Igaza van. Persze, hogy igaza van!
Ha kint maradok, egyedül, bárki bekopoghat az ablakon, úgy, ahogy a film közben is történt. Megkérdezheti, minden rendben van-e velem és miért vagyok egyedül. Megkérdezheti, hol van az apukám. Megkérdezhet... bármit és amikor majd nem tudok válaszolni vagy elég jól hazudni, akkor majd segíteni akar és megfogja a karom...
Nem alszok Sallyvel! És Oliver sem fog.
Maradok vele. Maradunk együtt a motelszobában és az ágyban. Amint kimondom, érzem, hogy ez a helyes válasz és amikor hallom a hangjában a mosolyt... már tudom is.
Így lesz a legjobb.
Végül még felé is lesek, pusztán a hangja késztet rá. A jókedv, ami eljut hozzám. És csak a szokásos módon, csak a tincseim alól felpillantok rá. Most először tényleg rá, mióta el... elmenekültünk a moziból. Nem is több egy röpke másodpercnél, de ha szerencséje van és akarja, el tudja elkapni a szemeim, mielőtt újra lesütném őket.
...és igaz, hogy még mindig nem mosolygok, de már nem érzem magam annyira rosszul.
Látni abból, ahogy hamarosan valamivel kényelmesebben helyezkedek el az ülésen. A könyv marad közöttünk, mint valami fura határvonal, de már nem csak a pedálokat meg a lábait figyelem. Nem csak a kezét, ahogy néha a váltóért nyúl. Hanem az utat is.
Sőt! Van egy pont, valami kanyart követően, amikor a tekintetem megakad a nagy sötétség közepén fénylő holdon. Minél tovább nézem... már félig akaratlanul is előrehajolva, hogy kilássak a szélvédő legsarkában is... annál több részlet tűnik fel. Az apró csillagok, amik ha nagyon akarom, ugyanúgy alakzatokat alkotnak, ahogy a felhők.
Majd az egészet lényegében elrontja az agresszív fénnyel világító és villogó tábla az út szélén, ami jelzi, itt kell majd bekanyarodni egy motel parkolójához. Na akkor dőlök vissza, csukom be a szám, ami úgy néz ki, kissé nyitva maradt a bámulás közben és... egy féloldalas mosolyt villantok Oliver felé. Amolyan... bocsánat-az-előbbi-viselkedésemért módon. Még ha nem is tudom, mi rossz lehetett abban, amit tettem.

Próbálok valamivel rendesebben ülni, ahogy a parkolóba érünk. Mocorgok kicsit, majd kihúzom magam és... és végül újra ösztönösen fordul irányába a fejem, ahogy érkezik a hangja. Nincs mosoly, nincsenek meg a szemei sem, de figyelek. Valahol a mellkasa és válla környékén tartott tekintettel.
Úgy gondolom? Igen? Szeretnék külön ágyat? ...oké?
Ha külön ágyban alszunk, akkor... nem érezhetem majd a füstös, földes illatát. A gondolatra összeráncolom a homlokom és talán egy kis grimasz is kiül a szám sarkába. Egy pillanatra még el is nézek mellette, kifelé sandítva, a Sallyn kívüli világra.
- ...de akkor nem lehetsz magányos üzletember - komolyan csendül a hangom, de nem... nem igazán tiltakozok az ötlete ellen.
Lehetek végül is megint a fia, nem? Eddie. Ha azon múlik. Egyre jobban fogom majd csinálni idővel. Majd meglátja!
- Eddie - bökök végül a saját mellkasomra, egyetlen ujjal. Majd bólintok. Magamnak. Neki. És fel is mosolygok rá.
Ha nincs jobb ötlete, akkor Eddie majd összepakol itt bent, míg az apja kivesz egy kétágyas szobát. Ez így rendben. Minden rendben. Eddie is rendben. Benjamin is rendben. ...és Oliver is rendben.
Ha majd pihenhet. Hagyni fogom pihenni!
Mindenrendben.

Sajnálja?
Hallgatom a felém áradó szavakat és minél többet mond, annál kevésbé értem. Nem... nem bántott! Nem haragszok! Semmi ilyesmi... Akkor miért a bocsánatkérés? Szeretném megmondani neki, hogy nincs baj. Tényleg! Ha neki könnyebb úgy, nekem jó, hogy idekint az apám... és odabent nem. Tudok a fia lenni, ha bárki kérdezi. Az egész nem olyan nagy dolog!
De végül persze mindent, ami a fejemben kavarog, visszanyelek és a nagy csendben, ahelyett, hogy rávágnám "oké"... elveszem a könyvet kettőnk közül. Nem kapkodva, nem sietve, óvatosan teszem félre, rá a műszerfal tetejére.
- Nem haragszok - mondom ki a már jól megszokott mondatot. Ezúttal... komolyan is gondolom. Nem úgy, mint Stevennél.
És azt hiszem... igen, elég biztos vagyok benne, hogy nem is úgy... nem azért, mert a szavaimat ez kell kövesse... de feltérdelek az ülésen és ha tudok, belecsókolok a nyakába. Sőt, ha hagyja, ott is marad az arcom és egy mély levegővétellel, csukott szemmel próbálom beszívni az illatát.
- Akkor ki vagyok, Oliver? Neked - motyogom csendesen.
Korábban azt mondta, bárki lehetek. Aki csak akarok. De az más. Az arra vonatkozott, hogy ki leszek, amikor odaérünk a világ végére. Most viszont... megmondhatná.

Semmi más nem létezik a világomban csak ő. És az illata. Ami lassan elveszíti a cigifüst maradékát. Már alig érezni. Olyan halvány, hogy igazán koncentrálnom kell arra, hogy érezzem. Vagy lehet, hogy már nincs is ott? Elnyomja a föld és por... és csak odaképzelem a füstöt?
Nem tudom. Semmit nem tudok. Még azt sem, hogy ki vagyok. Neki és úgy... általánosságban is talán. Megmondhatná.
De aztán túl hangos lesz a csend. Van ilyen? Ugye?  Egy kicsit még jobban a nyakába fúrom a fejem. Egy kicsit kevésbé tartok távolságot, ahogy kettőnk között a karjaimon támaszkodok. És az ő egyik karja átölel. És a fülem... az, amit annyira szeretem, ha betakar a tenyere... nedves lesz.
Először csiklandoz. Majdnem... tényleg csak majdnem kicsúszik egy kuncogás az érzésre. Aztán... újabb csepp érkezik és én rájövök, mi történik mellettem. Vele.
Rosszat kérdeztem? Rosszat tettem? Rossz voltam? Pillanatok alatt ezer meg egy kétség torlódik fel a fejemben, miközben az egyik kezem... próbál meggyőződni arról, hogy biztos igazam van-e. Nagyon-nagyon óvatosan, szinte félve csúszik az arcra jobb oldalára. Először csak az ujjaim, alig-alig érezni valószínűleg, olyan óvatosan próbálnak felfedezni. De aztán az egész tenyerem odasimul. A fejem viszont nem mozdul, nem nézem meg magamnak. Maradok a nyakába bújva. Rejtőzködve?
De most már biztos vagyok benne, hogy sír, én én továbbra sem értem, miért. Kell egyáltalán tudnom? Értenem? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a fejemben Steven hangját verik vissza a falak.
Először hazug módon kérlel... aztán biztat. Végül dühösen parancsol! Hogy tegyem, amit kell. Az első mozdulatommal engedelmesek is neki. Azzal, amivel Oliver ölébe ülök. Nincs más választásom. Egy pillanat alatt szembe kerülök vele, lábaim két oldalt az övéi mellett. Félig térdelek, félig ülök az ölében.
De az egész innen átalakul... teknőssé. Teknőspáncéllá. Úgy, mint előző este, a motelszobában, amikor rajta aludtam el. Amikor minden jónak tűnt. Úgy ölelem... védelmezem... akármitől is, ahogy helyesnek tűnik és ahogy... én szeretném tenni.
Ölelem. Karjaim a válla alatt kúsznak át a hátára. A fejem marad a nyakában. És tényleg... amennyire tőlem telik... beborítom. Én vagyok a páncél rajta! Bármi van kint, most így... megvédem tőle... és nem kell sírnia semmi miatt.

Biztos? Biztos jó, hogy itt vagyok? Biztos nem én okoztam ezt az egészet? Én forgattam fel az életét... Ha nem vagyok, ha nem bukok le akkor és ott a fánál, még mindig nyugodtan dolgozna azon, hogy életben tartsa a füvet, amiben annyira szeretek mezítláb mászkálni.
Egy kisebb forgószél készül a fejemben, de az, ahogy ő is átölel... biztosít róla, hogy még ha hihetetlenek is a szavai... a hálálkodása... mégis komolyan mondja.
Meg sem mozdulok az ölében és biztos vagyok benne, hogy képes lennék akár egy örökkévalóságon át így létezni. Csak csendben a nyakába szuszogni, amíg ő elégnek nem érzi.
Itt vagyok... Mert te törődtél velem. És kihoztál... - jön fejben, még ott is csak suttogva, alig érve az ajkaimmal a nyakához. Nem csók ez, csak valamiféle megerősítés, hogy biztosan érezze, milyen közel van hozzá minden porcikám.
Amikor pedig a karjai nem ragaszkodnak annyira hozzám... amikor egy kicsit több levegő kerül kettőnk közé, én hagyom. Épp annyira egyenesedek ki, hogy láthassam... és mégis biztos legyek benne, hogy egy pillanat alatt újra át tudom ölelni, ha arra lenne szüksége.
Látom a mozdulatot, amivel letörli a könnyeit, hallom a szavakat ...és egy szót sem szólok. Hiába beszél, én néma maradok. Csendes megfigyelő, aki mindent, ami előtte történik... minden mozdulatot kétszer is megvizsgál.
Talán ezért kések el. Már nincsenek ott a könnyei, amikor odahajolok, hogy lecsókoljam őket. Egy-egy alig érezhető, óvatos csók az arca két oldalára, pont ott, ahol a sós cseppek lefelé siettek.
- Semmi baj - suttogom egy apró mosollyal, újra kicsit távolabb kerülve tőle, de az öléből nem moccanva.
- ...a sírás után mindig egy kicsit könnyebb - teszem hozzá, mintha valami hatalmas tapasztalatot osztanék meg. És még egy apró mosoly is jár kíséretként.
De közben azon jár az eszem, hogy vajon akkor is magányos volt, amikor velem találkozott? Azért jött oda a fához? Azért beszélgettünk a medencénél? Azért...
A medence!
Egy pillanatra megakadnak a gondolataim. A medence. A sör. A négy év. Az egy óra. Amivel tovább kellett rá várnom. A lakásán.
Mindenféle magyarázat nélkül kezdek mocorogni. Az öléből nem mozdulok, aminek köszönhetően elég vicces látványt is nyújthatok, de kitartóan kutatok valami után. Mellettünk, az ülésen, annak rései között, a saját zsebemben és már készítem a bocsánatkérést, amiért az övébe is belenyúlnék... amikor az ujjaim megérzik a lapos kis téglát.
Valahol megkönnyebbülésemben felsóhajtok és egy mozdulattal, engedélykérés nélkül feloldom a friss megtalált mobil kijelzőjét. Az ujjam két másodperc alatt jut el addig a menüig, amit keresek és mielőtt Oliver felé fordítanám a világító kijelzőt, nagy komolyan... tényleg a szemeibe nézek.
Attól lesz helyes, hogy én is szeretném...
- Én most... kimegyek, jó? Keresek egy helyet... padot... lépcsőt. Leülök valahova, ahol... látsz majd. Viszem a könyvem. Olvasok egy kicsit. Oké? - egyszerre magyarázok, akadozva, kérek engedélyt és vagyok... egész határozott. Magamhoz képest. Persze a kezem a mobilt markolja, és mire a saját mondandóm végére érek, már szorítom. Erőből. Még jó, hogy elég strapabírónak tűnik.
Attól lesz helyes, hogy szeretném...
És mielőtt még lezárna a kijelző Oliver kezébe nyomom. Na jó, valójában csak felé fordítom, nyújtom, hogy vegye el. Nem tettem mást, csak kikerestem neki azt, akit már annyiszor említett. A virtuális telefonkönyvből néz rá a névjegy, minden részletével. Nem kell mást tennie, mint engedélyt adnia arra, hogy azt tegyem, amit mondtam. Hogy tényleg mozduljak, kimásszak az öléből és felmarkolva a könyvem, elinduljak.
Azt teszi helyes lépéssé, hogy szeretném...
Neki pedig nem kell mást tennie, csak ráböknie a "Hívás" ikonra Warren neve alatt.

Nincs baj. Semmi baj. Tudom, mit csinálok. Ezúttal tényleg!
Kívülről legalábbis biztosan így tűnik, belül pedig... már szinte én is elhiszem. Az akadozást leszámítva úgy adom elő, mi fog történni, mintha betanultam volna és amint megkapom abba a kissé suta okét... vele az engedélyt, hogy mozdulhatok... már ott sem vagyok.
Persze annyira azért nem sietős, próbálok úgy kimászni az öléből, hogy ne térdeljek bele... nos, sehova. Meg ha lehet, a kormányban lévő dudát se nyomjam meg... sehogy és semmivel. Mintha bombát készülnék hatástalanítani, úgy mászok ki az öléből és Sally ülésén is csak egy pillanatra maradok meg nyugton, amíg a könyvet a kezembe veszem. Pontosabban magamhoz ölelem. Ahogy mindig is.
Végül pedig egy nagy levegő... a szokásos kis szünet, mielőtt az olyan sokáig tiltott kilincshez érnék... és mire észbe kapok, már kint is vagyok.
Persze a lendület meg a nagy határozottság azért itt egy kicsit elfogyni látszik, ahogy körbenézek, de nem fordulok... még csak nem is lesek vissza Oliverre! Szüksége van arra, hogy beszéljen és nekem... most nincs mellette helyem.
Az első lépések azért elég ingatagon mennek. Mindegyiket egy nagy levegővétel kíséri és egy koppantás a könyv borítóján. De mire a tizenkettediket számolom, mind lépésből, mind koppintásból, már fel-felemelem a fejem, hogy lássam, ténylegesen merre haladok. Azon túl, hogy a motel irányába.
Hamarosan pedig már adja magát a lehetőség, pont ott, az épületsor végében... a lépcsőnél, ami felvezet az emeletre... Az lesz az én helyem. Ráadásnak pedig az egész mellett van egy kissé villódzó lámpa is... tele bogarakkal... ami elég fényt ad majd ahhoz, hogy tényleg olvasni tudjak.
Újabb pár lépést követően kereken tizenhat lépcsőfok áll előttem, amit követ az éles kanyar, egészen vissza, háromszázhatvan fokban... és kezdődik a fenti, szűk folyosó a többi szobával.
Nincs rá szükség, hogy megnézzem, ha ide leülök, Oliver látni fog-e. Tudom, hogy így van. Egész végig egyenesen jöttem! Mégis meggyőzöm magam, hogy nem árt ellenőrizni. Csak, hogy biztos... nem nőtt-e egy kisebb hegy kettőnk közé, amíg ideértem!
De nem. Semmi ilyesmi nem történt. És igaz, hogy Sally orrához képest a lépcsősor és így én is oldalasan ülök... lehet látni. Oliver végig... egészen végig rajtam tudja tartani a szemeit.
...azokat a kék szemeket...
Ha pedig bármi történne, innen én is vissza tudok szaladni hozzá. Vagy ő hozzám.
De nem lesz semmi. Ő telefonál, beszél. Én pedig olvasok. Ez a terv. Nincsenek kósza pillantások, nem nézem, mit tesz vagy nem tesz. És bár a könyvből két szót alig fogok fel... nagyon próbálkozok.
Nem lesem Olivert percenként, hogy nem nyelte-e el egy... hatalmas béka. Vagy ilyesmi. Csak próbálok olvasni.

A szemeim előtt felvillan a "Negyedik fejezet" szöveg és nekem fogalmam sincs arról, mit olvastam eddig. A szavak pörögtek a fejemben, de anélkül vesztek el, hogy tényleg megértettem volna őket. Elvesztegetem a történetet...
Mégsem csukom be a könyvet, tovább és tovább lapozok, a tekintetem szigorúan a lapokon tartva. Megjátszom, hogy olvasok. Soha nem csináltam még ilyet. Még Steven mellett, reggelente, amikor az asztalnál ültünk és ő a telefonba kiabált... még akkor is olvastam. Ki tudtam zárni. Hiába tudtam, hogyha bárki feldühíti, az nekem fog fájni. Mégis gond nélkül merültem... menekültem el a történetekben.
De most nem megy.
A szemem a sorok között jár, az ujjam a lapok szélén. Először a nem is hallható koppantásokkal, később apró körökre váltok. Ha elég lassan és óvatosan csinálom, szinte már érezni vélem a papír és tinta mintázatát. Azt a minimális, alig létező eltérést a felületén, amit csak mikroszkóp alatt lehet látni.
Amikor pedig úgy érzem, elég mennyiségű koppanás nem-hallatszott, és nem-látható kör készült el, lapozok. És kezdem elölről. Már meg sem próbálok szavakat kiragadni a szövegből és amikor elkezd az egész egy fekete-fehér masszává összefolyni a szemeim előtt, megdörzsölöm az arcom.
Figyelem az árnyékot, amit a mozdulatlan hála a kezem vet a papírra és az egész eszembe juttatja a fiút a borítón. Ahogy a sötét árny megközelíti...
Látnám, ha valaki mögém lépne - nyugtatom magam azonnal.
A lámpa fénye a lapokra rajzolná az alak körvonalait... és Oliver is figyel. Biztos vagyok benne, hogy figyel. Telefonál, beszél... biztosan... de azért vigyáz rám. Szóval miért is mozdítom kissé oldalra a fejem, hogy lássam, a fejem és kezem sötét mása mozdul velem?
Otthon nem féltem az árnyékoktól... - a fejemben is csak suttogom a gondolatot. De itt kint minden veszélyesebbnek tűnik. Főleg, egy lépcsőn ülve. Egyedül. Miközben tudom, hogy Steven keres. A nagybátyám keres. A fél világ keres...?
Irtó nagy a kísértés, hogy Sally irányába lessek, csak a tincseim alól... de újra a lapokra irányítom a tekintetem. Nem fogom még egy pillantással sem megzavarni Olivert! Szüksége van erre. Szüksége van másokra. Szüksége van rá, hogy beszéljen és én... ilyenkor nekem nem kell útban lennem.
Nekem viszont... egyes egyedül rá van szükségem. De neki más is. Hogy ne csak sírni tudjon... ne csak cigizni... és esetleg újra inni...
Talán jobban... jobban oda kell figyelnem rá... biztos, ami biztos.

Az idő múlását lassan már csak az egymást követő fejezetekből érzékelem. Ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik fejezet. Koppanások, körök, lapok, árnyékok. Amíg ki nem ránt ebből a fura, mostanra kissé zsibbadt állapotból az ajtó hangja.
Minden mozdulat, ami az eltelt időben tökéletesen kiszámítható volt, most megszakad. Nincs koppanás. Nincsenek körök. Az egyetlen, ami mozdul, az a mellkasom, ahogy levegőt veszek.
És hallgatok. És figyelek. És fülelek. És kizárólag akkor és csakis akkor nézek fel, miután újabb zajok érkeznek.
Szeretném azt hinni, hogy megismerem a lépteit és még a hangulatát is le tudom szűrni abból, ahogy mozog. Mint Stevennél. De végül mégsem bízok magamban eléggé ahhoz, hogy csak a fülemre hagyatkozzak.
Szóval lassan összecsukom a könyvet az ölemben és ahogy felemelem a fejem... muszáj vagyok egyszer, majd még egyszer megrázni a fejem. A kusza tincsek túlzottan a szemembe lógnak és végül egy harmadik alkalom is kell, amiért az egyik megmakacsolja magát.
Csak után keresi őt úgy igazán a tekintetem. A új, ismeretlen és fura és biztonságos és félelmetes és mindenes világom másik részét.

Túlélőösztön.
Ez az egy szó lebeg a tudatom legmélyén, miközben még a most éppen nem is lengedező szél mozgásából is próbálok leszűrni mindent. Amit csak lehetséges. A lépteiből - túl erősen veri fel a port és homokot a lába? A kezeiből - ökölbe szorulnak az ujjai? A szemeiből - elsötétedik az a gyönyörű kék? És végül a mosolyából. Ami lehet hamis. Miért ne lehetne hamis? De pontosan tudom, miért. Azért, mert azt mondta, nem hazudna nekem és ebbe beletartozik a mosoly is. Ugye?
Mégsem lélegzek még fel egészen.
Egy pisszenés nélkül vizsgálom, keresem az árulkodó jeleket és amikor leguggol elém, ahelyett, hogy csak megállna előttem, fölém tornyosulva... Az egész olyan különös érzést kelt, hogy kénytelen vagyok egy pillanatra félrenézni. Csak el a válla mellett. Vissza Sallyra. Le az ölemben pihenő könyvre.
De végül visszafordul a tekintetem. Mindig... visszatérek hozzá. És hallgatom, mintha az életem múlna azon, mit következik. Pedig ez most nem rólam szól! Róla.
Nem lehetek... annyira önző és rossz, hogy azt higgyem, nincs más a világban, csak én!
A gondolatra... emlékre? Szóval az egészre, ami a fejemben van válaszul, az ujjam egy szabályos, pici kört rajzol a könyv borítójára, de utána tovább figyelek. Kérdések nélkül, nem sürgetve, hagyom, hogy elmondjon annyit, amennyit szeretne. ...és amikor a szavakhoz egyre több mosoly társul, lassan az én szám széle is felfelé görbül. Alig észrevehetően, de ő... ha valaki, akkor ő biztos meglátja.
És van is okom arra a mosolyra. Hiszen minden, amit mond... azt jelenti, hogy nem ad vissza! Vele maradhatok! Akkor is, ha talán nem helyes és talán nem teszek jót neki. De majd odafigyelek rá, hogy minden nap... vagy este... vagy akármikor beszéljenek és akkor... rendben lesz.
Tudok rá figyelni. Megtanultam, hogy kell az apró dolgokat kiszúrni. Jó vagyok benne! Csak most nem láthatatlanná kell válnom, ha baj van... hanem odaadni neki a telefont. Rávenni, hogy beszéljen. Menni fog.
Csak miután ezt megbeszéltem magammal, veszek úgy igazán nagy levegőt és...
...és túl sokáig húztam az időt. Mert kérdez, én pedig anélkül felelek, hogy átgondolnám.
- Nem tudom - vonok vállat, kissé szégyellve ugyan a válaszom, de... ez az igazság és mielőtt újabb kérdést kaphatnék. Mielőtt belemenne, miért nem tudom. Felé mozdulok.
Nem vetem magam a karjaiba. Nem csókolom meg. Eszemben sincs! De a lépcső legeslegszéléig csúszok, hogy közelebb legyek hozzá. Hogy összeérjen a térdünk.
Elmondtad neki, hogy szeretsz?
Nem, nem ezt kérdezem.
- ...és nem fogsz kísértésbe esni? Nem lesz baj? - és mielőtt eltűnne... mielőtt megkockáztatnám, hogy elvesszen a mosoly, hadarni kezdek.
- Nem tudsz rám vigyázni... ha nem vigyázol magadra. Figyelekámrád! - szinte már játékosan jön a vége, annak ellenére, hogy a szemeim még komolyak.

Hallottam már nevetni. Nem ez az első alkalom. A kutyáknál is nevetett. A kocsiban is párszor. ...és mégis úgy nézek rá, mintha sosem történt volna még meg. Most jönne az a rész, hogy a jókedvét látva én is elmosolyodok, de valójában csak figyelem. Próbálom az emlékeimbe vésni az arca minden részletét. A szeme mellette nevetőráncok megjelenésétől egészen az álla hegyén nőtt, több napos borosta szálainak mozdulásáig.
Mindent, ami ő.
Valószínűleg ezért nem zavar, ahogy a keze a térdemre kerül. Nem durva, nem szorít, nem birtokol. Csak ott van. A tekintetem egy pillanatra odatéved, pedig pontosan érzem, mit tesz vagyis éppen mit nem, mégis meg kell győződnöm róla, hogy nem indul meg onnan sehova. Majd biztos, ami biztos, ráteszem a kezére a sajátom... az enyém sehol sincs az övéhez képest. Ha akarnám, sem tudná a tenyerem az egészet beborítani! De nem is ez a cél. Csak annyi, hogy érezzem... nem mozdul onnan feljebb, ha nem akarom. És hogy az apró körök most új felületen jelenjenek meg. A hüvelykujjam rajzolja őket, az ő kézfeje leszélére... és így jó.
Szóval végül az egész kis közjáték és a szavai miatt együttesen húzódik mosolyra a szám. Nem széles mosoly, semmi feltűnő. Csak és kizárólag neki szól.
- Oké - és ez a mostani oké sokkal jobban hangzik, mint a korábbi pár. Én is hallom a különbséget és... tetszik. A saját hangomban felfedezett változás. Még akkor is, ha közben a tekintetem újra lefelé irányul. A kezeinkre.
- Oli...? - szólalok meg, visszavéve még az eddigi hangerőből is egy kicsit.
De bármi is akart kijönni, bármi is lett volna... nem érkezik meg. Szóval megrázom a fejem és elmosolyodom és a fejemmel a motel másik oldala felé intek.
Menjen. Foglalja le a szobát. És menjünk be.
- Megvárlak itt - biztosítom azért róla.

Tudom egyáltalán, mit szerettem volna mondani? Kérdezni. Azt hiszem, igen. De talán majd máskor, ha egy egészen picit... bátrabb leszek és kevésbé félek attól... akármitől, ami miatt végül mást mondtam.
Abban viszont biztos vagyok, hogy nem akarok most tovább egyedül maradni. Így amikor ott a lehetőség... a keze... hogy egyszerűen megfogjam és vele tartsak... elég csábítónak tűnik. Mégis alig kezdek bele a mozdulatba, alig emelem a kezem és nyújtom felé... azonnal vissza is húzom, esélyt sem adva, hogy akár összeérjenek a ujjaink.
Tudom, hogy nem szeretnék a lépcsőn maradni. De közben... jó lenne tudni, hogy ő elég jól érzi-e magát ahhoz, hogy bármi kérdéssel vagy fura pillantással rendben legyen. Mert valószínűleg lenne valami... ha úgy megyünk be, hogy én közben a kezét szorongatom. Nem?
- Szeretnéd, hogy... menjek? - lesek fel rá végül.
Igen. Így lesz jó. Döntse el, hogy szeretné-e és ha igen... akkor megyek.
- Ha nem, akkor amíg végzel én megleszek Sallyvel. Kikeresem a szendvicseket, amiket korábban vettél - teszem hozzá, amolyan kibúvónak. Neki. Hogyha nemet mondana.

Vissza sem kell kérdeznem. Nem kell megküzdenem magammal, hogy legalább a mellkasáig emelkedjen a tekintetem, hogy elsuttogjam: biztos-biztos? Már ez az apróság miatt is úgy érzem... mosolyogni tudnék. És igaz, hogy végül nem görbül felfelé a szám sarka, de attól még a kezem újra a levegőbe emelkedik. Hagyom, hogy megfogja. Hagyom, hogy felhúzzon és amikor érzem a bátorító szorítást, a fejem oldalra biccen, neki a karjának... egy pillanatra bújva, jelezve, hogy... oké.
Mehetünk.
Az első lépések még meglehet, hogy kissé bizonytalanok, de ő fogja a kezem és amikor a kopottas ajtón belépve sem ereszti el... na akkor és ott, az orrom alatt... lehajtott fejjel, a tincseim biztos takarásában egy kicsit elmosolyodok.
Csak azután jár körbe a tekintetem, hogy már a recepcióspultnál állunk. Először a biztonságos részeken, a virágos tapétán, amit valószínűleg sok-sok év cigarettafüstje kissé megsárgított. A bal oldalon két fotel köszön ránk, közöttük egy köralakú asztal szórólapokkal, talán pár képeslappal és egy árva, színes ceruza készlettel. Az asztal egyik lába alá be van hajtogatva pár papírlap, valószínűleg azért, hogy ne billegjen.
Előttünk pedig... előttünk ott van a pult, a maga ki tudja, hány évével, aminek a aljánál sok-sok várakozó ember koptatta ki a szürke padlószőnyeget. Itt állunk most mi és mielőtt fellesnék, még egyszer megnézem a saját lábainkat. Oliverét... és az edzőcipőbe bújtatott sajátom. A cipő, amit tőle kaptam. Meg a ruháim. A könyvem, amit most is ölel a szabad kezem.
Csak a nyakláncom van otthonról...
A gondolatra nagyot nyelek, de végül csak elér a tekintetem... két tenyérig, ami a pultra halkan ugyan, de lecsattan. A kezem Oliverére szorít, de hamar vissza is ereszt. Megvagyok.
- Isten hozta önöket kis városunk szélén - a hangon érződik, hogy a betanult, kötelező szöveget mondja, mégsem tűnik unottnak.
A idősödő férfi, aki másik oldalon áll, már elveszített a haja túlnyomó többségét, de mindezt a hófehér, hosszú szakállával ellensúlyozza. Akkora bozont ékeskedik az álla alatt, hogy különösebb felkészítés nélkül játszhatna Télapót bármelyik iskolai előkészítőben.
- Szerencséjük van, kettő kivételével minden szobánk szabad. Mióta azok az elvetemültek megépítették az elkerülő utat, nem sok vendég tér be hozzánk - csak darálja a szöveget, alig-alig pillantva ránk. Az amúgy hatalmas, bőrkeményedéses keze egy nagyméretű, megviselt könyvért nyúl, kinyitja és komoly odafigyeléssel, az ujjait is húzva a papíron, végig követi a sort, aminek a közepére írni kezd.
Amíg biztos vagyok benne, hogy nem néz fel, az én tekintetem kicsit bátrabban kalandozik el. Először a pultra, ahol minden kötelező elem megvan. A rozoga, de megbízható kávéfőző, két, sokszor használt csészével. A csengő, ha minden ellenére üresen találni az ember a helyiséget és egy pár papírtérkép, valószínűleg a múltszázadból.
Végül eljut a tekintetem az idős férfi háta mögött keretezett, jóval frissebbnek tűnő térképre, ami ugyan nem mutat sokat, de a legfőbb útvonalakat feltűnteti, amik keresztül-kasul szelik az Egyesül Államok nyugati részét. Mellette egy tucat kulcs virít a parafatáblán.
Tényleg csak kettő hiányzik róla.
- Az egy éjszakákért előre szoktuk elkérni a teljes árat. Remélem, ez nem gond - pillant fel, most először úgy igazán, és én szinte azonnal lehajtom a fejem. Így is látni vélem, ahogy a göndörödő szakálla alatt megfeszül a szája széle.
Oliverre pillant. Majd rám... a fejem tetején érzem a furcsálló tekintetét... és végül visszatér Oliverre. Vagy csak odaképzelem?
- Mi szél hozta erre önöket? Rossz helyen tértek le a főútról? - a hangjából inkább kíváncsiság csendül, mint rosszindulat, de a keze... a keze a tollal egy centit sem mozdul tovább.
Nem hallom sercegni a hegyét. Vagy eddig sem hallottam... nem hallhattam, csak bemesélem magamnak?

Egy pisszenés nélkül hallgatom a beszélgetést. Mintha itt sem lennék. De... valójában nem olyan nehéz Oliver mellett állni, fogni a kezét és nem kívánni azt, hogy bár a lépcsőn maradtam volna, vagy meghúztam volna magam Sally ülésén.
Ez így... egész biztonságosnak tűnik. Főleg, mert az idegen hangjában nem hallok rosszallást vagy dühöt... és Oliver is mintha mosolyogna...
Igaz, talán más lenne, ha látnám az arcukat... de arról szó sem lehet! Látszólag teljesen leköti a figyelmem a lábam előtt lévő kopott szőnyeg. De persze hiába a mozdulatlan tekintetem, a mocorgást érzem mellettem. Sőt mintha a kabát hangját is hallanám. Vagy csak odaképzelem. Ahogy a toll sercegésével is ez volt. Valószínűleg.
Abban viszont egészen biztos, hogy nem az agyam játszik velem, amikor az ujjak finom simítását érzem a kézfejemen és ahogy a kéz szép lassan eltűnik... én még mindig jól vagyok. Csak nem mozdulok. Csak nem nézek fel. És megmozgatom a lábujjaim a cipőben.
- Inkább a talán nem tervezett kiadás egy családi tulajdonú motelban, minthogy az ember elaludjon a volán mögött. Az aztán elrontaná a kirándulást - jön végül az idős férfi válasza és fogadni merek, bólint is hozzá nagy megértően.
A fejem valamikor ezek után, alig-alig, de feljebb emelkedik, főképp azért, hogy nyomon tudjam követni Oliver kezének útján. Az más kérdés, hogy hamarosan már a szakállas férfi tartotta tollat figyelem, ahogy a szükségesnél nagyobbra kanyarítja a könyvében a betűket.
Számokat. Dátumot írt.
Majd végül az egész könyvet, tollal együtt felénk fordítja és egészen a pult széléig tolja. Ahogy lehajol, a szakálla a a lapok tetejét sepri.
- A dátum után kérnék egy nevet... - az ujja követi a táblázat megfelelő rubrikáit, ahogy magyaráz. - ...címet... és a legutolsó helyre írhat valami megjegyzést, ha szeretne. De üresen is hagyhatja.
Csak ezek elmagyarázása után egyenesedik fel és a keze is csak ekkor nyúl a pultra tett összegért. És miközben a pult alól előkerül egy fémdoboz, hogy beletegye a pénzt, a szája újra szóra nyílik.
- Ne haragudjon meg rám, jó, de... A fiú néma? Esetleg ató... izé... autótista vagy micsoda? Maga meg valami... gondviselő? Vagy hogy is mondják szépen... - hallani a hangjában a bizonytalanságot. Próbál szépen fogalmazni, hiszen fizető vendégről van szó, de közben... dolgozik benne a kíváncsiság. Vagy talán csak tényleg nem sokan járnak erre ő pedig szeretne bárkivel szóba elegyedni, akivel csak tud.