Nem kezd ki velem. Beszari. Pedig olyan szépen tudtam volna kiütni. A férfiak egyszerűek. Nincs elég vér bennük ahhoz, hogy az agyuk és a nemiszervük egyszerre működjön. Szóval egy elvadult férfit sokkal könnyebb kiütni. Hiába vérzik. Az előbb is olyan könnyen utolért. De egy dolog biztos. Nem várom meg, amíg leszállítanak. Nem leszek senkinek sem a trófeája.
Kicsit hátrébb lépek, amikor rájövök, hogy nem most van itt a szökés ideje. Megvárom, amíg megtörölközik, majd visszaöltözik.
Próbál érvelni, hogy miért is olyan rohadtul tök jó nekem ez az egész. Hát mindjárt még imát is rebegünk értük.
Kicsit felcsúszik a szemöldököm.
-Én oda nem megyek vissza.-megvonom a vállamat. Előbb vágom el a saját torkomat, mint, hogy oda valaki visszavinne. De neki ezt nem kell tudnia. Viselkedek, amíg nem adódik jobb lehetőség.
Tekintetem azonnal Nevilre tapad, ahogy közelebb érünk a kocsihoz. Ha lenne cipőfűzőm... biztosan megfojtottam volna már. De nincs, így csak odasétálok az első üléshez és beülök. Bekötöm magam és felhúzom az ülésre a lábaimat. Részemről mehetünk. Még úgyis túl messze vagyunk a várostól.

CSAK VÁRJ.... csak várj... CsAk VÁrJ. Türelem. A hosszú élet titka. De nem nekik hanem nekik. Haláli kis utazás az egyszer szent.
LA.. Csak várjuk még ki, hogy ki fog nevetni a végén. BUMM.. Biztos, hogy én.
Csendben ücsörgök a kis kijelölt helyemen. És várok. LA..la... LA... Talán csak el kellene rántanom a kormányt. Annyi szart túléltem már, hogy megszámolnom is nehéz lenne. NA BUMM. Akkor mire várok? Talán egy jobb lehetőségre. Egy közelebbi lehetőségre. Lehet, hogy egyszerűen még nincs itt a TÖKÉLETES időzítés. Tiktakbumm. Csak egy mozdulat és a sorsra bíznám, hogy ki él és ki hal.
De nem kell tennem semmit... Chhh.. kezd nevetségesen egyszerűvé válni a dolog. Rinyás kinyitja a száját... és bár szinte érzem, hogy a fegyver csöve még mindig felém meredezik nem teszek semmit. Ha ettől úgy érzi, hogy nagyobb a farka ám legyen.
Egy rohadt mozdulattal eltörhettem volna a nyakát. Mondjuk még megtehetem. Csitt már az ég áldja. Kezd kurvára nagy lenni a hangzavar. Nekidöntöm a fejem az üvegnek.
-Pisilnem kell.-jegyzem meg csendesen, de ezt Gabenek szánom. A másikkal semmi dolgom. Remélem úgy érzi, hogy két szaros gyerekkel utazik együtt.
Pedig csak eggyel. HAha. És az nem én vagyok. Rinyagép.

Szinte látom, ahogyan kidüllednek felém az erei a halántékán... jajj drágám.. fogsz te még izzadni.. ... Megkötözhetett volna és berakhatott volna a csomagtartóba. De nem tette. Csak ezért választom a kedvesebb verziót..igen drágám ez már az..
Mondja a haditervet. Hurrá, éjjen, konfettit neki. Most mondtál áment a szökésemre drágám.
Megforgatom a szemem és rápillantok.
-Josephine a nevem.-sóhajtok majd kipillantok az ablakon.

Csendben maradok az út hátralévő részében. Itt-ott már rendesen lüktet a bőröm, ahol lehorzsolódott a felső réteg. Lassan rajzolódnak ki a benzinkút fényei. Show time.
Megvárom amíg leparkol, csak akkor nyúlok a kilincsért.
-Fogod a kezem miközben pisilek vagy elintézhetem?

Megforgatom a szememet és hangosan felsóhajtok.
-Édesem.. ugye tisztában vagy vele, hogy.... HOOOoooOOoooOgy... nem is tudom... sacc 12-13 éves lehettem amikor bevittek... Ugye tudod... hogy azért voltam ott.... hogy SOHA senki ne tudja meg, hogy ki a franc vagyok. Ugye tudod...-szemeim hol játékosak, hol gyilkos villámokat szórnak...
-És azt ugye tudod... hogy ha zokogni kezdek... akkor titeket visznek el a zsaruk... súlyos testi sértésért..-egy villanással nézek végig magamon, majd hangosan felnevetek.
Hirtelen keményedik vissza az arcom.
-Biztos vagy benne, hogy tisztában vagy ezzel...?-kérdezek vissza majd felnevetek megint és kilököm az ajtót és el is indulok a mosdó felé. Sakk Matt életem.
Belököm magam előtt az ajtót. Megmosakszom... amennyire csak lehet. Lemosom a vért magamról, az izzadtságot, de a ruháimat nem bírom rendbe rakni. Nem tudom mennyi ideig lehettem bent, de aránylag sokáig elidőztem mire sikerült normálisabb kinézetet varázsolnom magamnak.
Már úton vagyok a kocsi felé, amikor valaki mellém lép. Egy idősebb nő.
-Jól van kisasszony?
Szemem Gabere villan, majd visszanézek a nénire.
-Persze, köszönöm... csak hippik vagyunk és kint voltunk a földet imádni a sivatagban. Csókolom.-mosolygok rá angyalian majd visszatérek a fiúkákhoz és visszaülök a helyemre.
-Remélem beszartál.

Már napok teltek el azóta... de eddig nem kecsegtettek semmi jóval.
Habár, ez nem teljesen igaz. Mert igazából mindenki követte a sakktáblán azokat a lépéseket, amiket fejben már előre láttam, hogy be fognak következni, így igazából így nem is lenne valós azt mondani, hogy váratlanul következett volna be bármi is.
Halálbiztos voltam benne, hogy a "Szöktetés a Szerájból" fedőnevű akció pontosan egy vérfürdős, belekben gázoló gyaloggalopp futammá fog változni. Ezen nincs mit csodálkozni.
Az emberek egyszerűen totálisan elszállnak, ha meglátnak pár nullát egymás mellett.

Idióták... fut át a gondolataim között, ahogyan sietősen haladok a vészkijárat számára létrehozott lépcsősorokon át lefelé, a mélygarázs irányába. A vérnyomásom valamennyivel "a szokásosnál" is magasabb értéket ütött meg. Ami nem csoda: hiszen pár perccel ezelőtt még azon voltam, hogy pépesre verjem az egyik behajtó cégem kis főnőkét, mert úgy gondolta, hogy pár konccal több járna neki, mintsem a többi szemétnek. Úgy gondolta, jah.
Mekkora szerencséd volt, te kis szarzsák....csóválom meg a fejem, miközben haladok lefelé rendületlenül.

Nagyon szeretettem volna eljátszadozni John-al, és be is hívattam az összes helyi keménytökű fafejűt, hogy mire lehet számítani, ha legközelebb megint valaki arra gondolna, hogy mennyivel okosabb is tudna lenni, mintsem az szükséges volna a számára. Ami által pedig máris nagyobb seggfejnek képzelné magát, mintsem ami.
Ám, mielőtt belekezdtem volna bármibe is, megcsörrent AZ a telefon, a belső zsebben. Amit csak egyetlen esetben, egyetlen célra tartottam fenn. Semmi másra.
Senki sem mert megmoccanni, olyan csend volt, mintha egy temetkezésen lenne. Csak a telefon ritmikus, meghatározott időnként jelentkező rezgése jelezte a bejövő hívást. Valamint az, hogy bárki is volt a hívó fél, kitartásáról tett tanúbizonyságot, mert legalább fél perc telt el eme néma, kritaptacsendben, míg végül a fülemhez emeltem a telefont.
- Uram, megtaláltuk.
Még a levegőt is visszafogom egy hosszú pillanatig, mintegy hatásszünetet tartva. Közben a szemem körbejáratom a csürhén, akik egytől egyik a falaknál állva sorakoznak, csak ez a kis tetű ül előttem egy székhez kötözve, mint egy jól becsomagolt sonka. Szemében pedig a félelem olyan mértékű foka, melyben úgy gondolja, hogy pontosan tudja, hogy mi fog rá várni.
Pedig nem, fogalma sincs, hogy milyen mélységig akartam lemenni, mennyi ideig és milyen véresen akartam elintézni, mielőtt végleg meghalt volna. Hogy mennyire nem kötnek az olyan fölösleges dolgok, mint az emberi moralitás, vagy olyan kötelékek, hogy lélek nehézsége. Mondjuk biztos van lelkem, elvileg mindenkinek van, de tuti defektes. Engem pedig ez csöppet sem zavar, teljesen elfogadom azt, aki és ami vagyok.
-Folytasd.
Szólok bele végül a telefonba, miközben gondolatban már kezd is kifakulni az, amit jelenleg tenni is akartam, mert egyből jelentéktelenné törpült amellett, amit el akarok érni.
Ok és okozat, valamint a prioritás különös triumvirátusa.
- A műhold adatai által követtük az összes fejvadászt, akik úgy döntöttek, hogy végrehajtják a szöktetést.
Sokan elbuktak, különböző okok végett, de úgy tűnik, hogy 2-en sikerrel jártak és behatoltak az épületbe és és rövid időn belül plusz 1 hőfolt jelent meg a közelükben és pontról pontra haladnak kifelé.
Mi az utasítás?
Mire kiejti az utolsó szót, addigra már készen is áll a fejemben a rögtönzött terv, és ennyit mondok:
-Egy perc és mondom.
Röpke pillanatok alatt kezemben terem egy tőrkés egy rejtett helyről az öltözékemben és gyors mozdulatokkal szabadítom meg a vendégem a túl sok anyagtól, amik a székhez rögzítették. Csak azokat hagyom fenn rajta, amit a testét kötegelik össze. Amint ezzel végeztem, a telefont belehelyem a belső zsebembe vissza, a kést is a helyére , ahol előtte volt.
Majd felkapom a prédám, mintha egy darab szar lenni és épp ki akarnám vinni a szemetet. Csakhogy ez jelen pillanatban az egyik toronyépület 40.-ik emeletének konferencia terme, aminek az egyik fala teljesen, lapokra osztott üvegparcellákból áll.
Látom az embereim tekintetében a felismerés iszonyatát, illetve John is eszeveszett ficánkolásba kezdene, ahogyan megsejti, hogy a "játék" nem úgy véget érni, amire ő eleve "felkészült".
Pár gyorsított lépés, majd teljes erővel az egyik ablakpanel felé hajítom a szerencsétlent, aki úgy hatol át rajta, mintha ott sem lenne. Hiába, a nagyobb tömeg a kisebb ellen mindig nyer. Egy pillanatnyi idő sem telik el, ahogyan áthatol az üvegszilánkokkal bőséggel szórt levegőn, már meg is kezdi egyre gyorsuló útját lefelé, hogy végül egy véres pacává varázsolja át magát - és esetleg azt a szerencsétlent, aki épp arra jár - ahogyan lenn megérkezik. De ez már nem érdekel. Visszaveszem a telefont a belső zsebből.
- Készítsétek a leggyorsabb gépet, kocsit, bármit, ami ahhoz szükséges, hogy minnél előbb létrehozzam velük a kapcsolódási pontot.
Illetve, ha vannak a közelben elérhető embereink, akkor küldj oda valakit, vagy akár egy csapatot is, hogy biztosítsák őket, amennyiben ezt a helyszín és a körülmények engedik.
-Sajnos, nincs senki, aki elérhető közelségben lenne, de tudunk nyitni egy védett vonalat az egyikük telefonjára. Ha gondolja.
-Igen, gondolom. Tegyétek.
Válaszolom, miközben a nadrágom bal zsebéből már az egyik fülemre is helyezem a mobil csatlakoztatót, melyre átirányítom a telefonhívást és elteszem közben a telefont.
-Hozzátok rendbe az ablakot és takarítsatok fel. Amikor visszajöttem, majd folytatom, amit most elkezdtem, ha valaki mégis úgy gondolkodna, mint a mostani szerencsés.
Miközben ezek újra átpörögtek az agyamon, már le is érek a mélygarázshoz. A fülemre erősített headset még mindig süket, csak a néha elhangzó pittyenés jelzi, hogy a techikusok dolgoznak azon, hogy létrehozzák az összeköttetést.

Ezen idő alatt pedig, vélhetően Gabrielnél valahol, egy rejtett reteszben egy telefon tompa, de ritmikus rezgése jelzi számára, hogy valaki próbál vele kapcsolatot létesíteni.
Természetesen, ahogyan az lenni szokott, a hívó fél adatai titkosítottak, így csak annyi viríthat a kijelzőn, hogy "Ismeretlen".
Ezen idő alatt pedig, egy hasonlóan jól elrejtett helyen, Nevilnél lévő telefon is megrezzen egyszer, amire egy sms üzenet érkezett.



Amennyiben Gabriel felveszi a telefont, akkor egy robot hang fog megszólalni:
- Üdvözlöm. Sikeresen végrehajtották a feladatot. A megbízás tőlem érkezett. Kérem, erősítse meg, hogy a célpont életben van és nem fenyegeti közvetlen életveszély.
Valamint, amennyiben nem fenyegeti önöket közvetlen életveszély, kérem, hogy maradjanak a mostani helyükön és biztonsági megerősítésként a társa telefonjáról küldje el a koordinátáikat.
Amennyiben a helyzet nem megfelelő, akkor azokat az adatokat küldje el, ahol biztonságban tudnak várakozni a következő kapcsolatfelvétel idejéig.

Már majdnem sikeresen a garázs ajtajánál vagyok, amikor a fülemen lévő komon lévő kattanás jelzi, hogy, hogy a vonalban változás állt be. Ismét egy férfi hang szólal meg.
- Uram, a kapcsolatot sikeresen létrehoztuk. Átváltunk.
Pár szívdobbanásnyi idő telik csupán el, amikor egy újabb, de már más hangszínű férfi hang szólal meg a vonal másik végén.
"-Igen!?"
Nem hagyok neki sok időt, máris elmondom a már előre elgondolt beköszönésem, és mivel biztos vagyok benne, hogy a hangom torzításon fog átesni, nem zavartatom magam semmivel sem. Nem mintha alapból zavartatnám magam, hiszen a közel 180-as vérnyomás mellett a világ eléggé kitágult, illetve lelassult érzékelés szinten ahhoz, hogy ilyesmivel már végképp ne foglalkozzam.
- Üdvözlöm. Sikeresen végrehajtották a feladatot. A megbízás tőlem érkezett. Kérem, erősítse meg, hogy a célpont életben van és nem fenyegeti közvetlen életveszély.
Valamint, amennyiben nem fenyegeti önöket közvetlen életveszély, kérem, hogy maradjanak a mostani helyükön és biztonsági megerősítésként a társa telefonjáról küldje el a koordinátáikat.
Amennyiben a helyzet nem megfelelő, akkor azokat az adatokat küldje el, ahol biztonságban tudnak várakozni a következő kapcsolatfelvétel idejéig.
Szinte már hallani vélem gondolatban, ahogyan ez a rideg és kimért utasítás egy újabb adrenalinfröccsöt fecskendez a már eleve felfokozott hangulatra, ami vélhetően a vonal túloldalán uralkodik.
Ezt nem volt nehéz megállapítani abból a hangsúlyból, amivel felvette a telefont, de ilyen az élet. Nyilván sejteni kellett, hogy mire vállalkoznak. A sakk már csak ilyen, a huszár pedig lép, amerra és ahogyan kell, ha a szükség úgy hozza. Igazán remek, ha az ember ötvözni tudja az egymáshoz nem éppen közel álló tudományokat, mintsem a sakk és a pszichológia, de az bizonyos, hogy mindenképpen kell hozzá némi abberáció, amiben én semmiképpen sem szenvedek hiányt.
Már-már teljesen el is felejtkezem arról, hogy miért is telefonálok, annyira elterelődnek a gondolataim a szavaim után beálló hosszú, néma csendben, mire megérkezik a válasz végül.
"- Nem vagyunk veszélyben.. perpill, sőt az áru se.. de mivel az út szélén dekkolunk, ahol bármikor elkaphatnak a zsaruk, inkább azt mondom találkozzunk a megbeszélt helyen.Vaggy... akkor hívjon... "
A válasza egyszerre lep meg valahol, miközben kielégítő. No, nem teljesen azon a módon, ahogyan szeretném, de a helyzetnek megteszi. Érzem, hogy némi hezitálás figyelhető meg a szavaiban, mintha valami nem tetszene neki. De ez egyáltalán nem érdekel. Ez egy szimpla üzlet, amit busásan megfizetek. Az pedig, hogy mint és hogyan oldják meg a rájuk eső részt, vagy éppen milyen dolgok történik velük, vagy a lelkivilágukkal közben, ahogyan haladnak: nem érdekel. Még mindig nem érzek belül semmit sem. Néha már azt hiszem, hogy egy gép vagyok, annyira csak a saját dolgaimmal törődöm és teljesen hidegen hagynak mások érzései és gondolatai.
Közben, bár nem telik el sok idő, ahogyan így kalandozom, ismét, de mégis beáll némi kínossá növekvő csend, mire megszólalok a vonalban.
- Rendben van. Akkor találkozzunk a megbeszélt helyen. Elnézést, hogy megzavartam. Kérem, folytassák, amit elkezdtek.
Váltok át egy fokkal kellemesebb színre a beszélgetésben, bár ez fene se tudja, hogy mennyire fog átmenni a jelenlegi helyzetben. Viszont, volt még egy dolog, amit le kellett ellenőríznem, mielőtt bontanám a vonalat, de ehhez előbb "adnom kell" nekem is valamit, hogy úgy tűnjék, hogy minden szép és jó. Mint a görögök a falóban.
- Akkor már csak egy kérdésem és egy kérésem lenne, mielőtt véget ér ezen beszélgetés. Közben nyugodtan haladjanak.
*Folytatom a társalgást, de ezen a ponton ismét mozgásba hozom a Land Rover Range Rover Sport motorját. A két darab supercharged V8 motor, mint ugrásra kész vadállatok dorombolnak fel a kaszni alatt, bármelyik pillanatban készen arra, hogy pillanatok alatt repítsenek a végtelenbe és tovább. Elégedett mosoly ül ki az arcomra, ami egy ideig ott is marad.
-Az első, hogy mikor és milyen módon szeretnék majd a fizetséget? Jobb szeretnének kp-t, mert azon típus kedvelői, vagy esetleg egy semleges ország bankszámláján helyezzük el az összeget?
Kérdezem stoikus nyugalommal, miközben erőnek erejével nyugtatom magam, hogy bár a vér dörömbölése a halántékomon még mindig olyan erőteljes, hogy szinte látom magam kívülről, ahogyan az erek kidagadnak és a kezeim is ökölbe szorulva elfehérednek a kormányon. Nem, ez nem az ideg. Legalábbis, nem érzem. Nem tudom. Csak izgatottságot érzek és az adrenalint. A vadászat örömét. Hogy valami megkeződött, valami nagy. És én a részese vagyok. Én vagyok a ravasz, ami elindítja azt a bizonyos kakast, mely végül megadja a lövést a lövéseknek, mely áthalad a hüvelyen. Igen, ezt az érzést ismerem. Szeretem. Azon kevés érzelemhez hasonlító dolgok egyike, amit nem csak ismerek, ha lehet ezt mondani, de szinte vágyom is rá, hogy újra és újra átéljem. Mindenben és bármiben, amihez csak hozzákezdek.
Mindeközben elhagyom a mélygarázst, valamint időközben lassan, minél kevesebb feltűnést keltve beleevezek a város forgalmába és kifelé vezető strádára felé veszem az irányt.
- A másik pedig egy kérés: adja át a telefont. Neki. Mondanom kell valamit. Utána pedig majd akkor jelentkezem, ha odaértem a megbeszélt helyre. Ne késsenek majd, kérem. Ha egy mód van rá. Nem viselem jól a csalódásokat és igazán kár lenne...
Nem fejezem be a mondatot, mert bár elkezdtem, mégis, úgy vélem, hogy egyrészt nem szükségszerű, másrészt pedig fontosabb, hogy épségben legyen az "eszköz", mintsem darabokban. Úgy kevesebb hasznát veszem, habár tény, használhatóság megmarad, csak éppen csökkentve.
Amint átkerül a telefon, megvárom, hogy előbb a nő adjon benne hangot, bármilyet. Csak utána fogok megszólalni.
- Hello. Az, hogy ki vagyok, nem fontos. Majd megtudod. Egy dolgon gondolkozz el, amíg találkozunk és addigra legyen meg a válasz:
Csak egy kérdésem lenne még...az éhes nyúl mekkorát ugrik?
A válaszra, vagy bárminemű reakcióra már nem vagyok kíváncsi. Egy mozdulattal bontom a vonalat a headcom segítségével, miközben ismét erősen megmarkolászom a sportkormányt és veszek egy mély, nagy levegőt, amit lassan és szakaszosan engedek ki. Az autóút pedig halad, még ha nem is abban a tempóban, ahogyan szeretném. De nem különcködöm. Ez most nem az a pillanat.
Tudni kell szürkének is lenni, mintha nem is lennék. Tehát haladok az autók között a város ritmusát felvéve, majd ahogyan egyre ritkulnak a mellettem és előttem haladók, úgy lépek oda jobban a gázra és csak a számok váltakozása jelzi, ahogyan az automata váltó egyre váltja felfelé a fokozatokat ebben a 8 sebességet számláló csodamasinában.
Tény, jobb szeretem, ha manuálisan irányíthatom, de ki tudja, hogy ebben a helyzetben nem-e lesz szükségem mégis a másik kezemre, ha úgy van. És akkor már jobb, ha nem ég le a motor, amikor épp a legnagyobb szükség lenne rá. Ez most nem sétakocsikázás lesz. Hanem..., valami más.

Csendben utazom tovább a kocsiban. A benzinkút óta csak azon járnak, a megmaradt, agytekervényeim, hogy hogyan kellene Gabe fejét a kormányba verni, Nevil torkába taposni és kinyitni az ajtót egyszerre, hogy elnyelhessen magába a sivatag. Olyan lennék, mint egy kósza szellő. Apró libbenés a homokszemek között és mire bárki megtalálni az eszméletét és a lélegzetét már homokszemmé válnék a sivatag dűnéi között. CSINÁLD! Szinte süvít a füleimben a belső hang. Feszülnek az izmaim. Kihűl a bőröm. Mint egy vipera, ami már lecsapni készül.
Nevil pedig csak... rág... és rág... és rág. Apró izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon mégis hideget érzek mindent magam körül. CSINÁLD!! Újra. Olyan, mint a szívdobbanás. Ismétlő örvény, amitől lassan tágulni kezdenek a pupilláim. Mozdulnék. De valami hirtelen ránt vissza. Egy hang. Csak ez éppen nem az én fejemből szól. Telefon. Lassan ernyednek el az izmaim és rendeződik a légzésem. Nem jött még el az ideje.
A kocsi lassul, majd lehúzódik az út szélére. Most kellene kinyírnom a csámcsogó idiótát, hogy egy nyikkanás nélkül megléphessek. "Te maradj." Gabe szeret dirigálni, de vajon akkor is ekkora lenne az arca, ha az egyik bokorhoz kötözném, hogy éjjel megfagyhasson a csillagos égbolt alatt? Kétlem. Tikk.Takk. Fogy az idő. De látom. Szinte látom magam előtt a hurkot ami megszorul a torka körül miközben beszél. Kitől tudott ennyire befosni? Ráadásul ilyen gyorsan?
Várok.
Nyírd ki.
Rág...rág...rág. Az idegeimre megy. Már a megmaradtakra. Lehet csak provokálnom kellene egy kicsit.. Bár evés közben biztos nem jelentene túl nagy kihívást megakasztani a nyelőcsövében egy falatot.
Majd ha Gabe tovább indul. Elég ha az árokban kötünk ki. Nagyobb szarból is kimásztam már, de a két nyámnyila már így is elég rossz bőrben van. Jó... így tényleg jó lesz.
Aztán valami olyan történik amire tényleg nem számítok. Gabe felém fordul. Belé kapaszkodik a tekintetem miközben felém nyújtja a telefont. Mi a faszt kezdjek ezzel de most komolyan. Meg se mozdulok. Velem akar beszélni. Ki? Ő se tudja én se tudom... senki se tudja. Vidám. Hirtelen terpeszkedik el az arcomon egy indokolatlanul nagy vigyor. Elveszem tőle a telefont és a fülemhez tartom.
De nem szólalok meg. Nem számít annyira a mondanivalója. A hangja mély. Lágy. Fülbemászóan megragad a fejemben.
Szavak... mondatok. Nem érdekelnek. Nem is nyitom szóra a számat. A kérdése után sem. Mintha csak hagynám elillanni az éterben. Aztán pittyen kettőt a telefon. Már nincs senki a túloldalon. Egy rohadt szó nélkül adom vissza Gabenek a telefont. Halkan nevetek egyet.
-Gabe... mostantól... nem tőlem kell félnetek.-nevetek egy rövidet halkan. Szerintem én kevesebb vagyok, mint egy pillangó szárnycsapása hozzá képest. De ki lehetett az. Vajon milyen színűek a szemei. Vajon mennyire élesen villannak amikor mérges...
És vajon miért lenne egy nyúl éhes.
Csend uralkodik a fejemben. Mélységes csend. Csak a kérdést játszom le újra és újra válasz után kutatva. Veszettül. Tekintetemet a külvilágra szegezem. Látnom kell ezt az embert.
Úgyhogy a csíny.. letudva.

~Szóval készpénz... még szerencse, hogy ezt is bekalkuláltam, mint opciót, így ezzel már nem kell vesztegetnem az időt.
Jelenik meg az arcomon egy futó pillanatra a ragadozó "mosoly", de csupán gondolatban. Az arcom teljesen rezzenéstelen, ahogyan az utat fürkészem és váltok a sávok között. Bár, igaz: ha jobban belegondolok, annyira sietnem nem kell. Mert, amint kiérek a városi többsávos forgalomból, utána már csak könnyed "sétakocsikázás" és lényegében meg is érkezem.
~Valley of Fire, avagy a Tűz völgye. Micsoda konklávét lehetne ott tartani..hmm, ki tudja, talán majd egyszer.
Ez a hely igazán jó helyrajzi fekvéssel helyezkedik el Las Vegastól, csupán 88 km; gyakorlatilag is csak 45 perc könnyed autózás, minimális kitérővel  I15-ről, fél úton St. George felé. Mivel napközben egy egészen közkedvelt túrista látványosság, és páran még akár esténként is kilátogatnak ide, így viszonylag semleges területnek fog számítani. Mármint alapesetben.
Ha valami miatt eldurvulnak a dolgok, akkor kiváló lehetőség lesz túszejtésre, tömegmészárlásra, címlapsztorira, megfélemlítésnek a világ számára. Ám ez csak akkor, ha beütne valami gebasz.
Bár sokszor van, hogy másképp döntök, mint amire sokan számítanának, vagy ahogyan a kedvem tartja, azért az üzlet, az üzlet. Amíg mindkét fél tartja magát a lefektetett és íratlan szabályokhoz, ami még a legutolsó bűnözőkre is igaz, addig nem lesz gond. Addig.

***

Az út lényegében eseménytelenül telik, semmi sem zavarja meg a haladásomat és csendes merengésemet. Már a vérnyomásom is régesrég visszaállt a "normálisnak" nevezhető magasabb szintre. Legalább az erek visszahúzódtak, és nem tűnök úgy, mint akinek egy tollpihe érintésétől fel fog robbani az ere és menten szépen bíborvörösre festi a közvetlen környezetét. Függetlenül attól, hogy ez gyakorlatilag vélhetően nem történhetett volna meg, de egy jó kis stoke annál inkább jó eséllyel indult volna meg a fődíjért - ami nem más, mint az élete - ha az állapot huzamosabb ideig állandósul volna.
Lassan visszaváltok normál utazó tempóra és bekapcsolom a 4 kerék meghajtást is az akadály-és zavartalan haladás érdekében.
Tény, maga a park, ahol a találkozó létre kell jöjjön, egy hatalmas terület. Ami nem csoda, hiszen egy alapvetően is 46.000 területről van szó.
~Na, akkor innen nézve még egy óra, vagy egy kicsivel több, ha nem lépek oda nagyon a gázra...
Emlékeztetem magam, elvégre nem akarok nagyon feltűnést sem kelteni, ha nem muszáj. Futólag ránézek a GPS koordinátára, amin pontosan látszik, hogy hol is van a megbeszélt pont.
~Magamtól azért eléggé nehéz lenne odatalálni, még szerencse, hogy van ezek a kütyük.
Futólag ismét végigjáratom a szemem a kocsi luxusfelszereltségén és úgy alapvetően azon, ami benne van. Hiába, nem lehet mindenki szegény, csöves és lepukkant.
A mosoly elterül az arcomon, majd azon nyomban le is hervad, amikor feltolul az agyam rejtett részeiből egy-két olyan emlék, olyan időszakokról, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Pillanatokra, amikor ezek a dolgok nagyon is távoliak voltak és olyan elérhetetlenek, függetlenül attól, hogy a lehetőség mindg is ott lebegett a születés lévén.
De ezekért mind tenni kellett, hogy mégis legyenek: itt és most. Másképp, ha nem teszem amiket tettem, egy teljesen más világ lenne számomra.
[...]
Az út valamivel tovább tartott, mintsem számoltam: egy-két helyen az út teljesen járhatatlan volt, így teljesen vagy részlegesen kerülnöm kellett, ami egyúttal azt is jelentette, hogy újra kellett kalibrálni a lehetséges útvonalat a célig.
Ám ez nem tántorított el, semmitől sem. Megérkeztem.
Egy viszonylag csendes, magaslati perem, ami mégis eléggé kiugró ahhoz, hogy távolságot lehessen tartani, ha úgy van. Elég tágas, hogy több autóval is megközelíthető legyen, mégis eléggé sziklás, hogy történhessenek balesetek is, ha arról van szó.
Ahogyan kiszállok és rápillantok az órámra látom, hogy körübelül 15-30 perc és meg kell érkezniük. Érzem, hogy a vérnyomásom emelkedett ismét valamelyest.
Kíváncsisággal vegyes...nem is tudom mi. Tudom, hogy a "csomag" egy élő személy, egy nő. Mégis, jelenleg a fejemben csak egy tárgyként szerepel. Valami, aminek a segítségével még inkább megszilárdítom, mi több: kiterjesztem a hatalmam.
Bár az is igaz, hogy ehhez az is nagyban hozzájárul az a tény, hogy nem szerepeltek róla sem leírások, sem fényképek. Mármint a lányról, csak a lényegi információk, amik a kapcsolatára és a hátterére vonatkoznak.
Az arany jegyemet a kinézett területet illetően.
Odafordulok a kocsi sötített üvege felé, és talán megszokásból, de meglehet, hogy valami teljesen más indítattásból, de az ujjaimmal kicsit meggereblyézem az örökké rakoncátlan fürtjeim, melynek barnaságán csak szemeim földbarna színezete tesz túl. Végigtekintek magamon:
Vasalt bakancs, farmer, kigombolt fehér ing. Elrejtve pedig egy pillangókés és egy Desert Eagle, azaz a "Sivatagi sas". Több, mint elég.
~Teljesen jó.
Mivel mindennel kész vagyok, amivel akartam, nincs más dolgom, mint várni. Odalépdelek a kocsi elejéhez, majd háttal nekitámaszkodom, ahogyan nézek lefelé az útra, amerről érkezniük kell majd. Persze, ha kocsival jönnek és nem váltanak útközben mondjuk egy helikopterre.