Egyszerre akarok mindent és semmit mondani neki, miközben a légzésem figyeléséről átváltok arra, hogy a kezemre ügyeljek. Arra, hogy ne mozduljon és értsen belőle. A tenyerem ott van, kitéve akár az érintésnek is... amit talán még most sem akarok.
Az ujjaim néha megremegnek, de egyszer sem záródnak előle.
...és egyszer sem nyúlok tétován a nyaklánc után.
Elég a tenyeremben lévő szál ahhoz, hogy egy kicsit még tovább javuljon... minden. Hamarosan pedig talán Oliver is visszabújhat a világomba és újra a mi világunkká változtathatja.
Persze, ezt közölnöm is kellene vele, nem? Megengedni neki. Megkérni? Szépen. A nyakába bújni. Ha már az előbb is valami ilyesminek kellett volna történnie... Utána nyomni egy apró csókot a bőrére, ahogy kell. És miközben beszívom majd az illatát, elmondom neki, hogy jöjjön vissza.
Igen. Ez jó lesz. Úgy... két... három perc múlva, mondjuk? Addig lelassulhat a szívverésem is és elmúlhat az égető érzés a tüdőmben. A szorító érzés maradéka a torkomban.
Addig is, amíg ezt várom, lassan ráveszem magam, hogy emeljem a fejem és vele a tekintetem. Mert szeret a szemeimbe nézni. Tudom. Már majdnem a mellkasáig eljutok, amikor érkezik a hangja.
A fejem pedig vissza le, ahogy bólogatni kezdek.
- Csak megijedtem - mondom válaszul, kissé fájdalmasan.
Számomra fájdalmas. Beszélni. Úgy érzem, mintha tényleg végigsértette volna a torkom az emlékeimben lévő kép. A káosz. Az, ami volt. Az, amit úgy éreztem, most újra megtörténik, csak mert beszélek róla.
Ezt el kellene mondanom neki, ugye? Elmondani, hogy miért volt... és miért fulladtam... és miért volt rossz, hogy magához szorított. Elmondani, hogy ne érezze magát rosszul és ne higgye, ő volt a rossz. Hogy bármi olyat tett volna.
Csakhogy jön az a kopogás és egy pillanatra újra a végtelenbe tartó maratont kezd futni a szívverésem, aminek lendületével mozdul a kezem. Cigivel nem törődve, nem figyelve hol, merre landol, kapok Oliver nadrágszára után.
És csak szorítom az anyagot, ha tudom. Kapaszkodok, bármi történik. Mert még most, ezek után is ő az első reakcióm. Az egyetlen biztos pontom, amikor a kinti világ bekopog.

Nem mozdulok. A kezem szorít, az ujjaim kapaszkodnak, de ezt leszámítva... nyugton maradok, ott a lábtérben kuporogva. Viselkedek. Pedig most lenne okom kiborulni, nem? Az idegen miatt. Talán azért is, mennyire másképp szól most Oliver hangja, mint mikor velem beszél. Annyira más. Türelmetlen? Vagy dühös egy kicsit? Nem igazán tudom eldönteni, de mire kitalálhatnám, máris egy beszélgetés közepén vagyok, ahol repülnek a kérdések.
Főleg egy bizonyos kérdés. Amire nekem kellene válaszolnom. Érzem abból, ahogy az idegen, vizslató tekintete engem fixíroz.
Nyelnem kell egyet, mielőtt kitalálnám, mit mondhatnék. Persze, minden rendben, nincs semmi baj, minden oké, rendben vagyok.
De Oliver kimondja helyettem a szavakat. Elhangzik, hogy nincs baj és jön a mese hozzá.
A fia. Az lennék én. Mint a fánkosnál. Ott sem zavart. Unokaöccs vagy fiú, egyre megy. Csak most már nevem is van, amire bólintok kettőt. Meg még egyet, ráadásnak, hogy biztos legyen.
Eddie vagyok... Eddie Reynolds. Vagyis... Sullivan? Edward Sullivan. Azt hiszem. Oké. Meg tudom szokni. Ismételgetem magamban a nevet, hogy minél természetesebbnek hasson, ha hangosan is ki kellene mondanom az idegennek.
Nem Sawyer. Nem Russel. Eddie Sullivan.
Mégis, a kérdés a nevemnél egyszerűbb feleletet szeretne. Megvagyunk?
- Perszepapamegvagyunk - hadarom el egyben. A szavaim talán nem tűnnek túl igazinak, de a fejem legalább felemelem. Egyenesen Oliverre nézek és egy olyan hihető mosollyal próbálkozok, amennyire tőlem telik.
Egyenesen a kék szemekbe.
- Csak nem bírom a vért. Meg a horrort - teszem hozzá, ezt már senkinek nem címezve, próbálom megerősíteni az elhangzottakat.
Az egészet követően pedig, egy nagy levegővétellel visszamászok az ülésre. Hiszen tényleg csak megijedtem és most már minden rendben.
- Mi lenne, ha meghívnám a születésnapos fiút egy adag popcornra meg valami cukros löttyre? Az én fiamim odavoltak az ilyesmiért az ő korában. Úgyis venni akartam egy kis rágcsálnivalót a családnak - tart egy pillanat szünetet, én pedig újfent Olivert nézem, némán. Annak ellenére is, hogy érzem, az idegen tekintete újra engem fürkész.
- A sajátod kiválaszthatnád és elhozhatnád te... Eddie. Nekem nem igazán lesz hozzá szabad kezem.

Szinte éget az idegen tekintete, én mégsem nézek sehova máshova, kizárólag Oliverre. Mintha még pislogni is elfelejtenék. Az egyetlen, ami elárulja, felfogom, mi történik körülöttem az az... amikor elhangzik az Eddie. A nevem. Alig észrevehetően kicsit behúzom a nyakam, de továbbra is próbálom azt a kék szempárt figyelni.
Csak bólintson... vagyis... pislogjon úgy, hogy értsem, mit szeretne! Menjek vagy maradjak?
De nem segít választ találni. Inkább felel helyettem és nagy hangon, vidáman azt mondja... remek ötlet? Igen?
Kis híján az idegenre pillantok, mintha ezzel valahogy ellenőrizhetném, tényleg az hangzott el, amit hallani véltem. De a kék szemek rám irányulnak és... és... és az előbbinél valamivel hihetőbb mosolyt varázsolok az arcomra.
Még mindig festett, még mindig hamis, de jobb, mint a korábbi.
És ehhez kellene egy újabb bólintásnak csatlakoznia. Menjünk együtt. Igen. Minden jó lesz. Kiszállunk, megfogom Oliver kezét és elsétálunk a kis bódéig. Végig mellette leszek, Oliver pedig megoldja, bármit kérdezne közben az idegen. Igen. Így jó lesz.
De mi van, ha mégsem...? Ha a férfi továbbra is úgy néz rám, mint most? Ha lassan lyukat éget a tekintete, ahogy próbálja elérni, hogy felé forduljak? Ha azon a kis résen át belát a fejembe és megtudja, hazudunk?
- Ha szeretnéd... meg tudom oldani egyedül is, apa - egyenesen Olivernek szólnak a szavaim, erőt merítve abból a mélyen lévő tartalékból, amire akkor szoktam támaszkodni, amikor Stevennel az erdőben vagyunk.
- Nem vagyok már kisfiú. Hozok neked is... amit szeretnél. Csak bízz bennem... oké? - és már csúsztatom is a kezem a kilincsre.
Megoldom. Menni fog. Ha pedig jól csinálom és elég ügyes leszek, még hazudnom sem kell. Hiszen... Oliver tényleg nem rabolt el, nem bántott és minden a legnagyobb rendben.

Biztos vagyok benne? Biztos vagyok...? Biztos...? Biztos, hogy nem menne!
Elég volt rákérdeznie ahhoz, hogy én is érezzem, butaság volt akár egy pillanatig is azt hinni, megoldom egyedül. Nem oldom meg. Biztosan elrontanék valamit, elárulnám magam, mindkettőnket és ezt ő is tudja.
Úgy érzem, egész hamar eljutok a gondolat végére, a valóságban viszont attól még ezek hosszú másodpercek. Tudom abból, hogy nem az elsőt koppantja az ujjam az előbb megszorított kilincsen.
És közben már ott vannak a szavak. Magántanuló, idegen...
Nem, valójában nem érdekel, milyen mese következik. Az egyetlen, ami számít, hogy eltűnik rólam a vizslató tekintet és a tincseim engedte látóterembe kúszik az idegen keze. Ahogy viszonozza az üdvözlést.
- Burke - mond ennyit kurtán én pedig fogadni mernék, hogy tovább tartja szorításában Oliver kezét, mint szükséges vagy illendő lenne.
Vajon szorítja is? Úgy igazán? Hogy közölje, máris tudja, valami nincs rendben és nem fél?
- Veled - szólok közbe, bármilyen újabb beszélgetés kezdődne.
- Veled, oké? - ismétlem el még egyszer és ezúttal már nem várva semmire és senkire, szállok is ki. Nem szabad hezitálnom. Nem szabad úgy viselkednem, mintha még mindig nem nyúlhatnék a kilincshez.
Hamarosan meglepően stabilan állok a lábaimon, kint, és már kerülöm is meg Sallyt az elejénél, hogy minél rövidebb úton és minél hamarabb Oliver oldalára kerüljek. Csakhogy az idegen is félreáll, a kocsi orra felé lépve egyet és... úgy érzem, az utam állja.
- Óvatosan, Eddie! Nem látni jól, mi van a lábunk előtt - a hangja egy dolog, de a keze a karom után nyúl és egy kicsit mintha maga felé húzna.
Mintha tényleg segíteni akarna. Esélyt adni, hogy elmondjak neki valamit.
Vagy mintha egyszerűen csak tényleg figyelmetlen lettem volna és ő csak félrehúzott volna a veszélytől, amit én nem is látok.
Gödör.
Kiöntött üdítő.
Oliver.

- Kétlem, hogy a teljes rokonságra felkészültek a fiával. Ha tényleg olyan magánakvaló a fiú - egy pillanatra elhallgat a hang, de mintha csak nyelt volna egyet, már folytatja is -, nem érezné jól magát az enyéim között.
Meg sem fordul a fejemben, hogy mégis figyelnem kellene. Az agyamon csak átszáguldanak a szavak. Az egyelten, ami nem, ami számít, hogy Oliver mit mond. Nekem. Hogy rábólint. És rám mosolyog. Mielőtt meghúznám a kilincset, hogy kiszálljak.
Persze egy részem tudja, hogy ezzel nem távolodok el tőle igazán, mégis azonnal sietősre veszem. Minél előbb meg akarom kerülni Sallyt, hogy az ismerős közelséget magam mellett tudjam.
- Hosszú generációk óta itt él a családunk. Pedig Barstowban a bűnözőkön, rendőrökön, meg politikusokon kívül, nem sokan vetik meg a lábukat - ecseteli, bár azt nem teszi hozzá, ő melyikbe tartozik a felsoroltak közül.
Helyette rám figyel és a óvatosságra intő szavai mellé engem fog meg a keze és... és én elfelejtek levegőt venni. A fejem még inkább lehajtom, pedig tudom, hogy most nem ez a helyes. Tudom, mit kellene lépnem, mégis képtelen vagyok rá.
...és én még egyedül akartam ezt megcsinálni...!
- Az anyukád, Eddie? Otthon hagytátok? ...fiú? - egy, két, sok kérdés, egyenesen nekem, egész közelről, lehajolva kicsit, be a látóterembe.
Miért tesztel?! Addig kérdezget, amíg rosszul nem válaszolok?! Mint Steven?
- Az anyukám meghalt! - buknak ki belőlem a szavak, a szükségesnél talán hangosabban, miközben próbálom leseperni magamról a kezét.
És elkapni Oliver tekintetét.
Nem akarom... hogy a férfi hozzám érjen!

Mindenféle határozottságot vagy erőt mellőz a mozdulat, amivel próbálom leseperni magamról az idegen kezét. Az egész valószínűleg akkor működne, ha egy papírdarabról lenne szó, amit a karomnak fújt a szél. Minden más ellen viszont teljesen hasztalan.
Én mégis próbálkozok, miközben a tekintetem Olivert keresi.
Aki közelebb lép.
Akire most egy kicsit nem ismerek rá.
- Tőlem félsz, Eddie vagy mástól?! - kérdez a férfi Oliver szavaira, most már nem is igazán próbálva takarni, mire, pontosabban kire gyanakszik. De továbbra is hozzám beszél. Olivert nézi. De engem akar szóra bírni.
...én pedig csak azt hallom, hogy Oliver milyen hangon szól hozzá. Milyen hangosan.
Felrémlik az összességében ködös éjszaka. Otthon. Az ágyamban. Amikor a telefonon keresztül volt túl hangos. Kiabált... velem. Vagy inkább nekem. Csak most nem kérhetem meg, hogy legyen csendesebb.
Most amúgy is... valójában... szeretném, ha egy kicsit még hangosabb lenne... és újra megmentene.
- Jól van, ember, jól van! - ezzel kiszabadul a karom és a férfi mindkét keze emelkedik a levegőbe. Nem védekezve, csak megadva magát, jelezve, hogy hátralép az egésztől.
...és én is lépek egyet. A valóságban. Egy pillanatig Oliver felé húzva, miközben a kezem a helyet dörzsöli, ahol az előbb még az idegen ujjai voltak.
- Nem kell játszani az akcióhőst! Már elmúltak a kilencvenes évek - teszi még hozzá, békítőleg, próbálva elvenni a helyzet élét.
És ekkor észreveszem az intés. A néma parancsot. Kérést. Értek belőle. Lényegében futok vissza a kocsiajtóhoz. Ezúttal nem vagyok óvatos Sallyvel - bocsánat! - csak feltépem a fémet és már bent is vagyok.
- Továbbra sem hiszem, hogy az apja annak a fiúnak. De remélem, nem bántja - még hallom. Hallom, pedig a fülemben lüktet a vérem. Aztán becsapom az ajtót és lent is vagyok. Újra a lábtérben, összehúzva magam és ezúttal én szorítom a karom.
Pedig nem volt olyan erős a férfi. Határozottan tartott, de nem okozott fájdalmat. Csak... nem is tudom, miért nem eresztem el a helyet, miközben várom, hogy a másik ajtó is nyíljon és beüljön Oliver. Hogy eltűnjünk innen... és most már tényleg... de ténylegténylegtényleg... ne álljunk meg, amíg lesz teljesen nem biztonságos.

A lehúzva hagyott ablakon beszűrődnek a hangok. Reménytelen próbálkozás, de megpróbálom őket kizárni azzal, hogy amennyire tudom, összeszorítom a szemeim. Hogy lehet, hogy ettől még hangosabbnak tűnik minden?! Oliver hangja. A férfi hangja. Az egész film, ami a háttérben szól. A mozi zaja, ahova én akartam jönni.
Rossz ötlet volt.
De most már megyünk. Igaz, Oliver? Mindjárt megyünk. Messzire. Nagyon messzire.
Már csak... már csak az övé az egyetlen hang, ami beleszakít a filmben elhangzó párbeszédbe. Innen tudom, hogy vége. Hogy mindjárt itt van. Mert a férfi már nem válaszol neki.
...és akkor nyílik az ajtó. Egy pillanatra erősebben szorítom a saját karom. Sokkal erősebben, mint az idegen tette. Egészen addig, amíg Sally hangjait nem töri meg a csendesre fogott káromkodás.
Na ekkor váltok a láncra. Csak megfogom, nem csavarom.
Nem zavarnak a szavak, nincs baj a hangerővel, csak... csak... most egy kicsit szeretném érezni a láncszemeket. Egy kicsit szeretném otthon érezni magam.
Kizárólag a nyakláncomra figyelek valahol még akkor is, amikor jön a kérdés.
Kérdés... nekem...
Ekkor próbálok újra jelen lenni. Idekint, Sally lábrészében kuporogva... és bólintani. Bólogatni. Továbbra is csukott szemmel, ugyan, de igyekszem válaszolni. Jelezni, rendben vagyok, miközben a szabad kezem, amelyiket nem foglalja le a nyaklánc, átkarolja a felhúzott lábaim és a fejem a térdemhez kerül. Így még jobb. Itt. Elbújva mindentől, kivéve az ő tekintetét.
Oliver nézhet, ahogy vezet. Csak menjünk és hagyja, hogy maradjak, ahol vagyok.
Merthogy eszemben sincs kimászni innen. Most nem... és talán később sem igazán.
Akkor sem, amikor képes vagyok elereszteni a láncot... amikor szűnik a visszafogott remegés... és amikor már nem ölelem olyan szorosan a saját lábaim... Persze ekkor már lehet, hogy pár könnycsepp is kiszökik, két, szinte teljesen néma szipogás kíséretében.
De a sós cseppekkel talán a félelemből is távozik valamennyi.

Már nem remegek, nincs szipogás és időközben a könnyeim nyomát is eltüntettem a kézfejemmel. És bár nem mászok fel az ülésre, a cipőbe bújtatott lábujjaim néha megmozgatom.
Vajon milyen messze járunk? Mennyi időbe telne innen... hazasétálni? Haza-haza.
Nem mezítláb vagyok, egyszer csak odaérnék, nem igaz? Ott állnék a kapu előtt, az őr szó nélkül beengedne, mint egy bűnbánó vándort és Steven... most talán meglepne. Miért ne? Azt mondaná, semmi baj. Nem ütne meg. Akkor sem haragudott, amikor egyszer tényleg mehettem volna! És én csak álltam kint az esőben. És összeszedtem egy tüdőgyulladást. Akkor sem bántott. A fejem az ölében volt és csak azt mondogatta, milyen buta fiú voltam.
Miért ne történhete most is ez? Ha pedig egyszer... napok múlva megkérdezné, hol voltam, nem felelnék.
Az egész már szinte valóságos jövőképnek tűnik, csakhogy hiába lassítunk, hiába áll meg teljesen Sally, én nem nyúlok a kilincsért. Elképzelni egy dolog, de tényleg megtenni és hazasétálni...
A karjaim tovább ölelik a két térdem, ahogy a lábtérben ülök összekuporodva és... és pár másodpercre összeszorítom a szemeim, ahogy fény árasztja el a teret. Nem erős, mégis úgy érzem, belehasít a fejembe és a csendes fájdalom szép lassan végigkúszik a gerincem mentén.
És én tűröm. Nem moccanok. Később is csak a szemem nyitom ki. A térdem ölelő karjaimon támasztom a fejem és onnan figyelem Oliver lábait, amik most mozdulatlanul időznek a pedáloknál.
- Bajt csináltam? Nagyon haragszol rám? - szólalok meg csendesen a karjaim mögül beszélve.
Talán erre vár. Erre és hogy bocsánatot kérjek. Akármiértis.
Hova tűnt az elképzelés, hogy fogom magam és hazasétálok? ... Hova tűnt a terv, hogy mi ketten nagyon messzire megyünk?

Biztos benne, hogy nem csináltam bajt? Nem hibáztam? Semmi olyat nem tettem, amiért bocsánatot kellene kérnem? Mert... mert szerintem... ha egy kicsit ügyesebben játszom el Eddiet, akkor lehet, hogy minden jobb lenne.
Mégsem próbálom őt meggyőzni a fejemben kavargó verziókról. Helyette hagyom, hogy az ő szavai járják át a gondolataim és lassan eltompítsák a... bűntudatot és a kényszert, hogy bocsánatot kérjek.
Mert szerinte nem az én hibám.
- Oké - bökök ki ennyit. Már megint csak ez a csendes, nem sokat mondó "oké". Mintha mindig ez lenne a vége. Elmondja, milyen a világ, mi hogy történt, mi lesz ezek után én pedig azt mondom: oké.
Mert mindig oké.
Ahogy az is teljesen oké, hogy a keze az ülésre simul. Oda, ahol ülnöm kellene. Ahol ülhetnék. A tekintetem épphogy követi, alig mozdítva arra a fejem és bár feljebb egy centivel sem nézek, minden porcikám figyel.
- Még... még egy kicsit szeretnék itt maradni - jelentem ki végül és bár a késztetés ott van, hogy a kezéért nyúljak, az ujjaihoz érjek, mégsem teszem.
- Eléggé megijedtem, tudod? Amikor megfogta a karom - bármilyen közel is van Oliver keze, csak a saját karomon dobol lassú ütemet egy nyugtalan ujjam.
- Pedig nem fájt. Csak egy kicsit... a fejemben. De tudtam... tudtam, hogy megütöd, ha nem ereszt el. Tudtam abból, ahogy beszéltél vele. A hangodból.

Egy szavam sincs az indulás ellen. Mehetünk. Azt hiszem... biztonságosabb is így. Gurulva az úton és nem állva meg sehol. Soha. Semmiért. Akkor biztosan csak ketten vagyunk és senki nem furakodhat be a világunkba.
- ...nem velem kiabáltál - motyogom. Ezzel próbálom felmenteni őt, egy kissé gyerekes vállvonással is nyomatékosítva. Nem számít, hogy kiabált. Nem ő volt félelmetes. Nem tőle féltem.
Most sem azért nem ülök még fel, mert tőle akarok messze lenni, csak elbújva... egy kicsit jobb. A lábtér biztonságos és elrejt, ahogy akkor is tette, amikor először hozott ki a falakon túlra. Miért ne lehetne ez az én helyem? Majd felülök, ha látni szeretném, mi van odakint. De most nem.
Egy kicsit sem emelkedik a tekintetem, ahogy újra megindulunk. Nem érdekel a kinti világ vagy az út előttünk. Oliver keze és lába érdekel. Azok kötik le a tekintetem. A lába, ami mozdul a pedálokon és a keze, ami már egészen magasan van... épphogy a látóterembe kerül.
Talán mégiscsak kicsit feljebb emeltem a fejem.
Kuplung, fék, gáz... meg a váltó és a keze, ahogy beteríti az enyém és tanítani próbál...
Csendesen sóhajtok és alig-alig eresztve a lábaim, csak egy egészen kicsit lazábbra véve, eljutok addig, hogy kimondjam, ami a szavai után befurakodott a gondolataim közé.
- Nem szakít el tőled senki. Megmondtam volna neki... megmondtam volna, hogy lehethogyszeretlek és hogy nagyonmesszemegyünkinnen és... kopjon le - csak jár a szám. Én is tudom, nem így történt volna. De próbálom azt mondani, amit mondanom kell, hogy majd újra mosolyogni lássam.
Végül is, nem hazudok! Csak... elképzelem, hogy egy könyvben, egy jó történetben ez is lehetett volna a vége.
- ...mert még mindig ez a terv... ugye? - jön elő a bizonytalanság az előbbi hadarások után. - Messzire. Messzire Steventől. Olyan messze, hogy...
...hogy véletlen se akarjak hazasétálni...
- ...ahol. Ahol bármikor nyugodtan megölelhetsz és -csókolhatsz majd.
Igen, ez lesz az. Ennek kell jönnie. Már csak azért is, mert szeretném, ha majd újra megtenné és nem az járna a fejében, hogy talán megint megijedek, mint az egész felfordulás előtt, amikor... úgy éreztem, megfulladok.

Túl sokáig marad csendben a szavaim után? Túl hamar válaszol? Túl keveset mond? Túl üres a hangja? Túl halk vagy az én fejem túl hangos? Ez a "persze" olyan, mint amikor én azt mondom, "oké"?
Mindent egyszerre próbálok megfejteni, de mire belegabalyodnék, már folytatja, a saját akaratom pedig egy pillanatra fellázad ellenem. Nem ijedten, nem kétkedve, de azonnal rávillan a tekintetem.
Változtatni? Azon a terven, amit annyira szeretett volna? Hogy ketten elmenjünk a világ végére? Mégis meggondolta magát?
Pislogok kettőt, és ahogy folytatja, mintha mi sem történt volna, már leplezem is az előbbi mozdulatot egy gyors arcdörzsöléssel. A fejem vissza a térdeimre, a szemeim pedig a pedálokhoz és Oliver lábaihoz.
- Fáradt vagy - kérdés. Kijelentés. Igen, inkább utóbbi.
Persze, hogy fáradt! Fél éjszaka a nyakán... a nyakában lógtam!
És éhes.
És zuhanyozni akar.
És pihenni.
- Oké. Oké - kettő is jön. Az első még szinte sóhajtva, a második egy kicsit hallhatóbban, valamivel már magabiztosabban. Persze, hogy oké! Mi más lenne? Bármit és akármit, amit csak akar.
- Lehetne, hogy... - megakadok egy pillanatra, de kis küszködés után kimondom azt a részt... azt az apró kis részt, amit én szeretnék. -...aludhatok én most itt...? Sallyvel. Ha pedig megijedek, akkor bemegyek hozzád a szobába - mondanám, hogy nem is értem, honnan jön a gondolat, de pontosan tudom.
Nem azért szeretnék kint maradni, mert biztonságosabbnak érzem és nem is azért, mert Olivertől tartanék. Én csak... ha nem vagyok bent vele, biztos nem ismétlődik meg a korábbi. Úgy biztos hagyom majd aludni. Biztos, ki tudja majd magát pihenni.
Nem fogok bemenni utána! Bármi történik!
- Kérlek - teszem hozzá. Megerősítésnek. Jelezve, hogy ezt szeretném.
És azért, hogy megmutassam... hogy bebizonyítsam neki, tényleg tudom, mit kérek... hogy tényleg elég jól vagyok hozzá... felülök. Vissza az ülésre. Az ölembe véve a rám váró, némán árválkodó könyvet, mintha ennyire lenne csak szükségem az estéhez. A létezéshez.
Nem Oliverre. Csak a könyvre.

Kezdem... kezdem nem igazán... szeretni... ahogy a nevem mondja. Köze sincs a megszokott benjaminhoz, nincs parancsoló, vagy éppen dühös él... mégsem vagyok benne biztos, hogy ez így... annyival jobb lenne.
Amikor így mondja ki a nevem, mindig valami olyan jön, amihez egy pillanatra bent kell tartanom a levegőt. És talán azt mondanom, oké. Most is erre készülök. Oké és rendbenvagyok és csakmegijedtem és... és perszepapa.
De végül túl sok hangzik el és nem olyan egyszerű megtalálni rájuk a helyes választ, mint reméltem.
Az biztos, bármit is mond arról, hogy döntéseket hozhatok... ez nem ilyen egyszerű. Nem örülne, ha úgy döntenék, hogy kint maradok egyedül... vagyis nem fogok a kocsiban éjszakázni.
Nagyot nyelek, az egyik kezem elereszti az ölelt könyvet és félig tudat alatt leellenőrzi a nyakláncot. Ott van? Ott van. Minden oké. Rendben vagyok. Csak ezután beszélek.
- Attól, hogy te maradsz Sallyvel és nem én... még nem fogod tudni, velem mi történik odabent, nem igaz? - hirtelen hallgatok el. Valami nem tetszik a saját szavaimban és ezt le lehet szűrni a hirtelen jött mocorgásból is. Könyv le, szigorúan kettőnk közé. A lábaim kicsit beljebb húzva. A kezeimre ráülök. Majd az egyik, a tőle távolabbi mégis visszakerül az ölembe.
- Mármint a szobában. A motelszobában - javítom ki magam. Pontosítok. Magyarázkodok?
Magam sem tudom, melyik, de így már jobb.
- Jó lesz a szobában. Jó lesz az ágy. Veled - adom meg magam és még bólintok is minden egyes mondathoz. - Csak most ne hagyd, hogy rajtad aludjak. Melletted maradok, ha megígéred, hogy pihenni fogsz és nem...
nem csókolsz meg.
nem ölelsz át.
nem mondasz olyanokat, mint előző este.
nem virrasztasz mellettem.
nem rám vigyázol.
- ...nem azt hallgatod, hogy horkolok melletted!- igen, ez kell. Ez így jó. És ez így nekem is... oké.
Ígérje meg, hogy pihenni fog és akkor én ma is mellette alszok.