„Rendben vagy?”
Hellyel közzel. De azért rábólogatok.
„Akarod hogy leüljünk??”
- Igen. – felelek halkan, egy bólintás kíséretében, aztán odasétálok a kanapéhoz és leereszkedem az egyik felére.
Megvárom, míg Allen leül mellém. Figyelem a mozdulatait, és ha már helyet foglalt, a tekintetem megkapaszkodik az övében
Érzem, hogy lángolok, ég az arcom, ég a szemem, a szívem verdes, és enyhe belső reszketés jár át.
Hatalmasat sóhajtok. Nem könnyű ez. Dehogy az. Aztán valahogy mégis belevágok. Muszáj. Bármennyire is félek.
- Ville… felbukkant, és… – baromi nagyot dobban a szívem, hogy a bordám is kileng a helyéről - ...szeretné ha újrakezdenénk. – elkezd feszülni a gyomrom, aztán összeszorul. A vér a dobhártyámban lüktet. Ideges vagyok.
Mindvégig Allen kék szemeiben nyugszanak az enyémek. Őszinte akarok lenni vele. A habogásnak itt nincs értelme. És egyébként is Ő az, akivel nyugodtan MINDENT megbeszélhetek, akinek mindent elmondhatok. Ő Allen, még mindig. De akkor is elszorul a torkom. Mert… mert csak egy férfival lehetek úgy együtt, ahogy szeretnék. És kurva nehéz a döntés, mégis meghoztam. Meg kellett. Pedig olyan jól indult minden köztünk.
- És… és én is… hajlok arra, hogy megpróbáljuk. – nyögöm ki.
Lesütöm a pillantásomat.
Ha hagyja, a kezeim közé veszem az egyik kezét. Tíz ujjam gyengéden köré fonódik.
Nagyot nyelek. Érzem, hogy meghalok belül. Könnyes fátyol ereszkedik a tekintetemre.
Eleinte csak a kezét nézem a kezeim között, aztán az arcára függesztem a pillantásomat.
- Tudnod kell, hogy szeretlek… és minden egyes szó, amit New Yorkban mondtam igaz, és minden amit ott tettem, őszinte volt. És ezt semmi sem írhatja felül… Annyira igyekeztem új életet kezdeni Veled, veled akartam lenni. Tényleg!… De most… most hogy Ville visszajött… Én… Én... – na ennyit a habogásról.
Behunyom a szemem egy pillanatra, erre a pilláim alól megindulnak a könnyek és lesiklanak az arcomon.
Sírok. Siratom ennek a szép románcnak a végét. Mert ez az. És én vetettem véget neki a saját választásommal, ott a játszótéren. Ville mindig is hiányzott, hiába küzdöttem az érzés ellen. Nem sikerült túljutnom rajta. Talán idővel ment volna. Ha több időm lett volna rá. Talán akkor.
Összeszedem minden erőmet és újra Allen tekintetét keresem.
- Nem akartam, hogy vége legyen… Főleg ilyen hamar… Ott kellett volna maradnunk New Yorkban... Én…….. Kérlek szépen, bocsáss meg... – könyörgöm kásás hangon a sírástól.
Mégsem vagyok rendben.

Amikor kihúzza a kezét az ujjaim közül, hagyom, hogy megtegye, elengedem, de aztán az arcomra simulnak a tenyerei.
Úgy nézek a szemeibe, hogy közben remegve nyelem a könnyeimet.
Ott kint azon a rohadt játszótéren egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez ilyen iszonyatosan nehéz lesz. Majd belepusztulok.
Jólesik, hogy lecirógatja a könnyeket az arcomról, de ettől csak még pokolibb érzés az egész – rádöbbenek, hogy talán soha többé nem ér hozzám így; gyengéden, kedveskedve… Egyáltalán sehogy se.
Hányni tudnék magamtól. Mindent tönkretettem.
Zihálok. Szakadozottan, rendezetlenül kapom a levegőt, és ő csitítgat, nyugtatgat. Én meg… még mindig bőgök.
A szemeiben ragadok. Szavak nélkül könyörgök neki, hogy forgassuk vissza az időt, csináljunk vissza mindent és sose jöjjünk vissza New Yorkból.
„Azt kell tenned amit érzel. Akármi is történik... MINDIG! Hallasz engem?”
A bánat, a veszteség sűrű ködén át hallom csak a szavait, valameddig eljutnak, de nem akarom felfogni a végzetességüket.
Mégis bólogatok. Némán. Arcommal a kezei közt.
Lehunyom a szemeim – piszkosul égnek, sajognak -, amikor odahajol, és az ajkaimra présel egy… búcsú? csókot. A felismerés gyilkos tőrként hasít belém.
Megrázom a fejem.
Nem! Nem akarom, hogy vége legyen! Inkább a halált választom, inkább meghalok!
Nagyot nyelek.
„Ezt... megígéred nekem??”
Csak meredek rá, hatalmas, vörös szemekkel. A tekintetével kér, és ő bólogat, de én csak bámulok a szemeibe, azokba a gyönyörű, kék nyugalomtenger szemeibe. Most mégsem igéznek rám megnyugvást. Csak egy újabb síráshullám tör rám.
Kiver a víz, melegem van.
Tudom jól, azt akarja, hogy boldog legyek, és azt tegyem, ami nekem jó.
De én mellette is boldog voltam. Nagyon is!
Talán elhamarkodott döntést hoztam a játszótéren.
Ugyanazt az istentelen fájdalmat érzem most, mint akkor, amikor tudatosult bennem, hogy Ville elhagyott.
Csak most… én vagyok az, aki elhagy.
Bántom Allent és mocskosul gyűlölöm magam érte.
Erősnek mutatkozik, de remeg az ő hangja is. A szavai őszintének hatnak, de valami azt súgja, csak azért mondja ezeket, mert igazán szeret. Holott fáj neki minden. Mérget mernék venni rá.
- Én csesztem el… Csakis én... – tör ki belőlem egy újabb hatalmas nyelet után - Első este felhívtam, New Yorkból… Üzenetet hagytam neki, hogy lezárjam… hogy kimondjam, vége. És azt akartam, hogy lemondjon a babáról… Mert… Mert eldöntöttem, hogy elengedem…. És… És biztos, hogy emiatt került elő… Mert felhívtam… Ha nem teszem, most ez mind nem történik meg... Nagyon elcsesztem… Nagyon!
Ville felbukkanása iszonyúan felkavart. Magával hozott minden emléket és érzést, ami hozzá fűzött, és onnantól képtelen voltam nekik ellenállni. Olyan könnyen magukba szippantottak. Most pedig szembesülök gyengeségem következményeivel.
Rettegek attól, hogy elüldözöm Allent messze.
A zokogásom szemernyit sem csillapszik.
- Nem akarlak bántani… Nem akarlak elveszíteni… És azt sem akarom, hogy… hogy elmenj Afrikába… Mert most majd biztos elmész…. Oda… Kurva messze... – lángol az agyam, talán hisztériás roham. Már nem is hallom miket beszélek, csak ontom, amit az érzelmeim diktálnak.

„Idefigyelj! Idefigyelj, hé!”
Allen finoman megráz, és ezzel valahogy kizökkent a pánik feneketlen bugyrából. Már képes vagyok odafigyelni rá. Az arcom elázva vöröslik, erősen szipogok, de a szemeit nézem.
A hangja a lelkemig hatol és hűs balzsamként nyugtat meg.
„Én nem megyek sehova! Érted!? Megértetted!??”
Csak bámulok rá hatalmas, kisírt szemekkel, aztán vadul bólogatni kezdek.
„Itt maradok. A nyakadon! És ha kell, ha nem, idegesítelek! Megértetted!??”
Még mindig dühöng bennem a remegés, de újra bólogatni kezdek, ahogy a szavai befúrják magukat az elmémbe.
„És különben is megyünk vissza New Yorkba! Nem??”
A szaggatott hüppögés közepette megjelenik egy vigyorkezdemény az ajkaimon. A távolban megcsillan a reményfény, hogy Allen lesz nekem, ugyanúgy, mint eddig. Hogy ez nem a vég. Nem lehet az… Megyünk… Megyünk New Yorkba… Visszamegyünk! Lesznek még együtt töltött idők.
És mosolyog. Észre sem veszem, de én is. Ő késztet rá.
Szomjazva iszom a szavait, ahogy folytatja, a szájáról lepörgő minden egyes szó lángoló nyílként hasít az agyamba, és égeti bele az igazságot.
„Ami közöttünk volt, gyönyörű volt.. És soha nem felejtem el.”
- Én sem... – suttogom közbe elfúló hangon, talán nem is hallja.
„Örökké velünk lesz.. Ezt már senki nem veheti el tőlünk, rendben? Ezt.. soha.. senki..”
Újabb apró fejbiccentéssel jelzem, hogy igen, egyetértek. Mindenben.
„Mindig itt leszek Neked.. És Te nekem.. remélem... És ez mindig így lesz!”
A végszó elsöpör mindent.
Két tenyerembe veszem az arcát. Nem hirtelen a mozdulat, de nem is tétova. Odahajolok hozzá, és ha engedi, megcsókolom. Szerelmesen. Még egyszer. Utoljára. Csak még egyszer... Érintenem kell… Emlékezni akarok az ajkaira, a puha tapintására, a szakállának csiklandására az arcomon...
Saját könnyeim sós ízét érzem a számban, ahogy csókolom.
Az ajkaim aztán lassan elengedik. Az arcom az övé előtt lebeg, párás tekintetem elmerül a lélektükreinek kékségében.
- Itt leszek… Itt vagyok! – ez nem puszta ígéret, ez megingathatatlan bizonyosság. - És ha Villenek nem tetszik… Bekaphatja. – búgom, a torkom rekedt.
Allentől még Ville sem szakíthat el; ha arra kérne, hogy soha többet ne találkozzam vele, mert őt esetleg zavarja.
- Nem vagyok hajlandó… lemondani Rólad senki kedvéért. – Nem vagyok... Allen nekem annyira drága… Ha nem a legdrágább.
Nem érdekel senki féltékenysége.
Odakint az utcán titokban, mélyen legbelül örültem, amikor megláttam Villet… Egy régi kívánság öltött testet… De ha a felbukkanása és az újrakezdés Allen elvesztésével jár… Nem fogom megfizetni ezt az árat. Nem én!
Villen már félig túljutottam, és nem kellett volna sok idő a teljes elengedéshez. Viszont a visszatérésével felkavarta az állóvizet. Nem hibáztatom, nem haragszom rá, csakis a sors fonalát szövő párkák gonosz játékaira.

Boldogsággal tölt el, hogy nem húzódik el tőlem, és viszont csókol. Szükségem van Rá. Magamba akarom égetni az emléket. Kitörölhetetlenül.
Amikor lefejti az arcáról a kezeimet, és a markában tartja azokat, csak pislogok rá. A könnyeim már elálltak, a légzésem ismét normális lett, és jócskán megnyugodtam mellette. A szavaitól. Attól, hogy biztosított. Muszáj volt hallanom a szájából.
„Senki nem szakíthat el..”
- Senki... – ismétlem halkan.
Szélesen, lágyan rámosolyodom, miközben az ajkaihoz emeli a kezem és csókot lehel rá, végül letörölgeti kipirult arcomról a gördülő könnyek maradványait.
Közénk telepszik a csönd, de hamarosan meg is töröm egy kérdéssel.
- Bánnád… bánnád, ha… – nyelek egyet, nem tudom hogyan fogalmazzam meg, talán furcsa a kérés, de végül is kibököm mi nyomja a szívem - Veled maradhatnék még egy kis ideig?… Olyan üres a lakásom. – nélküle veszett magányos lennék azok közt a falak közt, meg is őrülnék ott. És máshol sem érezném most jól magam.
Ha nemet mond, megértem. Elvégre lehet, hogy ezek után kényelmetlen lenne számára a társaságom, akkor viszont haza megyek. De ha maradhatnék még nála… Vele… Az hatalmas megkönnyebbülés lenne.

„Persze... Maradj csak. Ameddig csak jólesik.”
Milyen megnyugtatóak ezek a szavak, iszonyú hálás vagyok Allennek. Talán tényleg nem bánja, ha maradok még. Pár napja azt mondta, „Olyan hatalmas az a ház.. olyan sivár nélküled… Belengi a halál szele.”
Biztosan rossz lenne neki is, ha elmennék. Magányosnak érezné magát, akárcsak én a régi lakásomon. Akkor inkább szenvedjünk együtt itt, mint külön-külön. A gondolatra valahogy muszáj elmosolyodnom.
Elengedek egy sóhajt, miután megköszönöm Allennek a kedvességét.
Bízom benne, hogy mihamarabb helyrejövünk.
Aztán Shonte sétál be a nappaliba, és a vacsora tálalási ideje felől tudakozódik. Talán fültanúja volt a beszélgetésnek. Annyi szent, hogy az arcomon, és vöröslő szemeimen láthatja, hogy bőgtem. Még esetleg hallhatta is. Ki tudja mióta várt a lehetőségre, hogy megkérdezhesse Allent.
„Menjünk enni. Hosszú nap volt.”
Allen szelíd, rendezett mosolyára egy mosoly a válaszom. Biccentek, egyetértek, menjünk.
Valóban hosszú nap volt. És eszelős.
A vacsora csendben telt, egyikünk sem beszélt. Shonténak is talán feltűnt a mély hallgatás, magunkra is hagyott minket elég hamar.
Miután végeztem, az asztal fölött megköszönök még egyszer mindent Allennek, és jelzem, hogy elvonulok lefürdeni.
Gondolom nem bánja, hogy magára hagyom. Biztosan szeretne egyedül lenni kicsit, hogy átgondolhassa a történéseket.
A zuhany alatt állok, a rám zúduló kellemesen meleg víz alatt, és két tenyérrel támaszkodom a csempén. A fehér tálcát bámulom a talpaim alatt, azt, ahogy a víz csigázva eltűnik a lefolyó nyílásában.
Miért mentem bele az újrakezdésbe? Miért rúgtam fel mindent Allennel?
Ville megjelent és egyszerűen csak magával ragadott, úgy, hogy észre sem vettem. Pillanatok alatt a puszta jelenlétével visszaröpített a múltba, amiben annyira jó volt vele.
Most viszont attól rettegek, hogy rossz döntést hoztam. Olyan picinek és elcseszettnek érzem magam...
Ha tehetném visszaszöknék Allennel New Yorkba, anélkül hogy bárki tudna róla, és megtalálhatna.
Félek… Félek a megbeszéléstől. Mi lesz, amikor ismét találkozunk Villel? Fogalmam sincs hogyan viselkedjek vele.
Emlékszem. Én kértem jelet még New Yorkban; tudni akartam, hogy mit tegyek, melyik irányba menjek. Aztán jött az álom, és Ville másnap felbukkant. Ő lenne a jel? A válasz a kérdésemre?
Bár tudnám biztosan.
Időre van szükségem... Időre, hogy rendbe jöjjek Allennel. És időre, hogy biztosra tudhassam; akarom még Villet.
A víz csak zubog a fejemre. Friss, eleven emlékek törnek rám itt a fürdőszobában, ahogy állok a kabinban. Nem is olyan rég Allen és én…
Felsóhajtok. A víz jótékonyan lemossa az újabb könnyeket.
Imádtam, ahogy szeretkezett velem, ahogy ölelt, és simogatott. Még most is érzem a bőrömön, a porcikáimon az érintéseit. Vigyázott rám, gyengéd volt, mégis… tüzes.
A lelkemet is eladnám még egy vele töltött éjszakáért, azért, hogy reggel a karjaiban ébredhessek.
Nem érdekel a gondolat helytelensége. Abban sem vagyok biztos, hogy helytelen. Mert érzek – csodás, lenyűgöző, magasba repítő dolgokat érzek iránta, és egyetlen beszélgetés, egyetlen elbarmolt szakítás nem fogja ezt semmissé tenni. Egyszerűen… Szeretem... És kész. Nem hazudtam neki. Amíg élek, így fogok érezni iránta. Még akkoris, ha összeszed egy farkangyalt, és elérhetetlenné válik. Mert az sem fog érdekelni.
Talán egy óra is eltelik, mire elkészülök; megtörölközöm, megszárítom a hajam, fogat mosok és pizsamát öltök.
Hanyatt dobom magam az ágyon.
Csak fekszem, és bámulom a plafont. Zűrös egy nap volt a mai, valami mégis mosolygásra késztet.
Emlékszem, New Yorkban azt mondtam Allennek, hogy „Sosem zárom kulcsra az ajtót.”
Azt kívánom, bár átjönne, és rám vetné magát, és… arra kérne, hogy maradjak vele, válasszam őt, és menjek hozzá. De tudom, hogy nem fog besurranni.
Behunyom a szemem. Nagy lélegzetet veszek. Születik bennem egy elhatározás.
Felugrok, és lecsusszanok a hatalmas ágyról.
Kicsattogok a hálószobámból, mezítláb, végigmasírozom a hosszú, tisztára takarított márványfolyosón. Egyenes az utam Allen szobájához…
Az ajtaja előtt megállok, és először egy darabig töprengek. Erőt, bátorságot gyűjtök, de aztán győz a vágy.
Halkan bekopogok.
- Allen… Ébren vagy még? – kérdezem óvatos hangon.
Ha olyan fasza csaj lennék, most berúgnám az ajtót, és nem kérnék engedélyt, hogy beléphessek a szobájába.

Alig, hogy bekopogok és bekérdezek, lassan kinyílik az ajtó. Szerencsére nincs időm belegabalyodni a kellemetlen, lélekölő gondolatokba. Egyébként is elég volt belőlük mára.
Allen megjelenik előttem.
„Valami baj van..?”
Szelíden rámosolyodom, és enyhe mozdulatokkal megcsóválom a fejemet.
- Nem… Nincs. – búgom a szemeibe kapaszkodó tekintettel.
- Csak... – tétován lesütöm a pillantásomat a padlóra, nyelek egyet, majd visszaemelem az arcára. - Nem akarom, hogy a mi csodánk ilyen hirtelen érjen véget… Lehetne… hogy ma este még úgy tegyünk, minta New Yorkban lennénk?… És együtt töltsük az éjszakát?… – kutakodva fürkészem azokat a csoda szép, kéklő lélektükröket, vajon mit olvashatok ki belőlük?
Talán érti, hogy mit szeretnék, de úgy érzem, nem árt ezt pontosabban kifejeznem.
Egy hatalmas, bátorságadó sóhaj után folytatom csak.
- Mindennél jobban vágyom rá, hogy… – a hangom elbicsaklik, a szívem zakatol - …átszeretkezd velem. – ...Még utoljára. Képtelen vagyok hozzáfűzni. Nem is mondom ki.
„Utoljára”… Hogy gyűlölöm ezt a szót!
A szemeiben ragadok; egyszerre vágyakozva és félve – hátha elzavar.

„Biztos vagy benne hogy ez jó ötlet??”
Hogy jó ötlet-e? Könyörgöm… Mikor volt nekem utoljára jó ötletem? Hát nem mostanában.
- Fogalmam sincs... – vallom be.
Fürkészem Allen arcvonásainak rándulását, a szemében csillogó fények játékát, ahogy ott áll előttem az ajtóban. Komornak tűnik. Amin nem is csodálkozom.
Talán a lehető legrosszabb ötlet volt idejönnöm és előhozakodnom vele. Most már mindegy, elhangzott, visszacsinálni nem tudom. Talán nem is akarom; amit iránta érzek és a vágyam, sokkal erősebb, mint a megbánás vagy a szégyen. Egyszerűen abból is elegem van, hogy a lehetséges következményeken rágódjak.
Ahogy kitárja előttem az ajtót, és beenged, belépek a szobájába, ő csukja is mögöttem.
Szembe fordulok vele.
- Csak azt tudom, hogy nagyon szeretném, és... szeretnék veled lenni, ameddig lehet. – fejezem be a mondandóm már a falak közt.
A szemeit nem engedem el.
Magamban azért fohászkodom, hogy többet ne kelljen megerősítenem a dolgot, mert az olyan, mintha szexért könyörögnék, pedig itt Ő a lényeg – vele akarok lenni. Még ha ez az utolsó éjszakánk is együtt.
Fogalmam sincs, hogy elküld-e. Benne van a pakliban. És meg is érdemelném.
Bárcsak le tudtam volna Villet állítani ott a játszótéren; bárcsak képes lettem volna ellenállni neki. Örültem, hogy felbukkant, de... őt valahogy... olyan távol érzem magamtól, hiába a régi, szép emlékek.

Kellemes borzongás csiklandozik végig bennem, ahogy Allen félresimítja a halántékomon a hajamat, megérinti az arcomat, majd a kezei közé veszi az államat.
„Én is szeretném.... nagyon.. nagyon..”
Az édes baritonján elbúgott szavak mély megnyugvással töltenek el. Ragyogó szemekkel pislogok fel rá, mire összemosolyodunk a félhomályban.
Ö közelebb hajol és forrón megcsókol, érzem; ugyanaz a szerelem lángol benne, ami engem is hevít. Boldogan merülök bele a pillanatba és adom át magam a férfiúi ajkak lágy kényeztetésének.
A szám az övén fordul, lassan, kiélvezve a puhaságát és az ízét. Talán percekig is eltart ez a varázsos kábulat, mire leheletnyire távolodom tőle.
A homlokának nyomom az enyémet, és szabadjára engedek egy sóhajt.
- Rájöttem hogy... – suttogom a szájára - New York a kapcsolatunk kiteljesedését hozta el, és borzasztóan örülök, hogy megtörtént… Már tudom, hogy semminek sincs vége… Soha nem is lehet, mert örökké, teljes szívemből szeretni foglak. Ami köztünk van, az... – lágyan elvigyorodom - …csak a miénk. Sokkal több és szilárdabb bármilyen románcnál... És biztos vagyok benne, hogy senki más mellett nem fogok ehhez foghatót megtapasztalni, mert több vagy számomra, mint szerelem... Te vagy az egyetlen és igazi lelkitársam..… Ez az éjszaka nem egy szerelem vége, hanem egy kötelék megújulása. – döngöm rámosolyogva az ajkaira.
Hogy amit Allen iránt érzek, az szerelem-e? Igen, és határozottan valódi, tagadhatatlan érzés. Csodálatos és elsöprő - az a sebesen érkező, hatalmas, perzselő lánggal égő, majd szépen örök, elpusztíthatatlan lelki kapoccsá nyugvó szerelem, ami eleve a világ legfantasztikusabb barátságából született. Boldog vagyok, és hálás a világegyetemnek, amiért megtörtént, és hogy van nekem Allen.
Hallani sem akarok olyasmiről, hogy „vég” és „elengedés”. Nem. A kapcsoltunk a következő szintre lépett, és hiszek benne, hogy mindketten jól leszünk, bármi történjen velünk, vagy közöttünk.
Allen ha hagyja odafúrom az arcom hozzá, hogy ráleljek az ajkaira, és gyengéden rájuk csókoljak. A szám finoman tapintja, kóstolgatja az övét, kedvesen, puhatolózva, ráérősen. Nem akarok semmit elkapkodni; akár a végtelenségig is elnyújtanám ezt az éjszakát.
Az ujjaim eközben rátapintanak az inge legfelsőbb gombjára a mellkasán, aztán a következőre, és a következőre, és ráérősen végiggombolom lefelé, végül kihúzom a szövetet a nadrágöv szorítása alól.

A szerelmek elmúlnak, de ez, ami köztünk van, soha. És ez az, ami erőt ad Allennel kapcsolatban.
Tudom jól, mint férfiról, le kell mondanom róla, viszont azt senki sem tilthatja meg, hogy továbbra is rajongjak érte, hogy gyengéd érzelmeket tápláljak iránta és szexuálisan is vonzódjak hozzá.
Sosem hittem volna, hogy egy meleg férfi lesz a szerelmi ideálom. Ám Allen a mássága miatt elérhetetlen a számomra, hiába akarom, hogy ne az legyen. Az ösztönöknek lehetetlen ellenszegülni, hacsak nem buddhista szerzetes az ember. És lássuk be, a mellékelt ábra alapján egyikünk sem az, sem Ő, sem én. Mindketten az ösztöneink rabjai vagyunk.
Ha vele maradnék, csak ártanék neki. Túl jól ismerem Allent. Hiába biztosítom arról, hogy elviselem, ha lesz mellettem barátja, képtelen lenne vele lenni, mert attól félne, hogy megbánt. Miattam nem tenné meg, amire az ösztönei sarkallják, amire a legjobban vágyik. Csak vívódna, és idővel szörnyen szenvedne, azt meg nem akarom. Részben emiatt sem lehetünk együtt, mint egy normális pár.
Aztán ártanék még Villenek, magamnak, és a bandának is. Tudom, csak magammal kéne törődnöm, Allen is azt várja, de nem megy. Képtelen vagyok másokra nem gondolni.
Én ebben a pillanatban még azzal is kiegyeznék, ha titkos szeretők maradnánk. Persze nem merek előhozakodni az ötlettel, csak elvigyorodom a gondolat őrültségén és azon, mekkora marha vagyok; már ilyeneket jár az eszem. Nem méltó hozzám az elképzelés. De ha egyszerűen annyira szeretek vele lenni!
Allen ha nem is válaszol, ha nem mondja ki hangosan, akkor is tudom, érzem rajta, a testéből áradó forróságból, az érintéseiből, a csókjából, hogy mennyit jelentek neki, és ő sem akarja, hogy menjek.
Sürgősen kell valami megoldás, valami kompromisszum, mert becsavarodom, és leállni is képtelen vagyok, pedig az eszem tudja; le kéne, hogy ne bántsak senkit. De ma éjszaka nem állok le; olyan gyengédséggel, ugyanakkor szenvedéllyel fogom szeretni és fogok szeretkezni vele, hogy a föld beleremeg és az angyalok is lepotyognak abból a kurva égből.
Ahogy Allen hevesebben kezd csókolni, tetőtől talpig eláraszt a vággyal teli remegés, és bele-bele sóhajtok az ajkai közé. Rettenetesen hamar fel tud izgatni.
Lesimítom vállairól az inget, az a padlóra hullik, ekkorra már a nyelvem is bátrabban tör előre, hogy megkeresse az övét.
A szemeim behunyva, ajkaink elmélyülten szeretkeznek, és mielőtt az ujjaim az övcsatjára tévednének, hogy azon babrálva kinyissák, tenyereim még végigsimítják a vállait, a mellkasát, és a hasát. Allen szép alakját szálkás izmok borítják forrongó bőre alatt. Érzem a tapintásukat, ahogy cirógatom a felsőtestét.
Őrülten kívánom. De még így sem sietek, nem kapkodok, csak eltökélt mozdulatokkal cselekszem. A kezem mégis remeg, ahogy végre letér a nadrágjára és kigombolja.

Minden figyelmemmel és érzékemmel a jelenben vagyok; érezni akarom Allent, az érintését, a bőrét a bőrömön, az illatát, az ízét, a testének melegét, hallani akarom a sóhajait, a szívdobbanásait. Teljesen bele akarok veszni, hogy még egy kósza gondolat sem zavarhasson meg ezekben a csodás percekben és órákban.
A pizsamafelsőm anyagán keresztül is perzsel a tenyere a derekamon. Egyetlen érintésével hatalmas lángra lobbantja bennem az elemi vágy tüzét. Egészen ki vagyok melegedve.
A karjaim engedelmeskedve emelkednek, ahogy a felsőmet feljebb gyűri rajtam, majd szép lassan kibujtat belőle. Valahová a földre esik az anyag.
Boldogságtól ragyogó szemekkel mosolygom az arcába, miközben meztelen kebleim a mellkasához préselődnek, ahogy a felsőtestemmel az övéhez simulok. Ölel és cirógat, elvarázsolva, közel kábultan veszek bele az érintésébe és a simogatásaiba.
Az ajkai újra rálelnek az enyémekre, közben tenyereim a csípőjére fekszenek, majd két oldalon lesimítva a combjaira, lejjebb lököm a nadrágját. Bízom abban, hogy talán lecsúszik magától a bokáira, s ha így van, kiléphet belőle.

Halkan a szájára nyögök, ahogy megmarkolja a hátsómat. Belevigyorodom a csókba. És nagyonis megdobogtatja a szívem ez a finom vehemencia. Ez egészen új Allentől.
Aztán a következő pillanatban lehajol, először nem értem mi történik, de aztán felfogom a szándékot, és felkacagva átölelem a nyakát, hogy megkapaszkodjam benne, míg az ölébe kap.
Határozottan tetszik a művelet. Most már tudom, a küszöbön is könnyedén átemelt volna, ha… ha valaha sor került volna az esküvőre. Iszonyatosan boldog nap lett volna. És tuti, hogy közvetlenül a ceremónia előtt is megerőszakoltam volna, egy szűk helyiségben kettecskén elbújva. Kicsit talán még a menyasszonyi ruhámat is megviselte volna, az ő ingével és öltönyével együtt a lovaglótúra… Látom magam előtt, ahogy a teljes násznép minket keres, hol késünk, mi meg vihogva, nyögdécselve lapítunk valami gardróbban. Erre Allen betapasztja a tenyerével a számat, és azzal az édes „suss”-intásával csitítgat, hogy fogjam be, nehogy lebukjunk, miközben még mindig az ölében ülök, és ő bennem van.
A lányok mind egy ilyen napról álmodnak. És talán már én is. Felettébb izgató ez az esküvőiruhás dugás.
Allen az ágyra fektet, csibészesen rávigyorodom, és beharapom az alsó ajkam, ahogy megfogja a pizsamanadrágom szélét és a fekete csipkebugyival együtt lehúzza rólam. Megemelem a popsimat és a lábaimat, hogy segítsem a munkáját.
Aztán fölém kúszik, megtámaszkodik mellettem, és ahogy az arca az enyém fölött lebeg, szélesen mosolygom a szemeibe.
„Emlékszel még..?”
- Mindenre…! – vigyorodom rá.
A csókja ismét lecsap. Finoman kényszerítve az ajkaimat, hogy megnyíljanak, én pedig megindulok a szája után. Szeretem és habzsolom azokat a puha porcikákat, miközben az őket keretező szakáll az arcomat dörzsöli.
A kezeim Allen csípőjén, a lábaimat felhúzom, és ha sikerül, meglököm magam, hogy Allent oldalra gördítsem magamról az ágyra. Fölé kerekedek, és az ölében ülök.
Újabb vigyorom vetül rá.
- És Te emlékszel…? – duruzsolom, és telecsókolom a mellkasát, a melleit, a hasát, belenyalintok a köldökébe, végül a nyelvem lecsúszik a boxeralsó gumijáig.
Ha segít és engedi, leműködöm róla, eldobom a fenébe és nyomban az ágyéka fölött termek. Csábos, kéjsóvár pillantást lövellek rá idelentről, az öléből. Már nem kérek engedélyt arra, amit tenni szeretnék, egyszerűen rápréselem nedves, csóktól duzzadt ajkaimat a férfiasságára. Végigcsókolom, és kibukkanó nyelvemmel meg-meg nyalintom a bőrt. Pontosan ugyanolyan az íze, mint az emlékeimben; selymes, meleg, szexi és őrjítő. Nagyon finoman veszem az ujjaim közé a nemes porcikát, hogy egészében, és minden irányból csókokkal hinthessem tele.

Annyira izgató a hangja, ahogy fel-fel nyög; végighullámzik rajtam a forróság tőle.
Nem akarom kivégezni, csak fel szeretném ébreszteni a vágyát; épp ezért csak nyalogatom, csókolgatom a férfiasságát, aztán amikor a számba veszem, csak finoman szopogatom, pedig eszelős késztetés tör rám, hogy mohóbban bánjak vele. Az ujjaim is teszik a dolgukat közben, gyengéden fel-alá járkálnak rajta, míg az ajkaim közt nőni, keményedni nem kezd.
Ekkor Allen hanyatt fekvő teste fölé mászok, átemelem rajta az egyik combomat, és lassan beleülök a szerszámába - remegő testem azért az érzésért könyörgött már percek óta, hogy elmerüljön bennem. Elfog a perzselő, boldog gyönyör, amint megérzem őt magamban. Halkan felnyögök. A szívem zakatol; pokolian vágyom Allenre. Hogy mikor zúgtam bele? Talán már akkor, amikor még csak leveleztünk; szolid, csendes, titkos, kislányos plátói szerelem volt részemről. Ő volt az egyetlen, akit el tudtam képzelni mellettem - miközben tudtam, hogy meleg.
És most itt vagyunk… Ő és én. Megbolondulva egymásért.
Két tenyerem az arcára simul, fölé hajolok, és rámosolyodom. Egyszer sírba fog vinni azokkal a gyönyörű, kék szemeivel...
- Nem is akarom, hogy elfelejts... – lehelem az ajkaira, amiket aztán hosszan és szenvedélyesen, mégis végtelenül gyengéden birtokba veszek.
Közben mozogni kezdek rajta; előre és hátra ring az ágyékom az ölén. Bele-bele nyögdécselek a szájába, érezheti, ahogy az izmaim megrándulva a férfiassága köré szorulnak, amikor épp nagyon jó. És minden egyes mozdulat… isteni...
Az ajkaim aztán felemelkednek a szájáról, felegyenesedem, és piruló arcomat a mennyezet felé fordítom, hogy az éjszaka füllesztő félhomályába nyögjem az élvezetemet, újra és újra, ahogy lassú, élveteg tempóban lovaglom rajta.
Kis idő után a kezeiért nyúlok. Balját az arcomhoz húzom; lágy és apró csókokat préselek a tenyerébe, majd mindkét markát a melleimre vezetem, ott marasztalom. Megőrülök minden érintéséért, a simogatásáért.
Közben is csak kényelmes ütemet diktálva mozgom a szerszámán.
Kezeim végigsimítanak két alkarján, az ujjaim gyengén megkapaszkodnak bennük.
Nyöszörgöm, sóhajtozom a nevét. Sírni tudnék, annyira mennyei a szeretkezésünk érzése. Közel sem durva, mégis minden szerelmem benne van.
A lábaim szorítják a csípőjét, és csak mozgok és mozgok rajta. A testem egészen áthevült, enyhén izzadni kezdek.