/ Néhány nappal a béketárgyalás előtt... /

Dieter a keverőpult fölött nyúlkál, kobakján a jókora fejhallgató. Grid mellette áll zsebre vágott kezekkel és minket néz a hangmérnöki helyiség ablaküvegén túlról. Hogy miféle kifejezés ül az arcán, nehéz megmondani. Ahogy elhal az ének, végül a zene, elégedett vigyort vetít ránk. Mozog a szája. Még mindig minket néz, de Dieterhez beszél. Vállon veregeti, aztán magára hagyja.
Míg a srácok a hangszereiket rakosgatják, és röhögcsélnek körülöttem, én ki is mennék innen. Grid lép az ajtóba, egyenesen elállva az utam. Megtorpanok előtte.
- Szép munka, fiúk. És October. – dicsér meg minket. - Nagyon jól állunk. Ha így folytatjátok, az új lemez a tervezettnél előbb kerül piacra.
Nahát, ez igazán remek hír! Én személy szerint örülök neki, és talán a srácokat is ösztökéli, büszkeséggel tölti el.
- October, van egy perced, vagy sietsz valahova? - kérdezi Grid.
- Nem, nem sietek. – mosolyodom rá.
- Már egy hónapja itt vagy, de még nem volt alkalmam megköszönni a munkád, és a lelkesedésed.
Megugrik a fél szemöldököm. Értetlenül pislogok rá, nem világos hová akar kilyukadni.
Folytatja.
- Tudom, hogy a srácokkal néha milyen nehéz... – döngi.
Egy lapos, sunyi vigyor kúszik az arcomra.
Néha?
- Gyere, mutatok valamit. – fordul sarkon egyszerűen, és elindul az épület kijárata felé. Kényelmes, ráérős léptekkel halad a folyosón. Én meg mellette. Az ajtónál előre enged, aztán ő is kilép az utcára.
Kis híján átesek azon a fekete BMW motoron, ami az épület előtt parkol. Egyből megakad rajta a szemem. Pont ugyanolyan, amilyet elszartak az oroszok. Vagy ez az lenne? Meredek a járgányra, majd néhány másodperc múlva Grid-re pillantok. Önelégülten vigyorog rám, s jobbjával int a kétkerekű felé.
- A tied. – mondja.
Én meg azonnal megkukulok. Hülyébb fejet aligha vághatnék. Mázli, hogy a srácok csak most kezdenek kiszállingózni, legalább nem látják a bambaságom.
Csak tátom a számat. A szemem a motor és Grid ábrázata között ugrál.
- De… miért? – nyögöm ki végre.
- Egy apró vigaszdíj a hűvös fogadtatás miatt.
Méghogy apró!!!
Attól tartok hallom a szavakat, de a jelentésüket közel sem fogom fel. Nagyon lassan csöpögnek le a tudatomba.
Egyszeriben hihetetlen átváltozáson mennek keresztül a vonásaim. Felragyog az arcom, és élesen felsikkantok, miközben a szám elé kapom a kezeimet. Úgy érzem, mindjárt elájulok a gyönyörtől.
- IstenemistenemISTENEEEEM!!! – hangos visongásom végiggurul az utcában.
A következő pillanatban Grid nyakába ugrok, kis híján fellököm. Nyomok arra a kerek képére egy cuppanósat, aztán nagy vigyorgások közepette leszállok róla.
- ÁÁÁÁÁÁ!!! Nem hiszem el! – méregetem a motort, ahogy köre bejárom. Fölüle nézek megint a menedzserünkre. - Kösz Grid!
- Nincs mit. Semmiség.
- De honnan… honnan tudtad? Ez a moci pont olyan, mint amilyet elloptak. – magyarázom még mindig a hitetlenséggel küzdve. Persze már levettem, hogy ez nem az. Csillivilli, sehol egy karcolás, vadi új.
- A jótündér keresztanyádtól. – kacsint rám.
- Van nekem olyan? – vigyorgok rá, mint a vadalma.
Megvonja a vállát.
- Ezek szerint. De maradjon köztünk.
Lövésem nincs honnan találta ki, kitől informálódott, vagy csak ráérzett-e, és szívat ezzel a jótündéresdivel, de kurva hálás vagyok érte. Baromi boldoggá tett. Az nem kifejezés mennyire.
- Ez hihetetlen! – nevetek fel újra. - Nem is tudom mit mondhatnék.
Vespa persze zúgolódik a háttérben, hogy biztos lefeküdtem Grid-del, azért ez a nyájasság. A többiek meg bőszen osztják a véleményt. Csak Ville hallgat.
Letojom mit beszélnek a rossz nyelvek. Most csak ez a csodajárgány számít. Szerintem Dieter volt a besúgó. Tuti. Más nem lehet. Ő volt velem ott, amikor beszereztem az előző mocit.
Ha tudom, hogy a valódi jótündér kresztanyámnak egy szívességben fáj ez a járgány…

/ A jelen /

Már attól repes a szívem, hogy senki nem került kórházba. A kedélyek úgy-ahogy lecsendesedtek. Nem az igazi a légkör, de volt már rosszabb is. A srácok nézhetnék a dolog jó oldalát; Mickey-vel belebarátkoztunk mindenki zsebébe egy-egy millát. Innentől nyugodtan fújhatnak rám. Bűntudat zéró.
Némán sétálok ki a raktárépületből. Kétkerekű acéllovam előtte vár.
Mára nincs semmi beütemezve. Szabadok vagyunk, mehet mindenki arra, amerre kedve szottyan.
A fejembe húzom a fekete bukóm. Átemelem a lábam a motor fölött és kényelmesen elhelyezkedem a nyeregben. A srácok beszállni készülnek a kisbuszba. Ahogy nyüzsögnek, rájuk nézek. A nyitott plexi alól találkozik össze a tekintetünk Ville-vel.
A benti események óta nem hagy nyugodni egy kis belső hang, és szeretnék utánajárni, hogy mi ez. De lehet, csak én értelmezek félre dolgokat. Mondjuk nem ártana tisztázni, mielőtt tévesen ítélek meg valamit. Vagy valakit.
Odagurulok a motorral Ville-hez.
- Ráérsz? – búgom a bukó alól. - Nincs kedved egy kis száguldáshoz? A múltkor úgyis elmaradt.
A számat eltakarja a sisak, legfeljebb a szememen láthatja, hogy mosolygom.

Vespa torz fintora egy gúnyos vigyort vált ki belőlem. Pofátlanul rákacsintok, aztán már lököm is le a besötétített plexit az arcomra. Még mindig a basszusgitárost nézem. Összeszorított mutató- és középsőujjamat felemelem a bukómhoz intés gyanánt.
Bekaphatod.
Vespa csak azért ítélkezik a haverjaival együtt, mert gondolkodni már luxus.
Az önbecsülésemmel sosem volt baj. Állítólag a motorozás is dob a nők magabiztosságán.
Megvárom, míg Ville pozícionálja magát a hátsó ülésen. Érzem, ahogy megkapaszkodik bennem, aztán felpörög a motor és meghúzóm a gázt. A hátsókerék verebeknek való port kavar, az apró kavicsok hangosan ropognak a gumiabroncsok alatt, ahogy elhajtok a kisbusz mellől és megcélzom az utat.
Ville nem mondta merre, én meg nem kérdeztem. Ha vissza is akar menni a stúdióba, rohadtul rossz motorra ült. Én személy szerint egy emberrablás potenciális áldozatát látom benne. Ő csak akkor kezdhet gyanakodni, amikor nem a belváros felé veszem az irányt, hanem kifelé Vegasból a 95-ös úton.
Gondolom leugrani csak nem fog egy száguldó járműről.
Az úti cél Lake Mead. Keresztül kell hajtanunk Boulder City-n. A város 42 km-re fekszik Vegastól.
Elrohan mellettünk a 93-as útjelzést hirdető zöld tábla. A tájnak megvan a saját sejtelmes varázsa a sivatagos, rideg területeivel, a kopár sziklákkal és a körülöttünk vonuló öreg hegyláncokkal. Minden kihalt. A szürke betonkígyó lágyan kanyarog a senki földjén. Mienk az egész aszfaltcsík. A Paradicsomban érzem magam!
Mégsem húzom hátra koppanásig a gázkart. Nem akarom kinyírni magunkat. Gondolok az utasomra is. Nincs bukója sem. Ezért a kényelmes, kirándulós tempó. Nem akarom, hogy Ville feje, vagy akár Ő elszálljon az erős menetszélben. Az út sem olyan hosszú, hogy a moci nyugodtan kifuthassa a végsebességét.
Lesz rá még alkalom. Le fogok tépni LA-ba, és a tengerpartra még idén. Akkor majd Istenesen megdübörögtetem a lóerőket az autópályán. Az az igazi, amikor már rázkódik a sisak a fejeden a menetszéltől.
A kanyarokban enyhén bedőlök. Az egyenes szakaszokon gyönyörködhetnék a tájban, de inkább az utat figyelem. A messzeséget.
Alig fél óra múlva feltűnnek Boulder City első épületei. Beérve a lakott területre lassítok. Végighajtok a főúton. Csinos, barátságos kis városka. Mielőtt azonban kiérnénk belőle, megállok a benzinkútnál.
Lábbal kitámasztom a fekete csodajárgányt az üzlet előtt. A vállam fölött hátrapillantok, hogy lecsekkoljam, be van-e lőve Ville sérója, és vajon az arcára fagyott-e a mosoly, mint Chevy Chase-nek és Dan Aykroyd-nak a G-Force centrifugában. Megérdemelné a farokbűvölős beszólásáért. Hehehe.
Ettől függetlenül remélhetőleg minden rendben ott hátul.
A plexit feltolom a szememről.
- Jól utaztál? – faggatózom gunyoros hangszínnel. Az idő remek, de biztos nem volt melege.
- Láttam nincs cigid. Itt szerezhetsz. Én meg tankolok addig. – döngöm, és ha leszáll a nyeregből, én is így teszek.
- Ahova megyünk, innen már csak pár kilométer. – mondom, miközben a fejemmel a tó felé biccentek. Ha irányba néz, tisztán látszik a közelben elterülő víz kékje.
Ellenkezni nagyon nem tud. Rám van utalva.

Fogalmam sincs arról, hogy Ville presztizskérdést csinál a hátsó ülésből. Ha lenne, sem mondanék rá semmit, csak somolyognék a magam csendes kis cinikus módján. Én nem így élem meg ezt az egészet. Ez egy szimpla motorozás. Egy ártalmatlan kirándulás, amire elraboltam egy havert. Én baromira élvezem. Örülök, mint majom a fán. Kérdés, vajon Ville élvezi-e. Ha nem, majd kitalálok valamit, ami kimozdítja ebből a legendásan heveny életuntságból, amit még a káoszosok is kiszagoltak. Néha… Nagy szart. Gyakran átsuhan az agyamon a bandával töltött idő alatt, hogy a Slaves of hell nyugodtan átkeresztelődhetne akár Depis mód-ra is.
Nem, nem lököm be a tóba Ville-t, csakhogy éreztessem vele, még él és nem kell minden egyes percben hűnek lennie a középső nevéhez. Felnőtt ember vagyok, mások az eszközeim. Általában.
A tanksapkát csavarom le épp, amikor Ville felém fordul a kérdéssel.
- Egy félliteres bubimentes ásványvíz jöhet. Kösz. – nézek fel a szemébe mosolyogva. Aztán mégsem engedem el ennyivel. Ha elindulna a boltba, még utánaszólok. - Ville, tudsz motort vezetni?
Erről nem esett szó köztünk, csak az világos, hogy legutóbb némileg felvillanyozta a motorozás ötlete. Nem tudom, talán megérzés, hogy boldoggá tenné, ha Ő kerülne a kormányhoz.
Igen esetén…
- Hazának tied a kicsike. – döngöm banditamosollyal az arcomon. A pillantásomban sejtelmes fény csillan. - Van kedved hozzá?
Mármint sofőrnek lenni. Más nekem ugyan nem fordul meg a fejemben.
Mialatt megkapom a választ, a töltőpisztoly becsusszan a tankba.

Vagy úgy. Szóval volt szerencséje hozzá.
- Rendben. – döngöm halkan, Ville szemeibe mosolyogva. A döntés az övé. Csak szólnia kell, ha mégis meggondolná magát.
Aztán Ville sarkon fordul és belép az üzletbe. Az üvegajtó felett megszólal az apró csengő, még hallom, aztán bezáródik mögötte.
Míg folyik a benzin a tankba, fel-felnézek, és végighordom a környéken a tekintetem. Szép hely. Csendes.
Nem telik el egy perc sem, hogy tele legyen a tartály. A pisztoly a helyén kattan, és visszacsavarom a sapkát. A motort félregurítom a kúttól, aztán kirúgom lábfejjel a támasztékát, hogy biztosan álljon egymaga.
Ville is hamar végez odabent. Épp indulnék befelé az üzletbe, amikor kisétál a sörösdobozokkal.
- Kösz. – veszem el tőle az ásványvizet. - Mennyivel lógok?
Kinyitom az üveget, de még mielőtt beleinnék, Ville felé kínálom.
- Kérsz?
Oké, látom, hogy sört is beszerzett, de azért úgy illik, hogy megkérdezem. Én nem sietek sehova. Ahogy látom, Ő sem. Rágyújt egy cigire, miközben beszélni kezd. Az ajkai közül komótosan gomolyog a füst. Én meg csak hallgatom. Az arcát, a vonásait fürkészem, ahogy nekidől a járgánynak. Mintha kutatnék valami után. Sötét emlékek elevenedhetnek meg az elméjében. Dereng a hangjából, és látom a szemeiben.
- Mi történt? - kérdezem.
Elmondhatja, ha el akarja. Örömmel meghallgatom. Kíváncsi vagyok. Rá. De ha nincs kedve részletekbe bocsátkozni, azt is elfogadom. Nem fogom erőltetni a témát.

„Az anyag hihetetlen dolgokra képes.” Meghiszem azt! Sejtelmes, mindentudó félmosolyra rándul a szám. Igen, láttam már a különféle drogok hatásfokát. És barátokat is vesztettem már el, hála a túladagolásuknak Én nem élek ezekkel a szerekkel, szeretem, ha az enyém a kontroll. Ugyanekkor nekem aztán édesmindegy, ha mások drogoznak. Nem szólok bele, az ő döntésük. Az ő életük.
Ville rövidre zárja a denveri mesét. A fantáziám kitölti a hiányzó lyukakat. El tudom képzelni mi történhetett.
Kiiszom a víz maradékát az üvegből, és követem Ville példáját. Odalépek a kukához, hogy beleejtsem a flakont.
Kérdőn pillantok Ville-re.
- Mehetünk?
Nem tudom mi lesz a többi sör sorsa, de nyugodtan leküldhet még egyet, ha akar. Nem rohanunk sehova. Különben sem vagyunk olyan hű de messze Vegastól.
Ha Ville biccent, vagy válaszol, visszahúzom a fejembe a bukót.
Az ujjaim a kormány két szarvára fonódnak, aztán berúgom a támasztékot a helyére. Átlendítem a lábam a nyereg fölött, és máris fent ülök a motoron.
Türelmesen várakozom Ville-re. Ha felkapja a sörös kartont, és maga mellett lógatja az úton, mialatt fél kézzel kapaszkodik belém, ám legyen. Ez esetben lassabban fogok hajtani. Nem szeretném elhagyni őfelségét. Grid még meghurcolna és kitűzné a fejem a stúdió bejárata fölé elrettentésül.
A motor macskásan felbúg, mire elrugaszkodom vele. Onnantól, hogy elhajtunk a benzinkúttól, 5 perc sem kell, hogy elérjük a Lake Mead „Boulder Beach” nevű szakaszát. Homokos, kavicsos terület. Hosszan elnyúlik. A kéklő tó túlpartján kopár, sziklás hegyvonulatok szürkülnek.
Leállítom a parton a motort, közel a vízhez. Ha Ville leszáll mögülem, én is így teszek. A bukósisakot leveszem, az ülésen hagyom. Megrázom a hajam. A fekete tincsek ide-oda táncolnak a vállamon és az arcom körül a lágy szélben.
A távolban, tőlünk nagyon messze néhány ember lézeng. Sokat nem zavarnak.
- Rád fér egy kis természetjárás. Ne abban a sötét lyukban agonizálj egész nap… amikor itt is lehet. – döngöm gunyorosan, aztán Ville-re kacsintok. Végül halk nevetést hallatok.
Lenézek a lábam elé. Egy lapos kavicsot keresek. Találok is. Leguggolok érte, hogy felvegyem. Megdörzsölöm az ujjvégeimmel. Sima jólesően az érintése. De nem ezért kell.
Odasétálok, ahol a gyengén ringó hullámok a földet nyaldossák. Meglendítem a kavicsot, mire az ugrándozva elkacsázik a víz felszínén.
- Yeah! – vigyorgom diadalittasan. - Ez olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. – mondom csak magam elé, nem nézek Ville-re.
Felsóhajtok. Baromi nagy sóhaj ez. Gyerekkoromban dobáltam kavicsokat utoljára. Még apámmal.

Hogy vicc e? Sunyin elvigyorodom, és Ville felé fordulok, hogy a szemeibe nézzek. Látom rajta, hogy szórakozik. Vigyorog.
- Ez… itt a mátrix. – búgom sejtelmes, teátrális hangon, miközben mindkét kezemet lassan kitárom, hogy végigmutassak a tájon. Erre kibukik belőlem egy kurta kacaj.
- Ugye? Kész élvezet egy ilyen helyen haldokolni. – heherészek tovább.
Azt hiszem, Ville-nek is bejön a hely. Ahogy elnézem.
Ezután röppen a kavics, és gyűrűk indulnak növekedésnek a víz felszínén ott, ahol megugrott.
- Ajjaj! Még a végén teljesen kiismersz. – duruzsolom tettetett aggodalommal.
Figyelem, ahogy Ville leteszi magát a földre. Követem a példáját, és lecsüccsenek mellé. Érzem, hogy szúrják a kövek a hátsómat. Egy kicsit izgek, hogy kényelmesebb ülőhelyzetbe pozícionáljam magam. A térdeimet felhúzom, s az alkarjaimat rájuk fektetem.
Ville kérdésére belenevetek a víz fölött lengedező szélfuvallatba, majd felé fordítom az arcom.
Rámosolygom.
- Mééég… tudok korcsolyázni is. – vonom meg a vállam. Nem nagy cucc. - Na, és veled mi a helyzet? Miféle eltitkolt képességed van?
Kíváncsian várom a választ, biztosan van valami, amit Ville nem reklámoz. Eközben az ujjaim matatni kezdenek kettőnk közt egy újabb lapos kő után.
A pillantásom visszavándorol Ville szemeire. A felkínált sörre nemlegesen megrázom a fejem.
- Kösz, nem… Ha szerencsénk van, hazafelé menet még ott találjuk a többi üveget a benzinkútnál. - magyarázom somolyogva. Gondolom, hogy Ville nem csinál nagy ügyet belőle, de lehet, visszafelé is megszomjazik még. Akkor meg csak felkapjuk a sört és viszlát.

Ville és a jég barátsága. Mélyen a delejes fényű férfiúi szemekbe fúrom a pillantásom. Az arcomon örökös vendégként díszeleg a lágy mosoly.
- Most csalódott vagyok… – dünnyögöm játékosan. Még mindig Ville-t nézem.
Összehúzom a szemeimet. Csíntalan izzás ül ki a zöld íriszeimbe.
- Emlékszel még, mit írtál a pizzás dobozra? Hogy jössz eggyel. – duruzsolom, és beharapom az alsóajkam. Mintha gondolkodnék, de inkább valami turpisságon töröm a fejem. Ville is sejtheti. A vonásaim elég árulkodóak.
- Be szeretném váltani.
Ha Ville rám hagyja, akkor folytatom és kibököm, amit akarok.
- Egyik este, miután megnyitják a jégpályákat, eljöhetnél velem korizni. – búgom. Halál komolyan gondolom. - Ha nem tudsz, majd fogom a kezed. – nevetek halkan. - Csak műjég. Teljesen ártalmatlan. Nem olyan, mint a tavon.
Birdie-vel nem tudok versenyezni. Nem is feltétlenül van szándékomban. Én nem tudok olyan izgalmakat ajánlani Ville-nek, mint amiket a madár és a hozzá hasonló vademberek. Máshogy élek. Másmilyen vagyok.
Arra az otromba, légből kapott elképzelésre, hogy Vespa-val kéne kéz a kézben suhannom a jégen, egyből lehervad a mosoly a képemről. Na, még mit nem! Nincs az a párhuzamos dimenzió, amiben ez megtörténhet. Ez a horrorisztikus lehetőség még a kvantumfizikának is ellentmond. Nem is értem, egyáltalán hogyan juthat ilyesmi az eszembe.
Azt sejtettem, hogy Ville sok mindent kipróbált már. Na, de amit utána mond, végkép meglep. Ez olyasvalami, amire magamtól ugyan rá se jönnék…
- Tééényleg? A színpad? Mit nem mondasz! – vigyorgok és persze ironizálok keményen. - És mi az a titokzatos másik dolog? Hm? – froclizom egy kicsit. Pillantásommal fogva tartom az övét.
Nem találgatok. Bármi lehet. Belőlem meg kiveszett az, hogy rosszra gondoljak.
Az ujjaim közé akad egy szimpatikus kavics. Rámarkolok, de még nem hajítom el. Csak Ville-t figyelem.

Kapom a jól bejáratott elterelő választ. „Majd meglátjuk.” Valami kiütközik Ville tekintetében.  Olyasmit fedezek fel a szemeiben, amit eddig még sosem láttam nála. Neki a jégről vannak sötét emlékei. Nekem a tűzről. Irtózom tőle annyira, mint Ő a jégtől. Nem idegen az az átkozott érzés, amivel a múlt rémei visszatartanak.
Rejtelmekkel teli, halvány mosoly suhan át az arcomon. Egy régi Phil Collins dal csendül fel a fülemben.
I can feel it coming in the air…
- Well the hurt doesn't show, but the pain still grows. It's no stranger to you and me. – sóhajtom bele a szélbe. A mosoly nem múlik. Hogy Ville-nek világos-e miről duruzsolok, fogalmam sincs. Igazából mindegy is.
A kavicsot, amit kimatattam kettőnk közül, átveszem a tőle távolabbi kezembe, és belehajítom a vízbe. Ugrik párat a felszínen, aztán halk csobbanással elmerül.
Ismét Ville-re nézek. Micsoda??? Egyszer majd megtudom mi a másik, amiben jó? Erre feljebb szökik a fél szemöldököm. Rossz az, aki rosszra gondol, és én a lehető legrosszabbra gondolok.
- Hűha! Ez de komolyan hangzott. Tuti, hogy titokban egy konyhatündér vagy. Valld csak be. – vigyorgok. Naná, hogy szivatom. Bármit előbb kinézek belőle, mint ezt.
Ahogy szóba hozza Mick-et, félrebillentem a fejem.
El is felejtettem megkérdezni Ville-től, hogy mi baja volt velem a tárgyaláson. Kábé ezért raboltam el. Részben. Ám a kérdés fontossága időközben teljesen elenyészett.
- Ville… – nézek nagy komolyan a szemeibe. - Úgy dumálj, hogy értselek.
Jah. Elég jó az angolom, de ez a „közösen nyomás” valahogy nem tiszta. Van egy kis… mellékzengése.
- Az érdekel, hogy mióta ismerem, vagy az hogy mióta járunk?
A mondat második felének képtelenségére kibukik belőlem egy rövid nevetés. Hihetetlen, hogy egyből összeboronálnak minket, csak mert néha ütközünk. Ilyen alapon én lehetnék a világ legnagyobb kurvája, mert zömével férfi ismerőseim vannak. 10 haverból 9 tuti, hogy pasi. A srácokkal tök jól kijövök, és valahogy mindig úgy alakul, hogy közéjük keveredem.
- Nincs két hete sem, hogy ismerem. Ami meg a firkász forgatókönyvét illeti… vad a fantáziája.
Átölelem a térdeimet, és rájuk hajtom a halántékom. Ville felől fújdogál a szél. Kitereli a hajamat az arcomból, miközben Őt nézem. Messze jár. Valahol a hegyekben.

Tessék?! Azt hiszem rosszul hallok. Elkerekedő arcomra kiül a vegytiszta döbbenet. Aztán ugyanilyen hirtelen bukik ki belőlem a nevetés.
Ville azon szórakozik, hogy  egy főzőkanállal trükköz a lábos fölött, én meg azon, hogy megdönt. Itt ülünk egymás mellett a tóparton és… és röhögünk. De én nagyon, hogy potyognak a könnyeim.
- Aztaaa! Ez aztán az ambíció! Pedig főzni könnyebb. – dünnyögöm a szemébe nézve. Attól, hogy engem két vállra fektessen, speciel bármi könnyebb.
Szikrányi kétségem sincs afelől, hogy tudnánk mi tanítani egymásnak. Én konyhaművészetből képezhetném ki Őt, Mr. Önbizalom meg lepedő akrobatikából engem. Ahogy elnézem, mindketten zéróról indulunk. Itt megint csak elkap a röhöghetnék, aztán mégis lecsillapodom.
Aha, szóval Ville is azt hiszi, hogy járok Mick-kel. Végülis tök logikus, de nem az én világomban.
Figyelem a mozdulatait, amikkel előszedi a cigarettát és rágyújt. Különös.
- Igen, valóban. – sóhajtom. - Sok mindenre… De nem mindenre. Lehet, hogy Mickey-t ismered, de engem nem. – búgom. A fejem a térdeimen pihen.
Egyáltalán nem az önérzetemet bántja a feltételezés, miszerint Mick meghúzott. Azt hiszem erre célozgat Ville. Teljesen más az oka a közben rám telepedő komolyságnak. Nekem nem megy az ilyesmi. Hogy ilyen közel engedjek magamhoz valakit. Méghogy két hét. Nevetséges, és nincs ebben az egész galaxisban olyan, aki megcáfolhatna.
Erről a mágikus két hétről inkább Birdie-t kéne kérdeznie. Látom, nekem nem hisz. Mindegy is. Eszem ágában sincs magyarázkodni vagy szabadkozni. Nem érzek rá kényszert, hogy bebizonyítsam az igazam.
Csak somolygom Ville szemeibe, ahogy ismét felém fordul a hegyekről. Elképesztő, a tekintete milyen tiszta, és olyan nyugodt, mint az óceánok mélye.
Na, igen, a madár mesélhetne, elvégre évek óta fűzi az agyam. Igazán feladhatná már végre a hülye ábrándját. Előbb dőlök bele egy kardba, minthogy engedjek neki. Vagy bárkinek.
Két hét. Két hét… A nagy francokat. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Ville-nek talán az. De nem vagyunk egyformák.
Valami mégis kikívánkozik. Azt hiszem a düh feszít. Ez nem Ville-nek szól. Ó, nem. Egyáltalán nem. Sokkal inkább a múltamnak. Nem Ville az egyetlen, aki majdnem otthagyta a fogát egy istenverte balesetben.
- Tudod… – döngi az altom, miközben felemelem a fejem és előre fordítom az arcom. Pásztázom a messzeséget, a hideg, magányos, zord hegyormokat. Fogalmam sincs honnan ez az indulat és mért, viszont bennem van. Érzem, ahogy vadul örvénylik a bensőmben. A szívem tájékán.
- Gyerekkoromban majdnem bennégtem egy házban. Harmadfokú égési sérüléseket szenvedtem. Ilyenkor az idegek elégnek. Nincs fájdalom. Főleg ha még napokig kómában is heversz a füstmérgezés miatt. Az orvosok a húsomból kaparták ki a ruhám elszenesedett maradványait, aztán a testem ép területeiről igyekezték a szöveteket pótolni a sérült részeken. A szüleim… nem voltak ilyen szerencsések. - mondom nyers keserűséggel, előre meredve. Az arcomon összes izma keményen megfeszül. Ezt a balesetet nem csak a testem sínylette akkor meg. Az olyasvalami, ami idővel begyógyult. Míg más...
- Tudod miért a zene, Ville? Mert az emberek elhagynak, a zene soha. – kapom rá az elfojtott érzelmektől szikrázó pillantásom. Fájdalmas fény remeg benne.
- Tessék. Most már elmondhatod, hogy ismersz.
A franc tudja mi ütött belém. Talán csak a friss levegő, a táj igézete.
Erről a foltról soha senkinek nem beszélek. Birdie is vajmi keveset tud rólam. Ezt a történetet ő sem ismeri. Nem is kell.

Hogy meg lennék lepve?
- Lehet. De Te is. – bazsalygom Ville-re vigyorogva.
Mickey-t szánt szándékkal nem emlegetem. Nem másznék bele jobban a kérdéskörbe. Bizonygathatnám, hogy mennyire rendes és normális srác, velem legalábbis, de Ville aligha díjazná az „ellenzék” fényezését. Határozottan látom rajta, és a hangjából is kiviláglik, hogy bosszús. A kedélyek értelmetlen borzolására meg nincs szükség. Inkább lépjünk túl az egészen.
Aztán sokadjára találkozik a pillantásunk és olvad össze. Nem feltétlenül van mindig szükség szavakra. Az a különös érzés ébred bennem, hogy Ville-vel a kommunikáció, az interakció sokszor nem a kézzel fogható, fizikai világban zajlik. Képesek vagyunk megérteni a másikat a lélek szintjén.
Mégis… A szavak egyszer csak kiutat keresnek. Ez a múltbéli momentum gyökeresen megváltoztatott. Megalapozta az életem. Nem azért mondtam el, hogy pontot tegyek a találgatások végére. Egyszerűen jött egy erős érzelmi hullám, és onnantól… nem tudtam kordában tartani. Ahogy felcsapott, úgy továbbállt. Csend lett belül. És nyugalom.
Arra a kijelentésre, hogy van bennünk valami közös, titokzatos mosoly kúszik az ajkaimra. Nem hangoztatom, de nekem is feltűnt.
A hűvös, szürke messzeség remek társaság. Én is meg-megbámulom a hegyvonulatokat a tó túlpartján.
- Az biztos, hogy nekünk az élet az egyik legkülönösebb arcát mutatja. – döngöm halkan, de a mosolyom mit sem fakult. Hogy van-e haszna, vagy előnye a fájdalomnak? Megedzett. De annyira azért nem jó érzés, hogy kötelezővé tenném.
És mire jó még?
- Ne is legyen fogalmuk… Az egyik legjobb múzsa. Nem kell több konkurencia. – magyarázom gunyoros somolygással.
Gyanakodva feljebb vonom az egyik szemöldököm, ahogy Ville-t méricskélem.
- Miért van olyan érzésem, hogy neked még tetszik is ez az egész? – duruzsolom, mialatt a szemeim a vonásait pásztázzák.
Folytatja. A baritonja mély, komoly színezetet ölt. Félrebillentett fejjel, érdeklődve hallgatom. Költőibben nem is foglalhatta volna össze. Képtelen vagyok elhessenteni azt a lapos, sunyi vigyort, ami érzem, hogy születőben, úgyhogy kitornázza magát a képemre. Ahha… Szóval a szartaposó harcosok klubja.
A fenébe is, igaza van.
- Ha az élet vermet ás, csinálj belőle medencét. – sóhajtok egy hatalmasat, miközben Ville elnyomja a csikket mellettem. - Ha lenne söröm, erre most koccintanék veled.
Valóban nem vagyok heveny öngyilkos hajlam, de ha megfenyegetnének, hogy megölnek, eszem ágában sem lenne kegyelemért könyörögni. Hagynám. Hadd történjen meg.

Úszni? Erre címzek Ville-nek egy újabb sumák félmosolyt.
- Tegyük fel, hogy tudunk. – megvonom a vállam, de mindvégig fogva tartom a férfiúi szempárt. - Finn vagyok. Nem pesszimista. – duruzsolom halkan kuncogva.
Figyelem, ahogy körbe néz, mintha keresne valamit. Aztán előkerül a sörösüveg. Mikor átnyújtja, csupán egyetlen pillanatig habozok. Előbb az üvegre pillantok, majd Ville sajátos vonásokkal megáldott arcára ugrik a tekintetem.
- Azt hiszem innentől mindegy, melyikünk vezet hazának… Kösz. – mondom, és az italért nyúlok. Az ujjaim óhatatlanul is megérintik Ville ujjait, miközben elveszem tőle az üveget.
Egy komisz vigyor kíséretében ünnepélyesen megemelem, aztán a számhoz veszem és nyelek két apró kortyot.
- Mmm… Ez egész jó. – adom vissza az üveget. Ha idefelé jövet nem botlottunk fakabátokba, talán visszafelé sem lesz gond. - Na? Hogy döntöttél vele kapcsolatban? – biccentek a motor felé. Egyáltalán nem sürgetem Ville-t, maradhatunk még, ha szeretne. Csupán érdeklődöm, kultiválná-e a sofőr szerepét. Elvégre erre is a szokásost kaptam meg a benzinkútnál, hogy „Majd meglátjuk.”.

- Ahha… – dörmögöm gyanakodva. - Most komolyan elő akarod adni a hattyúk tavát? – méregetem Ville-t sandán, mire felkel mellőlem, és vetkőzni kezd.
MIEZ?MIEZ???MIEEEEEEEZ?????
Hirtelen azt sem tudom merre nézzek ijedtemben.
NANEEE… Megint… Tiszta deja vu. Bakker, megszokhattam volna.
- Hát… Ha menni fog… Hurrá! – dünnyögöm tök halkan az orrom alatt, de a hurrát élesebben megnyomom.
Ville letolja a gatyáját, én meg elfordulok az ellenkező irányba és kényszeredetten az arcomba fötröm a hajam.
- Szerintem ezt direkt csinálod velem. Nem igaz, hogy nem. – dünnyögöm rohadt zavartan vigyorogva, miközben megcsóválom a fejem. Volt már szerencsém Ville seggvillantós produkciójához. Akkor is megállt bennem az ütő. Most sem jobb a helyzet. Egyből lángol a fejem. Pont ugyanúgy, mint akkor.
- Lassan a pucér fenekeddel lesz kitapétázva az agyam. – mormogom utána, ahogy berongyol a tóba. A kezemet szemellenzőként kapom a homlokomhoz, hogy kitakarjam a meztelenkedését. Jó, oké, láttam már korábban minden szögből, amit egy pasin látni lehet, de azért na.
Hiába. Nem bírok megbirkózni a természetes férfiszépséggel. Ilyen közelről egyszerűen túl tömény.
Baszod, Ville…
Nem menekülök sehova, de a példáját sem követem. Jó nekem így; felöltözve, szárazon. Ha még nyár lenne, meggondolnám a csobbanást.
Csak ülök a helyemen, és heherészek. Ez a srác lökött.
- Milyen a víz? – kiáltom oda.
Gondolom nem izzad benne.