A tűz ropog. A narancsszínű lángokba feledkezem. Melegítik az arcom. Jólesik. De nem tudnak átverni.
Ville mellém guggol, és a tenyereit a lángok felé tartja. A szemem sarkából látom. A baritonja egyszercsak megtöri a közénk beállt csöndet. Ekkor fordulok felé. Először nem értem. A szemeim összeszűkülnek, miközben a tekintetét fürkészem. De aztán a száját elhagyja az a szó.
Ő nem mosolyog, de én igen. Beletörődőn. Nem tudom mit mondhatnék. Az igazság az, hogy nem is nagyon akarok mit hozzáfűzni.
A szemei mégis megragadnak, és elidőzöm bennük. Ezek a hideg férfiúi szemek, mintha az övéi is tükrök lennének, olyan tisztán verődnek vissza bennük a lobogó lángok.
- Szóval láttad. – ismétlem meg búgva, mintegy tudomásul véve. Elhallgatok, és nem szólok többet, csak a csizmám szárát kezdem kioldani. Óvatosan lehúzom a sajgó lábfejemről.
A tűz fényénél látom, hogy szépen megduzzadt. Még a zoknit sem kell levennem, hogy megnézzem belilult-e. Inkább nem akarom látni, de így most kényelmes, megszabadulva a lábbelitől. Félreteszem. A párjából is kibújok.
- Hát… Nem volt egy leányálom. – tekintek fel ismét Ville-re. Nem mulasztok el egy lágy mosolyt címezni mellé. - Ne haragudj, de… nem szeretnék ebbe jobban belemenni. – mondom halkan. Remélem megérti.
- Ne rontsuk el az estét. Itt a vityillód, inkább… élvezd. – vigyorodom rá cinkosan.

A szerény mosoly még ott van az arcomon.
- Semmi gond. – búgom visszanézve a lángok felé. Ville ekkor felkel mellőlem és felderíti a kis helyiséget.
A tűz hamar bemelegíti idebent a levegőt. Míg Ville mögöttem kutakodik, én leveszem magamról a dzsekimet.
A hangjára hátrapillantok a vállam fölött. Ott ál a komódnál, és a falhoz ütögeti a zsemlét. Muszáj röhögcsélnem.
- Fegyvernek is jó lesz. – duruzsolom, majd előrefordulok. Nem veszem sértésnek az elképzelését, van itt más, ami ehető. Nem, nem Ville-re gondolok. Az ölembe húzom a dzsekim, hogy kivegyem a mellzsebéből a beígért KitKat-ot. Még nem bontom ki.
Csak hallgatom, ahogy a műanyag zacskók szorgosan zizegnek Ville keze ügyében, mire kisvártatva visszatér a kandalló elé. Valamit hoz magával. Egy barna szőrme terül el a padlón, és leteszi magát rá. Másik kezében megcsillan egy üveg.
Sunyin somolygom az orrom alatt. Nem hiszem, hogy fagyálló lenne. De aztán nem tudhatjuk. Elkértem volna, hogy beleszaglásszak, mielőtt beleiszunk, de Ville megelőzött, és úgy döntött, Ő inkább élesben teszteli.
- Na? Milyen? Füstjelezzek a mentőknek? – tudakolom vigyorogva, miközben Őt figyelem.
Mobil híján, nagy szarban lennénk, ha Ville benyel valami emberi fogyasztásra alkalmatlan löttyöt.
Még a csomagolásában töröm ketté a csokoládét, és csak aztán kezdik az ujjaim lefejteni róla a zörgő papírt. Ville felé kínálom. Övé az egyik fele, ha kéri. Nem fog jobban megártani neki, mint az itókája.
- Neked mid van? – kérdezem. Gondolom a pia ízéből már rájött, hogy micsoda.

Várnám, hogy Ville lenyelje az itókát, és válaszoljon, aztán kivegye a kezemből a csokoládét, de valahogy egyik sem történik meg.
Jó mélyen megdönti az üveget, akármi is van benne, Ville szája tele van vele. Meg kell hagyni, bátor.
Leeresztem a kezem, amelyikben a csokit tartom, és szembe nézek a lángokkal.
Ekkor történik meg az, amire most a legkevésbé voltam felkészülve. Ville egyenesen beleköpi a tűzbe az alkoholt. A lángok ettől erőre kapva lobbannak fel és lázadva szembecsapnak velünk.
Felsikkantok ijedtemben. Reflexből fordulok oldalra és vetődöm hasra a szőrmén. A kezeimmel takarom a fejem. A csokit elejtettem, és most ott hever valahol közöttünk a padlón.
Vadul ver a szívem, minden porcikámban reszketek, pedig nincs hideg. Sőt! Ver a víz.
Nem mozdulok, csak fekszem megdermedve, fejre kulcsolt karokkal. Erre valami nehéz a hátamra szakad, a földhöz présel, és ahogy a tűz zabálni kezdi a húsom, belemar a fájdalom.
Zihálok. Csak egy emlék… Egy átkozott emlék, és fantomfájdalom. Nem akarok felkelni. Azt akarom, hogy elmúljon. És nem akarom, hogy Ville lássa, itatom az egereket.

Érzem Ville érintését a karomon, hallom mit magyaráz a fülembe, de eszemben sincs felnézni a padlóról. Meg kell nyugodnom. Muszáj. Nem akarom, hogy lássa, hogy itt bőgök.
Mély lélegzetet veszek. Aztán egy újabbat.
Végül hanyatt lököm magam, és kiterülök a prémen. Két tenyeremet az arcomba nyomom.
Nyugi...
- Baszki… – motyogom, miközben felülök. Szaporán kitörölgetem a könnyeket a szemeimből, majd szétnézek. Az üveget keresem. Áh, megvan!
Ha Ville mellettem ül, ha fekszik, tök mindegy. Áthajolva fölötte nyúlok utána. A fele pia tócsában virít a padlón.
- Kár érte. – mondom halkan, mire az ujjaim az üveg nyakára fonódnak, és visszaülve a fenekemre, magamhoz veszem. - Mit mondtál? Mi a franc ez? – a számhoz emelem, mire merészen meghúzom.
Ahogy a folyadék végigmossa a nyelvem, a szájpadlásom és megégeti a torkom, köhögve eresztem le az üveget. Az öklömet a számhoz szorítom.
- Ez kurva erős! – nagyokat csimmogva állapítom meg én is. Megint könnybe lábad a szemem, de most a pálesztől. Erre szükségem volt.
Jócskán van még a tüzes vízből, lötyög az üveg alján. Ville orra elé dugom.
- Ne oltsd el. De ne is adj rá kakaót, ha megkérhetlek. – dörmögöm, bár kissé bosszúsan, mégis felmászik egy halovány vigyor a képemre. Kedvem lenne röhögni magamon. Meg azt hiszem Ville-n is.
- Ne vágj már ilyen beszart fejet. – szipogok egy rövidet, és beletörlöm az orrom a kézfejembe.

Elvigyorodom. Gunyorosan.
- Pálinka. – javítom ki Ville kiejtését. Volt szerencsém a szerhez még a magyarországi turnékon. - Ti brandy-nek hívjátok.
Ahogy legurítok egy jól sikerült kortyot, egyből felforrósít belülről. A hő felszalad az arcomba. Idővel az agyamat is el fogja érni.
Ville felé kínálom az üveget. Elveszi. A bocsánatkérésére csak felsóhajtok.
Véletlen volt. Visszahangzik a fülemben a baritonja.
- Tudom. – felelem kurtán.
Hogy nem láttam magam?
- Nem. Én ott voltam. – dörmögöm állva Ville pillantását. Igyekszem visszatemetni ezeket az istenverte emlékeket oda, ahonnan kiszabadultak. Nem akarok rájuk gondolni. De az nem jelenti, hogy nem nyomakodnak folyton elő.
Rohadtul szeretném rövidre zárni ezt a témát. Míg Ville iszogat mellettem, ádáz keresésbe kezdek. Körbe-körbe nézelődöm. A szemeim a csokoládé után kutatnak. Meg is találom, ott hever a szőrmén, még mindig a piros papírban. Ville majdnem ráfeküdt. Érte kapok. Bassza meg, kell a boldogsághormon.
- Csokit „paaaaalinkaaa”-ért? – utánozom Ville egykori próbálkozását. Én cinizmussal oldom a feszültséget, meg egyébként is szerves része a modoromnak.
A kibontott édességet az orra elé dugom. Többször nem kérdem meg.
Az oldalamra heveredek szembe Ville-vel, miközben a könyökömön támaszkodom.
Letörök egy darab csokoládét, és a számba dugom. Jóízűen elmajszolom, míg ez az önjelölt gyújtogató a páleszt pusztítja.
- Reggelre ha leapad a bokám, én visszamegyek a motorhoz, és megnézem. Hátha orvosolható a nyűge. – jelentem ki határozottan. Sokkal közelebb van, mint az országút. És nappal még látok is. Reménykedem benne, hogy helyre tudom pofozni. Amennyiben olyan baja van.

Azért leteszem közénk a csokit. A közösbe. Ha Ville mégis meggondolná magát. Rendes tőle, hogy inkább meghagyná nekem az egészet, de én nagyon szívesen megosztom vele.
- Kösz. – mondom, aztán az üvegért nyúlok, és nem törődve az erejével belekortyolok. Akármennyire ellenállnék az önkéntelen reakciónak, az arcizmaim összerándulnak.
- Tekintve, hogy a horror és a katasztrófafilmekben is mindig szétválnak, aztán nem élik túl… – vigyorodom el a javaslaton, miszerint maradjunk együtt. - Jól van. Oké. Nem gombászok szólóban.
Én sem szívesen engedném el egyedül Ville-t. Frász tudja kivel mi történne, a másiknak meg fogalma sem lenne róla. Bár... Kettőnk közül én vagyok az ügyesebb. Ájulás, fej- és bokasérülés, megspékelve némi tűzesettel. Ma valahogy szorgalmasan voltam szerencsétlen. Vagy csak így jár az, aki Ville-vel lóg? Birdie-vel sem különebb egyébként. Birdie-vel még a sitten is megfordultam. De jó madárhoz illően ő volt a rácsok mögött.
Jobb, ha elterülök és nem mozdulok. Mai jelszó: éljünk túl pálinkával.
Még egy kisebb korty, és visszanyújtom az üveget Ville-nek.
- Mentőhelikopter… – ugrik ki belőlem egy röpke nevetés. - Ennyire sürgős, hogy lelépj innen? Egy vontatóval is beérem.
Nem mondom, én is hazamennék, örömmel vennék egy hatalmas forró fürdőt, kajánék, de megkaptuk, amit kértünk, és itt csipogunk. Lehetne sokkal rosszabb is a helyzetünk.
Kezd elzsibbadni a karom, amin könyöklök. Felülök, a hajamból kihúzom a hajgumit, visszarejtem a nadrágzsebembe, aztán az ujjaimmal beletúrok a kiszabaduló hollótincsek közé, hogy megigazgassam őket. A dzsekimért nyúlok, és párnaszerűre hajtogatom, hogy a következő pillanatban hanyatt dőljek rá. A kezeim a hasamon, míg a sérült lábam a felhúzott térdemen pihen.
A mennyezeten vidáman táncolnak az árnyak, amiket a lobogó lángok fénye mázol oda.
- De Te beszélsz Griddel. – fordulok Ville felé sunyi mosolygással.

Ville elfekszik mellettem, én meg elnevetem magam azon, amit állít. Más körülmények közt az orra alá dörgölném, hogy szemtelenül öntelt, de csak tisztában van a tényekkel.
- Tudom, hogy nem mer. Ezért is vagy TE a legalkalmasabb a feladatra. Az én bűverőm csak egy vontatóig hatna rá, de a Tiéd… A hegyet is lebontatná érted. – kuncogok halkan, ahogy szórakozottan magyarázok.
Ville-t nézem. Összefonódik a pillantásunk. Mintha megváltozna valami a szemeiben, abban, ahogyan rám néz.
Aztán a szavai… Valami félelmetesen érzéki abban, ahogyan kiejti őket. Így, a lobogó tűz reszkető árnyaiban olyan, mint egy csábító démon.
Hirtelen szökik a vér az arcomba, a zavar felpumpálja, ahogyan a szívemet is gyorsabb kalimpálásra ösztökéli.
Még mindig Ville arcát fürkészem. A tekintetem megigézve időzik azokon a szép, jéghideg szemein. Elkap az ellenállhatatlan vágy, hogy… utánajárjak, indul-e az a kurva motor. De aztán belém nyilall a felismerés; addig sokáig kéne futnom, és az sem biztos, hogy megtalálnám. Ezzel lábon is lőttem magam.
Felismerem a helyzetben rejlő lehetőséget. Ez is egy újabb próbatétel. Mennyire vagyok képes leküzdeni a félelmeimet. De ha csak egy játék? Mint a múltkori? Akkor nincs mitől tartanom. Vagy csak magamnak akarok magyarázatokat koholni, hogy ne legyen bűntudatom, ha… én is akarnám.
Mélyről feltörő, titokzatos ösztönzést érzek. Valami olyasmit, amit akkor éjjel a lakásomon. Tiltakozhatnék, hazudhatnék. De bolondság lenne. Csak magamat csapnám be. A félelem olyan, mintha személyes amulettként vinném magammal mindenhova. Abba kapaszkodom, hogy megóv. De mitől is? Most valahogy jelentéktelennek tűnik az egész.
Nem válaszolok Ville-nek. Felkönyöklök. Épp csak annyira húzom fel magam, hogy odafúrhassam az arcomat az övéhez, és olyat tegyek, amire a pillanat ihletett ösztönzése és az agyamat jótékonyan bódító alkohol együtt sarkall. Én vagyok az, aki...
A szám egyszerűen az övére forr. Csupán az ajkaim kóstolgatják, a nyelvem nem tolakodik.
Nem teljesen vagyok ura a testemnek, valami irányít. Az egyik tenyerem gyengéd törődéssel simul Ville arcára, miközben elvarázsoltan, lehunyt pillákkal csókolom.

Hogy mi teszi ezt velem? Az egész helyzet? A hegyi levegő? Ville közelsége? Az alkohol? Vagy talán mind együtt? Fogalmam sincs.
Bármi is ez, kísérteties… Érzem, hogy belém illő. Gyökeresen új, de jó érzés. Hirtelen mindez sokkal értékesebbnek tűnik bárminél. Hacsak egy rövid időre is, de elvesznek a sivár elvek belőlem, és én üdvözölve fogadom ezt az állapotot.
Csak egy csók, de… olyan tiszta és izgalmas. Minden érzékemet eltölti. Az ajkamon, a tenyeremben, az ujjaimon, az ereimben vibrál.
Nem akarom, hogy megtörjön ez az édes révület. Megadva önmagam viszonzom Ville szenvedélyes csókját, elmerülve a pillanat misztériumában. Teljesen elragad a belőle sugárzó, felszabadultan hullámzó érzékiség. Szinte perzsel.
A marka meleg, ahogy a kezemre siklik. Valahogy most minden érzékem olyan éles. A bőre a bőrömön, az ajka az én ajkamon. És amikor a nyelve átcsusszan, hogy ráleljen az enyémre, rémülten levegőért kapnék. Mégsem húzódom el, képtelen vagyok rá, annak ellenére, hogy a félelem finom borzongása megremegtet, ahogy Ville közelebb húzódik hozzám és a teste az enyémhez simul. Ebben a félelemben van valami… örömteli. Tetőtől talpig lúdbőrzöm.
Valahányszor a nyelvem megszökne előle, Ő megtalálja, és játékos tánccal kezdi űzni.
Szédülök a kábulattól. Ville mintha megérezné, s lassan visszadönt a szőrmére. Behódolok a szándékának. Csak fekszem, és magamba fogadom az élményt. Azt akarom, hogy csókoljon. Újra és újra. Az ajka forró, lágy és nedves. Én is fel akarom fedezni az Övét, és felbátorodva vívni kezdek a nyelvemmel.
A tenyerem még mindig azon a szép férfiúi arcon nyugszik. Valahogy ott felejtettem. Aztán a másik kezem is mozdul, és ráfekszik Ville oldalára.

Rájövök, az ösztön valami természetes és… csalhatatlan. A testem válik a lelkemmé, ahogy Ville megízlelteti velem a szenvedélyét. Mohón csókol, és én igyekszem ugyanilyen hévvel viszonozni. Az érzékeim úgy lobognak, mint a tűz a kandallóban.
Aztán Ville lassú visszavonulót fúj, és az ajkaink elválnak. A homloka az enyémnek dől.
Némán zihálva veszem a levegőt. Ha Ő nem szakítja meg a csókot, inkább megfulladok, mintsem én hagyjam abba. Teljesen megrészegített. Hová is tettem az eszem. Ahh... Már tudom. Leforráztam pálinkával. Mégsem vennék rá mérget, hogy csak az a ludas.
Egek…
A szemeimet is kinyitom. Ville csillogó pillantása vetül rám.
Ez egy igazi csók. visszhangzik a fülemben a baritonja.
De vajon kinek mondja? Nekem? Vagy…
Az arcán nyugvó tenyerem eközben lecsúszik a felkarjára. Még mindig szomjazva lélegzem. Egészen felzaklatott. Érzem, hogy ég az arcom, a szívem meg őrülten tamtamol a mellkasomban. De… de jó.
A tekintetem a leugrik a szájára, majd vissza a szemeire, és ott is maradnak, amíg úgy nem dönt, hogy fel nem ül, vagy vissza nem gördül a szőrmére.
Valamit válaszolnom kéne, de megkukultam. Hiába minden igyekezetem, nem jönnek a szavak. Az ajkaim jólesően lüktetnek, még őrzik az iménti csók emlékét, mely így elvarázsolt.
Nagyot nyelek. Meg sem merek moccanni Ville alatt.
- Ville… – búgom aztán, ahogy ismét megtalálom önmagam. - Azt hiszem… belefeküdtél a csokiba. – a hangom lágy és halk, de a vége érezhetően nevetésbe akar hajlani.

Hálás vagyok Ville-nek, hogy befejezte. Mégis… A csókot valahol a csodálatos és az isteni közé sorolnám.
Ville fellöki magát rólam és visszahúzódik a helyére. Én meg hatalmasat sóhajtok, konkrétan megkönnyebbülve. Egy pillanatig csak bámulom a plafont, de aztán ránézek és meglátom az oldalán virító csokipapírt.
Míg Ville szemrevételezi magát, miközben káromkodik, én is felülök.
- Várj. – döngöm mosolyogva. Míg ő készül megszabadulni a dzsekijétől, én addig hátradőlök, hogy a farmerom zsebéből előhúzzak két papírzsebkendőt.
- Add csak ide. – nyúlok Ville felé, a kabátját kérem. Ha megkapom, az ölembe húzom. Az egyik zsepit meg átnyújtom cserébe. Ami nálam marad, azt megrázom, hogy szétnyíljon. Négyzet alakúra hajtogatom, és nagy gondossággal kezdem törölgetni vele a dzsekiről az elkenődött édességet. Nem mintha Ő ne tudná megoldani, de addigis lefoglalom magam.
Ville szavai hallatán felpillantok rá, de a kezeim közben is dolgoznak.
- Hát… Meg. – vigyorodom el. Nyomban zavart pírba fut az arcom. Inkább a dzsekivel foglalatoskodom. Még egypár kézmozdulat, és a csokifoltnak hűlt helye.
Ville sem találja a megfelelő szót a mondat végére, én meg pláne nem. Amúgysem tudom mit mondjak. És ahogy látom, Ő is hasonló problémával küzd.
- Tessék. – adnám vissza a ruhadarabot a tulajdonosának, ha elveszi tőlem.
A maszatos papírzsepit összegyűröm, és behajítom a lángok közé.

Amint visszakerül a dzseki Ville-hez, kikapja belőle a cigarettát. Kezdtem hiányolni az ujjai közül a füstölgő szálat, elvégre Ville már elég hosszú ideje nem nyúlt hozzá. Más dolga volt. Sunyi somolygás bujkál az orrom alatt a gondolatra. Aztán el is engedem mindkettőt. A gondolatot is, meg a gunyoros vigyorkezdeményt.
- Áh, rá se ránts. – mosolyodom rá kedvesen.  Ő is mosolyog, ami azért valljuk be, megnyugtat. A történtek után. Mintha valamiféle feszültséget éreznék Ville felől áradni. De hát… én is az vagyok. Voltam. Most már lecsillapodtak a kedélyek. Megint minden a helyén odabent.
Úszott a csokim. Na és? Tényleg nem történt semmi. Nem ez volt a legmegrázóbb a mai napban. Ezt a helyezést a bokaficam érdemelte ki. Ha ez a csoki volt az ára annak a… csóknak, akkor nem került sokba.
- Ha annyira megéheznék, még mindig mehetek gombászni. – heherészek.
A saját dzsekimhez fordulok, hogy megigazgassam, mint a párnát. Aztán az oldalamra heveredem. A karomat a fejem alá tolom, miközben összegömbölyödöm a komótosan ropogó tűz előtt. Jólesik, ahogy árad rám a melege.
Nagyot sóhajtok.
- Holnap. – ismétlem meg halkan, kissé réveteg hangon. A holnap sokmindent jelent. A lakásomat, kaját, forró fürdőt. Szép reményeim szerint.
Csak pislogok. De egyre nehezebben megy minden egyes pislantással kinyitni a szemem.
Fáradt vagyok. És azt hiszem, álmos is.

Csak heverek Ville mellett, összegömbölyödve, felé fordulva. Egyre nehezebbek a szemhéjaim, szinte ólomsúlyúak.
Álmos homályfátyol mögül figyelem, ahogy mocorog és dob még pár fát a tűzre. A ringó lángok ropogása andalító.
A tűz… A… tűz… Motoszkál bennem valami halvány figyelmeztetés, de elhallgat.
A következő percben viszont valami puhát és meleget érzek rám terülni. Azt hiszem Ville dzsekije az. A félig lehunyt pillák alól, kábán állapítom meg, szinte félálomban. Férfias parfüm illata kúszik belőle az orromba. Igen, biztos, hogy az Ő dzsekije az.
A kedves gesztus mosolyt csal az arcomra. Elmotyognék egy köszönömöt, de egészen más lesz belőle, pedig ott van bennem az erős szándék, ahogy az is, hogy szóljak, Ő így fázni fog később, ha elalszik a tűz.
Kikívánkozik belőlem egy ásítás. A bőrkabát alól kibújik a kezem, hogy eltakarja a számat.
- Jó éjt… Ville. – lehelem aztán halkan, és engedek az álommanó csábításának.