Az arcom szaporán süllyedő és emelkedő mellkasán fekszik, a szíve a fülem alatt ver vad iramú tamtamot. Hasonlóan az enyémhez.
Allen egész teste tűzforró, ahogy rajta heverészek kimerülten. Ha akarnék se tudnék mozdulni, úgy kimerített az iménti elsöprő orgazmus. Az ágyékom még mindig lüktet tőle.
Allen a karjai közé ölel, és közben kedvesen simogatja a hátamat. Jókorát sóhajtok. Szeretem ezt az érzést, ahogyan babusgat.
„Örülök neki... hogy átjöttél..”
A szavaira lassan felemelem a fejem és felé fordulok, hogy a szemeibe mosolyoghassak.
Amint érzékelem, hogy meg szeretne csókolni, erőtlenül feljebb tornászom magam, hogy odanyújtózzam hozzá, a szájáért. Történjen holnaptól akármi, ez az éjszaka még a mienk.
Nem tudom mit válaszolhatnék. Sok mindent. Többek közt, hogy „Én is.” vagy hogy „Akkor használjuk ki ezt az időt.”
Nagyon esélyem sincs felelni, amit nem is bánok. Vajon van fogalma arról, milyen jól tud csókolni? Egyik felől elhatározom magam, hogy viselkedni fogok, a másikról meg… összedől az elhatározásom keservesen felépített bástyája.
Pokolra fogok jutni...
Szívem szerint addig csókolnám, amíg már a tulajdon nevére sem emlékszik, amíg újra vágy nem ébred benne, amíg újra el nem ragadja a vad izgalom, hogy már nem bír magával, amíg… amíg lehet.

„Szeretném ha velem maradnál..”
Csendesen hallgatom a szavait, miközben egyik kezével az arcomat cirógatja.
A mellkasán heverek, a tekintetem a szemeibe veszve fürkészik őt, mire ismét az ajkaira húz. Amíg lehet csókolom, hosszan, szenvedélyesen, átadva magam neki; ma éjjel még az övé akarok lenni.
Tökéletesen értem mire kér, mert én is pontosan ugyanezt érzem, ugyanerre vágyom, de az együttlétünk bizsergető utóérzetének vörös tűzfátyla alatt is tudja az eszem, hogy helyesen kell döntenünk; az meg nem egyenlő azzal, amit akarunk.
Percekkel később finoman levonulok a szájáról, hogy válaszolhassak. Hatalmasat sóhajtok előtte.
- Akármennyire szeretlek, és akármennyire szeretnék veled maradni… nem mondhatok igent. Részben Ville miatt, de nem csak az ő felbukkanása az ok… Tudod... Van egy vadabb, nyersebb részem, amivel még nem találkoztál, mert előtted moderálom magam… Ez a részem például legszívesebben rád förmedne, hogy… hogy kúrd szét a seggem és basszál meg olyan keményen, mint még soha senkit. De én ilyet neked nem merek mondani, és inkább visszafogom magam, mert félek, hogy megbántalak, vagy a frászt hozom rád... Elnyomok… elrejtek előled bizonyos késztetéseket, mert nem akarlak elveszíteni. És… és ismerlek annyira, hogy tudjam, te is ezt fogod tenni, amikor találkozol majd egy vonzó pasival, akire rágerjedsz. Inkább visszautasítod, csakhogy engem ne bánts…. Csak azt mondom… ha együtt maradunk, és ennél is jobban egymásba bonyolódunk, tartok tőle, hogy idővel mindketten elveszítjük önmagunkat. Mert annyira törődünk a másikkal, hogy inkább lemondunk érte arról, amire igazán vágyunk. Viszont ettől... meg fogunk zakkanni. - halkan, és lassan beszélek, a pillantásom nem ereszti a szemeit.
Tudom, ez nem vigasztalja Allent, de épp annyira szenvedek, mint ő.
Óvatos mozdulattal lecsusszanok oldalra a testéről, és hozzá bújva mellé heveredem az ágyon. Egyik karommal felkönyöklök, és megtámasztom a fejem, a másik kezem a mellkasára fekszik a szíve fölé.

Amikor Allen felém fordul, és beszélni kezd, csak a szemeit nézem.
„...hogy meg kell játszanod magad előttem.”
Megjátszani? Ez a szó keményen cseng az én fülemben, és úgy hat, mintha tőrt döfne belém. Az arcom megrándul, és a tekintetem összeszűkül, de nem szólok közbe. Türelmesen várom, hogy elmondja, amit gondol. Ám a folytatás sem kellemesebb, a gyomromat összerántja, „Csak én azt hittem mi jók vagyunk. Egyek vagyunk.”
Egyfelől mégis megnyugtató, elveszi az előbbiek élét az, hogy „úgy szeretlek, ahogy vagy”, de azt kijelenteni, hogy „Nem érdekel, hogy van e ott benn valami ami azt gondolod nekem nem tetszik.” könnyű, amíg nem tudja mi az, ami valójában bennem lakozik. Kurvára nem vagyok angyal.
Rövid csend áll be kettőnk közé. Én csak heverek az oldalamon, a tekintetemmel a szemeiben, valahogy az a sejtésem, hogy még kikívánkozik belőle pár dolog, ezért meg sem szólalok. Amúgy sem tudnék, az agyam egyszerűen zsibbadásig kattog; próbálom felfogni mi történik, mit jelentenek a szavai.
Felülök, a lábaimat törökülésbe rendezem, és magamra húzom a pléd hozzám legközelebbi sarkát, hogy valamelyest takarja meztelen testemet. A szemeim visszatalálnak a tekintetébe.
- Sajnálom… Ne haragudj. Nem akarom, hogy úgy érzed, elárultalak, vagy a kapcsolatunkat. Én csak... – enyhén elvigyorodom, kurta, halk nevetést hallatok mellé. - ...igyekeztem viselkedni, mert egy böszme ufónak érzem magam ebben a kifinomult közegben és a világodban. – Allen egyik kezéért nyúlok és az ölembe vonom, hogy két tenyerembe zárjam.
És Ville? Világos, hogy Allen aggódik értem, hálás is vagyok a törődéséért, de mindentől ő sem védhet meg.
- Tudom jól, hogy nem egy szent, de… ki szeretném deríteni, mit érzek pontosan iránta, és azt, hogy működik-e még a baleset előtti életem. Tudnom kell... – a pillantásom szomorúvá válik, bűnbánóvá. Nem akarok Allennek fájdalmat okozni, pedig tudom, hogy épp ezt teszem. Viszont én is épp úgy szenvedek; nem akarom elhagyni, nem akarom, hogy ennyi legyen, de nem játszhatok két férfival.
Szelíden Allenre mosolyodom. Hogy várna rám? Ugyan… Ez képtelenség.
- Ne ígérj felelőtlenül… Nem várom, nem is várhatom el, hogy várj rám. Ha feltűnne egy helyes srác, és bejön, csak kapd el, és légy boldog. Rendben? – ugyanazt kérem tőle, amit ő tőlem.

A tekintetem Allen szemeiben nyugodnak, elengedem a kezét és hagyom hadd üljön fel.
„Nem akartalak bántani. Nem akartalak megbántani.. Ezt tudod... ugye!??”
A vonásai is kérdeznek, én pedig némán bólogatok. Tudom nagyon jól, hogy ő a legutolsó ember ezen a világon, aki nekem ártani akar.
Aztán meg… Ville és a megbízhatóság? Ezekre a szavakra a szemöldököm önkéntelenül enyhén megrándul. Nem egy stabil férfi, akivel jövőt lehetne építeni, ezzel totálisan tisztában vagyok – nem is tervezek vele még együtt élni sem, nemhogy házasságot meg családot. Én szépen visszaszivárgok majd a régi otthonomba, őfelsége pedig maradhat nyugodtan a stúdió fölötti lakásban, azután is, hogy megszületik a baba. Nem várok tőle semmit.
Villenek vannak dögivel hülye dolgai, tudom, elfogadtam, plusz a múltja teljes egészében jókora vakfolt előttem, ráadásul valamiért megint túllőtte magát, és a szarságai ellenére valami mégis húz hozzá. Azt viszont nem mondhatom, hogy ugyanúgy szeretem, mint régen, mert nem. Minden megváltozott; mi és a körülményeink.
„De tudnod kell, hogy attól még féltelek.”
Hatalmasat sóhajtok, szélesen, lágyan Allen szemeibe mosolygom. Nem is ő lenne, ha nem féltene.
„Nekem meg azt kell tudnom, hogy ha valami balul sül el, ha valami nem sikerülne, nem fogsz… mondvacsinált indokok miatt nem visszajönni hozzám.”
Még ezek után is visszavársz?
Csak nézem Allent, és belefeledkezem azokba a kristálykék szemeibe. Igazából most tudatosodik bennem, hogy mennyire szerethet. Milyen nő lenne képes elhagyni egy ilyen csodálatos férfit, mint Ő? A lányok többsége hozzá hasonló párról álmodnak, én meg elszalasztom az élet ajándékát.
Amiket önmagunk megtagadásáról mondtam neki, ő talán máshogy látja, talán nem ért meg e téren, de ezek az én fejemben nagyon is valós és durva félelmek. Nem akarok neki ártani, épp úgy, ahogy ő sem nekem.
Amennyire lehet, odaaraszolok hozzá, teljesen közel. Két kezem lassan mozdul, és a tenyereim az arcára simulnak, hogy a következő pillanatban gyengéden megcsókolhassam. Már ha engedi.
Hosszú másodpercekig kóstolgatom az ajkait, mire elválok tőlük, és a homlokomat az övének döntöm.
- Az ígéretekért nem vagyok oda, de egyet biztosra mondhatok... Hogy rendben van… Ha kiderül, hogy Villel nem működik, Te és én innen folytatjuk azt, ami kialakult közöttünk. Ha a Nagyszellem is úgy akarja. – biztosítom halkan de mély bizonyossággal afelől, amit tudni szeretne. - Nem fogok nem visszajönni... – Szívem szerint el sem mennék. Valóban hiányzik a régi életem, de az újba is beleszerettem.
A kezeim hátrasiklanak az arcáról, és a karjaimmal átölelem a nyakát.
- Én nem fogom hagyni, hogy a kapcsolatunk megszakadjon, hogy ami köztünk van, ez a kötelék elhalványuljon, csak mert Ville felbukkant… Szeretném ha ugyanúgy módot találnánk a közös időtöltésekre; a találkozásokra, a látogatásokra, és a szórakozásra, mint eddig… Így vagy úgy, de mi összetartozunk, és ha Villenek nem tetszik, ha választás elé állít, ő fogja a rövidebbet húzni, ezt akár írásba is adom. - egyszer ő már elment, addig Allen végig itt volt mellettem a legnehezebb időkben; ez olyasmi, amit sosem felejtek el. Remélem Allen nem úgy éli meg ezt a helyzetet, hogy Villet választom helyette. Mert ez nem ilyen egyszerű.

„Én is ezt szeretném...”
Boldog mosolyra görbül a szám, a szemeim a szemeibe mosolyognak a válasz hallatán.
- Jól van... Rajtam nem fog múlni. – felelem halkan.
Ahogy itt ücsörgöm az ágyon, szorosan a közelében, nyaka köré font karokkal, odabújok hozzá, hogy még inkább magamhoz ölelhessem. Az arcom az arcához simul.
- Nagyon szeretlek. – suttogom a füle mellett. Muszáj elmondanom neki. Újra és újra. Hogy ne felejtse el.
Csak ölelem. Hosszan és elmerülten a közelségében, az illatában, a testéből áradó kellemes melegségben, és Isten tudja mennyi idő után vagyok hajlandó bontani ezt a jóleső ölelést, hogy ismét elcsíphessem a tekintetét.
- Figyelj… Lehetne, hogy holnap reggel Jonas elvigyen a lakásomra? – tudakolom. - Szeretnék egy kicsit szétnézni. Estére visszaérek.
Egy napra szívesen off-olnám magam. Délután még nem akartam egyedül lenni, de most kifejezetten hívogat a csendes magány. Ki kell ürítenem a fejem, le szeretnék nyugodni, és a lakásom erre úgy érzem, kifejezetten tökéletes kis zug. A kutya sem fog ott zavarni. Na nem mintha itt bárki zavarna, csendes a ház, de ez mégis Allen otthona.
Azt hiszem, a megbeszélést is le fogom fújni. Úgysem fog ott olyasmi elhangozni, amit telefonon ne lehetne elmondani. Semmi erőm és lelkületem a stúdióban viháncolni a többiekkel, és Grid fejét sem nagyon akarom látni. Kedvem zéró egy újabb vele való személyes ütközethez – nagyon jól tudom, hogy többek közt ez is vár(na) rám.

Ahogy némileg elhúzódom Allentől, a karjaim leoldódnak a nyaka körül.
„Nem úgy volt hogy holnap lesz a megbeszélésetek??”
Bólintok.
- De igen… Viszont nem sok kedvem van most bájologni a többiekkel. – vonom meg a vállam. - Griddel még annyi se. Telefonon is el tud érni. Ha fontos, majd hív, és az éterben is le tud cseszni. Nem kell ahhoz látnia a képemet… Szívesen lazítanék egyet inkább. A „főni” faszságai nélkül is zsong az agyam. – magyarázom.
Sóhajtok egy nagyot.
- Figyelj csak… – fürkészem a szemeit, miközben némi lányos zavarral küzdök. - Bánnád, ha itt aludnék veled? – kérdezem óvatosan. - Szeretnék potyázni, amíg lehet… Lehet? – ha nem, megértem. Ez eseteben még szájon puszilom Allent, jó éjt kívánok, és lesiklom az ágyról, hogy felkapkodjam a padlóról a pizsimet. Felöltözök és szép csendben visszaszivárgok a szobámba.
Ha viszont igent mond, lelkesen rávigyorodom egy "Szuper!" felkiáltással, és nyomban becsusszanok mellette a paplan alá, hogy kényelembe helyezzem magam az ágy egyik felén.

Befészkelem magam a puha paplan alá, és ahogy Allen mellém fekszik, az oldalára heveredve, miközben rám néz, értem az indíttatását. Az oldalamra fordulok, neki háttal, és várom, hogy hozzám simulva átöleljen. Amikor megérzem meztelen mellkasát a hátamon, a testét a testemen; a belőle áradó hőt, a bőre bársonyos érintését, a kaját magamon, halkan felkuncogok. Nagyon jó érzés!
Kellemes, andalító melegségben lebegek, jól esik az ölelésében és a közelségében elveszni. Biztonságban érzem magam; végtelen nyugalom jár át. Mellette mintha nem is létezne az őrült külvilág. Teljesen el is feledkezem arról, hogy az ilyesmi lassan tiltás számba megy, mint a tánc a Footloose-ban.
Behunyom a szemem, és elengedek egy könnyű, boldog sóhajt. Engem sem kell ringatni, szinte azonnal elnyom az álom.
***
Reggel madárcsicsergés ébreszt.
Lassan felnyitom a pilláimat, és álmosan megdörzsölöm az arcomat. A másik oldalamon ébredtem, mint amin elaludtam. Allen hanyatt fekszik mellettem. Rámosolyodom. A tekintetem az ajkaira vándorol. Elkap az alattomos sóvárgás, Istenem, de szájon csókolnám! De tudom, mától jósági fogadalom van érvényben.
Tovább fürkészem szakállal keretezett édes ajkait, amik annyi gyönyört képesek okozni, és ábrándozom közben.
Naaa… Csak egy aprócska puszit… Naaa!
Grrr!!! Nem! Nem lehet!
Ééés ha mégis? Ugyan ki tudná meg? A hülye hangok a fejemben felbujtósdit játszanak.
Igaz… Ugyan ki szerezne tudomást egy lopott csókról? A média? Hehehe…
Na ugye!
Pfúúú, de utálom magam.
Nem mozdulok, csak csendben magamban latolgatom a lehetőségeimet; lopkodni vagy nem lopkodni. Erről eszembe is jut mindjárt egy ősi Soininen bölcsesség, amit most találtam ki; a lopkodós pitsát előbb megbasszák, mint ahogy utolérik a sánta kutyát.
Ámen.
Hangtalan sóhaj hagyja el a mellkasom.
Felkönyöklöm a párnán, és csak nézelődöm kábán a szobában, míg arra várok, hogy Allen is felébredjen.

- Szia... – mosolyodom szembe Allennel, ahogy megébred és rám néz. - Nem régóta… Hogy aludtál? – tudakolom, elvégre nem csak hogy volt egy hívatlan hálótársa, de a tetejében megint felültünk az érzelmi hullámvasútra.
Bele sem akarok gondolni, hogy mától hozzá sem nyúlhatok. Az óvatlan gondolatra mintha meginogna az ébredés utáni jó kedvem, de nem akarom hagyni, hogy megint rám telepedjen a bánat és elcsessze a napomat. Elvileg ma jónak is kell történnie; talán kiderül, a Főni mit döntött a New Yorki melóval kapcsolatban. Talán elmondja két lebaszás között, hogy oké, enyém a meló. Talán azt mondja, hogy szorri. Ám ez esetben nem fogom a seggem a földhöz verni. Jusse adom meg neki ezt az örömöt.
Erről jut eszembe New York… Nem lesz könnyű menet. Nem is tudom mibe kapaszkodhatnék, hogy ne akarjak Allennel kikezdeni. A távolságtartás egy faszság, nem akarom kerülni, nem is fogom. De amikor a közelében vagyok… Óóó…! Ha tudná, hogy legszívesebben… Igen, azt…
Meg persze most sem lenne ellenemre egy kis ébredés utáni furulyázgatás. Egész koncertet adnék neki… Barokk stílusban.
Az arcomba nyomom a tenyerem, és megdörzsölöm a képem. Fúúú, bakker…!
Ha már azt sugalltam Villenek a játszótéren, hogy megpróbáljuk a dolgot, illene hűségesnek lennem. És Allent sem kéne csábítgatnom, úgy sokkal nehezebb lesz mindenkinek minden; többek közt az egymásról való leszokás. Úgy érzem magam, mint egy drogos, akinek már most elvonási tünetei vannak. Határozottan jót fog tenni az egynapos, ingermentes, önkéntes száműzetés a lakásomon.
- Óóó, basszus... – szisszenek fel, aztán hanyatt gördülök a párnán, a tekintetem a mennyezetre tapad. - Fel kéne kelni... hogy felhívjam Gridet… mielőbb.
Aztán jön az erőt adó elhatározás, és ülőhelyzetbe tápászkodom.
Allen felé fordulok.
- Na jó… Megyek. Összeszedem magam... A konyhában ütközünk. – vigyorodom rá, és odahajolok hozzá, hogy egy puszit nyomjak a szája sarkára. Szívem szerint pár centivel arrébb adtam volna, de „jónak kell lennem”.
Kisiklok a paplan alól, odacsattogok a padlón heverő pizsamámhoz és magamra kapkodom a nadrágot meg a felsőt, aztán visszabaktatok a szobámba, hogy megeresszem a reggeli hívást Gridnek.
Talán még túl korán van neki és ezért nem veszi fel – van Isten… -, úgyhogy hangüzit hagyok neki:
- Szia Grid! Bocs, valószínűleg ki fogsz akadni, de... nagyon szarul vagyok, úgyhogy kihagynám a mai megbeszélést. Tényleg ne haragudj… Annak semmi értelme, hogy végigrókázom. Telefonon bármikor elérhetsz, ha úgy van... Ma egész nap a régi lakásomon leszek… csakhogy tudj róla. Szia. – ezzel leteszem.
Hatalmas lélegzetet veszek, és a ruhásszekrényhez lépek, hogy felmarjak valami ruhát, aztán beveszem maga a fürdőbe, hogy összeszedelőzködjek.
Körülbelül 20 perc múlva már a konyhában ücsörgöm az asztalnál egy csésze meleg kakaó társaságában, amit Shonte készített.
A reggelit még Allennel tölteném, egyébként sem szeretnék köszönés nélkül lelépni a villából.

Már messziről Allenre mosolyodom, amint feltűnik a konyhában.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Shonte valamiért nagyon figyelgeti, gyanús pillantásokat vet rá. Én hol Allenre hol Shontéra nézek a kakaóm és a kiflim fölött, nem igazán értem mi történik.
Aztán Allen megelégeli a női tekinteteket.
„Mivan!??”
Megvonom a vállam, szám előtt a csészével.
- Semmi. Mi lenne. – mondom, mire Shonte somolyogva elfordul tőlünk. Egy darabig csak pislogok utána. Biztosan észrevett valamit, amit én nem.
- Figyelj csak... - tekintek ismét Allenre - Kábé hétre visszaérek. Megvársz a vacsival? – tudakolom, és belekortyolok párat a reggeli itókámba. Édes, sűrű és krémes, finoman érzem benne a fahéjat. Shonte mennyeien készíti.
Nem sietek. Kényelmesen elnyammogok a kiflimen és lassacskán kortyolgatom mellé a kakaómat.
- Köszi még egyszer, hogy elengeded Jonast. – mosolygok hálásan Allenre, aztán felkelek a székről, miután végzek. Az üres tényért és csészét bepakolom a mosogatógépbe.
- Köszönöm a reggelit, nagyon finom volt. – intézem ezeket a szavakat Shontéhoz, aztán visszalépek az asztalhoz, Allen mellé.
- Akkor… megyek is. Kíváncsi vagyok hogy áll a lakás. Remélem Jaana nem takarította ki a téridő kontinuumból… Ha bármi van, tudod, telón egész nap elérsz... Na de most már tényleg lépek. – ezzel odahajolok hozzá, és ha nem ütközök ellenállásba, nyomok egy puszit az arcára. - Szia... Jó légy, és legyen nagyon szép napod. – címzek hozzá még egy kedves mosolyt búcsúzásul. - Szia Shonte! – ezzel magamra kapom a szék támlájáról a fekete bőrdzsekimet és a táskámat, aztán kisétálok a konyhából. Jonas már az udvaron vár.