Úgy érzem, a világunkat, amiben csak ketten vagyunk, épp körülveszi egy rózsaszín buborék. Nekem pedig eszembe sincs mocorogni. Nem kockáztatom, hogy egy véletlen mozdulat miatt rés keletkezzen rajta és a jóleső érzés... a csókja nyoma, amitől még mindig kellemesen bizseregnek az ajkaim... megszökjön.
De attól figyelek. Hallgatom a szavait és újra elmosolyodok ezúttal a kifacsart helyzeten, amiben vagyok. Nekem nem szokott köszönet járni. Én vagyok az, akinek hálásnak kellene lennie... és az is vagyok! Tényleg! Mindenért nagyon hálás vagyok neki.
Viszont ez a fordított felállás... hogy ő bármit megköszön... mit kellene felelnem? Újra meg kellene csókolnom?
Nem mintha ellenemre lenne, de nem teszem. Nem kockáztatok. Helyette a lehető leggyerekesebb választ adom. Bólogatni kezdek. Ott, a mellkasába fúrt fejjel, még inkább összeborzolva a hajam a súrlódásnak hála.
- Képzelem, milyen bozontos vagyok - jegyzem meg valamivel később, még mindig a mellkasához motyogva, de végül egy sóhajjal elhúzódok.
Az arcomon ott a mosoly, a gondolataim között pedig az, hogy Steven mennyire utálná, milyen... elvadultan nézek most ki. Biztosan azonnal rám szólna és... talán azt mondaná, hogyha nem tudok rendesen kinézni, vegyem is le a drága ruhákat, amiket tőle kaptam és...
Talán csak egyetlen másodperc, amíg Oliverre nézek, de a tekintetem nem fókuszál rá. A saját fejemben járok, de mielőtt talán túl feltűnő lenne a változás, odakint elszáguld Sally mellett egy furgon. A sofőr erőből a dudára tenyerel, talán nem tetszik neki, hogy az út szélén parkolunk. De én most hálás vagyok neki.
Mert odakaptam a tekintetem és egy pillanat alatt elmosta a történést, ami a fejemben zajlott. És én újra mosolygok. És megsimogatom Oliver borostáját. És ha úgy van, a fejemmel a mozi irányába intek. Menjünk.

A szemeit figyeltem. A borostáját simítottam. Most pedig a csendes tekintetem követi a mozdulatot, amíg a saját állán átveszi a keze az én ujjaim helyét.
- Alig szúr, amikor csókolsz... - jegyzem meg egy halvány mosollyal, kissé zavarban, de kérés nélkül is kibúvót kínálva neki, hogy miért van rendben a borotválkozás hiánya.
Lehetsz borostás, Oliver. Lehetsz olyan, amilyen szeretnél. Neked tényleg szabad - teszem még hozzá gondolatban, miközben most már a helyemre ülök. Ahogy pedig gurulni kezdtünk, a kezem máris próbálja rendbe szedni a tincseim, elérni a rendezett káosz állapotát. Majd az egészet levezetve kétszer... háromszor simítom le a pólót, kicsit meghúzgálva az alját.
Pedig nem is volt felcsúszva. Nem járt alatta Oliver keze...
A fél-gondolatra nagyot nyelek, annyira időre sem törődve a gondolattal, hogy megkönnyebbültem vagy inkább egy kicsit csalódott vagyok. A lényeg, hogy az egésznek hála végre befejezem a mocorgást és mire a kis épülethez érünk, már teljesen nyugodtan ülök.
A tekintetem először semmi mást nem lát, csak a léckerítésre és a bodagára plakátolt papírokat, ami a programot hirdeti.
Igyekszem gyorsan elkönyvelni magamban, hogy nincs szerencsém. Mindhárom olyan film, amit Steven nem hagyna megnézni. Mindhárom olyan... amit minden előtt én sem választottam volna. De most jó lesz. Nagyon régi filmek. Nem lehetnek olyan félelmetesek, nem igaz?
Egész könnyen meggyőzöm magam erről, és mire beljebb jutunk, már elővarázsolom a kicsit megviselt fánkokat még reggelről.
Ezúttal nem kérdezem, hogy megehetem-e, önállósítom magam és kinyitom a zacskó száját. Majd tökéletes érzékkel nyúlok bele ragacsba, ami reggel még porcukor volt. Valahol zavar... de közben meg mégsem - ez nem olyan, mintha koszos lettem volna, nem? -, de azért a számba veszem az ujjam és megpróbálom eltüntetni, mielőtt következőleg már sokkal óvatosabban nyúlnék a fánkhoz.
- Ha mondjuk... szerepeltél valamilyen filmben... - kezdek bele végül, egész óvatosan, félig találgatva. - megnézhetünk valamikor egyet, amiben benne voltál? - vetem fel. Nem felejtettem ám el, hogy a soha-meg-nem-valósult tűzoltó dolgot követően megemlítette, volt híresség is.

Magamon érzem a tekintetét. Egészen más fajta figyelem ez, mint amihez hozzászoktam. Olyan, ami jól esik. Amitől nincs bennem félelem.
...és szinte azonnal hiányozni is kezd, miután a kérdésemet követően beáll a csend.
Nem néz rám tovább. Nem néz még felém sem. Én pedig újra nagyot nyelek és megbánom, hogy egyáltalán megszólaltam.
Nem muszáj, Oliver! Nem muszáj megnézni a filmed. Nem muszáj válaszolni. Semmit... nem muszáj... - kezdenék bele, de túl nagy erőfeszítésnek tűnik, hogy beszéljek. Mintha a szám összeragasztotta volna a sok porcukor. Vagy csak a nyelvem lett túl nagy a számba és nem engedelmeskedik az akaratomnak?
Mindenesetre marad a csend, miközben a szemeim a kezén tartom. Nem azért, mert tartok attól, megütne, amiért kérdeztem. Nem tenné. Nem félek tőle. Én csak... Ez csak... megszokás. Figyelem a kezeit, szorongatom a fél fánkot, ami még van és várok. Mozdulatlanul.
Egészen addig, amíg meg nem hallom a különös jókedvet a hangjában. Mint aki jól szórakozik a saját szavain. Csak ekkor emelem feljebb a tekintetem. Csak ekkor nézek úgy igazán rá. És ekkor engednek le a vállaim.
Nem haragszik a kérdésért... - esik le szép lassan -, csak nem jön neki olyan könnyen a válasz.
Mint ahogy nekem sem, amikor ő szokott kérdezni.
- ...és napszemüvegek? - bukik ki a felsorolását követően, aztán félig-meddig mosolyra húz a szám.
- Mint a boltban. Amikor nekem pózoltál abban a rózsaszínben. Az onnan jött... hogy ez volt a dolgod - teszem hozzá, ahogy a kirakó apró darabjai a helyére csúsznak.
- Szóval... ha rákeresnék a nevedre... egy tucat képet kapnék, igaz? Olyanokat, amik évekkel ezelőtt tinilányok... és -fiúk szobáját borították? Mert tuti, hogy mind szerelmes volt beléd! - húzom tovább a témát, most már egész felengedve, újra visszatérve a fánk maradékához.

Biztos vagyok benne, hogy minden lány és fiú fülig szerelmes volt belé. Miért ne lett volna? Ha csak hasonlóan nézett a kamerába, mint néha rám... ha úgy nevetett a kifutón, mint most mellettem...
Csak más volt a neve.
Neki is volt egy másik neve.
Róla is készültek képek. Őt is fényképezték.
Az utolsó falat fánk már nem túl jóízűen csúszik le, de legalább, mire beszélni kezdek, már szabaddá váltak a kezeim.
- Sullivan híres volt. Modell. Mindenki szerelmes volt belé. Nagyon sok fiúval volt együtt. Akikre nem is emlékszik. Száguldozott meg rendőrökkel versengett. Mindent megtehetett. ...sokat ivott - próbálom összefoglalni, az elején annak ellenére is mosollyal, hogy idegennek hangzik a neve a számból... később már teljes komolysággal, csak motyogva.
- Őt nem ismerem. Te Reynolds vagy - fordul végre felé a tekintetem. - Engem te hoztál el otthonról és te ígértél nekem nagyon sok szépet - itt azért elhallgatok, lehetőséget adva neki, hogy kijavítson, ha nem jól adtam volna össze az egy plusz egyet.
- Nem kell látnom a régi képeket, igaz? Már nem az vagy - teszem hozzá, ha nem fűz semmi olyat az elhangzottakhoz.
De közben nyugton maradok. Tényleg nem nyúlok a telefonért. Nem oldom fel a képernyőzárat és nem nyitom meg a keresőt. Azt hiszem, győzött a fejemben lévő, kissé félő hang, ami azt suttogta: Én sem szeretném, ha a képeket, amiket Steven csinált rólam, látná. Nem az vagyok és ő sem Sullivan már és... amúgy is, miért kellene nekem bármi? Miért kellene fénykép? Velem van. Élőben.

Olyan bátran néztem fel, rá! De amint jött az akadozva megfogalmazott kérdés, azonnal találok is valami érdekeset a válla fölött, majd az első szélvédő mögött. Lényegében keresem a kibúvót, hogy válasz nélkül hagyhassam a kérdését. Nem is azért, mert ne tudnám, mit feleljek. Pontosan tudom. Tudom, hogy az is ő... volt... Mégis inkább az óvatos hangja miatt kúszik fel a gerincem mentén a nyugtalanság.
De azért csak bólintok. Egész nagyot, kihasználva a pillanatnyi, stabil védelmet, amit a mozdulatnak hála a hajam nyújt.
Utána viszont már marad a válla fölötti tér a tekintetemnek és a pólóm alja az ujjamnak, ami szép lassan vizsgálja a szegés mintáját.
- Szeretlek, Oliver. Tudod - mondom ezt ki úgy, mintha magyarázkodás lenne. Egy kifogás, ami azt jelenti...
Fogalmam sincs, mit jelent. Fogalmam sincs, miért mondom pont most és pont így. Ösztönből jön, ahogy Steven egy hangosabb morranására a bocsánatkérésem.
- Van bármi... amit Sullivan hátrahagyott... amiért... félnem kellene...?
A mondat végét már nem mondom ki. Nem mondom ki, hogy "tőled".

Talán túl sokáig maradok csendben. Talán a tekintetem túl messzire réved és mégsem fókuszál sehova. De hallottam a szavait. A megnyugtatást, ami felér egy újabb ígérettel. És azt is, ahogy folytatja.
Az agyam egy része kötelességtudóan félreteszi a lényeget. Azt, hogy belefuthatunk olyanokba, mint a táncunk után... csak épp a jövőben, azoknak az embereknek talán okuk lehet rosszakat mondani vagy épp dühösnek lenni.
- Oké. Nem baj. Majd elsétálunk onnan. Ketten, együtt - meg sem próbálok mosolyogni, de ezt a választ legalább átgondoltam.
A folytatást már talán túl is agyalva.
- Olyan dolgok... olyan emberek is hátra lettek hagyva, akiket Steven megtalálhat? Nagy bajba kerülhetsz Sullivan miatt? - nem mondom, hogy egyszer sem történt meg az utóbbi napokban, de most újra ő kerül előtérbe a saját épségemre irányuló félelmeim elnyomva.
- Bajod eshet? - teszem hozzá és különös módon ehhez már felnézek rá. Egyenesen a tengerkék szemeibe.
...és miközben előttünk elkezdődik a film, megjelenik a végtelen hómező, rajta az apró folttal, amiről kiderül, hogy kutya... én még mindig Olivert nézem. Kitartóan. Aggódva. És egy csepp haraggal, Sullivan tetteiért.

Nem szeretem, amikor az ő tekintete menekül...
Menekül?
Előlem menekül?
Talán nekem is az arcához kellene érnem, ahogy ő szokta tenni? Végig kellene simítanom a borostás állán, hogy magamra irányítsam a szemeit, a vásznon elindult film vagy éppen csak Sally ablakai túloldalán lévő világ helyett?
Egy másodpercig talán emelkedik is a kezem, de végül inamba száll a bátorságom, mielőtt tényleg elkezdődhetett volna a mozdulat. Helyette megmozgatom az ujjaim, mintha ez lett volna az eredeti cél és visszaejtem a kezem az ölembe.
De a tekintetem nem követi, marad egyenesen Oliveren, még ha el is réved néha a semmibe. Egészen addig engedem meg ezt magamnak, amíg meg nem szólal a gondolataim pedig abban a pillanatban kérdésekké alakulnak.
Sullivan a része... és mégsincs senki, aki emlékeztetné arra, aki... ő volt? Mintha megszakított volna mindent, ami rá emlékezteti. Vagy nem jól látom? Nekem el kell fogadnom, hogy Sullivan hozzá tartozik ő mégis mindent messze tart magától, ami hozzá kötné? Vagy nem ő tartja...? Így maradt... egyedül? Mindenki elpártolt tőle?
Mégis az összes kérdést magamba fojtom és egészen más úton indulok el. Azon, ami most fontosabbnak tűnik.
- Akkor nem esik bajod - jelentem ki, próbálva olyan magabiztossággal beszélni, mint ő szokott, amikor olyan gyönyörűnek hangzó ígéreteket ejt ki a száján.
...azokon az édes ajkakon...
- Ha mégis... összedőlni készülne a világ... majd én... - nagyot kell nyelnem és egy pillanatra elrejtőznöm a tincseim takarásában.
De utána újra felemelve a fejem, kissé talán hadarva, mégis nagy lendülettel fejezem be a mondatot.
- Tudom, mit szeret Steven, meg tudom győzni, hogy ne bántson téged. - és mosolyok. Mert ide az kell. Ő megvéd engem... én pedig bármit megteszek, hogy Steven ne tudja őt bántani Sullivan miatt.

Meg tudnám tenni. Itt és most, a szavaimhoz tartozékként csatolt mosolyom mögött, egészen biztos vagyok benne. Oda tudnék állni Steven elé és még egyszer, utoljára, mindent megadnék neki, bármit akarna... bármilyen fájdalmas lenne... ha az lenne a tét, Olivernek ne essen baja, akkor képes lennék rá.
Persze valószínűleg sírnék.
De Olivernek azt nem kellene látnia.
Stevennek pedig tetszene.
Mindenkinek jó lenne. Mindenki nyerne.
Lényegében már kész terv alakul ki a fejemben és hallani vélem a halk kattanást, amivel lekapcsol bennem valami, mintha öt percem lenne felkészülni és pontról pontra mindent végrehajtani.
Valahol hálás vagyok, amikor végül a szavak kirángatnak, mielőtt Steven is megszólalna a fejemben.
Muszáj párat pislognom, megdörzsölnöm a tenyeremmel az arcom, hogy eltűnjön a beállt tompaság és bár talán a szemeimben ott marad valamiféle köd, azért próbálok egy féloldalas mosolyt adni válaszul.
A fejembe pedig bekúszik egy nagyon halk gondolat: Egyszer majd... neked szeretnék a kedvedre tenni. Egyszer majd ott fekszek előtted és tehetsz, amit akarsz. Én megleszek. Az rendben lesz?
Ha elég időm lenne, igaz, talán suttogva, de a szavak megtalálnák az utat. Csakhogy jön a folytatás és az mindent kiűz.
- Tényleg? - kérdezek vissza reflexből, a félelem halvány fénye nélkül az arcomon. Nem rémiszt meg a gondolat, hogy megölné... értem...?
Ettől függetlenül egy másodperccel később hozzá bújok, hogy a nyomjak egy csókot a nyakába. Köszönetként.
- De nem fog hozzám érni. Nem fog a keze az oldalamba kapni, hogy egyhelyben tarton. Nem fog megütni. Látni sem fog. Nem fog újra magával vinni. Nem lesz erdő. Nem lesz... semmi.  Mert még holnap reggel előtt meglépünk és nagyon-nagyon messze megyünk tőle. Steventől és a nagybátyámtól is. Messzire viszel - még egy csók. Egy utolsó, csak a nyaka és a válla közötti részbe és ha olyan, utána már nyugton maradok és ugyanúgy hozzá bújva - bárhogy, csak a közelében lehessek! -, próbálok a filmre koncentrálni.

Már kezdem megtanulni, mikor mit vár tőlem. Olvasok vagy talán érzem, az apró, óvatos mozdulatokból és most egy másodpercre még a tekintetét is elkapom.
Nem sírtam a nyakába bújva, mégis megdörzsölöm a szemem. Próbálok egy kis időt nyerni magamnak, csak pár másodpercet, miután elhangzott a nevem... és mielőtt kimondja a folytatást.
Ez most kérdés vagy ezt kell tennem? - robban a fejembe a gondolat, de ki már egészen mást mondok.
- De már elmondtam! - túl nagy erővel bukik ki belőlem. Magamhoz és Sally légteréhez képest legalábbis biztosan. Tagadhatatlan a túl nagy lendület, a túl nagy hangerő, a túlzott... nem is tudom, mi.
Mentegetőzés.
Szinte azonnal vissza is veszek. Muszáj. Ha nem akarok rendesen bocsánatot kérni.
- Tudod, hogy mi történt.
Máris jobb, Benjamin.
- Tudod, amit nem volt szabad elmondanom. Tudod, hogy... mit csinált velem. Tudod, hogy pár nappal ezelőtt még leszorított... - ahogy kimondom az utolsó szót, le kell söpörnöm magamról a kezét. Mindegy, hogy milyen gyengéd, úgy érzem, marja a bőröm. Nem tudom elviselni magamon.
Nem csapkodok, csak próbálom lefelé tolni. De el nem húzódok. Maradok nyugton. Viselkedek.
- ...részleteket szeretnél?
Talán dühös vagyok. Talán azt várom, hogy ő legyen dühös. Akár rám is. A viselkedésem miatt. A szavaim miatt. Talán... provokálom, ahogy Stevennel tettem.
Talán látni akarom, hogy ökölbe szorul a keze, mint ott, a kutyák mellett történt, amikor megmutattam az oldalam. Amikor megígérte, hogy nem lesz dühös. Várom, hogy újra megtörténjen, mint valami elkerülhetetlen... de ismert fordulat.

Meg sem kell szólalnia, anélkül árad szét bennem a bűntudat, hogy egyáltalán levegőt vehetne a kurta kérdésem után.
Megbántam minden szavam. Nem csak az első lendületet, de a folytatást is.
Talán a végtelen bocsánatkérések sorát próbálom bent tartani azzal, hogy a frissen szabaddá vált kezeim egyike máris a nyakláncnál van.
Jól bejáratott mozdulattal csavarom az apró szemeket az ujjam köré, amíg csak a hossza engedi, miközben a gondolataim között átfut, mit kellett volna mondanom. A helyes válasz. Az, hogyan is kellett volna viselkednem ahelyett, ahogy valójában cselekedtem.
Ha kérdez, felelek. Megadom a választ. Ilyen egyszerű. Most nem Steven számít, nem az ő szava, nem az, hogy minden, amit történt, titok. Nem az ő hangja, nem az ő szabályai, hanem...
A fejemben mintha villám hasítana végig és a semmiből jövő fájdalom miatt egy pillanatra összeszorítom a szemeim. Aztán azonnal ki is nyitom őket. Figyelnem kell. Arra, ami elhangzik. Arra, hogy épp csak felpillantva, majd újra lehajtva a fejem, csillan-e harag a szemében. Arra, hogy a keze ökölbe szorul-e.
Nem hiszem... nem hiszem, hogy megütne. Szándékosan biztosan nem. Nem tenné. Persze, hogy nem! De arra elég okot adtam, hogy dühös legyen. És nem tudok mást tenni, mint várni az esetleges robbanást.
- ...majd egyszer... - ismétlem utána. Kötelességtudóan. Suttogva.
Talán, ha még egy kört tudnék csavarni a láncon, az elég lélekjelenlétet adna, hogy rendes hangerővel, de még ne hangosan beszéljek.
Talán ez kellene... még egy utolsó, már lehetetlen csavarás ahhoz, hogy a folytatás pedig egyáltalán ne jöjjön ki.
- Gyűlölni fogod érte? Stevent. Azért is... megölnéd, ami már megtörtént?
Miért számít ez?! Az kellene érdekeljen, engem gyűlölni fog-e! Mihez kezdek, ha most messzire visz, majd miután beszélek, azt mondja, rám sem bír nézni? Akkor már... biztosan nem mehetek haza.

Nem vagyok benne biztos, hogy bármi elárulja, még lélegzem. Pedig így van. Mégis olyan mozdulatlan vagyok, mintha Steven szólt volna rám, viselkedjek és próbálnék megszűnni... létezni.
Az ujjam köré csavart lánc szorítja a nyakam, de a kezem meg sem rezzen. A tekintetem lefelé, mert úgy biztonságos. Még levegőt is csak egészen halkan veszek... mert úgy biztonságos. Igazán aprókat és még azt is kettőben, félúton egy pillanatra megakasztva fújom ki.
Mert úgy biztonságos.
Mit várok? Milyen válaszban... reménykedek egyáltalán?
Azt szeretném, hogy mondja ki, már azért megölné, ami megtörtént? Akarom, hogy Stevennek is... fájjon valami? Hogy megbánja? Úgy könyörögjön, ahogy én?
Vagy inkább az rémisztene meg, ha Oliver bajba sodorná magát miattam? Hogy... hogy Steven... talán azért bűnhődne, aminek egy része lehet az én hibám és nem az övé?
Úgy érzem, a végtelen gondolatok szétfeszítik a fejem és ez csak tovább fokozza a tompa sajgást. ...és erre jön az égető érzés, az érintés a kézfejemre... ami most mégsem fáj. Láttam mozdulni a kezét, az óvatos ujjakat, de tudtam, hogy nem szabad elhúznom a kezem. Még most sem teszem, csak tartom laza ökölben és hagyom, hogy... velem legyen.
- Oké - jön végül, a szavai után, nagyon halkan, egy óvatos sóhaj kíséretében.
- Most már nézhetjük a filmet? - tudom, hogy fel kellene pillantanom rá. Megnézni magamnak a szemeit. Mosolyogni egyet, hogy elhiggye... én is elhiszem minden szavát.
Mert elhiszem. Újra elhiszem.
...és talán egy óra múlva megint el fogom felejteni.
- Nézhetjük anélkül, hogy utána... utána... hogy utána a lábaid között kellene térdelnem? - minden kimondott szóval egyre élettelenebb a hangom, de nem hagyom abba.
- Hálából, amiért megengedted. Vagy bocsánatkérésként. Vagy mert feszült vagy. Vagy hosszú napod volt. Vagy mert ez így szokás. Én filmet kapok te pedig... a torkom - úgy sorolom az ezerszer hallott indokokat, mintha olvasnám, de közben azon jár az agyam, hogy ennyivel most tartoztam neki. Ennyit tudhat. Ennyit megérdemel. Mert sajnálom, ahogy viselkedtem. Mert eleve így kellett volna kezdenem, amikor kérdezett. Beszélni.
És még ha nem is volt fair úgy fogalmazni, mintha az ő szokása lenne és nem Stevené... legalább most már ezt is tudja. Ezt a... szokást.
Hogy ez is megtörtént.
Néha.
Párszor.

Ettől kellene jobban éreznem magam? Könnyebbnek lennie? Kevésbé fájdalmasnak? Kevésbé rémisztőnek?
Csak mert nem működik. Nem működik!
...és bár a hangom élettelen volt, belül nincs jótékony zsibbadtság.
...és minden még rosszabb lesz abban a pillanatban, amikor rájövök, mit csinál. Még nem is ért igazán hozzám. Csak a keze eltűnt a lesütött tekintetem sarkából, ahol még szemmel tudtam tartani.
Válaszul olyan hirtelen eresztem el a láncot, mintha rám kiabált volna.
Lélegezz, Benjamin! Bántottalak én valaha? Anélkül, hogy okot adtál volna rá? Szerinted most rossz voltál?
Végül pedig ténylegesen hozzám ér. A nyakamhoz. Hiába lassú a mozdulat, hiába nem durva vagy fenyegető. Hiába nem a torkom szorítja... az egészből süt a határozottság... hogy engedelmeskednem kell neki? Engednem. Viselkednem.
Nem akarok.
De csak egy halk nyöszörgés szökik ki, valahol szánalmas tiltakozásként, de hagyom, hogy magához húzzon. Pedig rögtön összeszorul a torkom. Érzem, hogy... fullaszt? Fulladok? Azt hiszem. Talán?
De legalább hallom Stevent a fejemben. Azt, ahogy mosolyogva... elkezd lassan visszaszámolni.
Öt...
négy...
mindjárt elereszti a fejem. Mindjárt újra kapok levegőt... mindjárt...
három...
Csakhogy a suttogó hang a fülem mellett nem számol.
Az arról beszél, hogy... miről beszél? Soha többé? Ígéret? Oké.
kettő...?
Hol a kettő? Miért nincs kettő? Kettőegygyerünk! Kettő! ...kettő...? Kérlek!
A lehető legkisebb adagokban próbálok oxigént kényszeríteni a tüdőmbe. Az agyam egy része halványan tudja, hol vagyok. Kivel. Hogy valójában nem fulladok. Nincs semmi a torkomban, ami útját állna a levegőnek. Csak egy kis oxigén kell és minden rendben lesz. Egyetlen levegővétel és érezhetem Oliver illatát.
Füst és föld és por és... és... mi más?
Hirtelen kapok, egy kis adag oxigén után, ami azonnal meg is szökik. Minél inkább próbálom tartani, annál gyorsabban eltűnik. És újra. És újra. Újraújraújra.
Mint egy sípoló játék, amit egy nagyra nőtt, túl izgatott kutya rágcsál.
Meg akarom kérni Olivert... a nyakához suttogni... könyörögni, hogy most ne csinálja ezt. Hogy most nem akarom. Hogy most egyedül szeretnék lenni. Megszorítani a félig elszívott szál cigit a zsebemben. Megnézni a képet a fülkéből. Megtanulni újra levegőt venni. Csak egy kicsit... engedjen el!
De elmegy az erőm arra, hogy próbálok életben maradni. És kapkodni azt az átkozott levegőt. És nem engedni, hogy az egyre inkább zakatoló szívem utat törjön magánt, kifelé, a mellkasomból.

Eltűnik a karja.
Eltűnik a közelsége.
Eltűnik a lehetőség, hogyha elég ügyes vagyok, beszívhatom az illatát, ami majd segíteni fog. Aminek segítenie kell! Ami... most talán mindent jelentene. Vagy épp semmit.
Én pedig ez ellen sem teszek semmit. Csak sodródok a körülöttem lévő világgal és mindennel, ami történik. Csak most a sajátomban, a biztonságosban, nincs benne Oliver.
Egyedül nyöszörgök ott. ...és még mindig nem tudok rendesen levegőt venni. Steven pedig már üvölt a fejemben. Üvölti, hogy lélegezzek. A hangja szinte eltorzul és azt kívánom, bárcsak megütne végre. Ha megütne, fájna. És egyedül hagyna. És amikor beállna a csend, levegőt tudnék venni.
De nincs csend, a fejemben zűrzavar van és most, hogy a kar, ami közel tartott magához, eltűnt, az ösztön átveszi a helyét. Az, amelyik azt diktálja, kerüljek messzebb, amíg lehet. Nem zárhatom be az ajtót. Nem szabad. De elmehetek addig, amíg valami megállít.
Ezúttal nem egy fal, hanem Sally ajtaja. Én viszont még tovább csúszok az ülésen. Lényegében leesve, egészen a lábrészbe. Úgy gubózok össze, ülve, mellkasig felhúzott lábakkal, mint akkor, amikor először hozott ki a nagy kapun és amikor végül vezettem egy kicsit.
...de még mindig... bent még mindig nincs csend.
Csak szavak.
Valóságos szavak? Azok. Olyanok, amik nem tartoznak a fejemben lévő zűrzavarhoz. Olyan szavak, amik áttörik a káoszt. ...és amiket annyiszor használtam az utóbbi években, sírva, amíg elveszítették a jelentésüket.
És most Oliver mondja őket nekem.
Az egész túl abszurd ahhoz, hogy tovább törődjek a fulladással. A saját légzésemmel. Egy pillanat alatt kizökkent, mintha megkaptam volna az ütést, amiért fejben könyörögtem. ...és a testem elkezdi tenni a dolgát.
Lélegzik.
Én lélegzek. Anélkül, hogy odafigyelnék rá. Akadozva ugyan, de a tüdőm megkapja az oxigént, amiért eddig még sikítania kellett.
...és szép lassan elhiszem, hogy nem fogok megfulladni. ...és szép lassan elkezd javulni minden.
A kezem enged a görcsös szorításból, amivel kezdetben tartotta a lábam. Sőt, a zsebembe keresi az utat. Keres valamit... A már ezer módon megnyomorított fél szál cigit, amit a tenyerembe zárok, mielőtt kihúznám a kezem. És csak ott tartom, a térdemen nyugtatva, valószínűleg még jobban összenyomva szerencsétlen szálat, mint eddigi útja során... mielőtt tenyérrel felfelé szétnyitnám az ujjaim.
Talán... neki mutatom. Jelezve, hogy... oké. Látod? Oké. Minden. Ebbe kapaszkodok. Ebbe az emlékbe. Veled. Vagyis tényleg minden oké... és nem haragszok.
Próbálok mindent és semmit közölni egy árva hang nélkül.