Nem akarom levenni a nyakláncot, ebben egészen biztos vagyok. Sem most, sem... soha...? Mégsem túl határozott a hangom, amikor felelek és akkor sem a nagy magabiztosság süt belőlem, amíg várom az engedélyét, hogy a nyakamban maradhasson. Amikor pedig megkapok, már rejtem is el előle az ing takarásába, amennyire lehetséges. Nem akarom, hogy lássa és esetleg meggondolja magát.
Ezek után már szükségem van két nagy levegőre, egy utolsó érintés a nyakláncra, csak az anyagon keresztül, mielőtt leereszteném a kezem.
Az én Stevenem...? - rémlik fel bennem.
Nem, nem, nem. Én vagyok az övé és az, amit rejtegetek az ing alatt hozzá fűz.
Muszáj a hajamba túrnom, csak egy pillanat erejéig, miközben próbálok mindent kiűzni a fejemből. A saját gondolaimat is elzárni valahova hátra, hogy ne kelljen foglalkoznom velük.
- Akkor...? - kérdezek vissza kissé megkésve Oliver szavaira. Mindezt úgy, mintha fogalmam sem lenne, milyen választ szeretne hallani.
Na jó, bevallom, szórakozok. Egy egészen kicsit felszínre engedve ezt az énem, pont olyan játékossággal beszélve, mint az előbb tettem. Csak most társul hozzá mosoly is.
- Oliver - veszek vissza. - Akkor. Oké. Köszönöm a ruhákat. Meg azt is, hogy elviszel a menhelyre. És hogy... nem kell levennem - sorolom és a kezeimet a mellkasára téve egy, az arcára nyomott csók erejéig közelebb lépek hozzá
De ez a normális reakció, nem? Hála. Hálás vagyok neki.
Még akkor is, ha tényleg ennél a másodpercnél nem maradok tovább. Állok vissza az úgymond helyemre és nézek rá várakozva. Az én részem eddig tartott. Kapok és őszintén mosolyogva megköszönöm. Most már ő mondja meg, merre tovább.

Esküszöm, egy pillanatig sem úgy nézek rá, nem kutatok jelek után rajta, hogy vajon mit vált ki belőle a hálám. De attól még észreveszem az apró zavart... és büszke vagyok magamra. Ez jó. Jól csináltam. Úgyhogy engedem felkúszni a mosolyt az arcomra, amíg ő újra az "akkor"-okkal jön és türelmesen várok.
- Ühüm - mondok ennyit, miután vázolja a tervet, de attól még nem indulok meg sehova. Nekem, nem kell... igaz?
Persze, hogy nem!
Csak várnom kell és viselkedni. Úgyhogy hátra teszem a kezeimet, ujjaim a csuklóm körül és... várok.
- Addig itt leszek - teszem még azért hozzá az előbbi mosoly egy halványabb verziójával és hagyom, hogy menjen. Persze végig figyelem, amíg el nem tűnik a szemeim elől. Mert szabad. Mert megtehetem.
Az első apró kilengés akkor jön, amikor egyedül maradok. A felismerés, hogy nem úgy fog kinézni az egész út, hogy itt kilépünk az ajtón és máris a menhelynél vagyunk. Sally... Sally biztonságos, nem is tőle tartok. Inkább attól, hogy mi lesz, ha ott ülve meglát valaki? Mi lesz, ha feltűnik bárkinek a fura fiú a kocsiban? Amíg Oliver... bemegy egyedül vásárolni?
Egyelőre még azt sem tudom megmondani, hogy nyugodtabb lennék-e akkor, ha egyedül menne megvenni mindent és jönne vissza és utána... elbújhatnék megint a lábrészben. Nem?
Nagyot nyelek már a gondolatra is, de ettől még... nem fogok visszakozni. Tudom, hogy nem. Nem lesz baj. Ezt mondta. Nem igaz?
Én pedig bízok benne.

Meg sem moccanok, amíg a fürdőszobában van. Lefoglalnak a gondolataim, és még ha a mosoly is el veszett időközben, minden más változatlan, amikor visszaér. Csak akkor mozdulatok, amikor elém kerül a pár papucs. Lépve kettőt már rajtam is van. Nem annyira nagy... legalábbis nem fogok benne orra esni. Azt hiszem, az már győzelem.
- Mit...? - kezdek bele nem igazán értve, mi történik, amikor újra eltűnik a szemem elől. Nem mondom, akkor sincs sokkal kevésbé értetlen fejem, amikor könyékig vizesen áll újra előttem.
- Oh. Persze - motyogom végül és hajtom le a fejem, egy kicsit felé dőlve, hogy csinálja nyugodtan. Az első pár mozdulatnál talán még érezni bennem egy kis feszültséget, már abban is, ahogy állok előtte, de utána... becsukom a szemem és élvezem az érintést. Jól esik, hogy csak simogatja és nem tépi. Vagy ilyesmi.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy a gondolaim közé ne furakodna be pár, a hangulathoz nem illő mondat.
Ez most már mindig ilyen lesz?
Vajon le is kell vágatnom?
Befesteni, mint a filmekben a menekülésben lévő, körözött bűnözők?
De ennyi baj legyen. Szépen visszatuszkolom minden kérdésem a sötétbe, mint annyi mindent és el is van felejtve. Mire a sapka a fejemre kerül, már mosolygok. Rá. A saját tükörképem mellett figyelve.
- ...hogy köszönöm? - vágom rá reflexből a kérdésre egy pillanatnyi bizonytalansággal a hangomban.
Ez a jó válasz? Ezt szerette volna hallani?
De aztán megrázom a fejem. Mintha semmi sem történt volna. Egy kicsit jobban a szemembe húzom a sapkát, hogy még annyi se látszódjon az arcomból és főleg a tekintetemből, ami ha erre a másodperc idejére csupán, de elsötétült kicsit. Aztán már váltok is, ha egy mód van rá, nem is hagyva őt szóhoz jutni.
- Szóval... baseball? Fogadni mertem volna, hogy az a fajta vagy, aki a haverjaival nézi a focimeccset egy füstös kocsmában, három-négy-sok sör mellett. Vagyis... bocsánat. Szóval, hogy olyan voltál... vagy nem tudom. Bocs. Tényleg - nagy levegőt veszek. Nem akartam felhozni az italt. Nem akartam újra azt a különös tekintetet látni rajta, ami tegnap is volt, amikor mesélt...

A saját nagyszerűségét ünnepelve? - visszhangzik bennem a kérdés. Valahogy nem tudom összetenni azt a képet, amit lefest magáról, azzal, amit látok, hiába is nézek egyenesen rá, pontosabban a tükörképére.
De... alkohol, igen. Ennyi rá a válasz és magyarázat.
Azt hiszem, el tudnék így, itt ácsorogni vele úgy, hogy a keze a vállaimon van, de mivel ez nem igazán választható opció, így csak tükrön keresztül nézem végig, ahogy eltűnik. Lehetséges, hogy egy kicsit elveszek így egyedül, saját magamat vizsgálva. De aztán újra megjelenik, az ajtóban állva és ezúttal már felé fordulok, kizárva mindent és bármit, ami esetleg be akart zúdulni a fejemben.
- Nem, köszönöm... jól vagyok - rázom meg a fejem egy újabb pizza gondolatára, ahogy kicsit igazítok a sapkán. Hiába éreztem a késztetést, amikor a fejembe nyomta, előle nem kell elbújnom. Idebent, nem.
Szóval könnyed mozdulattal feljebb nyomom, hogy egy egészen kicsit kevésbé árnyékolja a szemem és... és hagyom, hogy figyeljen. Különös, de nem kezdem kényelmetlenül érezni magam. Talán azért, mert ő teszi. Mert nem úgy néz rám. Mikor pedig már beszél, egészen máson jár az eszem.
Én már régen hatalmasat kaptam volna, ha egyetlen szót is úgy mondok ki, hogy közben a falat a számban... De most, hogy ő csinálja, csak tényleg átfut a gondolat a fejemben és máris mosolygok. Azért, mert ő ennyire elengedi magát és... nem is tudom...
- Ilyen fura ajándékokat kapsz vagy lenyúltad tőle? - kérdezek vissza. Beszéljen. Még. Még. Még.
...és talán ezzel húzom is egy kicsit az időt, hogy ne kelljen még kilépni a világba.

Le sem veszem róla tekintetem. Oké, ez aztán minden, csak nem igazán komoly beszélgetés, de valahol engem is megnyugtat, ahogy viselkedik. Hogy nem válogatja meg minden szavát, nem lépked azokon a fránya tojáshéjakon, csak... beszélgetünk.
- Azt mondom, hogy... akkor ajándék. Még ő sem tudott róla, de neked akarta adni - állok elő valami nyakatekert szöveggel, miközben egyre szélesedik a mosolyom. Ami valamilyen szinten marad is, csak egy egészen kicsit halványul vissza a másodpercek múlásával.
De amúgy... tényleg marad, őszintén virít az arcomon, amíg egyetlen nagy lépéssel közelebb megyek hozzá. Nem túl közel, de mégsem a tükörnél ácsorgok. Így már tökéletes távolságra vagyok ahhoz, hogy nem kelljen vissza lehúznom az ellenzőt, ha azt akarom, ne lássa a szemeim. Éppen alig észrevehetően biccentem lefelé a fejem és annyit lát, amennyit én akarom, hogy lásson.
- Tetszik neked rajtam, nem? Vagyis jobb, ha beletörődsz. Nem kapod vissza - szinte már vidáman csendül a hangom. Hogy valódi, vagy megjátszott a bennem kavargó kicsit talán kettős érzések miatt, arról fogalmam sincs.
De valójában nem is kell tudnom. Neki is mindössze annyi kell egyértelmű legyen, hogy ez... amit most művelek... ez oké. Mert mosolygok és vidám vagyok.
Meg akarok neki felelni. Hogy ne bánjon meg semmit, amit értem tett vagy tenni fog. Azt akarom, hogy minden ilyen legyen, mint most, akármi is kelljen hozzá. Mert így összességében... jó.

Mosolygok. Tényleg! És meg sem rezzenek - sem moccanok -, amikor nagy lazán a sapka elejére csap. Csak a szemeim csukom be reflexszerűen és szorítom össze a szám. Ez nem olyan mozdulat volt. Semmi köze... semmi olyanhoz.
A sapka egészen a szememre csúszott, de annyira nem is sietek kihúzni onnan. Kell ez a másodperc... kettő... és fél, mire mozdulok.
- Ezek után tényleg nem adom vissza. Soha, de soha! Az inged sem! - ragaszkodok a megkezdett beszélgetéshez és leveszem a fejemről a sapkát, éppen annyi időre, hogy a hajamba túrjak - majd lapítom vissza, ahogy ő tette - és mehet is vissza. Ezúttal úgy rendesen. Takarjon, de azért talán nem árt, ha látok, főleg, hogy úgy tűnik, tényleg megindulunk.
És mosolygok.
Mert kell.
Mindezt látszólag úgy, mintha a pillanatnyi kilengés, ami a fejemben játszódott le, nem is létezett volna. Olyan szinten képes vagyok kizárni, hogy amikor odalépek az ajtóhoz, hozzá... és fordul a zár, nyúlok a kezéért. Nem akarom fogni, nem végig, de most megszorítom, mielőtt újra elengedném. Nagy levegő és...
- ...mehetünk - mondom, már megint a sapkát igazítva. Még jó, hogy a fejemen van. Tökéletes indok minden alkalommal a pótcselekvéshez.
De tényleg mehetünk. Minden rendben. Persze ha rajtam múlik, csak utána lépek ki a folyosóra és végig mögötte lépkedek. Nem akarok még mellé menni sem, ha nem muszáj. Egyszerűbb így. Félig elbújni mögötte. Kicsit csoszogni a túl nagy papucsban, lehajtani a fejem és csak a szemellenző alól lesni, hogy merre megy.
Nem akarok idekint lenni. Nem akarok kockáztatni. Nem akarom minden lépcsőfordulóban azt várni, hogy felbukkan valamelyik testőr.
- Mi lesz, ha szembe jön az egyik szomszédod? Az unokaöcséd vagyok, ahogy Stevennek...? - suttogom alig hallhatóan. Talán... talán ezt odabent kellett volna megkérdeznem.

Bízzak benne. Azt mondta. Nagyon sokszor. Csak bízzak benne. Esküszöm bízok! De aztán jön egy ilyen mondat, mint most is, én pedig nem tudom, mit gondoljak. Azt leszámítva, hogy már nem is akarom annyira ezt az inget. Nem igazán.
- Oké - nem visszakozok. Azért sem. Abból nem szokott semmi jó kisülni.
Mindössze a kis "oké"-ra futja és nagyot nyelek. Majd még egyet, mintha ezzel vissza tudnám szorítani a szívem ideges... félő... őrült dobolását és megyek az ajtóhoz.
Indulhatunk, igen. Egy utolsó érintés, egy szorítás a kezére és még ha nem is érzem úgy, hogy az előbbiek után komolyan meg tudnának nyugtatni a szavai, bólintok és követem.
Kész rémálom a lépcsőház és valamiért tudom, hogy odakint sem lesz könnyebb. Minden pillanatban azt várom, hogy valaki kimondja a nevem. Így inkább én beszélek, próbálom elterelni a figyelmem. Találjon ki valamit, állapodjunk meg egy hazugságban, hogy mit kell mondanom, ha bármi történik. Ha szembe jön az egyik szomszédja. Egy ismerőse. Egy barátja. Ha akárki szembe jön és meg kell szólalnom...
De nem. Semmi ilyet nem kapok.
Szóval bólintok újra meg újra, többször egymás után, mire nyílik a bejárati ajtó. Kényszerítem magam, hogy ne álljak meg, ne nézzek körbe, csak haladjak utána lesütött szemmel, majd bevágom magam a kocsiba. Szinte azonnal lecsúszok az ülésen, hogy minél kevesebb látszódjon ki belőlem és újra megigazítom a sapkát. Majd az inget. Majd egy kicsit behúzom a nyakam. Sapka, még egyszer. Biztos, ami biztos.
...és rohadtul, senki az ég világon nem kopog be mellettem az üvegen, hogy akkor menjünk haza...
- Szia... Sally... - simogatom meg magam mellett az ülést, mikor már Oliver is mellettem van. Már szinte megszokott a mozdulat. Ekkor tudatosul bennem, hogy ebben a másodpercben és a következő párban biztonságban vagyok.
A jól ismert, simító mozdulattól, amit végül inkább folytatok is. Jönnek az apró körök, néha megszakítva egy koppantással. Megnyugtat. Szép lassan a szívverésem is lassul, csak guruljunk. Ez nem jelenti azt, hogy beszélnék, vagy akár kinéznék az utcára és forgalomra... de... minden oké lesz, minél távolabb érünk a várostól.

- Tudom - motyogom válaszul a megnyugtatásra szánt szavaira, de az egész reflex. Egy pillanatig sem hiszem. Nem tudja. Nem tudhatja. Fogalma sincs róla, hogy tényleg minden rendbe lesz-e.
- Csak menjünk... - teszem még hozzá és próbálok egy halvány mosollyal felé fordulni. Talán éppen látszik a szám sarka, ahogy felfelé görbül. Annál több nem igazán, hála a sapkának.
Ezúttal tényleg hála neki. Hogy eltakar. Egy kicsit mindenki elől. Nekem pedig annyi a dolgom, hogy meghúzom magam. Bátrabb pillanatokban egészen a műszerfalig eljutok a tekintetemmel, de általában a lábam figyelem. A kezem folyamatosan jár és minél tovább megyünk, annál kevésbé idegesen. Idővel elmaradnak az apró koppintások és csak a ráérős körök maradnak. Mire pedig a parkolóba érünk, már egyetlen dolog tölti ki a gondolataim: Hogy voltam olyan bátor, mikor csak arra a lopott fél órára szöktetett ki?!
Hiszen akkor végig hol az ablakban lógtam, vagy őt figyeltem. Most pedig még csak lopva, a sapka alól sem vagyok képes ilyesmire. Akkor sem, amikor jön a felsorolás és a kérdés.
- Nem baj, ha minden ruha egy kicsit nagyobb, mint én... - kezdek bele, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdését arra vonatkozóan, hogy bemehetnék vele.
Ne kelljen kiszállnom a kocsiból... Kérlek, Oliver... kérlek, kérlek... - szeretnék neki könyörögni. Mindennél jobban maradni akarok, meghúzni magam a kocsiban.
- Nem szeretnék menni, Oliver - bököm ki, végre egy másodperc erejéig felpillantva rá.
Ne kelljen mennem...
- Megleszek a kocsiban. Csak mész és jössz - apró bólintás.
Én meghúzom magam...
- Átveszem itt, amit kell - még egy bólintás.
Akkor is, ha figyelnél közben...
- Utána pedig megyünk a kutyákhoz - egy halvány, de őszinte mosoly.
Ott már kiszállok. Ígérem!

Látom a mosolyát... és ez segít. Feljebb nem nézek az arcára, de a mosolyt látom és ennyi úgy érzem, tényleg elég. Nem ahhoz, hogy ne legyen minden idegszálam pattanásig feszülve, hanem ahhoz, hogy legyőzzem a kényszert, hogy bekuporodjak a lábrészbe, mint az első utunkon. Igaz, félig már így is fekszek az ülésen, de ennyi belefér. Ugye?
Iszonyat lassan telnek a másodpercek én pedig kezdem megbánni a döntésem, hogy maradtam. Talán bent könnyebb lenne. Mellette. De nem is tudom...
Ahogy azt sem, hogy mikor kezdem kaparni a bőrt az ujjaimon. De amint észreveszem, leállok. Mert Steven rám szólna és haragudna érte. Párszor kényszeredetten ökölbe szorítom a kezem, majd kinyújtva megfeszítem az ujjaimat. Nos, legalább lefoglalja a gondolataim, hogy ne kezdjem újra csinálni, és addig sem a lassan múló időt számolom, miközben a bolt bejáratát figyelem, alig lesve fel a szélvédő aljáig. De látom, amikor kilép az ajtón. Látom és elmosolyodok.
Mire pedig mellettem van, az ölemben a megpakolt szatyor, érzem, hogy fellélegzek és feljebb húzom magam az ülésen. Most már jobb. Talán egyszerűen... egy kicsit elfáradtam abban, hogy féljek, míg vártam rá.
A fejemben megfordul, hogy mennyivel... könnyebb érzés így ruhát kapni. Van ennek bármi értelme? Nincs bennem akkora nyomás, hogy hálás legyek érte, hogy örüljek, mert ez nem valami drága csomagolásba van tekerve, masnival átkötve. Mégis, ezerszer őszintébb a mosolyom, amikor magam elé emelem a pólót.
- Már azt is értékelem, hogy nem valami flitteres rózsaszín felsőt vettél - az első értelmes, szinte már jókedvű mondatom, mióta kiléptünk a lakásából.
Majd már terítem is a pólót a vállamra és szedem a nadrágot... a zoknit... cipőt... alsót. Csak a ruhákkal törődök, a chips és a csokik maradnak szatyor alján és amikor minden, amit felvehetek az ölemben van, egész feltolva a sapkát a fejemen, fordulok felé.
- Átvegyem őket? - kérdezem a hangomban a legkisebb feszengés nélkül. Tudnom kell, mit szeretne, mi legyen, mit tegyek.
Nincs bajom azzal, hogy előtte öltözzek.
Nem hiszem, hogy lenne.
Figyelhet nyugodtan.
- ...és akkor vissza tudom adni az inged is... meg a nadrágod és a papucsod... - teszem még hozzá és villantok egy mosolyt. Egy hihető mosolyt! Mert muszáj.
Lehet, hogy csókolnom nem kell érte - bár talán... egy kicsit azért szeretném -, attól még levetkőzhetek előtte, hogy átvegyem az új ruhákat. Ennyi jár neki.

Húzom az időt. Próbálom a némasággal elérni, hogy meggondolja magát és megmondja, mit akar. De bármennyire is szeretném, úgy tűnik, tényleg nekem kell dönteni, és ez valahogy nehezebbnek tűnik, mint parancsra vetkőzni.
- Akkor... azt hiszem, átöltözök - bököm ki végül a jó válasznak tűnő feleletet. Ha mégsem tetszik neki, úgyis megállít útközben, nem igaz? Ezzel kockáztatok kevesebbet.
Lényegében felé sem lesve teszem le a szatyrot és az új ruhákat magam mellé az ülésre és elkezdem kigombolni az inget. Csak azt nézem, mit csinálok és az egyetlen, ami kirángat a fejemből az, amikor a semmiből csapódik az ajtó. Persze hallottam, hogy mozdult, de... az lehetett más miatt is.
Most viszont amint egyedül maradok, mintha lekapcsoltak volna valamit az agyamban. Abbahagyom a mozdulatot és értetlenül nézek utána.
Mi nem tetszett neki? Mi rosszat csináltam?
A hátát bámulom, de nem mozdul. Nem csinál semmit és azt sem látom rajta, hogy dühös lenne. Próbálom megállapítani, hogy most mi is történik... de láthatóan semmi. Csak várja, hogy... végezzek?
Ezek után pislognom kell párat, mire újra tisztán látok, majd kell még egy kis idő, amíg semmi mást nem teszek, csak hol a ruhákat nézem, hol az ő hátát. És még egyszer, újra nyugtázom a tényt, hogy nem figyel.
Ekkor már mosolygok, magamnak, de igazán őszintén és végre tényleg levetkőzök. Igyekezve, talán kicsit kapkodva is, mert ez most nem műsor. Le mindent az alsót kivéve. Fel a póló, a nadrág és már a cipőt kötöm, félig az ülés szélére húzva a lábam, amikor azon kapom magam, hogy már fáj az arcom az egyre szélesedő mosolytól.
Amolyan utolsó mozzanatként újra a fejembe nyomom a sapkát és ezúttal a legkisebb para nélkül nyitom az ajtót és ugrok ki a kocsiból.
Csak nem elfutok, hanem megkerülöm Sallyt és hezitálás nélkül vetem a karjaim Oliver nyaka köré. Egyetlen, gyors csók az ajkaira. Semmi több, csak ennyi. Valahol hálából, de valahol azért is, mert ezt már az előbb is akartam. Azt hiszem.
Aztán már el is lépek tőle és széttárom a karjaim. A póló így egy kicsit talán rövidnek tűnik, de kényelmes és... és... és tényleg csak mosolygok. Egyenesen rá. Ezúttal nem köszönöm meg, szóban nem, de ez a kis boldog parádézás ott van és talán ér annyit, mint bármilyen szó.

Szép lassan leeresztem a karjaimat magam mellé és nézek rá. A sapka alól mosolyogva, de tényleg ránézve. A szemeibe. Oké, egy másodpercre azért félrenézek, amikor a köszönőajándékról van szó, de...
- Tudom - pillantok vissza rá és azt hiszem, tényleg tudom. Ami pedig talán ennél is fontosabb, itt és most el is hiszem, hogy nem volt elvárás. Lehet, hogy egy nagyon kis részben ott volt benne a hálám is a csókban. De a maradék... a maradék ok annyi, hogy akartam.
Valahol pedig újra meg is tenném, mert jól érzem magam, mert szeretném. Lehet, hogy kiolvasható a tekintetemből, ha épp nem árnyékol annyira a sapka, de ezúttal már nem lépek. Amúgy is, elhangzik a kérdés én pedig gondolkodás nélkül válaszolok.
- Nem kell fagyi. Menjünk - majd egy nagy levegő és a maradék gondolatom is hozzáteszem. - Vigyél minél messzebb Steventől, jó? - választ sem várok, csak beszélek és megindulok.
Majdnem felhőtlenül. Valójában egyetlen lépés, ennyit teszek meg vissza a helyem felé, amíg ökölben van a kezem. Pusztán azért, mert kimondtam a nevét. Hülyeség, nem fogom megidézni azzal, hogy említettem. De attól még átfut az egész az agyamon és ahogy megjelent, el is tűnik és megyek is tovább.
Ha pedig már a kocsiban vagyunk, nem is kell kényszerítenem magam, hogy rendesen ülve maradjak. Nem igazítom a szemembe a sapkát és nem kuporgok behúzott nyakkal. Valahol még talán azt is szeretném most megkérdezni tőle, hogy muszáj-e visszajönnünk. Kérlelném, hogy ne tegyük.
De tudom, hogy a világ nem így működik. Vissza kell indulnunk egyszer. Ahogy az a fél óra után is muszáj volt a házban lennem, most is muszáj lesz. Nem csak innen, az útról kell majd visszamennem, hozzá a lakásban, hanem vissza... Stevenhez. Vagy rosszabb esetben, ha nem... fogad vissza... a nagybátyámhoz.
Már a gondolatra kiszakad egy nyöszörgő sóhaj, mire megköszörülöm a torkom. Csak kapart valami por... akármi. De már oké. Minden. Nem engedem, hogy túlzottan maga alá gyűrjön a gondolat. Ma azt hiszem, szabad vagyok egy kicsit és próbálok ennél maradni. Legyen bármi a következménye az egésznek. Amíg tart, addig most kiélvezem. Kezdve azzal, hogy őt figyelem és bízok benne, hogy nem zavarja.

Csak szeretnék indulni és figyelni őt, ahogy vezet. Talán néha a lábait, a kezét, önmagam tesztelve, hogy mennyire emlékszem abból, amit a parkolóban mutatott. De nem. Nem megyünk sehova és már megint úgy mondja ki a nevem. Kezdem felismerni a különbséget, a hangsúlyt, a kis szünetet, mindent, amitől másképp hangzik. Kezdem tudni azt is, hogy az ilyet általában valami olyasmi követi, amiről tudja, hogy nem lesz könnyű.
Egy pillanatra elfordítom a fejem és összeszorítom a szemeim.
Ne rontsd el...! - kérlelem magamban. De a valóságban hallgatok, hallgatom őt és mindenhova figyelek, csak felé nem.
Az új cipőm vizsgálom a lábaimon. A pólót húzom lefelé még egy kicsit, hogy takarjon. Elhalad valahol egy kocsit, azt próbálom megnézni magamnak. 
Hallgatok és hallgatok, már kínosan hosszú ideig. Mire pedig észbe kapok az egész önkéntelen mozdulatsor, amit közben műveltem addig jut, hogy a pólón keresztül a nyakláncot markolom. Azonnal elengedem, amint az egész eljut a tudatomig, inkább lehúzva megint a pólót. Elterelésnek. Milliomodik alkalommal.
- Apa sokszor vitt minket anyával ilyen helyekre. Néha a barátaim is jöttek. Ezer meg egy helyen jártunk és annyi mindent láttam! El sem tudod képzelni! ...szerettem a tengert is - válaszolok végül, kicsit talán feleslegesen is túlnyújtva, mint szükséges lenne. De a tényleges kérdésre nem felelek. Arra, amit nyíltan ki sem mondott, de tudom, hogy ott van.
- Fel akarsz adni mindent? Értem? - kérdezek inkább vissza. - Hátra hagyni a barátaid? A szponzorod? A csoportod? A munkád? Az egész életed? ...és nulláról felépíteni? Újra?
Pontosan tudom, mit beszélek. Amit kell. Hogy lehetetlennek hangzotton. Nem akarom, hogy mindent félredobjon miattam. Mert ha visszakerülök, neki semmije nem lesz.
 

Annyira szép a kép, amit elém adott. Nyár, tenger, csak mi ketten egy olyan országban, ahol senkinek fogalma sincs róla, hogy ki vagyok... Igen, ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, tudnám élvezni. El tudom képzelni így magunkat.
De mindezt csak úgy, ahogy a könyvekben lévő történeteket. Mint egy jól megírt mesét, arra a pár percre, amíg a fejezet tart és amíg vissza nem kell menni a valóságba.
Eljátszadozva a gondolattal, elképzelni... persze, jó lenne. De a valóság más és nem lehet. Ezt sem szabad. Semmit nem szabad.
Ő pedig nem érti, hogy nem hagyhat mindent hátra miattam. Nem érti...
Egyetlen válasz van, amit mondhatok neki. Amit tényleg mondhatok, mert ezt... ezt az egyet szabad.
- Amit szeretnél, Oliver. Azt teszem, amit mondasz - jönnek kötelességtudóan a szavak. Mondom, amit kell. Amit hallani szeretne. Mert ezt szeretné, nem? Ha nem küzdenék, hanem vele tartanék, ahogy kell. Jól viselkedve.
Arra az egyre ügyelek csak, hogy ha egy mód van rá, ne legyen ideje megszólalni és azt kérni, döntsek vagy mondjam, amit én akarok.
Szóval csak folytatom, azonnal, éppen csak lélegzetvételnyi szünetet tartva.
- Csak legyen nevem... legyenek addigra papírjaim, oké? Nem hiszem, hogy át tudsz csempészni a határon a csomagtartóban. Akkor sem, ha egy nagy adag gyógyszert tömsz belém előtte - és mosolygok, valamerre az irányába, csak nem nézve rá. Annyi, de annyi kapaszkodót adok neki, amin fennakadhat, amit elviccelhet, ha akar. Bármit, hogy ne kössön bele a legelső mondatokba!
Ott a részlet, hogy senki vagyok, nem létezek. Nincsenek irataim. ...és ott van a gyógyszer téma. Megígérheti, hogy soha nem lesz olyan, mint Steven. Hogy nem fog soha ilyet tenni velem. Akkor sem, ha nekem jó érzés lenne...