fűben épp, odakint, itt is ugyanúgy jó érzés.
Még akkor is így állok félig lehajtott fejjel, amikor elém lép és... biztos, ami tuti alapon megdörzsölöm az arcom és a szemeimet. Csak ki kell várnia és utána önként hagyom, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Nem menekülök vagy próbálok elbújni előle.
És közben reménykedek valamiféle csodában, hogy ez előbbi kis mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy a halvány vörösség, amit a tükörben láttam eltűnjön.
- Rendben vagyok - felelek reflexből és már késő javítani. De általában így szól a kérdése!
Rendben vagy?
Rendben vagyok.
Egyszerű.
- Csak kell valami... ami eltereli a figyelmem - teszem hozzá végül.

Nem félek tőle.
Csak attól, hogy rájön, sírtam. Már megint.
Bízok benne.
Csak talán magamban nem.
Viszont ez a mostani közelsége és az érintése nincs ellenemre. A legkisebb rezzenés nélkül hagyom, hogy két tenyerébe fogja az arcom és egyenesen a szemeimbe nézzen. Hagyom, hogy... lássa a sírás árulkodó nyomait. Mi mást tehetnék, amikor kérlel, hogy nézzek rá?
Egy részem persze szeretne máris mozdulni. Terelni, de semmiképp sem elhúzódni. Csak... belesimulni a tenyerébe. Elérni, hogy az ujja vége a fülemnél legyen. De csak futó gondolat, nem több.
Most talán mégsem akarom ezt annyira.
- Tudom. Veled biztonságos. De... attól nem tudsz megvédeni... ami már megtörtént - próbálok nem nagyon akadozva beszélni. Csak tisztán és érthetően. Ahogy Steven tanította.
- Kérlek... ne kérdezz róla... ne kelljen elmondanom...

Nem akarom elmondani, mi történt a fürdőszobában és miért borultam ki. Sem most, sem soha. Nem akarok beszélni arról, amit Steven tett. Az ütések... az rendben van. Arról tudhat, de a többiről nem...
Legszívesebben megköszönném, hogy nem kényszerít rá, beszéljek, de már ott vannak a karjai és a frissen megismert nyugalom reményében hagyom, hogy öleljen. Már ösztönből bújok, fejem a mellkasába fúrva, ahogy az utóbbi pár napban már milliószor...
Vajon nem vagyok túl sok?
Tudom, hogy vele biztonságos, mert megvéd. Tudom, hogy ha mellette ébredek, egy kicsit szebben süt a nap. És tudom, hogy nem kell visszamennem, vele maradhatok, ha akarok.
Valamikor a jövőben lennie kell olyan napnak, amikor majd... nem félek. Ugye?
Hosszú-hosszú percekkel később eljutok addig, hogy az agyam lecsendesedik és bújás helyett emelem a karom, hogy a nyaka köré fonjam és ott kapaszkodjak. Csimpaszkodjak. Egy kicsit.
Nincs mosoly. Nem simulok hozzá. Nincs csók. Mintha soha meg se történt volna a ma reggeli játszadozás és nevetés.
- Most már oké - szólalok meg végül és ezzel ki is bontakozok a karjaiból.
- ...és... ha gondolod... - felborzolom a hajam, mintha az segítene - ...nyugodtan mehetsz - intek a fejemmel a fürdőszoba irányába.
Megleszek, egyedül hagyhat. Menni fog. Most tudok létezni az ölelése nélkül.

Rendben vagyok. Most már tényleg, nem azért, mert addig ismételgettem magamban, míg a szavak annyira elveszítették az értelmüket, hogy akár igaznak is tűnhettek. Próbálom is megerősíteni, meggyőzni, hogy tényleg... oké... Az ujjaim alig hozzáérve, de megsimogatják a kézfejét, ahogy kibontakozok az ölelésből.
Persze, inkább megcsókolnom kellene. De most nem... nem merem.
Rendben vagyok, de félek attól, hogy felszínre kerülne az éppcsak leküzdött szégyen. Inkább nem kockáztatok. Ért úgyis az érintésből is... igaz?
- Ühüm. Jól hangzik - bólintok egyet és még egy halvány mosollyal is megtoldom. A szemem nem csatlakozik, de attól még nem kikényszerített hazugság. Tényleg jól hangzik. Főleg az, hogy sietni fog.
Persze... attól még megleszek, bármeddig is legyen odabent. Én is kihasználom az időt. Oké, inkább lézengek, mintsem tényleg lefoglalnám magam.
Hiányoznak a könyvek...
De találok mást, ami leköti a figyelmem. Először is a komódra tett csikkek. Miattam gyűjtötte őket ide? Mert én is visszaléptem tegnap este? Alig érve hozzájuk, mindegyiken végigsimítok egy láthatatlan, görbe vonalat rajzolva.
Hol van, amelyiket én hoztam be? Hol van, amibe ő utána én is beleszívtam?
Gondolkodás nélkül forgatom fel az ágyat, nem lehajítva, de félredobva a párnákat és kupacba gyűrve a vékony takarót, míg meg nem találom a tegnapi szál maradékát.
Ezúttal a szemeim is csatlakoznak a mosolyhoz, ahogy újra a tenyerembe rejtem, majd végül a nadrágom zsebébe csúsztatom.
Ezek után jöhet minden más. Minthogy a tegnap bontott csomag chipset is megkeressem. Persze, hogy a földön van. Persze, hogy eléggé összetört. De felveszem az ágy mellől és valahol a saját étvágyam próbálom tesztelni azzal, hogy egy, kissé már megpuhult darabot a nyelvemre csúsztatok.
Nem mondanám, hogy jól esik. Alig érzem az ízét. De eszek, hogy Olivernek ne kelljen még ezért is aggódnia. Ha Steven nem örült neki, mikor nem akartam enni... Oliver biztos aggódna. Szóval... legalább pár falatot! Először az ágyon ülve, de aztán kezd kényelmetlen lenni. A tegnapi csókokra és a ma reggelre emlékeztet...
Az asztalnál jobb. Vissza oda, a székre, előttem a zacskó és már a negyedik szirmot áztatom el. Közöm sincs ahhoz, ahogy tegnap néztem az első... pár maréknyit eltűnni. De legalább újra elmosolyodok és mire ki tudja, mennyi körgondolat után észbe kapok és a hetedik falatot eszem... már ott állok a fürdőszobaajtó innenső oldalán, csendben zörögve a zacskóval.
- Oliver? Lopom a chipsed - szólok be, magamhoz képest elég hangosan.
De fura megemelni a hangom és majdhogynem kiabálni...!
- ...oké?
Talán csak kifogás. Talán hallani szerettem volna a hangját. Talán csak tudatni akartam vele, hogy még megvagyok. És közben szólni, hogy hát... eszek. Nem kell aggódnia.