A mosolya újabb kis kapaszkodót ad és szinte már tudat alatt kúszik be a gondolat, hogy a helyén fog maradni a fülem. Nem harapja le, nem fogom megenni előle a teljes zacskó chipset. Amúgy sem, de tekintve, hogy kikapja a kezemből meg főleg!
- Hé! - szólok rá, próbálva megtalálni a reggeli lendületet. De hiába a nagy hang, már mosolygok. Rá. Visszafogottan, de őszintén.
Ezek után már csak a látvány... a bizonyítás miatt egy utolsó falatot eltüntetek. Tényleg eszek. De végül a zacskó lekerül az asztalra és én is megállok ott a szék támláját markolva. Csak... figyelem őt. Minden mozdulatát. Nem vágyakozva vagy ilyesmi, szó sincs róla, csak jól esik rajta tartani a szemem.
- Sally - felelem azonnal, szinte már hatalmas határozottsággal, de aztán vissza is veszek. - Ha neked is oké. Sally... egy szendvics és... valami zene? Még a menhelynél próbálkoztam a rádióval, de... aztán nem úgy alakult.

- Semmi vad zene - rázom meg a fejem. - Egy ideje már nem hallgattam semmit, de... még emlékszek a kedvenc rádióállomásaimra - húzódik mosolyra a szám szinte már büszkén.
Persze, hogy emlékszem rájuk! Túl sokat függtem rajtuk, mikor Derek csak vezetett a semmibe, mert nem akartam hazamenni a szüleimhez.
Most bármit megadnék érte, ha még lehetne...
De abból, ahogy pakolni kezd, nagyon úgy tűnik, hogy ide sem fogunk visszajönni. Oké. Nem baj. A lakásán is ugyanúgy biztonságos lesz. Vele, bárhol.
Amint végigfut minden a fejemen és észbe kapok, már mozdulok is. Bőven megkésve, de az összetúrt ágynemű megpróbálom helyrehozni, vagyis valami rendezett káosszá alakítani. Utána a többi csikket is a tenyerembe rejtem, ha már az előbb megsimogattam őket és ha nincs más, vagy közben ő elintézi a maradékot állok az ajtó elé.
Megmozgatom a szabad kezem ujjait és bólintok. Inkább csak magamnak. Hogy nyithatom az ajtót. Én. Magamnak.
- Mehetünk - mondom ki, bár a tekintetem azért őt keresi. Megerősítésként.
Mehetünk? Együtt?
Emlékszem én a magányos üzletember történetre, ami az egész maradásunk alapja volt. Ideje visszatérni ahhoz. De így vagy úgy... nem lesz gond. Együtt vagy külön, de egész magabiztosan lépkedek... na jó, inkább csak nem úgy, mint aki bármelyik pillanatban menekülőre foghatja. A tekintetem már mást is lát, nem csak a célt, nem csak Sallyt. Látja a tájat, azt, ahol tegnap este lebukott a nap... az apró részleteket, úgy mint a közeli kukát, amivel éppen valami idős bácsi bajlódik. Próbálja kihúzni a tömött zsákot anélkül, hogy az szétszakadna.
Egy kicsit összeszorul az öklöm, benne a csikkel, de megerőltetem magam és próbálok... mosolyogni. Biccenteni. Jó reggelt motyogni és odanyújtani a csikkeket. Szigorúan azokat, amik a kezemben vannak, nem azt, ami mélyen a zsebemben lapul.
Mit akarok én azzal az eggyel kezdeni?!
Csak szeretném kidobni őket.

Ez... könnyebben és jobban ment, mint gondoltam. Kénytelen vagyok elismerni, hogy már megint nem szakadt le az ég, nem történt semmi. Még most sem, ebben a pillanatban, pedig én magam nyitom Sally ajtaját. Anélkül, hogy komolyan hezitálnék!
Az orrom alatt ott virít egy halvány, de annál büszkébb mosoly, csak saját magamnak címezve. Egy pillanat alatt bent ülök a helyemen és még a kezeim is csak nyugodtan pihennek. Két tenyér a két combomon. Minden rendben.
Akkor is, amikor megszólal és akkor is, amikor indít. Megvárom, helyezkedek egy kicsit, megpiszkálom a tincseim és csak ezek után szólalok meg. Helyette is befejezve az előbb megkezdett mondatot.
- ...csak akkor, ha van egy korcs... kóbor fiú, aki kicsit megbolondít? - kijelentés. Kérdés. Én sem tudom, de mintha inkább utóbbi lenne. Viszont legalább mindezt mosollyal teszem. Azzal a féloldalassal, csak felé lesve.
Lehet, hogy nem vicces, tudom, hogy gond lehet, mert miattam cigizik... újra... de most könnyedén veszem. Úgy vagyunk idekint, hogy két védelmem is van. Oliver és Sally. Kint vagyok, mégis bent. Érzem a hajamon a menetszelet, de közben biztonságban vagyok. Ráadásul még a levegővel is játszok, éppen csak az ujjaim dugom ki az ablakon, lassan mozgatva őket.
Azt hiszem, ez az első, hogy nem őt figyelem közben... hanem csak úgy... kifelé létezek. Élvezve, ami történik.

Egy kicsit most élvezem a világot az engem körülvevő biztonságból. Megállás nélkül, lassan mozognak az ujjaim, ahogy simogat a szél... amíg vissza nem kérdez. Akkor azonnal megszakad a mozdulat. Én csak... el akartam viccelni a dohányzás dolgot. Valahogy visszakanyarodni oda, hogy a nyakán maradok, mert jól érzem magam vele.
Ehelyett...
- Nem tudom... - motyogom egy, szinte már gyerekes vállvonás kíséretében. Legalább a mozdulat elég indok arra, hogy behúzzam a kezem az ablakból és visszakerüljön mind a két tenyerem a lábamra. Majd végül inkább ökölbe szorítom. Nem erőből, csak elrejtve az ujjaim.
- De azért egy kicsit olyan vagyok, nem? Akármit is tettem vagy nem tettem... Stevennek abban igaza van, hogy... valamiért csak nála kötöttem ki. Valamiért csak neki kellettem. Az én hibám vagy sem, olyan vagyok, mint a menhelyes korcsok. Azok, akik senkinek nem kellenek. Mert viadalokon harcoltak, sebhelyesek, túl nehéz velük bánni, rossz a vérük... sérültek. Mint én.
Nos, legalább végül beszéltem, nem? Beszélek vele és nem csak hallgatok.

Talán rendben lennék azzal is, ha hallgatna. Az is válasz, az is elég és talán kevésbé érezném magam kellemetlenül. De jönnek a szavak és én csak a kezeim bámulva hallgatom őket, amíg a lendülő karjai igazán felé nem irányítják a figyelmem.
Nem félelemből, hogy megüt, csak kíváncsiságból. Várva, hogy mi a folytatás, amiért mutogatni kell. Persze a fejem nem mozdul, de odalessek. Ezek után pedig már marad is rajta a tekintetem, miközben a kezeim nem nyugszanak. Néha erősebben ökölbe szorítom, másik pillanatban ellazítom és kaparni kezdem a bőrt a körmeimnél... és megint leállítom magam. Ökölbe újra.
Ha mindaz, amit átéltem...?
Pislogok kettőt. Van valami bukkanó, amit az agyam próbál előtérbe tolni, de végül a mosolya elűzi a felhőket és megnyugtat. Azt nem tudom, összességében meggyőzött-e, de azt igen, hogy mire elfogynak a szavai, rendben érzem magam.
- Az érzékeny rossz? - kérdezek vissza kissé megkésve, majd magyarázok... magyarázkodok is, mielőtt esélyt kapna válaszolni.
- Jobban leszek idővel. Nem kell majd mindig óvatosnak lenned velem. Ígérem - mondom és még egy mosolyra is képes vagyok. Egy mosolyra, miközben oldalra, a karjának döntöm a fejem.

Nézek előre, kifelé a szélvédőn, de valójában nem látok semmit. Nem igazán. Néha pislogok, néha nyelek egyet, de némán hallgatom a szavait. Mindent, amit elmond. Valahogy túl soknak tűnik egyszerre. Annyi mindent szeretnék mondani és kérdezni, de végül a lényegnek adok hangot.
Szigorúan az apró, hajamba nyomott csókja után.
- ...és te végig ott leszel és ölelsz. Vagyis hát... fogod a kezem. Azon az úton - nem kérdés, most egész biztos vagyok benne. Megígérte már sokszor. Csak egészen más érzés nekem kimondani és megbizonyosodni róla, hogy nem hangzik hazugságnak.
Hogy tényleg elhiszem.
És innen már egész nyugodtan ülök mellette, a fejem marad a karjának döntve, a kezeim az ölemben, de nem mozdulnak. Ha rajtam múlik, akár órákat is el tudnék így lenni. Sallyvel és vele, hagyva, hogy a közelsége és az út apró hibái teljesen kikapcsoljanak.
Legalábbis az elképzelés így nézne ki... Ha nem virítana az egyik kamionparkoló szélén egy hatalmas, rózsaszín furgon, aminek az oldalán szinte neonként világít az egyszerű "Kávé és fánk!" felirat.
- Fánk! - túl hangosra sikerül a szó, ahogy hirtelen felülök.
Mikor is sikerült félig úgy elfeküdni Oliver karján, hogy egyik kezem kapaszkodott belé? Mindegy... már úgyis egyenes háttal ülök, tekintetem a furgonon.
- Reggelizhetünk itt? - fogom vissza magam azért elég hamar, de a szemeim valószínűleg csillognak.
Bármit megadnék egy iszonyú édes, töltött fánkért! Vagy kettőért...

Túl hangos voltam. Tudom magamról, nem hiába veszek vissza azonnal. De mire elkavarodhatnának a gondolataim, a kormány fordul és máris mosolygok. Csak magamnak, az orrom alatt, legalábbis addig, amíg nem jönnek a szavak.
Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni. Hogy kérek vagy szeretnék valamit... és bármi is az, pontosan aszerint történik. Anélkül, hogy bármi olyat kellene tennem érte, amitől rosszul lennék.
Persze, hogy amit végigfut a gondolat már szélesedik is ki a mosolyom, egyenesen azokba a kék szemekbe nézve. Innen már szinte reflexből mondanám, hogyha van töltött fánk, akkor karamellásat szeretnék, ha nincs, akkor csokiba mártott esetleg valami pisztáciás vagy cukormázas és...
És hirtelen egyedül ülök a kocsiban.
Egész testtel fordulok hátra a hang, a nevetés irányába. Oh, hogy... én is kiszállok. Oké. Bólintok egy nagyot, de a kezem már nyitja az ajtót a lábaim pedig cselekszenek. Nincs itt gond, főleg, mert Oliveren tartom a szemem. Az első lépéseknél mindenképp, csak a harmadiknál fut körbe a tekintetem, egyszerre mindent és semmit keresve. De egyik, az alváshoz elsötétített kamionból sem ugrik ki Steven testőrei közül senki és nem is futnak felénk.
Innen már egészen megnyugodva terelődik tovább a figyelmem a rikító rózsaszín furgon irányába. Szinte tapintható a ragadós édesség a levegőben, ahogy keveredik a kávé sötét illatával. Tekintetem pedig máris a kézzel írt táblán, ami nagy büszkén hirdeti, hogy van... kétféle fánk is! Eperlekváros és csokipudingos.
Oh.
Alig figyelek arra az őszes hajú, idős nő szavaira, akinek az arcán már ott is ül a hatalmas, üdvözlő mosoly. Egy részem látja, hogy mozog a szája, valószínűleg köszön és talán az időjárásról vagy valami bulvárhírről fecseg. A fánkokon jár az eszem. Akkor gondolom egy lekváros és egy pudingos lesz... előbbi sok porcukorral...
Kezeim a hátam mögött. Ujjaim fonódnak a csuklóm köré, és ha úgy alakulna, már kész lennék Olivernek elmondani, mit szeretnék, csak megüti a fülem egy csonka kérdés.
- ...és a fiának?
Fogalmam sincs, mennyiről maradtam le, de most azonnal észbe kapok. Valakinek az unokaöccse vagy fia, nekem nem nagy változás. Inkább az akaszt meg, hogy a nő tekintete rajtam van. Szóval... hiába nem úgy hangzott a kérdés, illene egyenesen neki válaszolnom. Nem?
Lekváros, porcukorral, pudingos. Lekváros, porcukorral, pudingos - ismételgetem magamban, ha pedig így vagy úgy, de lehetőségem van rá, ki is mondom. Nem hangosan, de talán... legalábbis remélem... érhetően: Én szeretnék két fánkot. Egy lekvárosat, sok porcukorral és egy pudingosat. Köszönöm szépen.

Valahonnan az agyam mélyéről jönnek a némán elismételgetett szavak és vele a tanult megfogalmazás. Semmi mással nem foglalkozok, csak azzal, hogy újra leellenőrizzem, jól fogalmaztam, jót mondtam és... a ténnyel, hogy mindezt megoldottam nagyjából egyedül! Sőt, még egy másik "köszönöm"-öt is sikerül hozzátenni, nem is tudom, hogy az idős nőnek, amiért elkészítette a fánkokat vagy Olivernek, amiért megveszi őket nekem.
De a kezeim még mindig a hátam mögött, lazán szorítom a csuklóm és csak azután fordulok, amikor felkapja a rendelésünk.
Egész nagy lendülettel teszem meg az első két lépést. Büszke vagyok magamra, hogy beszéltem és kértem, amit szerettem volna és jólnevelt voltam és már megint a helyén maradt az egész világ.
Csakhogy a két lépés után észreveszem, hogy nincs mellettem. Azonnal megállok, a tekintetem keresi és bár nem kérdezek, látom, hogy... nincs rendben. Nagyot nyelek, a mosolyféleség, ami a büszkeség miatt az arcomon volt, eltűnik és most már egész lassan indulok meg.
Mellette. Bevárva őt, minden pillanatban, ha újra gyorsabb lennék.
Közben pedig jár az agyam, próbálom kitalálni, mit tettem, amit nem vettem észre, de nem igazán találom a hibát. Nem lehet túl sok a két fánk, nem lehet... semmi. Tényleg. Viselkedtem! ...és most is azt teszem. Egy árva szót sem szólok, amíg Sallyhez nem érünk. Most jönne az a rész, hogy beszállok és meghúzom magam, csakhogy még nem is a saját oldalamhoz mentem. Oliver mellett állok, másfél lépés távolságban és kivárok.
Várok és végignézem, amíg nyitja az ajtót, amíg kutat, amíg, ha úgy van, füstölni kezd a szájában a meggyújtott szál. Stevent sem zavartam soha, amíg be nem fejezte azt, amiben épp benne volt. Nem kerestem a bajt sem akkor, sem most.
Csak a gondolataim pörögnek csendesen. Az, hogy újra előkerült a cigi, még egy jele annak, hogy én tettem valamit. Azt hiszem. A kocsiban nem javított ki, hogy nem szokott cigizni, csak most, hogy vele vagyok...
- Oliver? - szólalok meg végül csendesen.
Nem kérdezek rá, hogy mi baj van, mit tettem vagy épp mi történt. Még azt sem, hogy rendben van-e. Természetellenesnek tűnik, hogy én faggassam ilyesmiről. Csak a neve, csendesen, elsuttogva és az értetlen tekintetem, amivel figyelem.

Nem... félek tőle. Nem félek attól, hogy megütne vagy, hogy egyáltalán mit fog tenni egy másodperc múlva. Azért vagyok olyan csendes, mert látom, hogy nincs rendben és... nem értem, mi történik. Látom a keze remegését, látom minden apró rezzenését. A legkisebb porcikám is ki van hegyezve arra, ami előttem történik. Tanult ösztön, azt hiszem. Steven mellett megtanultam, hogy figyeljek az ilyesmire, hogy... tudjam, mire számítsak és fel tudjak készülni.
De itt nem fog. Semmi olyan nem fog. Nem félek tőle, csak... tényleg fogalmam sincs, mi játszódik le előttem.
Még a kezem is késve nyújtom, hogy elvegyem a felém tartott zacskót a fánkokkal. Valahogy most éppen annyira tűnik hívogatónak, mint amennyire meggyőző a mosolya. Semennyire.
- Köszönöm - motyogom azért, de bele sem nézek a zacskóba. A kezem magam mellé a reggelivel együtt és tovább figyelem.
Ahogy beleszív a cigibe és azt, ahogy... lenyugtatja magát? Csak pár lélegzetvételnyi levegő nekem, pár slukk neki és elég bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy újra megszólaljak.
- Megölelhetlek? Ahogy te szoktál engem.. amikor valami fáj... vagy csak rossz.
Merthogy valami rossz. Több valami is. Rossz ötlet volt a fánk. Rossz ötlet volt ez a hely. És mindennél rosszabb ötlet volt, hogy kiszálltam. De ha mégsem én hibáztam, akkor talán engedi, hogy megöleljem.

Levegőt is csak csendesen véve várom a válaszát. Az engedélyét? Hogy ölelhessem, még ha az talán nem is old meg mindent vagy akár az is lehet, hogy egyenesen semmit. De szeretném ölelni...
Akkor is, amikor arra kér, ne haragudjak én meg válaszul nagyot nyelek. Nem tett semmit, amiért bocsánatot kellene kérnie és az egésztől egy kicsit még jobban összezavarodok. Ha nem tett semmit és mégis ezt mondja... előre kér bocsánatot?!
De hamarosan ott vannak a karjai és ahogy megtalálják a szokott helyüket az arcával együtt a hajamnál... lassan elmosolyodok. Nem a helyzeten, csak az ismerős és mégis teljesen más élményen. Hiszen most ő bújik, és az én kezeim sem kettőnk között vannak, hanem ölelem. Tényleg köré fonom, először a hátára simítva a szabad tenyerem, majd magam mellé ejtve a földre a fánkos zacskót, a másikkal is hasonlóan teszek. Végül pedig valamivel feljebb csúsznak a kezeim, míg a lapockáinál markolom a pólóját.
Hogy érezze, tényleg itt vagyok.
Akkor is, ha fogalmam sincs, miért kér bocsánatot, miért ne haragudjak rá. A percek alatt többször is visszanyelem a kérdéseim, de kitartok. Némán ölelem, amíg csak szüksége van rá és amint érzem a karjait lazulni körülöttem, eleresztem.
Na jó, majdnem eleresztem. Majdnem teljesen. Csak mielőtt teljesen eltávolodhatna az ujjaim a pólója aljáért kapnak. Tartom... közel tartom magamhoz... de valahol mégsem. Ha annyira akar, könnyen szabadulhat.
- Nem tettél semmi rosszat. Nem bántottál... - megszokás. Meg is rázom a fejem. Nem ezt akartam.
- Nem haragszok. Semmi rossz nem történt. ...és semmi sem változott reggel óta. Amióta felébresztettelek. Igaz? - olyan csendesen, bizonytalanul beszélek, hogy talán még jól is jön, ha közel maradt. Így talán hallja.

Egyre jobban összezavar. Minden szava és mozdulata kavar egyet az új, egy-egy órára már biztonságosnak tűnt világom friss alapjain. Mégis próbálok stabilan állni, lépkedni vele, amikor megindul és végig markolni a pólója alját. Figyelni.
Mégis, készségesen eresztem el, amikor lecsúszva a kocsi oldalán a földön köt ki. Nagyot nyelek, de nem követem a mozdulatot. Állok, valahol a térdei mellett, mégis egy biztos, fél lépés távolságban tőle. Tudom, hogy távolságot tartok. Nem azért, mert félnék... attól, hogy bánt. Minden mástól viszont igen. A sok "sajnálom" felébreszt bennem valamit és a biztonság utolsó stabil pontja is elhalványul.
Nem megmondtam, Benjamin? Sajnálkozik, mert rájött, túl sokat vállalt veled. Veszélyezteted a józanságát. A sok éves józanságát! Dohányzik, mert nem bírja elviselni a sírásod. Idő kérdése és újra inni kezd. De azt nem akarja megvárni. Ezt sajnálja! Nem amit tett, hanem amit tenni fog!
Kénytelen vagyok megdörzsölni az arcom, a szemeim és egy pillanatra, két tenyérrel még a füleim is. El kell hallgattatnom. Oliverre kell figyelnem! Arra, hogy bebizonyítsa, nem arról van szó, amit Steven mond... Stevennek semmiben nincs igaza! Ezt mondta... ezt mondta a kocsiban...!
De akkor mégis mire a sok sajnálat? Miért kér bocsánatot?! Nekem elég stabil. Nekem elég jó. Nekem... pont az, aki kell! Aki nem bánt. Aki ölel. Aki... kitart?
Miért hiszi az ellenkezőjét? Miért mondja... mindazt, amit alig tudok követni és cseppet sem értek?
Nem csoda, hogy hatalmasat nyelek és még a levegőt is visszatartom, amikor kimondja a nevem. A kezem erőből szorítja a csuklóm a hátam mögött. Érzem, ahogy az apró, képzeletbeli hangyák éledezni kezdenek és megteszik az első, sietős lépteiket, válaszul arra, hogy elzártam a vérálamlatot.
Mire elhangzik a két kulcsszó a szájából, már nemcsak a kezem zsibbad, de a tüdőm is égni kezd az oxigénhiánytól. A két kulcsszó, ami még ha nem is magyaráz meg mindent, de valamit a helyére billent.
Helytelen és helyes. Erről van szó?
- Ez most azért van... mert a fánkos nő a fiadnak nevezett? - nem hiszem, hogy segítek a helyzeten, mégis kicsúszik. Hogy biztos legyek benne, a káoszból legalább ezt a kis részt megértettem.
Az a baj, hogy tizenkilenc vagyok? Az a baj, hogy ő harminckettő?
- Oliver... - suttogom a nevét, megint úgy, szinte sóhajtva, mint a telefonba tettem minden alkalommal, amikor azon keresztül beszéltünk.
- Ha én is szeretném... ha én is élvezem, helyes. Ezt mondtad. Helyessé teszi, amíg csak annyi történik, amit én is akarok. Mint... - beszélek, de közben végre mozdulok.
Végre eleresztem a csuklóm.
Végre közelebb lépek.
Végre mellé ülök.
Végre a vállának biccen a fejem.
Végre... elhúzom a nyakától a pólót és csókot nyomok az épphogy csupasz válla tetejére. Ha hagyja.
- ...mint ez. Helyes. Mert szeretem érezni a bőröd - fejezem be. Hacsak egy mód van rá, mosollyal.
Az ő bőre egyáltalán nem olyan olyan, mint Stevené. Nem pénzszagú. Nem bűzlik a drága kölnitől. Nem vagyok tőle rosszul.

Olyan... legyőzöttnek tűnik.
Nagyot kell nyelnem és átpörgetnem a fejemen, mi mást tehetnék még. Mi többet, hogy meggyőzzem, minden, amit tesz velem, helyes? Helyes, mert én is szeretném. Helyes, mert szeretem az illatát... oliver-illat vagy füst vagy a kettő keveréke... nem számít. Helyes, mert szeretem az érintését, az ölelését. Helyes, mert élvezem, amikor megcsókol és... csak ennyit tesz, nem többet. Nem bánt, nem okoz fájdalmad és nem kényszerít... semmire. Vagyis helyesnek kell lennie. Azzá teszi, mert biztonságban és jól érzem magam vele.
Valószínűleg a következő percekben képes lennék kétségbeesetten próbálkozni, meggyőzni erről bármivel, amim csak van... ha nem látnám a szemeit. Ha nem hangozna el a kis kérdés, amitől lassan mosolyra húzódik a szám. Tényleg nagyon-nagyon lassan, ezúttal a tekintetemben valószínűleg hamarabb lehet észrevenni a csillogást, mint meglátni a mosolyt.
- Ezt én szoktam kérni... - jegyzem meg, de közben már mozdulok.
Persze, hogy mozdulok! Meg fogom csókolni!
Csak előbb mocorgok és mielőtt bármivel összeköthetné az agyam, már félig a felhúzott térdein ülök. Nem az ölében, nem arról van szó, hogy... rámásztam volna... Csak most így tudok a lehető legközelebb lenni hozzá és odahajolni, hogy csókoljam.
Úgy érek hozzá, mintha ez lenne az első. Tapogatózok a nyelvemmel, éppen csak a hegyével a felső ajkát érintve. Azt is csak alig. De ha kitart, utána rendesen megcsókolom, olyan gyengéden, ahogy én is szeretem, mikor hozzám ér. Teljesen belefeledkezve, miközben a kezeim a mellkasán pihennek. Egyik tenyerem simul rá, a másik kezem a pólóját markolja. Egyszerre tartom távol és közel magamhoz. Tenyérrel távol... és markolva minél közelebb.
Csepp szégyen sincs bennem, hogy mindez egy parkolóban történik a földön. Ő a világom. Az új világom. A valódi, amiben nincs más. Ami teljesen biztonságos. Ha bárki meg is lát... az nem olyan, mint mikor Steven az ölébe parancsolt és hagyta bejönni jelentést tenni a testőrét.
Ez a világ biztonságos. Oliver biztonságos.
...és szeret.

Érzem, ahogy az ujjai a derekamhoz érnek. Érzem és... jó érzéssel tölt el. Nem szorít, nem kényszerít, nem fog le... csak ott van. Egy pillanatra belesóhajtok a csókba, talán így jelezve... neki és magamnak is, hogy oké. Ez így oké. Tetszik.
Mert igenis tetszik! Először az érintésébe simulok bele, onnan már egyenes út vezet ahhoz, hogy a tenyerem, ami eddig biztonsági megoldásként távolabb tartotta őt tőlem... vagy engem tőle... az arcára simuljon. A borostájára. A füléhez. Éppen csak egy kicsit meggyűrve a fülcimpáját... Majd át a tarkójára.
Vajon ilyen érzés? Részegnek lenni. Mámorban úszni. Minden eltelt másodperccel, amíg csókolom, játszadozok, csak gyengéden, de egyre jobban beleélve magam... úgy érzem, a lábaim egyre kevésbé bírják a saját súlyom. Talán alig észrevehetően meg is remegnek.
Pedig muszáj tartanom magam. Hogy ne csússzak le ténylegesen az ölébe. Azt nem akarom.
- Nem vagyok... túl nehéz... vagy ilyesmi? - nem is tudom, milyen kérdés ez és miért olyan fontos az ajkaiba súgnom.
Talán valójában csak kifogás, hogy egy másodpercre levegőhöz jussak és tisztuljon a köd a fejemben.
Nem akarom azt, ami reggel volt... - siklik át a gondolataim között, de most nem hagyom, hogy ezt elrontsa. Csak csókolózunk, semmi több.