Jó, hogy Ville nem ért semmit, elvégre minden a háta mögött zajlott. Grid senkivel sem egyenes, vele miért lenne?
Ville Gridet kérdezi, nem szólok közbe, csendben maradok, hátha őfelsége magyarázni akar. Mosni magát, cizelláltan kidumálni mindent és megfőzni a másikat arról, hogy csak szívességet tesz neki. De semmi lényegi nem hagyja el azt a pöcegödör száját, csak a mellészöveg.
„Semmi olyat, amire ne hatalmaztál volna fel.”… és a többi blabla.
Grid Villét fixírozza. aki közben részint kilépett, én meg végig Grid képét. Ott állok az orra előtt.
És elhangzanak az utolsó szavak… „Emlékszel arra az estére?”
Összeszűkülnek a szemeim. Nem gondolkodom. A jobb kezem ökölbe szorul, az izmaim megfeszülnek, és egy hirtelen ütéssel úgy orrba kúrom, csak úgy csattan. Ha nem is törik el az orra – már ha célba ért az öklöm –, tuti meglepi, és biztosan fáj is neki. Esetleg vérzik. Talán hátratántorodik, talán nem.
- Arra biztosan nem adott meghatalmazást, hogy rendre megfenyegess és megpróbálj lefizetni. Most pedig takarodj az otthonomból, többet nem mondom. – sziszegem a fogaim közül, a szemeim hidegen villognak, a hangom kútmély.
Lehet, hogy beperel testi sértésért - bár ez a dolog nyolc napon belül gyógyul, úgyhogy nincs sok félni valóm –, kurvára jól esett. Már régóta érett.

Még engem is meglep mekkorát bepancsolok ennek a gyökérnek hirtelen felindulásból. Nekem is mocskosul fájnak az ujjaim, de megérte!
Miért nem húz már el a pokolba? A faszomat sem érdekli, ha feljelent.
Erre a következő pillanatban, ahogy Grid nekiáll kárálni, Ville a falnak taszítja. Először megrettenek, ahogy átsuhan az agyamon, hogy mi lesz itt, ha elszabadulnak az indulatok, de amíg csak szorongatja, és nem bántja nem szólok közbe.
Nem kell nekem a bocsánata, annak örülnék igazán, ha elhordaná magát.
És akkor Grid belelendül, csak úgy dőlnek belőle az esti mesébe illő vádak meg a kurvázás. Döbbenten hallgatom őket, teljesen ledermedek. Ez az ember beteg...
Csak abban bízom, hogy nem sikerül megetetnie Villel ezt az olcsó, bazári maszlagot. Ha ellenem hangolja, pont most, amikor kezdett minden rendbe jönni… Én magam hasogatom fel a nagykéssel, amivel az előbb még a pizzát vagdostam. Vérre szomjazik az a fém…
Nem látok logikát abban, amit mond… Megjátszottam az emlékezetvesztést? És azzal mit nyertem volna? Olyan jól megvoltunk Villel a baleset előtt, boldogok voltunk, és szerelmesek, mit akartam volna egy amnéziával? Épp az tett tönkre mindent... Hogy kinyírjam vele??? Te jó ég!!! Itt komoly gondok vannak az emeleten.
Meg a nem létező pénzéhségem… Hihetetlen, hogy már mikbe bele nem kapaszkodik. Nekem nem kell Ville pénze; és ezt neki is, meg Villenek is megmondtam. Bármikor örömmel lemondok a gyerekem körüli kurva jogokról, ha Ő kér rá.
Persze… Mert mindenki a pénzre hajt. Csak ő nem… Milyen nőkkel volt ennek a fasznak dolga???
Ville olyan hirtelen csapja képen és kezdi ütlegelni az öklével, hogy megelőzni sincs időm a bajt. Amint kapcsolok, odaugrom, hogy elkapjam Ville kezét és leállítsam. Gyűlölöm ezt a hangot, ahogy az ökle újra és újra belepuffan Grid arcába. A csont csattanása... A vér látványa... Nem ezt a tetűt féltem, sokkal inkább aggódom Villért. A következmények súlyosak lehetnek.
Ott viaskodom kettejükön, és kapaszkodom Ville munkálkodó karján.
- Ville, kérlek, hagyd abba!… – hangosan, határozottan kérem, hogy eljussak a tudatába, közben próbálok a szemeibe nézni, azt hiszem jócskán elpattant egy húr nála.
- Ne csináld!… Könyörgök! – az ujjaim erősen fonódnak az alkarjára, a csuklójára, hogy ha üt is, visszafogjam valamelyest.
Bízom benne, hogy leáll. Ha igen, és érzem, hogy az izmaiból elszáll a feszültség, ha látom a tekintetében, hogy visszatért és hall engem, a hangom halkulni kezd, mintha csak meg akarnám nyugtatni.
- Elég... Elég… Kérlek… engedd el... – két kézzel kapaszkodom belé. Ha lehiggad valamelyest, akkor elengedem.

Benne van a pakliban, hogy a nagy dulakodásban én is kapok valakitől egy maflást, de nem érdekel, nem fogom tétlenül nézni ezt a cirkuszt.
Ville a sokadik ökölcsapás után áll le, rá se merek nézni Grid arcára, így is érzékelem a szemem sarkából, hogy szépen ki lett dekorálva a képe... Vérzik a szája és az orra is. Vajon mit mond majd? Bevallja, hogy Ville ruházta meg, vagy az lesz a fedősztori, hogy elgázolta egy busz?
Érzem a kezeim közt, hogy Ville enged. Elereszti Grid zakóját is.
- Jól van… Jól van... – magyarázom nyugodtan, a szemeibe, bár ő nem engem néz, nem is engem lát, és amikor egyet hátra lép Gridtől, kettejük közé lépek, háttal a kedves menedzserúrnak, hogy leszereljem róla Villet.
Ez mindenki érdeke.
Ville zihál, az állkapcsa megfeszülve.
- Gyere… – a testemmel tolom egyre hátrébb. Lassan, lépésenként. Míg kartávolságon kívülre nem érünk tőle.
- Gyere… Hagyjad. – újabb tyúklépések.
Tíz ujjammal, görcsösen belemarva ruhájába, a derekán kapaszkodom, hogy erősen fogjam, miközben a mellkasom a mellkasán, hogy valamennyire vissza tudjam fogni, ha megint neki akarna ugrani Grid torkának.
Aztán megállunk.
Reszketek. Még Villen fogódzkodom. A vállam fölött hátrapillantok Gridre, élesen villan a tekintetem, ahogy üvöltözik. Nem lesz ez így jó. Nagyon nem! Rohadtul tartok tőle, hogy megint felbőszíti Villet, de azt a menetet sanszosan nem éli túl.
„A KURVA ANYÁDAT! A KURVA ANYÁDAT! Te büdös rohadék, én mostalak fel a mocsokból!!! Én kapartalak össze, ha én nem vagyok, már rég.. megdöglöttél volna, bele a drogokba, vagy még mindig szopnád a dagadt köcsögöket!! A kurva ANYÁD!! Hogy miért nem hagytalak megdögleni ott Helsinkiben! Vagy az utcán! Rohadtul nem érdemled meg hogy egy fűszálat is keresztbe tegyek érted, egy ELMEBETEG vagy! Te is és a mocskos szukád!! Ezt még megemlegetitek..”
Összeszorítom a fogaimat, a halántékom lüktet. Kedvem lenne megpördülni és megint pofán baszni úgy, hogy leszáll tőle a feje. Nem az kúrja fel az agyam, amiket Villeről ordít, hanem az, hogy még mindig itt van. Ez az… ez az… élősködő vérszívó.
Továbbra is csak fogom keményen Ville törzsét. Szépen kérlek, nyugodj meg. Visszafordulok felé, a mellkasába magyarázok, ha hall, ha nem.
- Ne figyelj oda!… Hagyjad!… Hadd mondja, nem számít!….. Nem számít. – és tényleg nem. Nem érdekel, rohadtul nem, mikkel vagdalkozik; ki mit csinált kivel és hol, vagy miért.
Hála az égnek Ville nem mozdult rá megint. Csak arra leszek figyelmes, hogy csönd van. Még visszajátszik a fejemben, hogy néhány pillanattal ezelőtt jó hangosan becsapódott a bejárati ajtó. Elment... Remélem megérte neki ide jönni. Egy telefonhívással sokkal olcsóbban megúszta volna.
Ville mozdul. Az ujjaim elengedik. Hátrálni kezd. Hagyom, hadd menjen, nem lépek utána. Talán csak nyugalomra van szüksége, időre, hogy felfogja mi történt. Nem is firtatom a dolgot. A kanapé hátának ütközve lecsúszik fenékkel a földre.
Csak állok a nappali közepén, először bambán magam elé bámulva, mint akinek nyaralni ment az agya, de aztán lenézek a padlóra. Elcsöpögött vér, odaköpött nyál… Elfintorodom. Mindjárt rókázok. Érzem a szagát. A véréét… A lényének a bűzét. Kezdenem kell valamit ezzel a dzsuvával a padlón. Elkelltüntetnem, elkelltüntetnem… Mocskos és bűzlik.
Amíg friss, addig kell feltakarítani, nem hagyhat nyomot a padlón. A főbérlő tuti a fejemet veszi a vérfoltokért. Még azt hiszi összemenstruáltam neki a lakást.
Takarítanomkell… Takarítanomkell… Takarítanomkell... – egyedül ez a gondolat cikázik át újra meg újra az agyam idegpályáin. Addig sem gondolok másra, addig sem esek össze, hányom vagy bőgöm el magam. Valahogy ez az egy dolog tart egyben. Elnyomja a háttérben pulzáló képzeteket arról, hogy ez bizony a vég, nekem reszeltek: Grid ki fog baszni a bandából, viszlát vízum, kitoloncolnak, már nem kell következő havi lakbért fizetnem, majd Skypeon tartom a kapcsolatot Allennel, mint régen, Ville tuti nem bírja a távkapcsolatot, vagy most már engem sem bír.
Odarohanok a konyhapulthoz, és egy eszelős módjára tépem föl a mosogató alatti szekrény mindkét ajtószárnyát. Kikapok egy száraz rongyot meg a fújókás folteltávolítót, és visszatrappolok, száguldok a tett helyszínére.
Surrog a farmernadrágom alatt a padló, ahogy levetődöm a vér fölé és őrültmód sikálni kezdem. Körbe-körbe jár a kezem, mint a villám. Egy-egy ponton úgy dörzsölöm, mintha a fát akarnám felkaparni. A hajam az arcomba omlik két oldalt. Addig fújom a tisztítószert, amíg csak annak az illatát érzem.
Csak sikálok és sikálok, elered az orrom, bőgni akarok, de még tartom magam. Halkan szipogok.
Lélegezz, lélegezz, lélegezz...
Egyszer csak levágom magam a sarkaimra. Tenyérrel megtámaszkodom a padlón, felkapom a fejemet, és égő arccal Villere meredek. Kétségbeesett szemekkel bámulom, Ő vajon hogy van? Neki vajon mi jár a fejében? És most mi lesz… kettőnkkel?
Ott ücsörög, kanapénak vetett háttal, karjai a térdein, a feje lóg, de aztán felemeli és a szemeimbe néz.
Hatalmasat sóhajtok, és hirtelen, mint aki észbe kap, hogy valami nem normálisat csinál... Basszameg… Komolyan? Takarítok???… Mi a fasz??? Eldobom, ami nálam van, a flakont meg a vértől mocskos rongyot, aztán négykézláb odateperek hozzá. Mellette, részint vele szemben landolok, a sarkaimra ülve.
Ha engedi, óvatosan a kezéért nyúlok. Azért, amelyikkel Gridet ütlegelte. Az ujjaim finoman érintik az övéit. Meg akarom nézni, mennyire zúzta össze az öklét. Ha kell, ellátom, és bekötözöm.
A kezéről visszavándorol a pillantásom a szemeibe.
- Nem terveztem a lakásban éjszakázni, de… ha szeretnél… itt aludhatsz. Itt maradok veled… ha akarod. – már ha kér belőlem azok után, amiket Grid mondott rólam. Egyébként sem szívesen engedném most el, egyedül. Isten tudja mit művelne megint odakint dühében, magával. Nem akarom, hogy baja essen.
Fogalmam sincs mi mást mondhatnék. Annyi minden történt. Se eleje, se vége a bennem kavargó kérdéseknek, gondolatoknak és félelmeknek.
Azt hiszem, csak mostantól lesz igazán kemény az élet.

„Az.. az jó lenne..”
Gyengéden rámosolyodom, a szemeibe, miközben aprókat bólogatok.
- Rendben… Akkor ma itt maradunk.
Idehoznám az elsősegély dobozt, hogy ellássam a sérüléseit, de neki más terve van, így kénytelen vagyok azt kicsit későbbre halasztani. Hagyom, hogy a kezemet a szájához emelje, csak csendben figyelem, ahogy csókot lehel rá, az ajkai és a lehelete forró, érzem a bőrömön. Aztán a kezemet a homlokára vezeti. Közben én is puhán cirógatom; feltűnik, hogy egészen lángol az arca. És valami hirtelen megváltozik. Azok a gyönyörű szemei teljes párás ködbe borulnak, és Ville kifakad. Zokogni kezd.
Nem értem… Fogalmam sincs mi zajlik benne, de nagyon szeretném érteni, hogy segíthessek. Bárhogy.
Amennyire csak tudok, odacsusszanok a padlón hozzá, szorosan mellé.
A másik kezem is emelkedik, és az arcára simul, ha engedi. Csak fürkészem a vonásait, a szívem szakad meg érte, és közben dédelgetve simogatják az ujjaim a homlokát, a halántékát a haja vonala mentén, majd a következő pillanatban a nyaka köré fonódnak a karjaim.
- Gyere ide... – suttogom, és ha nem áll ellen, magamhoz húzom, hogy átöleljem.
Az arcomat a hajába temetem, s közben az ujjaim elkezdik pödörgetni a tincseit a tarkóján.
- Ha el szeretnéd mondani, mi az, ami bánt, itt vagyok... Elmondhatod… Meghallgatlak… És nincs semmi, de semmi olyan, ami elijesztene. Ezt jó, ha tudod. – búgom halkan a füléhez közel.
Nem tudom, hogy ez segít-e neki bármit is. Remélem.

Érzem az ölelésem alatt, hogy a testében alábbhagy a remegés. A zokogása csillapodik.
Egyik tenyerem a hátát simogatja. Szeretném megnyugtatni, szeretném azt mondani, hogy minden rendben – és ebben a pillanatban talán így is van.
Ahogy mozdul, leoldom róla a karjaimat, engedem, hadd húzódjon el. A tekintetünk találkozik.
Egyáltalán nem bánom, hogy kiadta magából a feszültséget, ettől nem lett kevesebb, sem értéktelenebb a szememben, sem férfiként, sem emberként.
Örülök, hogy könnyített az érzésein, és képes volt elengednie magát előttem. Látom a szemében, hogy egy fokkal már jobban van. Nekem csak ez számít.
„Sajnálom..”
Kedvesen a szemeibe mosolyodom.
- Ne tedd. Nem történt semmi. – búgom. Hogy konkrétan mire mondja, lövésem sincs, de talán úgy mindenre, amik ma történtek.
Sóhajtok egy nagyot, és lassan elengedem. A kezeim az ölembe esnek.
- Na jó… Maradj itt. Bekötözlek, ha tetszik, ha nem. – mondom, kissé szigorúan, még mielőtt nekiállna tiltakozni, hogy nem kell. Ó, dehogy nem kell. Az ő érdeke.
Feltápászkodom, és sietős léptekkel odatiplizek a konyhaszekrényhez. Néhány másodperc múlva a piros kis elsősegélyládával a kezemben telepedek vissza mellé a padlóra.
Felnyitom a dobozt, van benne mindenféle cucc, ami kellhet.
Finoman megfogom Ville sérült kezét, és a térdemre fektetem a tenyerét, aztán óvatosan bekenegetem a fertőtlenítő sebkezelő krémmel a kézfejét. Először talán csípi, de a követező pillanatban már hűsítően bizsergeti a nyílt horzsolásokat. Következőnek kicsomagolok a zacskójából, és ráhelyezek a kézfejére egy vékony habpárnácskát, ami lefedi a teljes sérült részt.
- Lécci, tartsad egy kicsit. – kérem, hogy emelje a levegőbe a kezét, míg körbetekerem rajta az öntapadós pólyát. Mire végzek, úgy néz ki, mint valami fehér kesztyűs bokszoló.
- Kész vagy. – vigyorodom rá, és visszarámolok a dobozba.
- Amúgy… Csak nem leszokóban vagy a cigiről? – tudakolom. Feltűnt, hogy egyetlen szálat sem szívott el, amióta itt van, holott régen mindig úgy füstölt, mint a gyárkémény. Jól bírja.

Félredőlök a kanapé mellett, és az üvegasztal felé nyúlászkodom; van alatta valami, ami kell nekem. Egy faragott fadoboz, amit Ravin azóta jócskán kidekorált színes és csillogó öntapadós üvegkövekkel.
Az ölembe veszem a dobozt és visszaülök Ville-hez. Mellette pattintom fel a fedelét.
- Akkor nem kínállak meg... – búgom somolyogva, és felé mutatom a doboz tartalmát. Simán beleláthat mellőlem. Még megvan… Látod?
Talán emlékszik rá; ismeretségünk legelején szereztem be, amolyan vendégváró cigisdobozként, kifejezetten az ő számára. Hogy ne kelljen a szomszédba, vagy a boltba rohangálnia, ha épp rákívánna, miközben egy szál sincs nála.
Elképesztő, hogy még mindig megvan… sokat elárul rólam. Képtelen voltam kidobni és megszabadulni tőle, miután Ville elment. Mintha… visszavártam volna. Hát… Valahol iszonyú mélyen vártam is.
Belematatok a ládikába, amiben ott egy doboz abból a márkából, amit Ville általában szívott, egy zöld üveghamutartó, és vagy 5-6, de még talán 7 darab öngyújtó is. Ez utóbbiakról üvölt, hogy megfordultak Ravin ujjai között, mindegyik csillog villog a színes strasszoktól. Kiveszem őket, és a tenyeremben Ville elé tartom.
- Ezek... Ravin ajándékai külön neked... Megígértette velem, hogy ha erre jársz, megmutatom őket. Azt szeretné, ha választanál egy kabala öngyújtót. – várakozón pislogok Ville arcára, nyitott tenyerem még mindig ott van előtte. - Ha engem kérdezel, szerintem a rózsaszín a te színed. – magyarázom fojtott vigyorgással. Az ajkaimat összeszorítom, nehogy elnevessem magam.

„A rózsaszín jó lesz.”
Mosolyogva bólintok.
- Rendben. – majd ha kifogy, a többit is begyűjtheti. Ravin nem bánja, úgyis erre a célra gyártja őket. Minden áron Ville kegyeibe akar férkőzni, ahogy látom.
- Ugyan. Nincs mit. – felelem, miután kihúzott egy szál cigarettát a dobozból.
Aztán nagy nehezen felkel a padlóról, és elindul az erkély felé.
„Velem tartasz??” - kérdi visszafordulva, és ekkor tápászkodom én is fel a kanapétól.
A dobozt visszateszem a helyére, aztán mosolyogva Ville kezébe csúszik az enyém.
- Igen, veled. – válaszolom, az arcomon még mindig ott tündököl az előbbi kedves mosoly.
Kilépünk az erkélyre. Késő délutánra jár az idő.
A korlátra könyöklök mindkét karommal, és csak nézem az utcát, a közeli épületeket, a fákat, esetleg azt a pár embert, akik alattunk mászkálnak.
Lassan majd fel kéne hívnom Allent, hogy szóljak neki, ne várjon vacsorára.
Csendesen nézelődöm. A délután eseményei még bennem is frissen visszhangoznak. Jó lenne megbeszélni, hogy mi történt, hogy mi miért volt, de nem igazán tudom mit mondhatnék Villenek.
Vagy előbb Allenről kéne mesélnem neki? Ville egész nyugodtnak tűnik. Azt hiszem, megkísérlek most előhozakodni a dologgal.
- Figyelj csak... – kezdek bele. A tekintetem Ville arcán nyugszik, ha itt van mellettem. - Valamit el kell mondanom… „az újdonsült kis barátomról” – formálok idézőjeleket az ujjaimmal a levegőben, még mindig a korláton könyöklöm.
Ha már Grid felgyorsította a színvallásom folyamatát...
Visszafordulok a város felé. Felsóhajtok. Nehéz erről beszélni, mert sejtésem szerint fájni fog Villenek.
- Tudod… Allent már hét éve ismerem, nagyon jó barátom. Sőt... Olyan ő nekem, mintha a bátyám lenne….. Szóval… Miután elmentél... szép lassan kialakult közöttünk, valami más… És igen. New Yorkban… összemelegedtünk. Deee… rövid életű volt… Abban a pillanatban véget is ért, hogy megjelentél a villa előtt... - lassan beszélek, merengve, aztán a pillantásom visszatér Ville arcára, vagy a szemeire, ha úgy van. - Kérlek, ne haragudj. Én… teljesen abban a hitben voltam, hogy köztünk örökre vége mindennek, és soha többé nem látlak… – ez az igazság.
Nem akarom megbántani Villet. Hazudni még ennyire sem akarok neki. Titkolózni sem tervezek. Csak abban bízom, hogy nem haragszik meg, hogy nem rohan el. Ha mégis, akkor képtelen lennék a bocsánatáért könyörögni. Tudom, hogy nem tettem semmi rosszat, tudom, hogy nem csaltam meg. Már rég nem voltunk együtt, amikor Allennel egymásba zúgtunk.

Miután színt vallok, csak nézem őt, hatalmas, elkeseredett szemekkel. Isten látja a lelkemet, amit tettem, nem ellene tettem, én csak boldog akartam lenni és új életet szerettem volna kezdeni. Igyekeztem túlélni és felépülni a szakítás után.
Nem szól. És ez rendesen kétségbe ejt. Arra számítok, hogy bármelyik pillanatban sarkon pördül és kiszáguld a lakásból. Megint. És talán valami hatalmas marhaságot művel magával.
Látom, hogy az ujjai görcsösen, fehéredésig markolják a korlátot, hallom, hogy a légzése is elnehezül. Nem néz rám, csak a távolt fürkészi. Én az arcát.
Elfog a reszketés, a szemeim könnybe lábadnak. Félek… Fogalmam sincs mit tegyek, vagy mondjak, kellene egyáltalán mondanom még bármit is? Valahol szeretnék magyarázkodni… hogy tudja, nem csak ő szenvedett, vagy szenved, én is ugyanúgy szenvedtem, és nem csak ő veszített, nem csak ő hozott áldozatokat, hanem én is; csodás dolgokról mondtam le, egy olyan élet helyett választottam ezt a poklot, amiről minden nő álmodik. De egy percig sem bánom, hogy megtettem, amíg velem van.
Legszívesebben megérinteném, de nem merem.
„Ne hagyd, hogy elfussak...”
A szavai meglepnek. Vagyis inkább az, hogy erre kér.
Lassan közelebb lépek hozzá. Mellé. És ha hagyja, a karja köré fűződnek a karjaim. Belekapaszkodom. A homlokomat a felkarjának döntöm.
- Szépen kérlek, maradj... – suttogom. Nem akarom átélni ugyanazt, amit egy hónappal ezelőtt.
Lehunyom a szemeimet.
- Nem akarom, hogy elmenj... – a hangom halkan búg. - Még egyszer nem bírom ki. – úgy érzem abba most összeroppannék.

Grid júdáskodása nélkül is elmondtam volna az igazat Villenek. Ez az egyetlen szép az egészben, ha más nem is.
Szorosan ölelem a hozzám közelebb eső karját, miközben a homlokom nekidől. Érzem, hogy őt is remegés rázza, akárcsak engem.
Hangtalanul lélegzem, az ajkaim résnyire nyitva, a könnyeim lassan gördülnek lefelé az arcomon. Némán nyelem őket.
Aztán megérzem őt a fejemen, ahogy rám hajol. A belőle áradó forróság teljesen bekebelez. Szinte lángol, a ruháján keresztül is érzem. A testét finoman átjárja a zokogás, tisztán érzékelem. Annyira szeretnék segíteni neki, de annyira! Bárcsak tudnám a módját, hogy megvigasztaljam, hogy elmulasszam a fájdalmát, hogy az értésére adjam; amíg élek nincs egyedül.
Most már biztos… Háborúba megyek Grid ellen. Gőzöm sincs hogyan vehetném fel a kesztyűt egy olyan veszett kutyával szemben, mint ő, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy együtt maradhassak Villel.
A következő pillanatban kiránt a bágyadtságomból, ahogy megragad és maga felé fordít, hogy átöleljen. Zokogva bújik a nyakamba, de csöppet sem bánom.
Én is itatom az egereket.
A könnyei becsordogálnak a felsőm alá, érzem, ahogy csiklandozzák a bőrömet. Nem érdekel, hogy eláztatnak.
Lángoló arcomat a fejének döntöm, és beszívom a haja illatát. A karjaim közben a teste köré futnak, és olyan erősen ölelem, ahogy talán még soha azelőtt.
- Borzasztóan szeretlek… – döngöm a karjai édes fogságában, a füle mellett. A hangomból kirezeg, hogy vele együtt bömbizek.
Kibaszottul hiányzott. És úgy érzem... valahogy... most van a világegyetem összes darabkája a megfelelő helyén. Velem együtt.
Hazaérkeztem.
- Szeretlek... - pörög le újra az ajkaimról a suttogás, de már belemosolygom.
Egészen hozzásimulok a testéhez. A karjaim szorosabbra zárnak körülötte, mialatt két tenyerem a hátán nyugszik.
- Szeretlek... - búgom szerelemesen, és odafordulok felé, hogy az orrom hegyével vigasztalásképp, kedveskedve megcirógassam a fülcimpáját.

Ville konokul fúrja a fejét a nyakamba, soha ilyen kötődést nem éreztem még felőle.
Ahogy mindkettőnknek bevallom, hogy szeretem, eláraszt a megkönnyebbülés, és a könnyeim elapadnak.
Lassan az arcom felé fordítja az arcát, és az ajkai óvatosan felkutatják a számat. Reszketve várom, hogy megcsókoljon – semmire sem vágyom jobban.
Úgy ölel, hogy azt érzem, mintha egy örökkévalóságig akarna a karjaiban tartani. Az erkély forog velem, miközben az ajkai simogatva csókolják az enyémeket. Gyengéden, mégis forró szerelemmel viszonozom a közeledését. Az ajkaim boldogan ízlelgetik, édes a viszontlátás.
Érzem a teste rezdüléseiből, hogy valami megváltozott benne; azt hiszem megnyugodott valamelyest.
Halványan belesóhajtok a csókba, mire ő leheletnyire válik tőlem.
„Otthagytad.. értem...”
Ha tudná, mennyire nehéz és szörnyű volt ezt megtenni… Még mindig sajog bele a szívem azért, amit Allennel tettem, amit azzal tettem, ami kettőnk közt vad lángolás közepette kezdett kivirágozni. Tönkre tettem egy gyönyörű dolgot, és bántottam egy csodálatos embert. Akit szintén nagyon szeretek, akihez mélyen kötődöm. De nem tudom megmagyarázni… Villel mégis más, olyan természetes az érzés, hogy összetartozunk. Akármit tesz, egyszerűen csak vonz magához; a lényem kitörölhetetlenül vágyik utána, és a karjai közt… az otthon biztonságát érzem. Azt, hogy úgy igazán a helyemen vagyok.
Azt hiszem, Ville alig tudna olyat tenni, amit ne bocsátanék meg neki.
Szavak helyett inkább újra elveszek a csókjában. Félrebillentem a fejem, és a nyelvem felbátorodva furakszik át az övéhez, miközben a szám lágyan masszírozza az övét.
Iszonyú melegem van. Ville perzselő tüzeket gyújt bennem.