Kíváncsian várom Ville válaszát.
Az asztalon könyöklöm, az állam a tenyeremben támaszkodik, miközben a tekintetem az arcát fürkészi. Vagyis csak fürkészné, mivel Ville az asztalt kezdi el fixírozni.
A reakciói arról árulkodnak, hogy talán rossz ötlet volt előhozakodnom a dologgal. Aztán a szavai meg is erősítenek ebben a gyanúmban.
„Igazából… túl sok a... rossz emlék.”
Okééé… Mozi lefújva.
Mondanám, hogy a régi rossz emlékeket felülírhatnák újakkal, amik kellemesek, de inkább csöndben maradok. Nem tudom hogyan kezeljem azt, ami jelenleg köztünk van; hogy mit mondjak, hogy mit csináljak, vagy épp mit ne; hogy hogyan próbálkozzam. Egyáltalán kéne próbálkoznom? Vagy hagyjam Villere a lépéseket, és én csak sodródjam az árral? Életemben nem voltam még ilyen tanácstalan. Ettől függetlenül teljesen megértem a nézőpontját. Nem akarom a sebeit feltépkedni.
Néha kimegy a fejemből, hogy nagyon megviselték a történtek.
„Mit szólnál ahhoz ha inkább teljesen új lapról kezdenénk?... Valami újat... Együtt...”
Rámosolyodom.
- Rendben. Viszooont... Nagyon sok mindent nem csináltunk még együtt. – vonom meg a vállam. - Mit szeretnél? Mivel kezdjük? – tudakolom. Érdekel mi jár a fejében, van-e konkrét elképzelése.

„Először is, szeretnék kérdezni valamit...”
- Okééé... – fürkészem Ville tekintetét, érdekel mi az, amit kérdezni akar.
"Mindenre.. emlékszel??"
Háttt... Amire nem emlékszem, arról sajna nem tudom, hogy nem emlékszem, de bízom benne, hogy a múltam nagyja - ha elvétve kisebb hiányosságokkal is - visszatért.
Ville vonásai először komolyak, de aztán felenged az arca és csibészesen rám mosolyog.
Alig mondja ki, „Erre...”, a szék nyikordulva lökődik hátra alatta, ahogy felmagasodik és az asztal fölé dől, hogy lecsapjon a számra.
Nem húzódóm el, inkább felé hajolok. Azonnal behunyom a szemem, de muszáj belekuncognom a csókba, rá a szájára, ahogy felrémlik az ismerős helyzet.
Boldogan viszontcsókolnám, de nem tudom rendesen, mert az ajkaimat feszíti a vigyor.
Nem sokra rá lassan elválik tőlem, és suttogva felteszi a nagy kérdést:
„Erre is emlékszel..??”
A lehelete a számat cirógatja. A szemei, azok a gyönyörű, hatalmas, hidegzöld szemei alig pár centire ragyognak előttem.
- Abban az út menti kis kávézóban reggel… – kezdem - Megkértél, hogy ne ájuljak el. Erre lesmároltál az asztal fölött. Én meg utána azt mondtam… „Ha így folytatod, még a végén hozzászokok.”… Mire te nagy vigyorogva azt mondtad: „Jó!”… Aztán megint lekaptál, és hozzátetted, hogy ezt a részét te is meg tudnád szokni. – a szemeibe mosolygom. - Hát… Kábé ott esett le, hogy nagyonis udvarlászol. – dünnyögöm, és halkan elnevetem magam.
Csak bámulok a szemeibe, vizsgálgatom a benne ülő kifejezést.
Kedves, jóleső emlékeket idéz meg bennem. Szinte az orromban érzem a kávézóban terjengő reggeli illatokat, a kávéét, a péksüteményét, hallom a fülemben, ahogy először az én telefonom cseng, aztán az övé, még valamennyire a pultos csaj arca is dereng.
Mintha visszarepített volna a kezdetekhez. Emlékszem milyen zavart és izgatott voltam egyszerre, hogy féltem, de hihetetlenül jól éreztem magam vele, felkeltette az érdeklődésemet és kíváncsivá tett. Roppantul élveztem vele azokat a perceket, az azutáni napokat. De főleg a következőt… Elönt a forróság, a pír, a szívem hatalmas dobban, ahogy felidézem magamban a folytatást.
- ...Másnap szeretkeztünk először. – suttogom mosolyogva, talán még a szemeibe, ha ott van előttem.
Sóhajtok egyet. Csak néhány másodperc múlva kérdezek vissza:
- Na? Hogy vizsgáztam?

Ahogy azt mondja „Soha nem volt szebb napom...”, bizsereg a bőröm, elönt a melegség. Az igazán boldog, szerelmes napjaimat vele éltem át először. Ville mély nyomokat hagyott bennem a múltban.
Elérzékenyülve mosolyodom szembe vele. A tekintetem ragyog. Az az éjszaka varázslatos volt. Akár egy álom. Felejthetetlen.
Hatalmasat sóhajtok, ahogy az első együttlétünk kellemes érzetének emléke minden részletével átszáguld az agyamon és végigviharzik bennem.
Voltak percek, amikor eljátszottam a gondolattal, sőt megfogadtam, hogy ha Ville felbukkanna bocsánatért esedezve, amiért lelépett, elküldeném a nénikéjébe és rohadtul hidegen hagyna. De az már nevetséges, mennyire másképp alakult minden – képtelen vagyok hűvös maradni irányába. Sőt. Egyre inkább érzem, egyre égetőbben, amit hajdanán éreztem vele, mellette, iránta. Valahogy annyira természetes minden. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a villánál, szikrányi sértődöttség sincs bennem. Pedig megfogadtam, hogy halálosan pipa leszek rá. Aztán tessék… Az ember lánya tervez, Ville végez…
Lassan visszaül velem szemben a székére.
„Egyszerűen éreznem kellett... hogy visszakaptalak.”
Csak nézem őt. Elmerülve a lélektükreiben. A baritonja kellemes visszhangot ver a fülemben. „...Visszakaptalak.” Csendül meg a szó ismét az elmémben. Édes a felismerés, hirtelen csap agyon; ő is épp annyira vissza akart kapni engem, mint én őt… Ő is épp annyira szenvedett a hiányomtól, mint én az övétől…
Elborul az agyam, azt sem tudom, hogy mit teszek, hogy egyáltalán, megteszem, amit teszek. Felugrok a székemről, és most én vetődök át az asztal fölött, és kapom két tenyerem közé az arcát. Jó, hogy nem lököm hanyatt székestül a lendületemmel.
Felborítom a felsőtestemmel a poharamat – szerencsére üres -, csörömpölve gurul neki a tányéromnak. Nem foglalkozom vele.
Az ajkaim szégyentelen szenvedéllyel markolnak Ville szájába. Habzsolom, harapdálom, a nyelvem szemérmetlenül bepróbálkozik az ajkai közé. Érezni akarom a száját és a nyelvét az enyémen. Őrületes vágy lázong bennem. Az elmúlt keserves időszak összes hiányérzete egyetlen pillanatba sűrűsödve vakító atomvillanásként robban szét a fejemben. Elborít a heve.
Úgy csókolom, falom, hogy az már erőszak. Ha akkora akrobata lennék, még az asztal tetejére is felmásznék négykézláb. De nincs idő megjátszani. Megcsavarja a füst az orromat…
Azonnal leszakadok a szájáról, és a sütőre kapom a tekintetemet.
- BAZMEGAPIDDZA!!! – hördülök fel.
Mint a villám, levetődök/kászálódok az asztalról és odarobogok a sütőhöz.
Lenyitom az ajtaját, szembecsap a forró hő, a keserű füst, és a konyharuhával megfogva a tepsi szélét, a pultra teszem azt.
- Basszus... – dünnyögöm, mire kézbe kapom a nagy kést, hogy levagdossam a tészta szélét ami feketére sült. A belseje még… ehető. Szóval megmentem a menthetőt.
Remeg a kezem. A szám megduzzadt, és érzem, ahogy lüktet. Jobb is, hogy befüstölt a kaja, különben… Isten tudja mi történik.
Felszelem, ami az „ebédből” maradt, és egy tányéron az asztal közepére teszem.
A poharamat felállítom, eligazgatom az összebarmolt terítéket, aztán a hajamat a fülem mögé tűrve, megköszörülve a torkomat, végül leteszem a hátsómat a helyemre.
Nem szólok. Csak az elcseszett zavarommal küzdök. Most a másik kezemmel tűröm a másik fülem mögé a fekete tincseimet.
Aztán… végül kibukik belőlem a nevetés.
- Bocs… Khm... Már a pizzáért. – dörzsölöm meg a szemöldökömet az ujjaimmal, és jobbommal felkönyöklök az asztalra a tányérom mellett, miközben Villet nézem.

Fúúúbaszameg, és akkor ezek után éjszaka ne nyúljak magamhoz...
Remek! Ville megjelenik, és az első gondolatom az, hogy magamhoz nyúlok. Ez aztán a mojo… A szemétláda.
„Hú. Ez kemény volt..”
Asszem vágom, mire mondja. Egyetértek. De még mennyire, hogy az volt!
- Ehm… Sajnálom… Tényleg... – kurvanehézvisszafognimagam.
Szégyellem is az előbbi heves kitörést. Méghogy ne kapkodjuk el nyenyenyeee… Legfőbb ideje magamba szállnom és visszavennem, akármennyire örülök is neki. Nem szabad, hogy alátegyek az elhatározásnak, hogy „jó leszek”, és hogy nem sietek el semmit.
Csöndben lapítok a helyemen, a tekintetemet az asztalra és a terítékre fókuszálom, mint aki nem mer ránézni Villere zavarában. Mert hát nem is.
Lehet, hogy piszok hosszú lesz az a New Yorki távollét??? Szuper, már azon parázok, mikor látom legközelebb…
- Ígérem… nem nyúlok hozzád többet…. Ma… legalábbis… Vagyishogy… Úgyértem… Szóvalérted... Mmmindegybasszustömődjünk... – hebegem hülyén, és inkább átemelek egy szelet pizzát a tányéromra, aztán elkezdem kussban csócsálni a belső csücskét, mint valami egér. Amíg tele a szám, legalább nem pofázok marhaságokat.

Megvakarom a tarkómat, és csak vigyorgok az orrom alatt.
Hogy ééén? Fenyegetni?
- Ehhem… Azzz... egészen máshogy hangozna... – dünnyögöm mintegy mellékesen.
Valahogy úgy hangozna, hogy hülyére keféllek, amíg el nem kopik a varázscerkád.
Hát, de én ilyet nem mondok neki. Ma még nem…
Szeretem, ahogy nevet, imádom a hangját. Bizsergető érzéseket kelt bennem, és… még a baritonja búgása is felizgat. Ez van. Átkozott vagyok.
Vele vigyorgok a helyzeten, aztán nekiállok kajálni. Nem is érződik a tésztán, hogy kissé odakozmált. Ez az! Erre próbálok koncentrálni. A kajára, az ízére, nem ám a szexre! Istenem! Sírni tudnék!
„Biztos hogy ne hagyjam meg neked.. ?”
- Biztoooos!... Oké?... Ne kéresd magad. Burkolj! – minden esetre rendes tőle, hogy gondol rám, vagy rá. Talán a törpe miatt kérdi. Talán csak eleve bélpoklosnak ismer. Akárhogyis, jut bőven mindannyiunknak.
- Nyugi. Ehető. – fűzöm hozzá heherészve, még mielőtt kézbe venne egy szeletet.

Csendben tömöm a fejem. Ville is. Nem történik semmi különös, a pizza féligmeddig elkúródott, mégis tökéletes a pillanat és a hangulat. De csak addig, amíg a csengő megint be nem nyivákol a semmiből.
Megáll a falat a számban, és rámeredek Villere. Ő is néz nagyon. Nem tudom eldönteni, melyikünknek nagyobb kérdőjel a feje. Szerintem neki az ugyanaz a kérdés köröz az agyában, mint az enyémben: Kia fene az? Várunk valakit?
Hirtelen elkerekednek a rémülettől a szemeim, és a szívem kihagy egy ütemet. Ugyenem???
- Monddhogycsakapostás… Monddhogycsakapostás, és nem... – nem fejezem be a szapora mantrát.
Megfordul a fejemben, hogy kivetődöm az erkélyről. Csakhogy megszökjek. Ha ő lenne az. A Sátán. Nem akarom látni a képét, nem azért vonultam szabira.
Istenem, jó leszek, csak add, hogy ne ő legyen az! Nem szabadíthatod rám azt a szociapota-pszichopatát!
Leteszem a pizzaszeletet a tányérra. Micsoda forgalom van erre.
- Adja az ég, hogy csak a postás... – dünnyögöm sötéten, kedvtelenül, és feltolom magam a székről. - Megnézem...
Ezzel ott hagyom Villet a konyhában, és kimasírozok az előszobába, hogy egy hatalmas lélegzet után megnyomjam a kapurádiós gombot.
- Igen? Ki az? – tudakolom, mielőtt bárkit beengednék. Talán van remény, hogy nem… Grid az.
Ha beszélgetésre kerül a sor, Ville tisztán hallhatja odabentről.

ÉsgeciGridaz!!! Hűmostmilesz???!!! Minimum fejvesztés.
Nem kiabálok, vagy nyunnyogok, morzézok, füstjelzek, pantomímezek oda Villének, csak egy baszott nagy sóhajjal kinyitom az ajtót, és félrelépek onnan egy elmormolt „sziagrid” kíséretében.
„Látom már jobban vagy.”
Gyere csak beljebb… Mindjárt mást is látsz.
- Szép öltöny... – döngöm majdhogynem gúnyosan. Sunyin vigyorgok az orrom alatt, de nem látja, épp bezárom az ajtót mögötte.
- Parancsolj... – intek aztán beljebb a lakásba, hogy előre fordulok. Őfelsége most jó alaposan szemrevételezheti hol élek, ha már leereszkedett mennyei márványkirályságából a földi halandók közé.
Ha besétál, egyenesen összenézhet Villlel. Meglepiiii! De talán már tudta, hogy Ville itt van. Vagy nem. Ki tudja.
- Kérsz egy kávét? – érdeklődöm merő udvariasságból. ...mielőtt kifilézel verbálisan?

Felsóhajtok. Nem is Grid lenne, ha nem geciskedne és adná a nagyurat. Ám legyen. Nem félek a Gonosztól.
Türelmesen végighallgatom a mondandóját; az első fele még okés is, örülök neki, de a többi, egyelőre nem tudom hogyan érint. Ha minden áron ki akar zárni… Ez lenne a büntetés azért, mert nem írtam alá a papírokat? Nem teszem fel hangosan a kérdés, Ville miatt, ne hallja meg. Nem kell tudnia arról a beszélgetésről, ami több helyre is el lett mentve.
Grid is csak később vette észre, hogy itt van.
- Ennyi? Ezt telefonban is elmondhattad volna. Vagy ennyire hiányzott a képem? – kérdem tök nyugodt hangon, még mosolygok is mellé.
A sértéseit elengedem a füle mellett. Méghogy kis patkány… Ütősebb szidalmakra már nem futi öltönyországban?
Már nem hívogatom, kínálom hellyel, ha ilyesmii a célja, úgyis kiszolgálja magát. A kötelező udvariassági kört letudtam, nem mondhatja, hogy primitív vagyok.

Visszafogom magam, hogy fel ne röhögjek. Grid most úgy hangzott, mint a gimnáziumi tornatanárom. Az volt ekkora fasz. Ki is basztunk vele ott, ahol csak tudtunk.
Amit most itt nekem előadott, Vespánál vajon bejön? Vagy csak engem tisztel meg azzal, hogy ilyen kenetteljes?
Mi az, hogy nem telefonálgatunk? Örülj neki, hogy telefonálgatok, te gyökér…
Azt is tudom, hogy téged semmi, de semmi nem érdekel, nem csak az, hogy szülök.
Elnézem Grid arcát. Villódzik a szeme, a hangjával is fenyeget, vagyis próbál, de valahogy nem tudom… Nem tud meghatni az egész. Tök hidegen hagy. Annyira összeférhetetlenek vagyunk, hogy talán jobb lenne, ha… megkönnyíteném a saját életemet. De egyelőre még megvárom mit hoznak az elkövetkező hetek, és hónapok. Ha nem lesz más választásom, legfeljebb könnyes búcsút veszünk egymástól.
- Oké. Elmondtad, meghallgattalak... – megvonom a vállam - ...csókoltatlak. – mi mást tehetnék? Ha tényleg csak ennyi, hagyjon engem békén a fenébe. Mehet is akár.

Megérzem Villet, először csak a jelenlétét, aztán őt magát, testtel a hátam mögött. Jól esik, hogy velem van, hogy számíthatok rá, ugyanakkor az is megfordul a fejemben, hogy ez talán soha jobb alkalom Gridnek arra, hogy ellenem hangolja. Ha eddig nem tette volna meg, míg New Yorkban voltam.
És bingó! Bedobja ezt a kártyát.
„Meséltél neki az újdonsült kis... barátodról!?? Akivel New York utcáin kéz a kézben andalogtatok, hát megírták a lapok!”
Te jó ég! Mi ez? A dedó?
Komolyan? Most én tanítsak Gridnek szájkarate-technikát? Ha harcolsz, harcolj rendesen fatökű, ne csak sugallj!
- Mindenképp mesélni fogok róla, ne aggódj. – felelem szelíden felmosolyogva rá. Még mindig békés vagyok, mint egy zen szerzetes. Ezt a fickót csak úgy lehet elviselni, ha leszarod. Mindegy, nem hoz zavarba. Amúgyis azon gondolkodtam, hogy elmondom Villenek az igazat. Hogy Grid lebuktatott volna? Inkább csak előre hozta a lépést. Azt fogom tenni, ami helyes. Nem mindjárt titkolózással akarom kezdeni az új kapcsolatunkat Villel. Már ha ezek után lesz belőle valami.
Csak mosolygom Gridre. Kedvesen. Mi mást tehetnék? Süllyedjek a szintjére?
Ezek szerint már nem vagy benne biztos, hogy meleg? Pár napja még őrjöngtél, hogy így a kis köcsög, meg úúúgy meleg mint a kályha. Szívem, nem vagy te egy csöppet homofób? Ez csak a fejemben fogalmazódik meg, nem mondom ki hangosan, pedig heccelném ezt a faszt. Csak azért, hogy bevédjem magam, nem fogok Allen becsületében kárt tenni, és visszaélni a titkaival. Inkább bevállalok egy kellemetlen beszélgetést Villel; ha berágna az igazságon, és lelépne… hááát... legalább tudom hányadán állunk, mennyire erős a kettőnk közti bizalom, meg az újrakezdés lendülete. Bűnösnek viszont nem érzem magam.
- ...Deee addigis, ne mondjuk el Villenek, hogy miért hívtál be pár napja az irodádba? Hátha érdekli, hogyan kevered a szart és sérted meg a jogait a háta mögött. – döngöm hideg nyugalommal, egyenesen a szemeibe. Egyelőre nem bocsátkozom több részletbe.
Ez a faszkalap jó helyre jött vért szívni...

- Igen? A jogaitól való megfosztás is beletartozik a hatáskörödbe? Ez még akkor sem állná meg a helyét, ha felhatalmazott ügyvéd lennél. Ami nem vagy. Még mindig. – vonom meg a vállam. Jön nekem állandóan a teljeskörű lófaszával. Most komolyan, megint itt tartunk? Kezdem baszottul unni.
- Neeem. Az én szememet csak a te pofád bántja… Ó, persze…. te csakis a banda érdekeit nézed… Ahham... Mindjárt szobrot emelek neked. Majd akkor dumálj, ha én, vagy a gyerekem valóban ártunk bárkinek, addig viszont tégy egy szívességet; az ajtó... – bökök mindkét mutatóujjammal a kijárat irányába - ...arra van. - az arckifejezésem rezzenéstelen és halál komoly. Nem kívánatos személy a lakásomon. Jobb ha elhúz, és máshol szövi a kis szemét terveit.