Meg nem kockáztatnám, hogy lekéssük a gépet, de azért a mosolyra van idő. Arra mindig van.
- Grazie - bólintok és mosolygok, ahogy a két sminkcuccot a zsebembe süllyesztem. Az egyetlen poggyászom a bajkeverő húgomat nem számítva.
Egy gyors kézcsók, rendes köszönetként, amiért fizette a jegyeket - meg a söröket - és futásnak is eredünk. Azért azt még elkapom, ahogy Liz is int egy mosoly kíséretében, aztán már nekem mondja a magáét tovább. Nagy hangon, futás közben is mutogatva, amíg meg nem fogom a kezét, hogy növeljünk a tempón.
Csak akkor hiszem el, hogy tényleg úton vagyunk haza, amikor a repülő elhagyja a kifutót és a levegőbe emelkedünk. Ekkor biccen hátra, a támlának a fejem. Először Lizzie felé nézek, ahogy helyezkedik és ahogy a fejét a vállamra hajtja.
Majd kifelé az ablakon.
Most először vallom be magamnak, hogy azért van valami ebben az országban, ami... ami hiányzik. Ami után egy kicsit sajog a szívem.

/Nos, akkor köszönöm a játékot! Élmény volt /