Ville magas Cé-jétől kikerekedik a szemem. Nem akarok beleröhögni az előadásába, úgyhogy inkább lenyelem az ingert. Közben pedig mintha csak a rég látott kölyköm lenne, magamhoz szorítom a 98%-ban üres borosüveget. Remek társaság és kényelmes érzés a keblemen szorongatni.
A biztonságiak már megnyugodtak, a megjegyzéseik nem hatnak meg, Ville viszont előrukkol egy remek ötlettel. Kapva kapok az alkalmon, nem kell kétszer mondania.
Felé fordítom az arcomat.
- Szerintem is kicsit sokan vagyunk... – dünnyögöm a szemeibe nézve. Sóhajtok egy rövidet, aztán lendületet veszek, búcsút intek a kényelemnek és ülő helyzetbe tornázom magam. Ugyanezzel az elszántsággal mindjárt fel is tápászkodom a fűről. Nem kell segítség. Sima ügy a manőver, elvégre csak jókedvű vagyok, nem részeg. Legalábbis nem teljesen.
Ha még őfelsége nem kelt volna fel, vigyorogva fölé magasodom, és a kezemet nyújtom felé.
- Gyere te rockmajom.
Tiplizzünk.

- Kíváncsi vagyok milyen voltál gyereknek. – viszonzom a vigyort Ville szemébe, miközben megfogja a kezem és felhúzódzkodik a földről. - Egyszer elmesélhetnéd.
Szerintem megfordult a fejében, hogy magára ránt. TUTI! Ez olyan biztos, minthogy most itt állok szétázott bugyiban. Bortól szétázott bugyiban. Leharcolva.
És elhangzik a 40.000.000 dolláros kérdés. Hogy hova tovább?
A férfiúi tekintetet fürkészem, majd egy futó pillantással felmérem a környezetünket. Végül ismét visszanézek Ville arcára.
- Én szívem szerint visszamennék a hotelba és bevágódnék egy kád vízbe. – utálom a ragadós ruha érzését a bőrömön. - Tudom, tudom. Nem a legkreatívabb, és nem is a legizgalmasabb ötlet. – vonom meg a vállam. Szinte várakozón. Ő vajon milyen állásponton van?
Azt már rég leszartam, hogy Grid mit szól az eltűnésünkhöz.

- Ha elképzelem, hogy ti ketten ugyanazon a fán lógtok… – ingatom meg a fejemet, miközben gúnyos, szemétkedő mosoly ül a képemen, és úgy röhögök magamban, mint egy troll. De csak mert vizuális típus vagyok, és bevillan a lehető legjobb kép kettejükről.
Ville erre megragadja a kezemet, és futásnak ered. Engem meg ránt magával. Egy álom magassarkúban szaladgálni a kavicsokon! Ugyancsak hosszúakat kell lépnem, ha nem akarok győzelmi zászlóként lobogni. Némán tűrök őfelsége mögött. Közben kifogyok a finn káromkodásokból. Már csak egy bokatörés hiányzik… Mindigis laza lány voltam. Vászoncipőkhöz és bakancsokhoz vagyok szokva, nem pedig tűpötyi cipőcskékhez, amikben mellesleg kurva védtelen és esendő az ember lánya.
Ville belő egy fehér furgont, aminek az oldalán a „Sweety Pies” felirat díszeleg válogatott sütemények társaságában.
Csak akkor lesz gyanús, Ville mit akarhat, mikor egészen a kocsiig rohan és bepattan a volán mögé.
- Szerintem szívesen kicsempésznének minket, ha szépen megkérjük őket… – jegyzem meg. Azt hiszem tök feleslegesen, mert Ville már tűkön ülve indulna.
Jól van… Mindent tudomásul véve sóhajtok, és beszállok/mászok az anyósülésre. Az ajtó csapódik mellettem.
- Ha kocsilopásért kitoloncolnak, esküszöm egyik éjjel kígyót dugok a gatyádba, miközben alszol. Úgy éljek. – döngöm kimért, sötét hangon, Ville profilját nézve. Láthatja, hogy nem viccelek. A fejemre van írva, hogy hidegvérrel vagyok képes beváltani az efféle ígéreteket.
És ekkor…
- Hé! Maguk meg mi a rossebet csinálnak?! Azonnal szálljanak ki! – felbőszült férfiúi orgánum bömböl a járó járgány mögül.
Kidugom a fejem a lehúzott ablakon, hogy vigyorogva visszakiabáljak a felénk rohanó, szemlátomást pipa pasinak.
- Bocsika!!! Csak arrébb parkoljuk egy utcával! – visszaülök a seggemre, és hevesen Ville-hez fordulok. - Baszki, húzzunk már! Mielőtt kikapnak minket innen és meglincselnek.

Hogy itt maradok? Sötéten Ville-re nézek.
Ki is nézem belőled, hogy itt hagynál.
- Tetszene mi?... – dünnyögöm, közben bekepesztek az anyósülésre, aztán magamra csapom az ajtót. - Ezzel a gyereknapi vigyorral egyszer még felkérést kapsz Joker szerepére. – Öregem… Hogy tud így örülni valaki magának…
Meg a kígyó. A másik mellett. Most hogy jobban belegondolok, szegény állattal szúrnék ki. Ville amilyen disznó, még tetszene is neki. Egyenesen élvezné. Uhh. Inkább bele sem gondolok. Ville kígyói érdekelnek perpill a legkevésbé.
Ville erre vadul keresgélni kezd. Először nem vágom, hogy mit akar, aztán megörül egy mexikói sombreronak.
Jön az újabb ukáz. Bukj le.
Ez a kalap, meg a félre nem értendő beszólás…
- Tényleg ritka nagy paraszt vagy. – böffen ki belőlem halkan, miközben gúnyosan somolygok, és már ereszkedem is lefelé.
Odalentről kukkolok fel Ville-re. A jobbom mozdul, és utoljára még jól az orra elé dugom az öklöm egy könnyed, elegáns középsőujjas beintéssel. Méghogy bukjak le… Cöh…. Nesze!
Szétnézek idelent, meg a fejem melletti kesztyűtartót is kinyitom ügyeskedve, forgolódva. Mázli, hogy kicsi vagyok. Kis helyen is elférek, ehhe.
- Bázz! Rumbatökök! – sikkantok fel hirtelen örömömben, de csak szolidan, ne már a frászt hozzam a sofőrre. Ezek amúgy hová/mire készülhettek??? Nyúlnék is a cuccért, amikor a kocsi döccen egyet, és bekúrom a homlokomat a nyitott kesztyűtartó élébe. Némán felszisszenek, lenyelem a válogatott káromkodásokat. Ville úgy repeszt – fingom nincs merre, nem látok, csak hallom a motorzúgást, és érzem magam alatt a sebességet – mint egy Need for Speed-es autósüldözésben. Ha karambolózunk, legalább hősi halálra vagyok esélyes: egy cukrászdás autóban purcanok ki, ráadásul Ville Deadman Wallow mellett! Ó yeah! Az ember lánya szebbről aligha álmodhatna.

Nem tudom Ville merre felé száguldozik. Csak bőszen kapaszkodom az ülésben, hogy a körmeim is belemélyednek a huzatba. A rumbatököket is békén hagyom a kesztyűtartóban ijedtemben.
Nem látok sokat, de ha Ville ki akar minket nyírni, szerintem jól csinálja. Padka le, padka fel, vagy mi az isten, mert valamibe nagyon beletrafált. Döccentünk egy szépet. De lehetett az egy kátyú is. Vagy valakit kivasalt???
Kellett nekem oldalra fordulni. Pillanatnyi szúró fájdalom hasít a homlokomba, ahogy megfejelem a nyitott kesztyűtartó sarkát. Azonnal le is pattan róla a fejem. Nem figyelem, hogy Ville mit magyaráz fölöttem, a figyelmemet elvonja a szemöldököm fölötti lüktetés. Mintha valami meleg csordogálna ott. Csikál. Jobb kezem rányomom a sajgó pontra, és érzem, hogy elmaszatolom a vékony sebből szivárgó vért. Elveszem a tenyerem onnan, és megnézem; valóban. Összemaszatoltam a véremmel.
- Ehh… Szuper. – dünnyögöm kelletlenül, odalent guggolva, félig térdepelve, aztán tovább tapizom az ujjaimmal a sérülést. Abban reménykedem, hogy mielőbb eláll a vérzés. Nem nagy dolog, csak zavar, hogy léket eresztettem.
Egyetlen kukkot sem szólok. Eszemben sincs nyaggatni őfelségét, hogy „Ott vagyunk már?” Türelmesen várom, hogy Ville elhajtson valamerre, aztán letegye a kocsit, mi meg elhúzzunk. Kezdem nyűgnek érezni ezt az éjszakát. Semmire sem vágyom jobban, mint egy csöndes, nyugodt, kellemes, biztonságos helyre, ahol békén hagynak. A vágyamat beleengedem egy hosszú sóhajba.

Ville lába satuféket talál. Egek. kitartóan kapaszkodom, mielőtt a verda magába szippant.
Megállunk, de a motor még jár.
Hogy mentőt?
Egészen idiótán, konkrétan bambán bámulok Ville-re odalentről. Csak pislogok, aztán hirtelen kiböffen belőlem a röhögés.
- Ne hülyéskedj. Ez csak egy kis horzsolás. – ragadnak az ujjaim a vértől, de már nem csordogál a homlokomon semmi. Lesz ott egy kis pukli, seb, lila folt, de majd elmúlik, csak napok kérdése.
Beletörlöm a kezem a ruhámba. annak már régen mindegy.
Feljebb húzódzkodom az ülésre, mert úgy sejtem, az üldözésnek és a veszélynek már vége.
- Továbbmegyünk, vagy itt fogunk dekkolni? – faggatózom. Muszáj tudnom. - Mert ha letesszük itt a kocsit, én… – hátra intek a rakodótér felé a hüvelyujjammal. - …kifosztanám a készletet. – vallom be lányos éhenkórászsággal.
- Itt ülök egy halom sütin… Ezt csak nem hagyom már ki. – magyarázom tovább Ville-nek, mintha el kéne neki számolnom a bűneimmel, amikre készülök.

Azt mondja ne haragudjak. De miért is? Nem egészen értem.
Megcsóválom a fejem, mikor valami derengni kezd.
- Ugyan már. Ne viccelj. – mosolyodom Ville-re, aztán már fordulok is csípőből hátra, és a két ülés közt átkúszok.
A csomagtér tele van kisebb-nagyobb fehér dobozokkal, rajtuk a cukrászda nevével és logójával. Pont mint a furgon oldalán.
A dobozok szépen egymásra dőltek halomba, a rakomány másik felét meg elhagytuk menekülés közben. A nyitott ajtót azért behúzom, ha már arra járok. Hangos puffanással záródik, a dobhártyám is beleremeg, aztán visszafordulok az édességekhez és ecc-pecc alapon kézbe kapok egy kisebb dobozt. Azzal mászok ismét előre, és leteszem a seggem az anyósülésre.
- Monddhogypuncskockamonddhogypuncskocka! – könyörgök a cukrászok istenéhez, és felnyitom a doboz tetejét. - Jéééjjj!!! Ide nézz! De beletrafáltam! – dugom Ville orra alá a rózsaszín süteményeket vadul vigyorogva, mint aki most nyerte meg a lottófőnyereményt.
- A középső nevem innentől Mázli. – magyarázom, miközben várom, hogy Ville kiszolgálja magát. Négy szelet friss puncskocka könyörög neki, hogy „Egyél meeeg!”.
Ha vesz, az ölembe teszem a dobozt, és én is falni kezdek egyet. Szabad kezem már nyúl is (már megint) a kesztyűtartóért. Kipattintom. Nem csak sárgára mázolt rumbatökök lapulnak benne. Betolom a képembe a süteményt, és kézbe kapom a tollat az öntapadós jegyzettömbbel, ami odabent figyel.
Írni kezdek.
- Bocs a kellemetlenségért… – dumálok teli szájjal. - …A sütitek isteni! Aláírás Miszter Kéjn… – és az üzi mellé ráadásnak odabiggyesztem Grid számát. A cetlit végül letépem a tömb tetejéről, aztán odacsapom a szélvédőre. Egyből ráragad. Az illetékesek előbb vagy utóbb úgyis megtalálják a verdát.
A tollat és a papírt visszahajítom a helyére.

- Te tudod. – döngöm. Ha Ville nem kér sütit, hát nem kér. Fogalma sincs mit hagy ki.
- El vagyok rá készülve, hogy meglesz ennek az ára. Kamatostul fogja bevasalni rajtunk. – emelem feljebb az öntapadós cetlit Grid számával, mielőtt odaragasztom az üvegre. - Viszont… így olyan érzésem van, mintha egy kifogyhatatlan bankkártyával szaladgálnék. – vigyorodom el, miközben megrántom a vállam.
Még van 3 puncskocka a dobozban. vetek rájuk egy pillantást, aztán rájuk hajtom a doboz tetejét, miközben Ville afelől érdeklődik, hogy hogyan tovább.
Az ölemben a süteménnyel (mert ezt viszem magammal, akárhova megyünk innen) az ülés támlájának döntöm a fejemet, és Ville felé fordítom az arcomat.
- Nem kell az a limó. – mosolygom rá. Ki tudja, hogy komolyan gondolja-e. - Elég szart kevertünk mára, nem gondolod? – sóhajtok egy rövidet. - Távol álljon tőlem, hogy elrontsam a szórakozásodat, de én pokolian fáradt vagyok. – vallom be. Kár tagadnom, úgyis üvölt rólam. - Még mindig a hotelre szavazok. De ha nem kóser, akkor keresek a közelben egy padot és befekszem az ott lakó illetékes mellé. - annyira kimerültnek érzem magam, hogy most tényleg meg is tenném.

Nem tetszik ez a szó. Élesen Ville-re villan a tekintetem.
- Sztár… Én művész(!) vagyok, nem sztár, meg nem is szex szimbólum. – dünnyögöm szinte szemrehányóan. Van a hangomban némi sértődött duzzogás. Hiába. Első tagadhatatlan tünete, hogy valaki kurvára fáradt, és ilyenkor jobb, ha kurvára megválogatod a szavaidat.
És Ville rám hagyja a hotelt. Látom nincs kedve egy padon csövezni. Újra indít. Lefogadom gőze sincs merre megyünk, csak tapossa a gázt.
Teljesen rezignáltan bámulom a jelenetet, ahogy kis híján kilapít pár embert. Már a sütiben lévő cukor sem adja vissza az agyam. Ezt csak egy varázsló tehetné meg. Hihetetlen. Eléretem azt az állapotot, ami Vespát embrió kora óta sújtja.
Ville ismét lassít, mire magyarázni kezd, hogy nem tudja merre van a hotel. És már megint ott virít a képén az a hülye vigyor, amiért egyszer biztos meg fogom verni.
Halál komoly, farok lohasztó fejjel fordulok felé.
- Mert a taxit még nem találták fel… – jjjah, nagyon okos vagyok, de ehhez meg egy taxit kéne felhajtani előbb, és a környék, amerre betévedtünk, nem valami bíztató. - Remélem, te eszelős, nem a gettóba navigálsz tudat alatt. – elhallgatok. Sokáig csöndben is maradok, de aztán, mély lélegzetet veszek.
- Pfffff…. – fújom ki hosszan a levegőt nyűgösen, miközben a városi sötétben elsuhanó, idilli környéket vizslatom. Félrebillentem a fejem, mint aki csak szórakozik, és meredek magam elé a semmibe.
Észreveszek egy jókora szemetes konténer mellett egy szakadt hajléktalant lapítani.
Ahogy elgurulunk előtte, valami beugrik. Gyakorlatilag népkonyhának számítunk. Ez a rengeteg sütemény és torta itt hátul reggelre csak kiszárad, és ha meg is találják a furgont a jogos tulajdonosai, a rakományt úgyis kidobják a kukába. Akkor már tegyünk vele jót.
- Ville, lécci állj meg. – kérem rá mesébe illő kedvességgel. Áh, alig van hangulatingadozásom. Azt hittem ilyesmire csak a terhes nők képesek.
Remélem őfelsége megteszi, amire kérem.
1. Úgyis megteszi.
2. Úgyis megkérdezi minek.
Akkor én azt mondom:
- Önkéntesen sütit fogunk osztogatni. Hehehe… – vigyorgom Ville-re. Tuti örül az ötletnek.

Ville szó nélkül félrehúzódik. Gondoltam, hogy nem fog ellenkezni.
Probléma? Ugyan! Szépen megyünk kaját osztani a rászorulóknak.
Ville úgy ledöbben a válaszon, hogy nem állom meg kussban.
- Most mi van? Olyan beszart fejet vágsz, mint akitől azt kérték, hogy induljon az elnökválasztáson. – vigyorgok rá gúnyosan, miközben már kifelé rakom magam a járgányból.
Az előbb látott hajléktalan felé sétálok, kezemben a sütis dobozzal.
A fickó ott alszik lehorgasztott fejjel a bűzölgő konténer oldalának dőlve. Odaérek hozzá, és lehajolok, miközben megköszörülöm a torkomat.
- Elnézést... – kezdek bele halkan, nehogy megijedjen.
Semmi a reakció.
Szabad kezemmel a fülem mögé tűröm a hajamat.
- Hahó!... – próbálkozom ismét, valamivel már bátrabban és hangosabban. - Hé, Miszter, bocs, hogy felébresztem, deee…. – finoman megérintem a vállát, hogy valahogy már felrázzam ezt a hétalvót, erre a szó is belém fagy.
A hajléktalan az érintésemtől szép lassan eldől, mint akit kizökkentettek az egyensúlyából, és a teste mozdulatlanul kinyúlik a fal tövében.
A gyér közvilágításnak hála ekkor veszem észre a hasán és az oldalán sötétlő jókora vörös foltot.
Biztosan csak bor… – egyenesedem fel ezzel a naiv, jóleső gondolattal.
Csak állok ott a hulla fölött. A doboz kiesik a kezemből, és tompán puffan a járdán. A szemközti téglafalat bámulom, mereven, mint akit teljesen megbabonáz a nagy büdös semmi rajta.

Teréz anyu most rohadtul beletrafált...
A látvány szinte letaglóz. Érzem, hogy kiszalad az arcomból a vér a döbbenet hatására és rázni kezd a hideg. Nem csak a tudat, hogy megérintettem egy halott embert, de ez valahogy felkavarja az elnyomott emlékeket is. Akár még én is végezhettem volna így, amikor az a patkányképű hülyegyerek kizsebelt a stúdió melletti sikátorban.
Hallom Ville mit mond, és ha észnél lennék, felfognám az értelmét. Még a poént is, hogy én nyírtam ki a tagot. Egy darabig csak bámulok rá szótlanul, mint aki igyekszik összekaparni a maradék agyát és józan eszét, aztán annyira futja, hogy lassan felemeljem a jobbomat, és jelzésszerűen intsek a mutatóujjammal: Várjál…
Kifordulok Ville kezéből és mintha mi sem történt volna, kényelmes, ijesztően nyugis léptekkel arrébb sétálok. Ami most jön, nem akarom, hogy lássa, mert kurvára nem lesz nőies.
Néhány méter után megállok a soron következő két szemetes konténer előtt, és behajolok közéjük Ville-nek háttal. Visszakívánkozott a bor és a sütemény. Hallhatja, hogy hányok.
Eltart egy darabig. Leginkább az, hogy utána összeszedjem magam.
- A fenébe… – nyögöm szipogva. Még a könnyem is kicsordult. - Mi a franc jön még? – ez egy olyan kérdés, amire nem feltétlenül várok választ.
A szememet, az arcomat törölgetve egyenesedem ki, és fordulok vissza Ville felé.
- Mit mondtál az előbb...? – a hangom rekedt és erőtlen. - …Talán tényleg nem ártana leinteni egy zsarut. – nem bizony. A fickót, az esetet nem hagyhatjuk csak úgy itt. Valaki kinyírta, és az ilyet illik bejelenteni.

[color:5859=#771313Hogy valamit fogott e belőle?? Nnneeeeeemmm mernék rá megesküdni! De aztán a következő percben mégis befigyel valami, az ujja az arcom előtt.

Nem követem, valami azt súgja nem kéne. Nem is baj, csak a szemeim figyelik mindvégig, ahogy...
Az ismerős hangok eleresztenek bennem egy sóhajt. Egy pont mínusz.
Legalább ezen is túlvagyunk.

- Másra se vágyom mint egy szűkfalú szobában tölteni az este hátralévő részét. - csak alig két lépést teszek meg közelebb amikor végzett, de azért nem mászok a személyes terébe. - Hidd el, te se akarnád.. - húzom félre az arcélemet. - Reggelig kérdezgetnének, a fickónak meg már úgyis mindegy. Nem beszélve arról hogy van a nyakamon pár felfüggesztett, és ha hozzádobod az ittas vezetést... Jogsi nélkül. - sorolom ami az eszembe jut úgy elsőre. Sanszos hogy egy részét Grid simán sikálná reggelre, de ha beújít valami új bigét... Reggelig fel se mossák, addig meg ki tudja kivel zárnának össze. Kurvára nem vágyok újabb ilyen élményre!
Elég ami régen volt...

- Lelépünk, aztán majd telefonálunk valami nyilvánosról! - az első nyilvánvaló ötlet. Kimarad Grid, kimaradnak az újságírók, és kimarad a reggeli csődület, ami egy priccsen töltött másnapos éjszaka után nem az első kívánságom.
A lényeg, hogy kimarad MINDEN!
Kész nyerő helyzet az egész...

Én rókázok, Ville meg magyaráz. Mikor már úgy érzem, hogy nincs más, ami kijöhetne belőlem, kiveszem a fejem a konténerek közül, és igyekszem az arcomat rendbe tenni.
Mocskosnak érzem magam; tökig eláztam a bortól, az előbb egy hullát tapiztam, a leheletem meg hányásszagú. Ennél lejjebb nincs már, ha nő vagy.
- A lopott kocsit kihagytad. – fűzöm hozzá Ville bűnlajstromához rekedten, amint megtalálom a hangomat.
Az ötletre, hogy innen eltűnjünk, és majd valahonnan telefonálunk, csak bólintok. Mindent átgondolva igaza van. Ezt jobb lesz csöndben megúszni. Hajnalig tartó rendőrségi kihallgatáshoz van most a legkevésbé kedvem.
Megindulok visszafelé a furgonhoz.
- Nem is én nyírtam ki… – dünnyögöm. Halvány vigyor fészkeli magát a szám fél sarkába, miközben elsétálok Ville mellett. Azért még fogtam mivel cinkel.
Kinyitom az ajtót és betornázom magam. Már korán sincs meg bennem a lendület. Ez a nap teljesen elszívta minden energiámat. Miután visszamászok az anyósülésre, jógyerek módjára magamra csatolom biztonságiövet. Összefűzöm a mellkasomon a karjaimat, és várom, hogy elmenjünk innen. Kavarognak bennem az érzések. Egyszerre vagyok tompa és zaklatott. A halott hajléktalan felé nem nézek inkább. Sajnálom a fickót. Vajon mi történhetett vele? Ki képes ilyesmire? Ezekre a kérdésekre valszeg ebben az életemben már nem kapok választ.