...


- Hé! HÉ! Takarodjanak innen! Nemhallják!?? NEMHALLJÁK!??
Húzzanak innen!

Steve hangja tölti be a teret. Messziről jön.. őrülten messziről.. Zajongó lépések.

- Felébredt már? - Grid hangja az. Nem tudom, de ismerem.

- Még nem. De azt mondják a dokik megmarad. Még időben kaptuk el. Nem volt idő megvárni a mentőket, ezért Daniel és én bevágtuk a kocsiba és rohantunk vele! HÍVTALAK! - Griddel perel. Csak alig valami csönd áll be.

- Nem értem rá. Elfoglalt voltam. - a hangja korántsem a szokásosan nyugodt. Ekkor térnek lassan vissza a képek. Érzések... És azt is érzem mennyire fáj mindenem.
Nyöghetek, mert ők is meghallják. Közelebb jönnek. Nem tudom, de érzem a közelségüket.
Megnyílnak a szemeim.

- Hát megvagy. - Steve áll velem szemben. Mellette Grid. Azthiszem. - Te faszkalap, mondtam én neked hogy sok lesz, mi a faszért nem tudsz legalább egyszer rám hallgatni!!!?? - mintha csak Grid mondta volna. Mintha Grid szavait hallanám vissza. De nem tudok beszélni. A lélegeztető gép nem enged.

Felemelem a kezem, próbálom, hogy jelezzem tüntessék el ezt innen.
Steve veszi.. Ugrik. Kiszalad a szobából hallom hogy kiabál a nővérnek.

- Már megint mi a fene van Ville!? Most nem drog hanem bagó!?? - a hangja nem szemrehányó, egész nyugodt, és vele meleg. Nem így ismerem őt általában..
Betör a nővér, vagy valaki fehér köpenyben és beszélni kezd hozzám.

- Figyeljen! Most kiveszem a csövet, de nagyot kell löknie rendben!? Visszaszámolok. 3... 2.. 1!

Olyan érzés mintha újra hánynék.. Veszettül köhögnöm kell, de az visszanyom az ágyra. A torkom kapar.. hasogat.. kilógnak belőlem a csövek.

- Infúziót kap. Nikotinmérgezése volt. A görcsrohamokat megállítottuk, a vér szén-monoxid szintjét sikerült stabilizálnunk. Örülhet hogy megúszta ennyivel.
Nekem beszél, de én meg csak a távolba figyelek. Nem tágítok Grid szemeiből.

Beszélek.. beszélnék, de a torkom rohadtul ki van száradva.

- Víz... Vizet.. - engedem el, és Steve azonnal ugrik. A kezembe nyom egy poharat, de érzem ahogy remeg a kezem. Még reszket.. Mégis igyekszem eltalálni a számig.

- Most merjünk itthagyni?? Vagy megpróbálod mégegyszer?? - megrántja a vállait. - Egyszer úgyis sikerülni fog.. - a hangja lemondóan fanyalgó. Aztán hirtelen vált. - Kinn tartom a lapokat, de ha lehet ne játsszuk el ezt többet. Épp elég volt már belőle...
Aztán a következőkben kisétál.

Steve lép közelebb.

- Mennyit.. Meddig.. voltam kiütve. - kérdezem őt. Nemismeretlen a helyzet. Nem így, nem is ilyen mértékben, de látott már hasonlót. Mind láttunk.

- Csak néhány órát. Azonnal behoztunk, mindenféle szarral feltöltöttek, azt mondták kimossák a véred. Össze is húgyoztad magad. - a szarást úgy sejtem csak jóindulatból nem említette. De nemérdekel.

- Ville tényleg ki akartad nyírni magad?? - a hangja hitetlenül kétségbeesett. - Már tökjól megvoltál! Ott volt az a lány! Az a tetovált, én azthittem...
De aztán félbehagyja a mondatot.

Nyelnem kell. Megint nyelnem.
Aztán összeszedem az erőmet.

- Ne szólj... Octobernek.. - engedem el, és ezt az egyet komolyan gondolom. Tényleg komolyan gondolom.
Nem akarom hogy tisztában legyen vele.

- Neszólj neki...

ELŐZMÉNYEK...

Hosszú volt a repülő út, szó sem róla, de nem az viselt meg. A cikk valamiért alaposan felbolygatott, és a gyomrom munkálkodása totálisan kimerített. Fizikailag. Konkrétan fáradtság telepszik rám, alig beülök a Payne járműbe.
Ahogy Allen azt mondja, „Menjünk haza!”, azon az édesen búgó baritonján, jóleső melegség jár át. A hangja, a hangszíne zene a füleimnek. „Menjünk haza!”
Rámosolygom, és csak biccentek. Erre ő megszorítja a kezem. Egyszerű, apró érintés, mégis annyi mindent jelent nekem. Csodás hatással van rám.
Egy idő után mégis kivonom az ujjai közül a kezemet, és a másik mellé teszem az ölembe. A fejem a kocsi oldalának támasztom, és az arcomat részint az ablak felé fordítom. Csak bámulok ki némán az üvegen a városra. Egészen el vagyok pilledve. Bágyadtan pislogok.
Ha most becsuknám a szemeimet, valószínűleg el is aludnék. A motor csendes zümmögése és a járgány finom suhanása az úton elandalít.
Egyáltalán nem jár semmi a fejemben. Csak pislogok, és nézegetem a mellettem elszaladó épületeket, házakat kerítéseket, fákat… Élvezem a békét, a csendet… Olyan jó így… Még aludni is el tudnék, ha tovább ringat a kocsi.
Alig megfogalmazódik bennem a tetszetős gondolat, Jonas hirtelen ráfékez, miközben dörmög valamit az orra alatt. Ugyanebben a minutumban valami nagyot puffan mellettem a szélvédőn.
„OCTOBER!!”
Megriadok. Azonnal kipattannak a szemeim. Azt sem tudom hol vagyok és mi történik. A szívem majd kiugrik a helyéről ijedtemben. Mi a franc van??? Jonas kivasalt valakit?
De ez a férfiúi hang… Ez a senkiével sem összetéveszthető zöngés bariton ott visszhangzik a fülemben, és hozza a ráeszmélést.
Miiii??? Már hallucinálok is?
Tányérnyira kerekednek a szemeim. Megnyúlt, döbbent fejjel pislogok a sötétített szélvédő mögül Ville-re. Olyan zsibbadtság ragadja el az agyam, hogy fel sem fogom, ő az. Egyszerűen nem hiszem el. Talán egy percig is bámulhatok rá, mire kapcsolok, hogy nem-nem, ez a valóság.
Kell egy pillanatnyi idő, míg az agyam bootol, és kirajzolódik bennem a lépés, illetve míg megtalálom a hangomat.
Allenhez fordulok.
- Ugye nem bánod, ha váltok vele néhány szót?... Mindjárt jövök én is. – mosolyodom rá szelíden, kérlelőn. Ezzel jelzem, hogy nyugodtan hajtsanak csak be az udvarba. Majd megyek utánuk. Előbb van még egy kis elintézni valóm...
Megvárom Allen válaszát, és csak az után nyitom ki az ajtót. Már ha tudom, és Ville nem tapad továbbra is az üvegre.
Az ajtó halkan csapódik, ahogy becsukom, aztán elvileg az autó szép lassan és óvatosan elhajt mögülem.
Az út szélén álldogálok, szemtől szemben… Villel, az eltűnés nagymesterével személyesen. És a tököm se tudja mi a retket csinálok én itt. Egyáltalán miért szálltam én ki a kocsiból??? Elsőre nem tűnik értelmes döntésnek, de aztán mégis. Valamikor úgyis beszélnünk kell. Ha meg már így hozta a sors, tudjuk le… Szeretek mielőbb túlesni a nehéz dolgokon.
Csak meredek az arcába. A szemeibe. Méregetem. Szinte semmit sem változott. Pont ugyanolyan leharcolt és torzonborz, mint az emlékeimben.
Fogalmam sincs, hogy örülök-e neki, vagy mit érzek így hirtelenben, mit hozott magával a váratlan felbukkanása, csak azt tudom, hogy rohadtul nem számítottam rá, ellenben megnyugvással tölt el a tény, hogy jól van.
Érzem rajta, vibrál a lénye, én meg csak földbegyökerezett lábakkal állok előtte és bámulom.
- Szia... – préselem ki magamból nagy nehezen.
Nyelek egyet. Csak lassan tudatosodik bennem, hogy reszketek. Pedig dög meleg van.

A hirtelenség, amivel rám ugrik és magához ölel, piszkosul meglep. Ha nem jobban, mint a felbukkanása.
Furcsállom az egészet, egyszerűen nem tudom hová tenni. Egyik pillanatban szó nélkül kisétál az életemből, a másikban meg úgy örül nekem, mint egy hatéves az ugrálóvárnak. Lefogadom, tolt egy kis speedet. Annyira túl van pörögve.
Nem taszítom el magamtól, nem akarok undok lenni, bár a vele való szoros testi érintkezés a legutolsó, amire én fel voltam készülve. Meg amire vágyom.
Ha már így esett, átkarolom, és csak megpaskolom a tenyeremmel a hátát, barátiasan, hogy jól van, nyugi van. Egyáltalán nem olvadok el vagy bele az ölelésbe. Nem adom át magam semmilyen gyengéd érzelemnek – még ha felszínre is szivárog valami, még ha titkon örülök is a viszontlátásnak –, simán csak kivárom míg elenged.
Amint lefonódnak rólam a karjai, meg sem moccanok, nem lépek hátrébb. Félni nem félek tőle. Már a haragomon is túljutottam, azon a pokoli hiányérzeten is, amit maga után hagyott.
Mégis reszketek.
„Gyönyörű vagy.. Még mindig...”
Hát jah. Jót tett a baleset. – suhan át az agyamon, de megtartom magamnak a gondolatot, és elengedem a szavait.
Ha jól látom az arcvonásai rándulásaiból, küzd magában valamivel. Akárcsak én, bár én inkább csak próbálom kitalálni, mit is érzek ebben a pillanatban; talán annyi mindent egyszerre, hogy ki sem tudom bogozni.
Egy biztos… Mérgesnek kéne rá lennem, de nem tudok az lenni.
A tekintetem töretlenül mered bele a szemeibe. Tompán bámulom a riadt, zöld szempárt.
„Megkaptam az üzeneted.”
Hát ez jó hír. Végülis... Vajon emiatt küldte magát kórházba? Nem akarnék rákérdezni, amúgy sem tudom hogyan tegyem; nem akarom, hogy úgy érezze, ki akarom okítani, vagy bele akarok ugatni abba, mivel meg hogyan múlatja az idejét. Meg aztán, épp annyira rühellhet magyarázkodni, mint bárki más. Nem is hiszem, hogy érdemi választ kapnék.
- Oké... - veszem látszólag könnyedén tudomásul. - De elég lett volna, ha felhívsz. Nem kellett volna idejönnöd. – mondom halkan, az arcát vizslatva.

„Mindennél jobban szeretlek, és szerettelek is, örökké, csakhát.. ”
Csak állok előtte, mereven, a szemeibe fagyva, és csak hallgatom. Hagyom, hadd mondja, ami kikívánkozik belőle, én amúgy is képtelen vagyok megszólalni. Ez a pillanat, Ville felbukkanása ólomhegyként nehezedik rám – szinte agyon nyom.
Hallom a szavait… És a legfélelmetesebb, hogy egyáltalán nem hagynak hidegen. A vallomása régi, elfeledett, elnyomott érzelmi húrokat pengetnek meg bennem, kialudt tüzeket élesztenek, csodásakat és sötéteket egyaránt, kifelé mégis, amennyire csak lehet, nyugodtságot színlelek. Nem fogok a pucc negyed, meg amúgy az utca közepén kifakadni, tombolni. Pedig beleremegek abba, hogy megjelent; sokáig mennyre vágytam erre...
Most mégis mit mondhatnék neki? Talán hogy: „Eleinte szörnyen hiányoztál, aztán beletörődtem, hogy nem vagy, és elkezdtem egy olyan új életet építgetni és élni, amiben te már nem szerepelsz.”??? És ezt hogyan tálaljam, amikor nem rég adagolta túl magát???
Sehogy.
Úgy érzem, ez lenne számára a kegyelemdöfés. Ahogy ismerem, megint csak kárt tenne magában, vagy nekiugrana Allennek. Egyiket sem szeretném. Mindkettőjükért egyformán aggódom. Úgyhogy kussolok; nem hányom a szemére, amit tett, tök felesleges, már megtörtént, egyébként is úgy fest, tisztában van a tettével, a másik amiről hallgatok, az Allennel való kapcsolatom.
Mindenki érdekében igyekszem okos lenni és megválogatni a szavaimat. Próbálok nyugodt maradni, értelmesen gondolkodni, normálisan viselkedni, holott szívem szerint egyszerre ugranék a nyakába és kevernék le neki egy akkora parasztlengőt, hogy egy hétig csengene tőle a füle, aztán a fejére olvasnám, hogy kibaszottul fájt amikor elkezdtem rá emlékezni, ő meg nem volt sehol. Egy másik férfi… Allen hozott vissza az életbe. És hát jah, összemelegedtünk, nem kicsit. Most boldog vagyok és… szerelmes.
Ha ezt mind a képébe tolnám, vajon mit csinálna? Kereket oldana és átszipózná magát a túlvilágra? Fenébe…
„Akármit is szeretnél, akármit is kérj..”
Nem akarok én tőle kérni semmit...
Meg hogy „amilyen eddig volt, kikészítette”?... Mert nekem aztán minden vágyam egy baleset-amnézia-terhesség három az egyben ajándékcsomag volt.
Próbálok dűlőre jutni az egész faszsággal, rendet rakni a fejemben és az érzelmeim között, de összevissza kavarognak a gondolataim és lobognak, csapongnak az érzéseim. Egyetlen pillanat leforgása az érzelmek teljes skáláját megtapasztalom. Hála neki.
Eddig sehol nem volt, most meg felbukkan a nagy büdös semmiből, felkavar és azt várja, hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna. Hát ez nekem kurvára nem megy… Neki… Neki kellett volna velem lennie, és neki kellett volna… akkor és ott támogatnia. Örültem volna, ha csak egy kicsit is ott van, barátként, míg helyrejövök. Főleg, mert nem csak a párom volt, hanem a bajtársam, a kollégám is. Még ha a gyerek miatt szakít is velem.
Hiába van hangokkal, régi sérelmekkel tele az agyam, annyira próbálom megérteni őt; azt, hogy mit miért tett.
„Nem múlt el úgy nap, hogy ne éreztem volna a hiányodat, még akkor is, amikor ott voltál mellettem."
Hatalmasat sóhajtok. Átérzem a szavait. Legalább kiderült, hogy a hiányérzet és a fájdalom közös volt bennünk az elmúlt hetekben. Nekem is rettentő fájdalmas volt az az idő. És nem a törött csontok miatt, hanem mert baszottul üres volt nélküle a létezés.
- Szóval az amnézia miatt mentél el? – kérdem halk, rekedt hangon. Ennyit vagyok képes kinyögni.
Eszembe jut az álmom; Ville egyre azt mondogatta benne, hogy elhagytam. Létezik ilyen? Hogy valaki elhagyásnak vegyen egy balesetet?
Sajogni kezd a fejem.
Ville komoly, őszinte arcáról, a szemeiről a kék égre emelem a tekintetemet. Forogni kezd velem a végtelensége. Egy darabig hagyom, hadd nyeljen el az örvény, de mielőtt végleg elszédülnék, behunyom a szemem, és ismét Villere függesztem elkeseredett, könnyektől csillogó pillantásomat.
Szép és jó a bűnbánó körútja, de ez a dolog többeket is érint. Nem csak őt és engem, hanem Allent és a babát is. Na igen. A baba… Merjem felhozni? Mintha elfelejtette volna, hogy 2 in 1.
Egyelőre inkább hagyom a francba.
Semmi kedvem tovább az út közepén ácsorogni. Fellépek a járdára, közben a kézfejembe törlöm a könnyeimet.
- Van itt egy játszótér két háznyira. – dünnyögöm, és elindulok abba az irányba, amerről Jonas hozott minket.
Ville jön, nem jön, nekem mindegy, én kényelmes léptekkel sétálok a kis park felé.
Út közben előhúzom a mobilomat a farzsebemből, és villám sms-t pötyögök Allennek, hogy tudja merre járok, hol időzöm - ne aggódjon miattam.



A pár másodperces művelet után visszacsúsztatom a telefont a helyére.
Közel a park, pár perces séta után ott színeslenek a hinták és a mászókák a zöld pázsiton.
Sehol senki. Csendes az egész környék.

Talán meglepődik, hogy egy játszótéren kötünk ki, de a házba nem invitálhattam be. Persze azt is mondhattam volna, hogy mivel sem az idő, sem a hely nem alkalmas a beszélgetésre, halasszuk későbbre. Nem jelentett volna gondot este beugrani a stúdióba, hogy négyszemközt csevegjünk – előbb vagy utóbb úgyis meg kellett volna ejtenünk a tiszteletkört.
„Nem tudom mit várok tőled. És nem tudom mit várok magamtól. De talán azt, hogy… azt szeretném ha hagynád. Hogy megmutassam. Az új arcomat.”
Ezt jó, hogy kimondja, épp kérdeztem is volna, hogy most akkor mit vár tőlem?
A hinta csak pár méterre lóg. Odamegyek és beleülök az egyikbe. Két kezem megkapaszkodik kétoldalt a láncokban, és lassan előre-hátra ringatom magam a lábaimmal a talajon.
- Nekem a régivel sem volt bajom, amíg fel nem szívódott. – rezzenéstelen arccal magyarázom a szemébe, legyen bárhol - álljon előttem, vagy üljön esetleg mellettem a másik hintában.
Ekkor pittyen a telefonom a farzsebemben. Biztosan Allen válaszolt. Egyelőre nem veszem elő a készüléket, így is tudom, hogy rettentően aggódik, és valószínűleg arra kér, hogy jelezzek, ha bármi baj van; félt engem, és azt, ami kettőnk közt kivirágzott New Yorkban. Lefogadom, őt is váratlanul érte Ville felbukkanása. Talán fel is zaklatta.
Ritka elbaszott egy helyzet ez.
Úgy megkérdezném Villetől, hogy Az fel sem merült benned, hogy esetleg van valakim?
Nincs szívem belerúgni. Egy ilyen vallomás és bűnbánó esedezés után. Ilyennek még sosem láttam. Ennyire nyitottnak és sebezhetőnek. Ez lenne az az új arca, amiről beszél?
Emlékszem az iránta érzett szerelem érzésére – kristálytisztán él bennem az az eszelős boldogság és szenvedély, ami állandóan elvitte az agyamat, valahányszor vele voltam. Most viszont… elképesztően távol érzem őt magamtól. Régen feltétel nélkül bíztam benne, de ez a bizalom mostanra megrendült. Anno álmomban sem gondoltam volna, hogy így hátrahagy, ha beüt egy kis szar.
Ha az amnéziától így beijedt, akkor...
- És az mennyire veri le a födőt nálad, hogy kisbabám lesz? Az új Ville erről mit gondol? – tudakolom. A hangomban semmi rosszallás vagy számonkérés nincs, csupán a puszta kíváncsiság cseng ki belőle. A tekintetem a szemein függeszkedik.
- Arra kérsz, adjak egy esélyt, de az az érzésem, hogy elfelejtetted, hogy úton van egy kicsi Octi, vagy épp egy kicsi Vé… El tudod fogadni, hogy Ő van?... Ha nem, nincsen semmi baj. - biztosítom erről egészen lágy hangon, még egy szelíd mosoly is fűződik mellé. - Tényleg... Csak tudni szeretném. – ha a gyerek miatt inkább végleg lelépne, rendben. Elfogadom, csak mondja meg, és menjünk haza.

Nem akarom büntetni Villet. Nem is azért mondtam neki azt, hogy a régebbi énjével sem volt semmi bajom. Ez inkább azt jelentette, hogy nagyon szerettem őt úgy, ahogy volt.
Tény, eltűnt, azt visszacsinálni már valóban nem lehet, de aztán végül is előkerült. Jobb később, mint soha, legalábbis ezt mondják.
Lassan lengek a hintában, a lábaim néha-néha elhagyják a talajt.
- Most viszont itt vagy. – mosolyodom rá kedvesen, miután letette magát a szomszédos hintába. Nem sejti, mennyire értékelem az erőfeszítését. Egy olyan fickónak mint ő, ez az egész megmozdulás biztos nagyon sok akaraterőbe telik. Az emlékeim szerint Ville sosem volt egy egyszerű eset. Nem beszélt sokat, magáról meg főleg, mindenre hirtelen reagált – kész rejtély volt. Most is épp ugyanúgy az, csak valahogy közlékenyebb lett. Megváltozott. Vajon mi történt ebben az egy hónapban vele? Elkezdett pszichológushoz járni?
Hosszú csönd telepszik ránk, csak a hintám lánca nyekereg, ahogy hajtom.
Sajnos kikerülhetetlen a kérdés, ami felmerült. Még ha nem is akar tudomást venni a bennem fejlődő kertitörpéről, pár hónap múlva már komoly látszatja lesz, és akkor majd meglepődik, hogy Ki, mikor, hogyan, hányszor? Úgy akar „visszakapni”, hogy közben úgy tesz, mintha nem lennék terhes, holott nagyobb a térfogatom mint egy hordónak? Hát azt megnézem… Vagy szakít velem, mondván, Meghíztál csaje!???
Aztán egyszer csak nem kis meglepetésemre megszólal, és olyasmiről kezd beszélni, amiről még soha.
Lelassítom a hintát, mindkét talpam a földön. Az arcomat felé fordítva hallgatom. Megérdemli, hogy minden figyelmemmel ráösszpontosítsak ebben a különleges és ritka pillanatban. Emlékszem, régen mit meg nem adtam volna azért, hogy beszéljen hozzám, hogy jobban megismerhessem, és hogy megérthessem.
Az apja és Grid… Az utóbbira összeráncolom a szemöldököm. Mert azt a szemétládát ismerem.
„Ne haragudj...” - mondja, és leejti a tekintetét a földre.
Kiszállok a hintából és odalépek hozzá, hogy leguggoljak előtte. Két tenyerem a térdeire simulnak, hogy finoman megkapaszkodjak rajtuk. És azért, hogy… kicsit is, de megérinthessem.
Próbálok az arcába nézni lentről, hogy kikutassam a szemeit és elkapjam a pillantását.
Ha sikerül, és rám néz, rámosolyodom.
- Sajnálom, amit apád veled csinált... – kezdem halkan, őszinte együttérzéssel. - Ha ő ilyen ember volt, talán jobb is, hogy elment. Az ő bűne nem a tiéd... Te nem ő vagy. – néhány másodpercre elhallgatok, csak aztán folytatom.
- Grid meg… Mintha nem tudnád, hogy a manipulálás nagymestere, akinek kizárólag maga felé hajlik a keze. Az a szociopata nem csak a te füledbe duruzsol faszságokat. Én is kaptam eleget. Viszont az már csak rajtad múlik, hogy mit hiszel el neki, vagy bárki másnak magadról... Szerintem jó ember vagy, és az alapnak nem rossz. – magyarázom, és közben is próbálom értelmezni Ville vonásainak rezdüléseit, ha vannak olyanok, a tekintetében csillogó fényekkel együtt.
Megrázom a fejem.
- Nem. Dehogy haragszom. – mondom, és az előbbi mosoly még mindig ott játszik az ajkaimon.
Elengedek egy könnyű sóhajt.
- Figyelj… Nem azt várom, hogy itt és most ünnepélyesen kijelentsd, hogy mintaapa leszel. Francokat! Csak azt szeretném, hogy tudatában légy, hogy kettőt kapsz, ha tényleg komolyan gondolod, amit az előbb mondtál. – Ha valóban kellek, akkor „sajna”, a baba is jön.
- Én is be vagyok szarva... Majd meghalok, annyira... Soha nem akartam gyereket. SOHA. Mert nekem sem való. De Ő valamiért kiszúrt magának, és nagyon világra szeretne jönni. Átverekedte magát egy gumin, kijátszotta a fogamzásgátlót, és túlélt egy motorbalesetet. Annyira küzd… – könnyek tolulnak a szemembe - Nincs… Nincs szívem elvetetni. És… És mert tőled van. – belső remegés jár át, nem megy a színlelés, az önmegtartóztatás, muszáj kimondanom, amit gondolok, és az érzelmeim sem hagyják, hogy elfojtsam őket.
Ville még mindig nagyon sokat jelent.

Ahogy Ville tenyere felsimít az arcomra, az érintése nyomán lúdbőrös leszek, és elönt a forróság.
Lassan közelebb hajol hozzám, az arcomhoz, hogy az ajkai odaférkőzzenek az enyémekhez, én pedig nem állítom meg, nem taszítom el és nem is húzódom el tőle. Mert szeretném, hogy megtörténjen.
Reszketek.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hadd érintse a számat. Már el is felejtettem milyen gyengéd is tud lenni a szenvedélyesség mellett. Nem az amnézia miatt. Egyszerűen csak... Rég volt...
Leheletnyi forró sóhaj szökik a tüdőmből, és a lélegzetünk összekeveredik a pillanatban.
Én is cselekszem; gyengéd, apró, kedves csókot hintek puha, közeledő szájára, majd a homlokának döntöm az enyémet.
- Hiányoztál... – suttogom a vallomást az ajkaira. Most jövök csak rá, hogy mennyire...
Élénken lüktet bennem a viszontlátás öröme.
Még mindig a térdein kapaszkodnak az ujjaim.

„Te is… őrülten, őrülten, őrülten...”
Elmosolyodom, homlokom a homlokához ér.
- Jó ezt tudni... – döngöm alig hallhatóan, mégis kihallik a hangomból, hogy valós az örömöm.
Valahogy forrónak érzem a homlokát, a tenyerét az arcomon, szinte egész lényéből, testéből árad a hő, de talán csak én képzelem. Vagy csak a saját belső hevülésemet érzem.
Az én szívem is sokkal szaporább ritmust ver a normálisnál, és az én szám, a torkom is mintha ki lenne száradva.
Az újabb, ami már sokkal erőteljesebb csók, nem feltétlenül lep meg. Tudom, hogy Ville természete milyen heves. Van, ami sosem változik. Viszont még így sincs közel vadsága teljének.
Ajkaim fogadják az övéit, és viszonozzák a közeledést. Le sem tagadhatnám, hogy épp annyira vágyom erre, mint ő. Egyáltalán nincs ellenemre a történés, amit a merészségével előidézett.
Nagyon, nagyon, nagyon hiányzott, és Isten tudja hány éjszakán át bőgtem, rimánkodtam az égieknek, hogy jöjjön vissza és mondja, hogy szeret.
Aztán ajkaink önfeledt találkozása közben hirtelen lángra kap az elmém; eszembe jut Allen és New York.
Lassan, óvatosan válok el Ville szájától.
Összeharapom és egymáshoz dörzsölöm az ajkaimat, hogy megnedvesítsem őket.
Jókorát sóhajtok. Basszus… Mit művelek? Nem tehetem ezt Allennel. Nem ezt érdemli. Gondolnom kell rá is.
Nyelek egy nagyot, és elhúzódom Villetől, hogy felegyenesedjek. Elengedem a térdeit, ahogy felállok.
- Jól van… Csak… szép lassan… Oké?… – nézek azokba az ismerős hidegzöld, hatalmas szemeibe. Ő a hintában ül, én pedig előtte állva pislogok rá.
Az arcom ég, biztosan ki is pirult.

„Már alig várom...”
A szavaira egy mosoly a válaszom.
Örülök, hogy jött, hogy itt van, de ez a nap valahogy nekem mégis keserédes. Allen… Drága Allen... Összeszorul a szívem. Amit iránta érzek, nagyon is valós és igaz, de… nem szerethetek két férfit egyszerre. A lényem Villehez húz. És ezen képtelen vagyok uralkodni, vagy gyökeresen változtatni. Mielőbb beszélnem kell vele. És talán… ő is sejt valamit, hisz tudja mennyire odavoltam Villeért. Első nagy szerelmemért.
Ville mágikus, igéző hidegzöld szemeit fürkészem, figyelem, ahogy kényelmesen elengedi magát a hintában. A láncokba kapaszkodva olyan, mint egy nagy gyerek. Muszáj megmosolyognom a gondolatot.
Elengedek egy halk sóhajt. Legfőbb ideje indulnom, és rendeznem a dolgaimat.
- Nekem most vissza kell mennem… Itt hagyhatlak? – hogy miért is kérdezem pont ezt? Talán mert nem szeretném, hogy valami olyasmit műveljen, mint amiről a cikkek írtak legutóbb. Vagy mert nem akarom megbántani azzal, hogy most hazamegyek. Haza?
Ha bólint, vagy megtoldja egy igennel, folytatom:
- Ha keresnél, inkább csörögj, vagy írj. Nem kell elgázoltatnod magad. Rendben? – duruzsolom szerényen csibészes mosollyal az arcomon.
Ha jelzi, hogy oké, én is rábiccentek.
- Jól van… Akkor… Szia! – ha nem történik semmi, ha nem ütközöm ellenállásba, magára hagyom a hintában, és elindulok vissza Allen otthonába.
Még a parkban masírozva előkapom a mobilomat, hogy írjak neki, de előtte még elolvasom azt az sms-t, amit az előbb küldött:
„Csak maradj egyben. És nyugalom! ... Csak írj, vagy kiabálj, ha segítség kéne!!”
A szöveg láttán mosolyra futnak az ajkaim. Allen mindig csak aggódik, és segíteni akar.



… Küldés.
Körülbelül ekkor érek ki a járdára.
Kényelmesen bandukolok. A fejem tele gondolatokkal, az érzelmeim megint csak összevissza kavarognak. Van bennem minden; boldogság, szégyen, önutálat, félelem.
Boldog vagyok, mert Ville még szeret.
Szégyenlem és utálom magam, mert reggel még Allen karjaiban ébredtem, de délutánra elcsábított egy másik férfi.
És félek… Rettenetesen félek, hogy megbántom Allent, és elveszítem, annak ellenére, hogy tudom, tisztán cseng a fülemben mit beszéltünk meg New Yorkban.
Már csak egy ház… Két perc… És újra a Payne villa kapuja előtt vagyok.

A kapu kinyílik és a gondos kezek által gondozott takaros kerten átvezető járdaköveken besétálok a villa falai közé. Allent keresem. A tágas nappaliban álldogál az üvegfal előtt, és a medencét fürkészi.
Megindulok befelé, és Emilio a lakáj üdvözöl nyomban széles mosolyával. A semmiből, vagy legalábbis mintha a fal, vagy valamely bútordarab mögül teremne elém. Mindig sikerül meglepnie, de nagyon örülök neki.
- Üdvözlöm itthon Señorita Soininen! Örülök, hogy épségben hazaért. Jó újra látni! - roppant közvetlen és felettébb lelkes, vendégszerető fickó. Szorosan megölelget, én meg persze csöppet sem bánom. Elég jól összehaverkodtunk az elmúlt pár hétben.
- Helló Emilio! Jó újra itthon! – kacsintok fel rá vigyorogva, ugyanis iszonyú magas. Hozzám képest meg főleg. Van köztünk vagy két fejnyi különbség. Barátiasan viszont ölelgetem, aztán elengedjük egymást.
- Ha szüksége van valamire a kisasszonynak, csak szóljon, és máris hozom.
- Köszönöm, megvagyok. – mosolyodom a szemeibe.
- Akkor magára is hagyom az úrfival. - biccent, és távozik.
Ketten maradunk a helyiségben Allennel.
- Szia. – mosolyodom szelíden rá, és közben odasétálok hozzá az üveg elé.
Iszonyat hülyén érzem magam. Egész úton idáig azon töprengtem, mit mondjak neki, és hogyan.
Sajog a fejem. Kimerített ez a nap; az események – a cikk, aztán Ville David Copperfield-szerű felbukkanása, a vallomása, a bennem felkavarodó érzelmek, és a rágódás, hogy hogyan tovább.
Tisztában vagyok vele, hogy valamit mondanom kell, hogy Allen magyarázatot érdemel az utcán történtekre, de lövésem sincs hogyan kezdjek bele.
- Tudunk beszélgetni? – kérdezem. Talán elég bugyuta kezdés, de per pill ez a legjobb, amire képes vagyok. Valahogy fel kell vezetnem a dolgokat.