Amikor felcsattan még hangosabb is lesz a nevetésem. Be van szarva. Helyes. Pedig neki ő a munkaadója. Velem viszont akar valamit. Talán félnem kellene. Rettegnem. De mintha egész életemben erre vártam volna. Megkínozna? Megverne? Begyógyszerezne? Édes... ez egy átlagos hétfő délelőttöm volt.
Jókedvűen dőlök hátra a kocsiban és figyelem az ablakon keresztül az elszaladó tájat. Ők meg szépen mérföldről mérföldre átváltoznak mini gengszterekké, akik fegyvereket töltenek csőre... felveszik a kemény pofát... Gabe dirigál... mindig és örökké, hogy a másik, aki végre nem csámcsog így meg úgy meg amúgy álljon készenlétbe. Mintha a dárdáikat hegyeznék... az atombomba ellen. Szegénykék.
Még egyszer állunk meg, de én akkor már ki sem szállok a kocsiból.
Az út további részében mindenki szótlan. Csak az én nevetésem töri meg néha a pengeélen táncoló hangulatot. Félnek. Illetve a csámcsogi nem biztos... ő szerintem az izomagy a csapatban. Valószínüleg ő sem érzékel sokkal többet a helyzetből mint én... csak annyit, hogy végre felveheti megint a fapofát és játszhatja a kemény csávót.
Közelítünk a cél felé. Hogy honnan tudom én, aki olyan keveset látott eddig a világból?
Ismerem a félelem szagát. Jobban, mint bármi másét a világon.
Elvigyorodok.
-Tudod Gabe... amikor cápákkal készülsz úszni.... nem lenne szabad, hogy megérezzék a vér szagát.. drágám.. te bűzlesz.-olaj a tűzre. Nevetek még mindig. Élvezem, amikor az emberi elmék szépen lassan vajjá olvadnak a nyomás alatt. Féltik az életüket. De akkor kár volt beszállniuk a játékban. Bár igazából már akkor rábasztak erre az egészre, amikor engem kihoztak. Nem tudták már akkor sem, hogy mivel volt dolguk.
Aztán megérkezünk. Mindenkinek az egekben a pulzusa. Nekik a rettegéstől, nekem az izgatottságtól.
Gabe persze rám ripakodik, hogy maradjak. Felsóhajtok és megforgatom a szememet.
Miért mi lesz, ha nem? Lelő? Előtte? Kétlem. Innentől én már nem hozzájuk tartozom.
Lehajtom a napellenzőt és letörlöm a szám sarkából a vért. Valamelyik verekedésnél felszakadt a szám. Nem vészes.
Aztán egy drámai mozdulattal visszacsapom a helyére és összefont karokkal hátradőlök. A másik is kiszáll és egyedül maradok a kocsiban. Mekkora szarban lennének, ha most lépnék meg a francba.
"Az áru a kocsiban."
Mi a fasz? Ember... nekünk már múltunk van, te meg egyszerűen árunak nevezel? Néhány sebet lehet, hogy életed végéig viselni fogsz, amit én okoztam. Bunkó.
Na mostmár én is kicsit ideges vagyok, csak nem azért, amiért ők.
Áru. Áru. ÁRU.
Hirtelen csattanok ki a kocsiból valószínüleg elrontva Gabe bátor széttártkezes belépőjét.
-Bunkó vagy Gabe.-vágom a fejéhez.
De tovább is sétálok egészen a nagykocsihoz. Mit csinálnának? Elkapnának? Visszarángatnának? Előtte? Kétlem.
-Drágám. Akit egész életében ketrecben neveltek, mint egy vadállatot azzá is válik. Szerintem, ami éhes az sóvárog. Aki sóvárog az figyelmetlen. Ami figyelmetlen, azt már széttépték a farkasok. Az éhes nyuszi nem ugrik már semekkorát. De mondd el bátran a te véleményed... nyuszi... mekkorát ugrasz amikor éhes vagy?-a szemem villan mielőtt egy angyali mosoly kíséretében neki dőlök mellette a kocsinak.

A percek lassan, ráérősen telnek, mint a borostyánba ragadó bogár vergődése, amely tudja, hogy többé nincs menekvés: vége van. Csak menteni és tartalékolni az erőt, amíg lehet, amíg el nem jön az utolsó pillanat és többé nincs tovább. Valahogy így vonaglanak a percek is.
A fejemben közben, ellentétben azzal, ahogyan idefelé jöttem - főleg, mióta megkezdtem magányos várakozásomat - teljesen megnyugszik minden.
~Ki tudja, talán jó hatással van rám maga az egész hely..
Suhan át a gondolataim között, és ahogyan jött, úgy megy is tovább. Tekintetem a messzeséget fürkészi, magabiztos nyugalommal ötvözve.
Majd megpillantom az első jeleket, avagy a távolban megjelenő porfelhőt, ami valami sebesen érkezőt jelez, majd röviddel utána látom, ahogyan egy autó körvonalai is kezdenek formát ölteni.
~Egy Chevrolet. Nem is rossz választás, nem is rossz.
Amikor már úgy tűnik, hogy ők is észrevettek - nekem egy fokkal egyszerűbb dolgom volt a magaslati pontból fakadóan - akkor láthatóan lassabb tempóra váltanak, majd tisztes távolságban megállnak. Én egy tapodtat sem mozdulok, magam vagyok a megtestestült nyugalom ebben a rohanó világban. Legalábbis, most teljesen így érzem. Rég nem volt részem már hasonlóban, de el kell ismernem, hogy nagyon tetszik.
Függetlenül attól, hogy van mellette, a felszín alatt némi vegyes kíváncsiság is, de mindent a maga idejében. Egyelőre nyugalom van, és amíg senkinek sem pattannak el az idegszálai, addig ez így is marad. Az, hogy utána mi lesz, szerintem senki sem tudja. Még én sem.

Lustán, nagyon ráérősen megváltoztatom a helyzetemet; eddig karbafont kézzel álltam, pontosabban dőltem neki a szürke színű Rover elejének. Ez most annyiban változik meg, hogy a bal oldalamra dőlök valamelyest a felsőtestemmel, miközben a testsúlyom a bal könyökömre engedem át, míg a jobb kezemmel átkulcsolom a támaszkodó karom ujjaival. Ez egyrészt praktikus és kényelmes a számomra. A másodlagos, de nem elhanyagolandó szempont, hogy a hátam mögött elhelyezkedő Desert közelebb esik a jobb oldalamhoz, így jobb kézzel könnyebben hozzáférek így, mintsem, ha rá támaszkodnék, amivel komoly időhátrányban lennék, ha mégsem jól alakulnak a dolgok.
Ám így egyszerre van meg a magabiztosság, a kényelem, a praktikusság és a nyugalom látszata. Azt fölösleges lenne, hogy arra gondoljak, hogy az ártatlanság látszata, mert nem lenne igaz.
Hiszen a ragadozók is, függetlenül attól, hogy milyen lustának és védtelennek látszanak, még nem változnak át bárányokká. Csak épp nem sürgeti őket semmi sem. Így érzem magam én is.
Félmosolyra húzódik fel a szám sarkába, amikor az álló gépjárműből előbb a vezető, majd kisvártatva az anyósülésről is kiemelkedik egy-egy férfiú. Mindketten látható helyen, legfőképpen a kezük irányában tartják a fegyvereiket, mintha azok valamiféle démonűző talizmánok lennének és épp az ördögöt akarnák személyemben távoltartani. Majd egyfajta békéltető szándék jeleként a hátuk mögé helyezik. Értékelem az efféle gesztust, talán nem fognak reszkető kezű, fegyvert szorongató marionett-bábukká avanzsálódni.
~Nos, ki tudja...talán nem is tévednének nagyot.
Szélesedik el a mosoly az arcomon, és egy jó ideig ott is marad. Továbbra sem teszek egy lépést vagy fölösleges mozdulatot sem. Várom, hogy reagáljanak. Bármit. Én nem sietek sehová sem.
Amikor körülbelül a kettőnk közötti távolság feléig elsétálnak, és a vezető oldal felőli férfi megszólal, magamban elégetten nyugtázom, hogy sikerrel jártak. Megjöttek. Bár kicsit furcsálom, hogy tudomásom szerint egy élő személynek kellene lenni velük, mégis "áru" címen mutatja be.
~ Talán mégis történt vele valami, aminek nem kellett volna? Ez utal inkább élettelen, mintsem élő dologra, de majd kiderül.
- Rendben van. Sima üzlet.
Válaszolom vissza hasonlóan, továbbra is mélységes nyugalommal. Egyelőre semmi sem tud ebből kizökkenteni, tetszik ez az állapot továbbra is. És ha minden úgy megy, ahogyan kell, akkor ez valószínűleg így is marad és nem lesz szükség rá, hogy esetleg. Nem teszem szóvá és akaszkodom rá az "áru" megnevezésre. Sok jelentősége amúgy sincs egyelőre.
~Nem, szerintem meglesz ez. A többiekre nem lesz szükség.
-Akkor egy percet kérek. Lassan megfordulok, kinyitom a kocsim oldalirányú, hátsó ajtaját és kiveszem nektek a táskát, amiben van a pénz. A táskát megtarthatjátok, vagy amit akartok. Csak mondom.
A pénz 10-es és 20-es címletekben. Sem a pénzen, sem a táskában nincs nyomkövető. Teljesen tiszta üzlet.
Felelem feléjük lassan és kimérten, továbbra sem mozdulva, téve bárminemű mozdulatot. Amikor befejezem a szövegemet, akkor egy könnyed mozdulattal ellököm magam a járműtől és lassan megfordulok. Ha jó a szemük, akkor látható, hogy valami "fémes" be van tűrve a nadrágom övébe a hátam mögött. Ráérősen ballagok oda az ajtóhoz és nyitom ki azt, amikor tőlük egy hangos csattanás röppen fel és kipattan még valaki a kocsiból, és egy mondattal porig oltja az eddig tárgyaló felet és mintha zsinóron közlekedne, egyenesen felém tart.
Szó, ami szó, láttam már sok mindent, de ilyet azért még nem.
Valahogy, nem volt hirtelen összeegyeztethető a fejemben lévő, - bár tény, totál homályos és megfoghatatlan elképzelés/kép - eddig rendelkezésemre álló adatokkal az a viselkedés (?) és megnyilvánulás, ami épp felém tartott.
Tisztában voltam vele, hogy honnan jön az a a lány. Talán, legalábbis az adatlapja alapján, amit olvashattam előzetesen, még majdnem a korban is hasonló volt. Mégis...volt benne valami: furcsa.
Ám a legfurcsább mégis az volt, hogy nekem tetszett ez a fellépés. Talán csak megjátszotta és talán tudatában sincs annak, amit tesz, de egy biztos: eddig már az elégedetten felüli elégedettség önt el és ez ismét mosolyt csal az arcomra.
Határozott mozdulattal, de mindenféle hang nélkül nyitom ki az ajtót és kiemelkedik belőle egy ELITE, számzáras fekete aktatáska. Laza mozdulattal csukom vissza az ajtót, és még indulás előtt megnézem magam a tükörben, majd olyan mozdulatot teszek, mintha megigazítanám a hajam. A kocsiüvegen.

Mosolyogva érkezem vissza a kocsi elejéhez, amidőn időközben a nő is mondhatni a közelbe ér és szinte ráolvad a kocsi elejére, miközben angyali szemmel trillázza a "válaszát" a kérdésemre.
Igazából hallom és felfogom a szavait, de mégsem érdekel igazán. Inkább magát, az előttem lévőt vizsglatom és kergetik egymást a benyomások és ingerek, amiket kivált és sugárzanak irányomba. Egyetlen, csupán egy pillanatig tartó "vibrálás" érzése csap át rajtam: körülbelül hasonló, amikor két, ellentétes pólusú mágnest egymáshoz közel helyezel el és máris rántaná őket egymáshoz a "vonzalom", de mégsem válik valami miatt lehetővé.
Soha nem éreztem még ilyet és fogalmam sincs, hogy mit jelent. De egy biztos: eléggé erős és impulziv volt ahhoz, hogy tudni akarjam. Meg akarom ismerni. És valamiért biztos voltam benne, hogy ez "hozzá" közhető.
- Egy röpke türelmet uraim és már érkezem is!
Kiáltom a fuvarosok felé fordulva, miközben a bal kezemben továbbra is fogom az aktatáska fogantyúját, és teljes testtel az ismeretlen "árum" felé fordulok.
- Csak gyors előljáróban pár szót. - halkítom le a szavaim annyira, hogy csak ő és én hallhassuk, esetleg azok, akik valamiféle készülékkel rendelkeznek távolsági lehallgatásokhoz.
- Ne kísértsd a szerencsédet. Még egy szóval "kóstolgatsz" és átharapom a torkodat. Akár szó szerint is, aztán helyben felkoncollak, majd a hullád itt hagyom az állatoknak.
Villantok egy mosolyt, amiben a kedvesség annyi, mint atombombában a könyörület. Inkább a Halál mosolya ez, bájos csomagolásban. A tekintetem pedig olyan hideg, hogy még a sarkkörök is virágos mezők hozzá képest, amit benne látni.
- Remélem értesz.
Folytatom, majd jobb kezemmel a derekamhoz nyúlok, hátra. Előveszem a Desert Eagle és látványosan a kocsi elejére helyezem. Karnyújtásnyi távon belül és ott hagyom. Villantok egy hasonló mosolyt a srácok felé, majd megindulok az irányukba. Bal kezemben az aktatáska, a jobbat pedig ráérősen lengetem magam mellett.

Úr ISTEN. Hát szinte tapinthatóvá válik a levegőben túltelítődni látszó tesztoszteron. Hát micsoda hímkavalkád és faszméregetés. Szinte. DE csak szinte aranyom. kellemetlenül érzem magamat, hogy belerondítok a női eleganciámmal, amit egy csöpke kis sértettség is vezérel. Gabe. Hát nekünk már múltunk van. Drágám.
De nem ő lesz az én játékom. Nem-nem. Szegény drágáim még 2 napot sem éltek volna túl mellettem, hiszen azok a szegény-szegény ápolók sem húzták mellettem túl sokáig. Akkor róluk... ártatlan madárkákról mit kellene gondolnom... de nem is baj. Jó ez így. Kicsit legalább kiszórakoztam magam mielőtt csobbanok a mély vízben. A cápák a vérszagra gyűlnek. Szívem... ha én vérezni kezdek akkor isten óvja azt a cápát, ami megpróbál felfalni. Aggályok? Kételyek? Drágám... Körülbelül 55 kiló lehetek... de úgy teperlek a földre és töröm be az orrodat, hogy még csak azt sem tudod mondani, hogy Tikk... TAKK
A kocsinak támaszkodva várom, hogy a hímek bájos eleganciába burkolva hugyozzák körbe a territóriumukat. De, mint enyhe destruktív erő... illetve határfelmérő válaszolok egy kérdésre. Egy kérdésre, ami egészen eddig szöget.. SZÖGET ütött a fejembe. Ki? Ő. Hova? A fejembe. MiérT?
Szétzilál... pedig a kérdés egyszerű...
Nem tudom mi volt a célja... lekötni a figyelmemet.. Megkötözni? Mondjuk ja.. megkötözhetne... de ez egy másik téma.
Elvonni a figyelmemet fontosabb részletekről? Elvonás? Mikor is voltak a tabletták... tudod az a rózsaszín... keserű volt... de olyan...... boLDoGÍtó.
Aztán jön valami.
Egy fenyegetés.
Ohh.. de bájos...
Mosoly egy pillanatig sem hervad, de valami változik. A szemeim. A tekintetem. A kellem és a báj már a múlté. A kellemes kékből hűvösebb szürkére váltanak. Amint egy kicsit eltávolodna tőlem utána hajolok.
-Ha mindegy lenne neked, hogy élek vagy halok... akkor most nem állnék itt.. egy hulláért pedig kevesebb is fizethetnél... túl sok bonyodalom... ha pedig csak szimplán sorozatgyilkos lennél... akkor egy sikátorban vadásznál... nem a gyogyóban. Nem drágám. Neked kellek. Így... dobogó szivecskével.-aztán újra nekitámaszkodok az autónak.
Talán mentálisan sérült vagyok. TALÁN: HAHAH. De ostoba semmiképp.

A fegyver landol. Mellettem. A motorháztetőn. Majd elfordul és elindul. Hoppácska. Talán nem is az én fejemben van itt a legnagyobb baj.
-HHHHhhhh. GABE!-csattanok fel.
Aztán a vonásaim visszalágyulnak és elővillan a fogsorom egy mosolyban.
- C-c-c Barátokról jót vagy semmit.

-Nem mellesleg... becsaptalak én téged?-megjátszott sértettség.

-Tűntem én akár egyszer is ártalmatlannak?-kérdezem felhúzva a szemöldökeimet. Majd felnevetek. Hangosan. Őszintén és telitorokból. Majd hirtelen csitulok el és megforgatom a szemeimet. Nem nyúlok a fegyverért. Minek? Akkor sosem tudnám meg, hogy ennek a viccnek... mégis mi a fene lehet a csattanója.

~Ohh, micsoda meglepetés.
Egy egészen újszerű, teljesen meglepő esemény láncolat elemeit pörgetem át magamban, ahogyan haladok a srácok felé. Nem sietek. Nincs ok a kapkodásra, mindenki a megfelel helyen és időben van. Ellenben ez a lány:
Újfent felidézem, immáron talán másodszorra eme röpke időszak alatt, hogy... mennyire "más". Nem csak a szavaim hallatán, amitől még azok is összevizelik magukat, akik nem ismernek. Akik meg igen, ők meg azért. Ő ellenben nem fél. És ahogyan a tekintete az enyémbe hajolt, sőt, nem csak a tekintete, ahogyan befejeztem a neki cimkézett, csöppet sem burkolt eligazítást: meglepett.
Azon gondolkodom, lépésről lépésre, hogy mennyi...és milyen új dolgokat rejt már most magában, pedig még két perce sincs, hogy itt van és már úgy érzem, hogy ez...több, mint amire eleve számítottam.
Bár, az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy mire is számítok.
Egy agyhalott fruskára, aki nyáladzik és nincsenek értelmes gondolatai, vagy egy idegbeteg őrültre?
Erre, mintegy felelet csendül fel a hátam mögött a nő kacaja.
~ Talán, ez nem is áll messze az igazságtól. Talán, csak rossz oldalról néztem és igazából nem csak "vagy-vagy" részek halmaza, hanem, nem kizárólagosan több is, mint ami. Hmm...
Aztán, már majdnem odaérek, amikor ismét "értelmezem" a szavait, amiket csak mi hallottunk: a benne lévő logikai ráció több, mint amit a legtöbb ember a magáénak vallhat.
Minden pontja megállta a helyét.
~Csak nem...?
Egy sejtelem keletkezik bennem, valahol, mint egy láthatatlan villámcsapás, de ahogyan jön, úgy dobom is félre. Ez majd később fog kiderülni, egyelőre arra fókuszálok, ami előttem áll. Ami pedig mögöttem, nos, az egyelőre még várhat. Ha minden jól megy, utána úgyis rengeteg időt fogunk együtt tölteni, így vagy úgy.
- Uraim, ne aggódjanak a hölgy miatt. - válaszolok Gabe nekem címzett figyelmeztetésére, és már lassan egészen tűrhető közelségbe érek a sétámmal is. - Innentől az Önök "szenvedései", mondjuk úgy, hogy véget értek.
Körülbelül 3 méterig közelítem meg a párost, amennyiben nem szólítanak fel arra, hogy esetleg hamarabb álljak meg. Azon ponton megállok és felteszem a kérdést.
- Nos, a pénz itt van. Szeretnék megszámolni? Tegyem le itt és sétáljak vissza, vagy inkább együtt számoljuk meg a pénzt a kocsi motorháztetőjén?
Mint mondottam, tiszta üzlet.
Hisz gondolom Önök is nagyon jól tudják az üzlet első és legfontosabb szabályát: védd a befektetésed.
Persze, tisztában vagyok vele, hogyha ezt meghallja a lány, akkor már alapból is tisztában volt azzal, hogy a maga módján fontos tényező a számomra és NEM halhat meg, de ez csak megerősítheti benne a nagyon is nyilvánvaló tényt.
Persze...ez nem jelenti azt, hogy más nem történhet vele, amíg életben marad.
-Ha pedig mindent rendben találnak, akkor itt az útjaink el is válnak. Én nem láttam Önöket, Önök pedig minket.
De engedjék meg, hogy megjegyezzem, elégedett vagyok a...munkásságuk sikerével.
Fordulok egy pillanatra vissza a kocsim irányába, és vetek egy kósza pillantást a lányra, majd fordulok is vissza.
- Nem gondoltak még arra, hogy esetleg leszerződjenek, mondjuk...hosszabb távra a zsoldos létből?

Várjunkcsak. Hiszen itt a vége fuss el véle. A szemem láttára cserél gazdát az életem és szabadságom ára. Bár nem mintha tudnék bármit is kezdeni azzal a bizonyos mindenki által hőn áhított szabadsággal. Mire jó? Kinek jó? Az egész életem arról szól, hogy valaki a mocskos kis markában tartja az életemet. Annyi a változó, hogy éppen ki lóbálja az orrom előtt a kulcsot és ki szorongatja elfehéredő ujjakkal a póráz végét. Ha nincs aki fogja a gyeplőt, akkor én ki is vagyok valójában? Egy senki? Mindenki leszar.
De hiszen most sem maradok magamra. De jó nekem. De hiszen nincs is semmi gond.
Nehéz léptek visszatérnek hozzám és nekem mosolyra kanyarodnak repedezett ajkaim. A saját véremet érzem a nyelvemen, de mint egy jól nevelt kislány csak nyelek egyet. Ügyes vagy!
Amikor int beülök a kocsiba, de még előtte intek egyet a fiúkáimnak.
-Na pá!-kacsintok és behelyezem kis hab testemet a hátsó ülésre.
Minden további fennakadás nélkül elhagyjuk a tett helyszínét. Néhány perc múlva még a fák rejtekében azonban félrehúzódik. Felemelkednek a szemöldökeim és amikor hátra fordul arcát maszk takarja, és fehér színű gáz kavarog fel a ventilátoroktól. Jajj.
-Mi a franc?....-de már kábulok és elnyom az álom.

Amikor ébredek már rég nem a kocsiban ülök. Valaki megpofozgatja az arcomat. Az első kettő még simogatás. A rákövetkező már helyre rázza a látóteremet. Minden csupa beton, fém és rozsda. Hideg van. Baszd meg.
Felnevetek, amikor rájövök, hogy a kezeim össze vannak kötve a hátam mögött.
-Játszunk!-villannak a szemeim.



//köszönöm a játékot, a szabadlábat

Az egész, békésen zajlik le. Minden békésen zajlik. És nem is lehetne a mára jobb lezárás.
A figura hátrál, visszaaraszol a kocsihoz, úgy tűnik nem akaszkodik a kérdésbe. Nem a személyével van bajunk. Vagyis de. Azzal is...

A pisztoly markolatán a derekam mögött mindvégig ott a kezem, és csak onnan figyelem, ahogy beül. És a lány is.
Felhörög a motor, úgy tűnik a fickó még egy biccentést eszközöl, és egy éles, jobbra kanyarral elhagyja a terepet.
Én csak ekkor eresztek le. Még utoljára körbenézek, Nevil kérdőjellel néz hátulról rám.

- Itt töltjük az egész évet.. ? - nem bírja ki.
Én meg nem válaszolok. Csak egy újabb, alapos körülnézés, aztán lehajolok a lábamnál fekvő pénzért. A táskát felemelem, átforgatom benne a bankjegyeket, minden valódinak tűnik, aztán rákapva a táska másik szárára is, elindulok visszafele.

- Na vééégre már.. - hallom oldalról, de még mindig nem reagálok. Csak félig.

- Szállj be.. - utasítom, miközben kinyitom a hátsó ajtót, és behajítom a táskányi köteget.

- Én rég bennvagyok már, te vagy az aki tökölődik.. - nyávog, de engem meg nem hat meg. Újra kinyitom a vezető oldali ajtót, és ahogy berakom magam, csakis ekkor... ekkor nyugszom meg igazán.
Mert biztos vagyok hogy a kocsi alá se került robbanószerkezet... BIZTOS???

De ezzel már nem törődöm.
Csak megártott az utóbbi pár év.
Csak indítom a kocsit, és kiporzó kerekekkel én is minél hamarabb el akarok tűnni innen.
Irány egy új Motelszoba!



Dettó köszöntem!