Ville végigmér. Kissé sandán pislogok rá, hogy na? Mi olyan gyanús rajtam? A körülöttünk csacsogó nőhad, és a hátunkban, illetve a seggünkben villogó vakuk nem zavarnak.
Majd ő meggyőzi…
- Hehehe… Afelől nincs kétségem. – felelem vigyorogva, majd az egész arckifejezésem ellágyul. Hálás pillantással nézek Ville nyílt, zöld szemeibe, amiért megvédene.
Egy pillanatra elgondolkodom, de szinte azonnal belém nyilall valami éles.
- Lelépést mondtam volna? Meggondoltam… Gyere! – hirtelen elkapom Ville kezét, és magam után vonom vissza a konferenciaterembe. Már ha nem áll ellen nekem. Rövid lábaim szinte szaladnak, de rövideket lépek. Akadályoz a ruha, a tűsarok és a tömeg, amin át kell verekednem magam.
- Sokkal jobb ötletem van. Előtte rázzuk fel a népet. Győzzük meg őket együtt. Aztán köddé válhatunk. – magyarázom gonosz lelkesedéssel, mire ismét beérünk a terembe.
Egyenesen a zenészek felé veszem az irányt. Úgy húzzák a nyenyeréjüket, hogy közel megalszik a tej a szájukban.
- Bízz bennem. – kérem most én erre Ville-t a vállam fölött fordulva hátra a szemeibe, majd vissza előre. Elérjük az emelvényt, és szabad kezemmel megfogom a ruhám szövetét, hogy kissé feljebb húzzam a combomon. Fellépdelek a színpadra, mire a zenészek meglepetten néznek rám. Remélhetőleg Ville nem visszakozik és velem tart. Ha igen, mosolyogva rákacsintok.
Ezeknek bizonyíték kell a nyereségességről? Hát akkor kapnak egy kis ízelítőt az igazi metálvirtusból. Vagy ne legyek a pokol rabszolgája.
Odariszálok a zenészek frontemberéhez, aki esetükben a zongorista. Abbahagyja a játékot, s az egész zenebona váratlanul akad meg. A beállt csendre a tömeg meglepetten bámul ránk, csak a pusmogásuk hallatszik. Senki nem érti mi történik. Grid feje a terem közepén dagadozik, épp Gordival egyezkedik, kezükben egy-egy pohár pezsgővel.
Odahajolok a zongoránál ücsörgő fickó füléhez és belesuttogok, mire hevesen bólogat, jelezve, hogy vette az adást. Rajta kívül mások se, de majd mindjárt fény derül a titokra…
Ville-hez fordulok egy újabb széles mosollyal az arcomon.
- Ezt biztosan ismered… Elvégre zenei géniusz vagy. – döngöm sejtelmesen, hízelgőn, miközben belépek az egyik mikrofonállvány mögé.
A zongorista ujjai leütik az első hangokat, és a gitáros már csatlakozik is hozzá a hegedűvel karöltve, majd a többiek is szinkronban. Jól összeszokott banda.
A termet megtölti a Summer Wine kellemesen lágy, de élettel teli dallama, én pedig kifinomult érzékiséggel énekelni kezdek a mikrofonba. Közben is Ville-t nézem. A mosolyom levakarhatatlan.
- Strawberries cherries and an angel's kiss in spring…
My summer wine is really made from all these things...
Remélem Ville partner lesz a mókában, és nem hagy magamra. Mutassuk meg ennek a sok botfülűnek, hogy mitől döglik az amcsi!
Ha Grid és a díszes-pénzes kompániája ettől nem fog padlót, akkor semmitől. Bizonyíték? Nem ígéret…

A tekintetem már a színpadról fonódik össze Ville-ével. Még lent ácsorog a pár foknyi lépcső alatt. Élénk mosolygás közepette csalogatom fel a dal első refrénjével, mire megindul és feljön hozzám a másik mikrofonhoz. A zenészek pedig csak húzzák a nótát.
Végül Ville hangja becsatlakozik az enyém mellé.
Éneklés közben vetek egy röpke pillantást Grid-re. Az arcán „Ezek meg mi a jóóóbüdösfrászt csinálnak???” kifejezés ül, azért elegyedik belé az elkussolt elégedettség. Elvégre megragadjuk mindenki figyelmét, a vendégsereg egy emberként figyel a színpadon zajló eseményekre.
Többször kéne duettet énekelnünk. Hehe. Tök király.
Eper, cseresznye, angyali csók... Sosem hittem, hogy valaha a számra veszem ezeket a mézes-mázas szerelmes szavakat, ráadásul mindet egyszerre egy mondatban. Ez van. Ville kihozza belőlem az állatot.
Csiklandós bizsergés zongorázik a gerincemen, lúdbőrös a karom attól a mélyen búgó baritonjától. A szemeim szakadatlanul tapadnak az övébe, ahogy a tömegnek részint oldalvást állok, s miközben a testem finoman mozog, ide-oda ring a zene ritmusára. Kedvem lenne táncolni. Csak most érzem… Igazán jó esése van a kölcsönruhámnak.
Az utolsó refrént már együtt énekeljük el.
- Strawberries cherries and an angel's kiss in spring…
My summer wine is really made from all these things…
Take off your silver spurs and help me pass the time…
And I will give to you summer wine…
Mmm-mm summer wine… – néma nevetéssel hal el a hangom, az arcom ragyog. Hangos, vad tapsvihar a jutalmunk. Hosszan kitart. Az emberek imádták a performancét. Hát még én! Amikor éneklem, szívvel-lélekkel teszem. Most meg még plusz érzelmi töltetet is kapott, és ez az energia áthatja az egész termet.
Látom, ahogy Grdi sunyi, számító vigyorral fordul oda Mr. Hinds-hez, valamit nagyon magyaráz. Oké. Tehát nem fogja letépni a fejemet, hogy virágcserépnek használja otthon.
Több másodpercet nem is pazarolok rájuk, inkább Ville az, akivel foglalkozni akarok.
- Ide azzal a Summer wine-nal… – döngöm halkan, úgy, hogy csak ő hallja. - Most már felszívódhatunk... - de piát vigyünk magunkkal. A többi innentől nem érdekel.
Nem hiszem, hogy Ville fenn akar maradni a porondon, én minden esetre lassan leszivárgom az után, hogy megköszöntem a zenészeknek az együttműködésüket.

A dal végével Ville elkapja a derekamat, és magához ránt. A tekintetünk teljesen közelről is szorosan összefonódik, de eszmélni sincs időm. Nyomban perzselő csókban forr össze az ajkunk. A hév elárasztja a testemet, a forró láz az agyamat, és a vér az arcomat.
Hallom, ahogy a vendégek huhogva, fütyülve hangoskodnak, tapsolnak, mintha népünnepély lenne.
Halkan a férfiúi szájra kuncogok, aztán Ville elhatározza a távozást, én pedig nem tiltakozom. Ugyanaz a cél vezérel minket.
Lehúz a színpadról. Egészen sietős neki. Mondjuk nekem is. Lelkesen, totál feldobva kopogok a nyomában, szapora léptekkel a fekete tűsarkakon. Jaj, anyám!
A válogatott ételillatokkal betöltött konyhában halk kuncogást hallatok Ville háta mögött, amint szabadkozik a szakácsoknak. Még egy üveg borral is megrövidíti őket a bugyogó kondér mellől. Szerintem azzal ízesítették, vagy legalábbis készültek feldobni a kaját, de mindegy. Tovább menekülünk, vissza sem nézünk.
A hátsókijárat nehéz fémajtaja zárva van. Pofátlanul megállít minket. Felismerem a kérdést Ville szemeiben.
- Akkooor…. irány az ismeretlen. Az… eddig is bejött. – vonom meg a vállam egy huncut, cinkos mosoly kíséretében, és ellépek mellette, hogy lefelé tipegjek. Olyan gyorsan és elegánsan, amennyire a ruha lehetővé teszi. A kezem még mindig Ville kezében pihen, csak annyi, hogy most én török előre.
Leérve a lépcsősoron újabb ajtó tűnik fel előttünk. Lenyomom a kilincset és nekifeszülök. Mázlink van; nyitva. Egyenesen a garázsban kötünk ki. Drága, csillivilli verdák sorakoznak mindenfelé. Remek fedezéket kínálnak az olyan híres szökevényeknek, mint mi. Ha Ville nem áll meg, vagy dönt másként, a kocsisorok közt szaladunk előre, amerre a biztos kiutat sejtjük. Nem nehéz betájolni; friss, hűvös, éjszakai levegő áramlik be a tartópillérek közé. Ha kiérünk az épületből, fák közé jutunk, és nem messze egy park sejtelmesen kivilágított, félhomályba vesző sétánya hívogat minket.
Megtorpanok és Ville-re emelem a pillantásomat.
- Na? Mit mondasz? Merre tovább? – kérdem. - Egy parklátogatás hogy tetszik?
Talán nincs sok időnk dönteni, mielőtt valaki tényleg fülön csíp minket.

A garázsból kijutva, a sorompón túl Ville megállít. Ráemelem a pillantásomat, aztán megvonom a vállam. Hogy a park jó ötlet e?
- Semmiben sem vagyok biztos… Ha van más elképzelésed, ki vele. Sajna nem ismerem a környéket. - sanszos, hogy Ville jobban. Talán már nem először fordult meg erre.
A park is elég csendesnek és elhagyatottnak tűnik, de nekem végülis teljesen mindegy hová megyünk. A lényeg, hogy el innen, és Ville-vel lehessek.
Ville felém nyújtja a vörösbort. Megfogom, míg megszabadul a zakójától. Azt Grid majd tuti keresni fogja rajta, de nem teszem szóvá.
Ville visszaveszi tőlem az üveget.
- Akkor most merre tovább? – tudakolom teljes tanácstalansággal. - Elvégre te vagy a nagy szökőművész… – döngöm halk gúnnyal a hangomban. Úgyis tudja, hogy vakon követem, bárhová tartson.

A park. Egy csendes mosollyal veszem tudomásul a választást. Kimondottan örülök, hogy erre megyünk. Olyan nyugodt. Jól esik az éjszaka békéje, ez a páros magány a félhomályban. Igazából ezt a bulit szívesen kihagytam volna, de ha már Ville olyan szépen megkért, hogy legyek a kísérője…
Kezemben a borosüveggel sétálgatok. A cipőm alatt minden lépésemre halkan zizegnek az apró kavicsok a lágyan kanyargó szerpentinen.
Nem akarok Grid-re és a barátjára, arra a bizonyos Mr. Hinds-re gondolni. Ott hagyom őket, ahol vannak.
Nem szólok, és Ville is mély hallgatásba burkolózik mellettem. Ő amúgy sem valami szószátyár, de a kérdése mintha a semmiből bukkanna elő. Ránézek, és a mosolyom szélesebbre húzódik.
- Egyszerűen csak... – vonom meg a vállam. - …Szeretem ezt a dalt. Nagy kedvencem. És mindig szerettem volna duettben elénekelni. – vallom be egy halk, rövid nevetéssel megtoldva.
Lúdbőrössé válok, ahogy végigsimít rajtam a fák és bokrok közt kószáló szellő. Szabad kezemmel megdörzsölöm a felkaromat.
- Az csak hab a tortán, hogy veled énekelhettem el. – duruzsolom megtörve a kis szünetet. Ismét elhallgatok, aztán hangtalanul felsóhajtok. Valahogy megtalálnak a régi emlékek. Az est hangulata, ez a hely tehet róla. És újfent megered a nyelvem. Kellemes, lágy, merengő hangon beszélek.
- Tudod… Amikor ti befutottatok és kijött a debütáló lemezetek, én 16 voltam. – nézek Ville hidegzöld szemeibe, bár most egészen más színben játszanak az íriszei a lámpaoszlopok szétszóródó fényében. Nehéz meghatározni az árnyalatot, és még nehezebb elszakadni a szemei vonzásától.
Visszafordulok az út felé, mire halkan felkuncogok.
- Istentelenül sokat hallgattam azt az albumot. – hogy miért mondom ezt el, fogalmam sincs. - Én sem voltam különb a mai tini rajongóidtól. Talán annyival, hogy tökig feketében jártam, mint valami egyszemélyes temetési gyászmenet, és nem akartam veled szexelni. – magyarázom az orrom alatt heherészve.

Ha tudnám mi jár Ville fejében, fetrengve röhögnék azon, hogy ”Jellemző… Belőlem is csak az ágyakrobatikára emlékszik.”
- Nananaaa! Mi az, hogy mindenki? El vagy te tévedve. – kötekedek nevetve, játékos komolyságot vegyítve a hangom mélységébe. - Elhiheted, a „Kiadós kufirc Deadman-nal” pont sosem szerepelt a bakancslistámon. – magyarázom tovább, miközben lassan sétálgatok.
A fenti éppenséggel tökre igaz.
Odaérünk egy fehér pad elé, amit aztán meg is célzok. Szabad kezemmel felhúzom a szoknyámat, és fellépek a fára. Tűsarok koppan, s a fekete szövetet egy kézmozdulattal a popsim alá simítom, végül rácsüccsenek a támlára. Ez a pozitúra nem éppen illő ehhez az öltözékhez, de a drága ruha alatt még mindig én rejtőzöm.
A borosüveget közben leteszem mellém.
- Tudod… azok után, hogy mégis MEGVOLTÁL… – nyomom meg a szót jelentőségteljes gúnnyal, mire  őfelségére emelem éles és kihívó tekintetemet. - Hááát… Akkor sem ez a rész fog meg az egészben. – akárhogy próbálom visszatartani, csak kibukik belőlem egy csendesebb kacaj.

Ville teste a térdeimet súrolja, ahogy elém lép. Tartom a szemkontaktust. Már gyakorlott vagyok benne őfelségével szemben.
Kérdésére gunyoros félvigyor terül szét az arcomon, s közben hitetlenkedve ingatom meg a fejemet.
- Hogy mi fog meg a nagy Deadman-ban?... Óóó! Neeem!... Nem mondjuk meg neki. Nem etetjük a vadállatot. – döngöm. Természetesen Szméagol barátommal karöltve. Csak egy kis móka. Pedig ma nem is ittam. Még.
- Felmerül itt egy sokkal jobb kérdés. Szerinted mi foghatott meg? Hüm? – pislogok kérdőn Ville-re, és közben a borosüveg nyakáért nyúlok. Magamhoz húzom és kicibálom a szájából a dugót. A kiugró fadarab pukkan egyet, végül az ajkaimhoz emelem az üveget és iszom két apró kortyot az édes italból.
- Mmm… Finom. – kínálom aztán az itókát Ville-nek.
De halljuk inkább, melyik tulajdonságát becsüli sokra magában.

Ahogy Ville a térdeimnek dől, kislányosan rávigyorgom. Nem veszem le a tekintetem az arcáról, még akkor sem, mikor ő az üvegre néz, és kihúzza azt az ujjaim közül. Nem iszik, helyette félreteszi.
A szemkontaktus töretlen részemről.
- Valljuk be, kicsivel jobban ismerlek, mint a nők többsége. Más az én érdeklődésem oka, és más az övék. Mellesleg tudjuk mitől döglenek, ha rólad van szó: ezek a zöld, „gülü” szemek, – idézve Ravin-tól, talán Ville-nek is ismerősen cseng. - a bugyiszaggató bariton, sutyerák modor, hírnév… Nem az a kérdés mitől dőlnek hanyatt, én arra vagyok kíváncsi, hogy a külsőségeken túl mit látsz magadból. – újabb csibészes görbület ül ki az ajkam fél sarkába, miközben Ville megfogja az egyik kezemet. Hagyom, hogy az ujjai az ujjaim közé bújjanak. Kellemesen meleg a marka, s az enyém mintha elveszne benne.
- De lehet pont olyasmi tetszik benned, amire nem is gondolnál. – döngöm somolyogva. Azon azért nekem is van mit gondolkodnom, hogy egy olyan fickó, mint ő, mivel keltette föl az érdeklődését egy olyan lánynak, mint én. Egy ideje mégis van pár tippem.

Sokan olyasmit akarnak meghódítani, amit nem is ismernek. Nekem sosem voltak ilyen törekvéseim. Sosem fájt a fogam Ville-re. Legfeljebb tiniként egy duett erejéig. Mert minden normális tizenéves erről álmodik… Jah. Tuti.
És észnél van. Nem lehet bepalizni. Sehogy. Hogy pszichoanalízist??? Hangosan elröhögöm magam, hogy a hangom végigszáll a parkon. Majdnem a pad támlájáról is hátraesem. Még jó, hogy kapaszkodom a fában az ujjaimmal.
- Gondoltam. És nem. Nem akarok. De egy próbát megért. – vonom meg lazán a vállam, közben Ville meg felül mellém.
Megőrültem…
- Lehet… Ezzel a defekttel együtt tudok élni. Sőt. Már egészen megszoktam. – magyarázom vigyorogva. - És megsúgom… Csakhogy tisztábban láss, az én fejemben általában síri csend van. Meg hullaszag... Vespa elérte, hogy a belső buddhistám felkösse magát. – heherészek tovább. Szerintem én sem vagyok egyszerűbb eset Ville-nél, ha valaki nekiállna fejtegetni. Hozzám sem adnak használati kézikönyvet.

- Jahm… – eresztem meg röviden egy lapos, sunyi mosollyal Vespa dicsőítésére. - Akkora állat, hogy hozzá Dr. Dolittle is kevés. – dünnyögöm az orrom alatt alig hallhatóan. Ne szidjam már nyíltan azt, akivel ugyanabban a bandában szívom a levegőt.
Ville lábmozdulatára, és a koccanásra lepillantok a padra mellém. Csak a szemem fordul a borulni készülő üveg irányába, majd vissza fel Ville arcára, miközben elkapja és meghúzza. Röpke mosoly suhan át a vonásaim közt.
Néhány bő korty után átnyújtja nekem a zsákmányt. Az ölébe csorgó bor láttán néma nevetés böffen ki belőlem, miközben átveszem tőle az üveget.
- Ejnye… Hogy ezért mit fogsz kapni Gridtől. C-c-c… – gúnyolódom heherészve, aztán én is megdöntöm az üveget. Löttyen benne a pia, ahogy végül leengedem a számtól. - Tuti félreérti ezt a foltot. Van rá egy százasom, hogy benyújt egy kérelmet; a jövőben ha van rá mód, szorítsd a négy fal közé a perverzióidat. – megint elröhögöm magam, de most úgy teli torokból, jólesően kieresztem.
Nem tart sokáig a felhőtlen jókedv.
Tök hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül mindketten borulunk. Hála az alattunk leszakadó deszkának, amin párosban kotlunk. Egyetlen pillanat műve az egész, hogy ez az építészeti csoda megadja magát.
Horkantgatós röhögésem egyszeriben vált át meglepett sikkantásba, amit egy puffanás koronáz meg. Annak a hangja, ahogy hanyatt döglök a pázsiton. A kupám is koppan a földön. A lábaim viszont a magasban, a padon maradnak. A bor meg… Naná, hogy szemből a nyakamba borult, és belefolyt a dekoltázsomba. Bassza az a hegyvidéki féltökű Isten, de hideg! Érzem, ahogy csorog a testemen a ruha alatt. A drága, kényes szövet meg igyekszik magába szívni. De ki nem szarja le.
Az üveg nyakára azért még röptömben rámarkoltam. A reflexeim marha jók.
Az üveget szorongató kezem leejtem oldalra a fűre, és miközben az eget bámulom, hisztérikus röhögésben török ki.
- Bazd meg Ville, dagadt vagy. – mondom ezt felé fordulva halál komoly fejjel, aztán csak nevetnem kell megint. Már a könnyeim is csorognak.

Hangos nyekkenéssel döglünk le a padról Ville-vel. Ahogy a földön puffanok, a nyakamba dől a bor, és beeszi a fene a ruhám alá.
Hangosan röhögök Ville mellett fetrengve, erre megvádol, hogy sokat ettem. Felé fordulok.
- Mi az, hogy mennyííít??? Az egészet!!! - jelentem ki nevetve. - Utána úgy éreztem magam, mint egy 9 hónapos várandós. Hehehe.
Egyszercsak futólépések zaja üti meg a jobb fülem. Három fekete öltönyös tesztoszteronszekrény trappol elő a sötétből. Azonnal ránk szegezik a pisztolyaikat. Amit határozottan epikus túlzásnak érzek szerény személyeink esetében.
Bájos vigyort villantok rájuk.
- Azonosítsák magukat! - parancsolja erélyesen az egyik man in black. Én meg mint aki nem zavartatja magát, fekve ráhúzok a maradék borra.
- Bonnie. És Clyde. - felelem halál komoly fejjel, miután lenyeltem azt a kortyot, amit a számba döntöttem, végül megint az ajkaim közé nyomom a "cuclimat". A mozdulattól lötyög a maradék pia az üvegben.
Nem elég, hogy még a bugyimból is bor csorog, ezek meg mindjárt ütnek a bundámon pár lyukat. És így csempésszem vissza a rucit a mosodába... Nyehehe! Én leszek a mosodásnénik rémálma. Nem értik hová párolgott el a gönc, aztán valahol megtalálják totál leamortizálva. Ezért a pokolra jutok.
Asszem az elnök emberei nem vettek komolyan, mert a stukkereiket fapofával leeresztik. Még mindig őket fixírozom, vajon mit fognak most csinálni? A szemem sarkából közben érzékelem, hogy Ville-nek egyáltalán nem sürgős. Hát speciel nekem sem.
- A parkban minden rendben. - beszél egy másik biztonsági a fülére erősített mikrofonba. - Csak két részeg randalírozik.
Két részeg, mi?
- Hé... - szól oda a harmadik a másik kettőnek. A baritonja diszkrétnek próbál hatni, elvégre nem hozzánk beszél. Mégis halljuk. - Ők a Slaves of Hell énekesei.
Na végre, egy kultúrlény.
Én erre felemelem a jobbomat, és cuki mosollyal bemutatok nekik. Csak a rockerek egyezményes ördögvillájával.

Szolidan felröhögök. Vagy inkább horkantgatok. Hogy Ville lesz Butthead? Ehhe, ehhe…
- Én is úgy gondoltam. – dünnyögöm az orrom alatt gúnyosan, és leküldök még egy korty bort. Ne csak a bugyiba jusson, belém is.
A fekete öltönyös biztonságiakat megüli a bölcselkedő tanakodás némasága. Hatalmas a helyzetelemző képességük. Pár tücsökciripelős percbe telik, mire rájönnek, hogy mi ugyan nem pályázunk az alelnökre, és totál ártalmatlan állatfaj vagyunk. Józanul is. Hát még elázva.
Ville kétségbeesik az isteni felismerés pillanatában. Kussolok mellette. Most valahogy nekem sem fűlik a fogam a vigyorgós közös fotókhoz, sem az ingyen privátkoncerthez. Csak azt ne kérjék tőlünk, hogy énekeljünk.
Ville vadul mentegeti magát, én meg vadalma módjára vigyorgok.
- Ezt tanúsítom. Akkora űrlény a srác, hogy a háta közepén pislog. – röhögcsélek csendesen, mintegy magamnak magyarázva, vajmi keveset foglalkozva a jelenlevő izomgyurkákkal. Szerintem nem vágják mit vakerok.
És tényleg. Az a tetovált szempár Ville hátán… Elég bizarr. A látvány is, de az főleg, hogy Edgar Allan Poe-t pingáltatta magára. Hümm… Majd jól megkérdem tőle miért pont az öreg Poe…
Hirtelen dalolászni támad kedvem. Mégiscsak! Elterelő hadművelet. Bele is kezdek egy agymenésbe, egy Bee Gees feldolgozásba, amit valami TV műsorból szívtam magamba:
- …Kivágom, a magas Cé-t,
és belém vágják a szekercét!
Ne verjetek légyszi agyon, ígérem, hogy abbahagyom!
Kitör a frász, kitör a frász. Há, há, há, há, kitör a frász, kitör a frász,
Há, há, há, há, kitör a frááász!
Oh yeah! – a vállaim lágyan járnak a ritmusra, még fektemben is, a pia pedig halkan lötyög a kezemben szorongatott üvegben. Na, ha ez nem riasztja el a három testőrt, akkor semmi. Igazán vehetnék az adást.