Ez a teátrális előadás... Valami azt súgja, inkább hagyjam a dolgot. Egyelőre.
Felsóhajtok, és egy beletörődő mosollyal a szemébe engedem el, hagyom rá. Nem akarom itt az étteremben sarokba szorítani. Máshol nekem is könnyebben menne beszélgetni a komoly, minket, a kettőnket érintő részleteket.
- Semmi. Mindegy. Nem fontos... - Majd még visszatérünk rá.
Remélem hamarosan hozzák már a vacsorát, legalább annak hadd örüljek.

Szeretetteljesn rámosolyodom az asztalon túlról.
- Megértem. Durva napod volt.- búgom a szemébe. Tanácstalan vagyok vele kapcsolatban, szeretnék segiteni neki, de nem akarom tovább nehezíteni számára a dolgot és a helyzetet. Inkább együnk! Ugyanis közben szerencsére megérkezik az életmentő vacsora. Megköszönöm én is a pincérnek a tányérni zöldséges tésztát.
Vetek egy pillantást Allen tányérjára, rajta a jó nagy szelet hússal. Kibukik belőlem egy kurta, szolid nevetés.
- És tényleg volt mamut a frigóban... Nem kóstolod meg az enyémet? - tudakolom. Addig nem is túrok bele a villámmal, mig Allen esetleg nem szolgálja ki magát. Szivesen megosztom vele a magamét. Talán aggódom, hogy a hússal megkínozza magát és a gyomrát.

  
Durva nap...

Újra és újra ismétlődik a fejemben, de fogalma sincs mennyire.
És nem napközben volt a legrosszabb...

Kezemben a kés és a villa, de csakis őt figyelem. Arra várok hogy belekezdjen, de még előtte...

- Szerintem megbirkózunk.. - habár nem vagyok biztos ebben, mégis szeli a vért késem. Inkább csak izmok... Inak... Egykor volt állati működések, és random elfog a hányinger.
Mégis szelek belőle...

Egy vágás... meg mégegy... Csak koncentrálj!
Eltűnik a számban a falat, a fűszeres ízek ismerősek. A többivel meg muszáj lesz megismerkednem. : Allen Payne innentől más ember...
Egy vesztes.

Aki sokat veszített...
    

Szerintem pedig nem fog. Legalábbis nem most és nem ma.
Eleinte csak csendesen figyelem, ahogy rákészül az első falatra. Esküszöm zöldül a feje. Ráadásul nem kicsit. És ez régen nem jó jel.
Hogy ne bámuljam, pláne ne túlságosan aggódva, inkább beleszúrom a saját villámat az előttem tornyosuló tésztahegybe, és rápödröm a matériát, hogy aztán bekapjam.
Alig nyelem le, már nyúlok is át az asztalon. Az ujjaim finoman rázárulnak Allen késsel munkálkodó kezére, hogy megállítsam.
- Na jó. Elég ebből a baromságból. Kiakadsz, nem akadsz, nem fogom hagyni, hogy ezt az izét megedd, hogy aztán napokig rosszul legyél. - ha abbahagyja a szeletelést, másik kezemmel, miután letettem a villámat, szépen elhúzom előle azt a véres undormányt, aminek a látványától ki tudnék futni a világból. A tányér szép lassan távolabb kerül tőle, ha hagyja. Én közben csendesen vigyorgom az orrom alatt.
Nem érdekel, ha most megharagszik rám. Ha rajtam múlik, itt ma nem lesz mamut.
Közben elengedem a kezét, hogy az én tésztával és zöldségekkel teli tányéromat hozzá közelebb, kettőnk közé toljam. Remélem érti a gesztust. Boldogan megosztom vele a vacsim. Nem akarom, hogy éhen haljon, míg a pincér felbukkan megkerdezni, hogy valami baj van-e és hozhat-e valami mást.

Meglepnek a szavai, hát még hogy felemelkedik a helyéről és elmegy. Erre nem számítok.
Csak egy darabig követi értetlen tekintetem a távolodó alakját, aztán a fejemben döngő hang próbálja oldani a bennem gyülemlő feszültséget. Mert elvetted a kajáját.
Tudom, hogy más bújik meg a háttérben. Érzem. Olyan egyértelmű. Ez az egész estés vergődés...
Hátradőlök a székben, két kezem az ölembe esik, és csak bámulom az asztalt. Veszek egy mély lélegzetet. Engem is űz a kényszer, hogy húzzak fel a picsába a szobámba, de legyűröm, és inkább még várok pár másodpercet. Nem akarok azonnal felpattanni és eltűnni. Minden erőmmel igyekszem úrrá lenni magamon és értelmesen viselkedni, mint egy felnőtt nő. Próbálkozom...
Nem mondom, hogy nem néztek meg minket, majd aztán engem, az otthagyott nőt a szomszédos asztaloktól. Ha nem is fordulok feléjük, érzem a kíváncsiskodó tekinteteket magamon. Hát… Leszarom mit gondolnak. Most örülhetnek, szemtanúi lehettek élőben egy celeb párkapcsolati drámának.
Eszemben sincs Allen után menni. Tudom, hogy nem szabad. Miatta. A terhére vagyok, és nem akarom elvenni a levegőjét.
A szemem az ablaküvegre téved, kicsit azon át szemlélődök, mire a pincér hihetetlenül kedves hangja térít vissza az éjszakai utcáról az étterembe.
- Elnézést, hölgyem, talán nem ízlik az úrnak a vacsora?
A srácra emelem fáradt, kissé réveteg tekintetemet. Rámosolyodom.
- Öhm… Ő nem igazán szokott húst enni. - vallom be, de azonnal hozzáfűzöm, nehogy magára vegye. - De semmi gond, nem tudhatta… Én viszont szeretném a vacsorámat odafönt befejezni. Megtenné, hogy elcsomagoltatja?
- Természetesen, máris. - feleli, és ezzel fel is kapja a két tányért az asztalról a karjára, hogy elviharozzon velük.
Remélem Allen nem jön vissza, míg lent várok. Most valahogy nem szeretnék vele találkozni. Egyáltalán nem haragszom rá, csak hülyén érzem magam.
Nem sokkal később, konkrétan menekülőre fogom. Már a szobám felé baktatok, kezemben az elcsomagolt vacsorával és kitartóan győzködöm magam, hogy nem fogok bömbizni, nem fogok bömbizni.
Az ajtó halkan csukódik a hátam mögött.

Alig teszem le a kezemből a csomagot az asztalra, és dobom le magam az ágyra, hogy bánatos képpel lógassam a lábam, ne csak az orrom, máris kopogtatnak. Tudom ki az.
Tudom, hogy Ő az.
Meg sem rezzenek. És ha alvást szimulálnék?
Nem is tudom mit érzek. Rohadt sok mindent. És ez összesűrűsödik egyetlen keserű, nehéz masszává; rühellem az életet. Most mindennél jobban. Na jó ez nem is igaz, mert magamra haragszok csak igazán. Az életnek semmi köze az én elbarmolt döntéseimhez. Azokat én hoztam meg, nekem kell a következményüket elviselnem.
Nehéz sóhaj szakad a mellkasomból. Mégiscsak fellököm magam az ágyról, hogy lendületesen meginduljak az ajtó felé. Aztán az ajtó előtt, mielőtt lenyomnám a kilincset, megtorpanok.
Faszom… Ez lesz most két hétig? Hogy kerülgetjük egymást, mint a hülyék?
Kicsit még hezitálok? Kinyissam? Álljak szóba vele? Vagy a zárt ajtón keresztül kérjem meg, hogy hagyjon békén és menjen el? Az utolsó lenne csak szerencsés, mert a közelében… egyszerűen megveszek.
Végül mégis lenyomom a kilincset és lassan kitárom előtte az ajtót.
Egyenesen az arcára, a szemeibe talál a tekintetem. Egy darabig csak nézem, de azt nem várom meg, míg megkérdezi, hogy bejöhet-e. Egyértelművé teszem a helyzetet azzal, hogy félre lépek a bejárattól Ha akar, bejöhet. Gondolom nem a folyosón álldogálva akar dumcsizni.
Ha besétál a szobába, csendesen becsukom mögötte az ajtót.
Nem szólok még mindig. Lövésem sincs mit mondjak. De most szerintem nem is nekem kell magyaráznom.

Nagy a csend. Először azt hiszem talán mégsem ide jött. Talán meggondolta magát, vagy a pincér rosszul hallott, hol keressem!?? De aztán mégis megüti a fülem valami mocorgás.
Az én gyomrom meg csak ekkor szűkül borsószemnyire. (benne a halott állattal)

Mégse nyílik az ajtó. Ugyanúgy bezárt előttem, ezért tudom máshoz kell folyamodnom.  
Nagyot nyelek.

- October... - a hangom halk... nyegle. De nincs erőm korrigálni. Energiám... Vagy eltökéltségem.

- Nyisd ki kérlek... - hallgatózom - Én csak...  

De aztán kattan a zár.

Ő áll ott előttem, de nekem meg nem természetes hogy belépjek. Pedig megtenném...
Talán a szemei... a tekintete, vagy maga az én bűntudatom amik nemengednek, de amikor félrelép, egyértelművé téve mire vár, nem hezitálok tovább, minden további szó nélkül belépek.

Hátulról hallom ahogy csukódik a hátam mögött...

Nem lépek beljebb. A szükségesnél jobban, nem. Talán félek. Lehet önmagamtól félek, talán bármi mástól. Mégis csak onnan követem szemmel ha és amennyiben megkerül.
Izzad a tenyerem ahogy érzem beszélni kéne.
(és mar az éhség)
Meg a bor...

Mégis képes vagyok felülemelkedni ezen.
A kérdés még mi mindenen sikerül...

- Azt hittem képes leszek rá. - kezdek aztán mégis bele - Képes AKARTAM lenni rá. De nem megy..

Egyelőre még nemmegy.

Túlságosan szeretlek...
De ezt már csak a fejemben zajló hang mondja ki.  

- Amikor ott az ajtóban közel léptél, majd kiugrott a szívem. Ahogy néztél... Bármit megadtam volna hogy megcsókoljalak. Bármit megadtam volna hogy megcsókolhassalak.
És nem bírok ezzel a kényszerrel.
Szeretlek. És ennek nem tudok parancsolni.
Sajnálom... - az őszinte vallomások napja?? Talán az ital van segítségemre...

- Jobb lenne ha egy ideig.. - lépek aztán mégis el, kirántva a.. szemeiből. Legalábbis muszáj hogy másfele nézzek, gondoljak, hogy őszinte lehessek. Mert tudom mit kell tennem. Ahhoz hogy túljussunk ezen... Hogy ne legyen katasztrófa a vége...
Képesnek kell lennem rá...

- Nem találkoznánk. - nézek fel rá. Hogy komolyan gondolom e? Egy percig sem. De tudom, hogy enélkül... Nem leszek képes meglépni ezt a lépést.
Képtelenség.

 

Csak állok Allen előtt. Képtelen vagyok levenni a szemem az arcáról.
Remeg a gyomrom és reszketek. Mintha sejteném mi lesz a végszó.
És ahogy beszél… minden egyes szava belém nyilall. Ott a folyosón én sem szerettem volna semmit jobban.
Végighallgatom… Egészen addig, amíg kimondja, amitől rettegtem. Tudtam, hogy ez lesz. Nem hibáztatom.
- Hát nekem sem megy. – kezdek bele. A tekintetem a szemeibe kapaszkodnak, ha rám néz. Egyszerűen képtelen vagyok tovább magamban tartani ami dübörög bennem.
- Talán nincs jogom elmondani... – egészen megindult, elkeseredett a hangom - de valahányszor veled vagyok… A közeledben egyszerűen majd megőrülök. Alig bírok magammal. Mert igen, ugyanazt érzem, amit te. Szeretlek, és ez… ez kikészít… Iszonyú nehéz, itt minden arra emlékeztet, ami köztünk volt. És ami még lehetett volna. Én… én… elképzeltem az életemet veled, kész voltam hátrahagyni Vegast, a bandát, kicsit bele is éltem magam, hogy majd együtt leszünk és mennyi mindent alkotunk együtt. És mióta visszajöttünk ide, mást sem kérdezek magamtól, hogy jó döntést hoztam-e, hogy hozzámentem Villehez? Iszonyú a kétség, hogy talán elkapkodtam. – vadul zakatolni kezd a szívem, a szemeim könnybe lábadnak a belül kavargó indulatoktól és ellentétes érzelmektől.
Most már nem tudom visszatartani a szavaimat, az igazság kikívánkozik és áttöri az eddig fenntartott belső gátat.
- Mindent elrontottam. Nem is. Tönkretettem! Amikor veled vagyok, olyan mintha a múltba, egy kísértetbe kapaszkodnék. Mert melletted azt érzem, hogy ő nincs. Hogy elment, hogy elengedtem. Úgyhogy szerintem is az lesz a legjobb, ha... – felsóhajtok, mert pokoli nehéz ezt kimondani - ...ha nem találkozunk. Mert máshogy… félek nem tudnék becsületes feleség maradni. – soha életemben nem volt még ekkora lelki- és akaraterőre szükségem, mint most.
Ha bármi történne köztem és Allen közt, ha átverném Villet, soha nem tudnék a szemébe nézni, és soha nem tudnék megbocsátani magamnak.

Amikor közelebb lép, és gyengéden két tenyerébe veszi az arcomat, egyszerűen belesimulok az érintésébe. Behunyom a szemem, és belső remegéstől átjárva, rettegve attól, amit ez a pillanat jelent, átadom magam Allen óvatos közelségének. Akarom, hogy megtörténjen. Ez a leheletnyi édes, puha búcsúcsók az ajkairól egyben keserű is, és sajog bele a szívem. Egy részem reszketve sikít a fejemben, hogy KÉRLEK NE MENJ!, a másik hálás, hogy nem kísért meg, és megkönnyíti a dolgot. Mert ki kell kerüljek Allen bűvköréből, máshogy a hűség nem fog menni. A jelenléte csak bizonytalanságot ébreszt bennem Ville iránt. Tudom, az, hogy megingok, nem Allen bűne. Én vagyok gyenge. És ezen egyedül a távolság segíthet. Mindkettőnknek ez jelenti jelenleg az egyetlen biztos gyógyírt.
El kell engednem.
Ahogy elbúcsúzik, a szavai… Te jó isten, hogy fájnak... Egy világ omlik össze bennem, de tudom, ezt kell tennie.
Ekkora megindul az ajtó felé. Az én lábaim gyökeret eresztettek.
Nyelek egyet. Reszketek. Képtelen vagyok szólni. Talán fel sem fogom mi történik. Olyan… Valótlan minden.
Aztán mégis megfordulok, hogy lássam. Utoljára megnézem, hogy az emlékezetembe véssem.
Még elmondja a másnapra vonatkozó részleteket. Egészen távoli a hangja, valami megtapad belőle mégis az agyamban, és csak automatikusan kilehelek egy halk „Rendben”-t. Több nem jön ki a torkomon. Fojtogatja az elkeseredés utálatos érzése.
Hagyom távozni.
Az ajtó becsukódik mögötte, és hirtelen szörnyen üres lesz a szoba. Az egész világom.
Egyre a baritonja visszhangzik a fülemben, ahogy azt mondja, „Isten veled October Soininen...”
Lángolni kezd az arcom, az agyam, az egész testem. Hatalmas könnyek öntik el az arcomat.
Erőtlenül roskadok az ágyra. Vadul zihál a tüdőm, nem kapok levegőt. Csak a padlót bámulom. Hogy fogom én ezt túlélni? Üvölteni akarok. De nem teszem. Tíz ujjal marok magam mellett az ágyba.
Ha tehetném, visszatekerném az időt, és nagyon sok mindent másképp csinálnék, hogy ez a mostani esemény sose következzen be, és egészen másféle véget érjen a történetünk. Abban a történetben sosem megyek vissza Vegasba New Yorkból.
Az egyik párnáért nyúlok és az ölembe húzom, és felkuporodok az ágyra. Amennyire csak lehet, felhúzom a térdeimet és picire zsugorodom. Mintha ezzel eltűnhetnék a világból.
Most ez a párna a legjobb barátom. Csak ölelem, szorítom magamhoz, miközben potyognak a könnyeim és beleszipogom a bánatomat.
Fene tudja mennyi ideig bömbizek, de jól esik kiengedni. Vajon mennyi ideig nem fogom Allent látni??? A gondolat újabb síráshullámot indít el.
Egyre csak bőgök, és hálátlanul már ököllel püfölöm azt a szerencsétlen párnát, ami az egyetlen vigasztalóm.
Lassacskán az érzelmi tombolás alábbhagy, és ezzel együtt a gondolataim elkezdenek egy másik mederbe csordogálni.
Eszembe jut Ville. Otthon vár...
Visszatért ugyan, de már másvalaki. Tudom, igyekszik jobb ember lenni, és ez… elképesztő. Értékelem az erőfeszítését, de annyira idegen, hogy folyton emlékeztetnem kell magamat, arra hogy még mindig Ő az. Hogy a régi Ville, akiért majd megbolondultam, aki annyira hiányzott, miután elment, még ott él benne.
A régi elment, keletkezett bennem egy törés, és jött egy új valaki, akit még időm sem volt megszokni.
És most itt vagyok. Teljesen összezavarodva. Két csodálatos és számomra kimondhatatlanul fontos férfi között vívódva.
Ville bízik bennem, számít rám, és ezt nem tenném kockára. A gondolat, hogy amikor vele vagyok, boldog vagyok és csak ő létezik számomra, megnyugtat. Nem vitás, hogy szeretem.
És babánk is lesz. Egy kisbaba van úton, aki talán még nálam is jobban fog rajongani érte.
Egy tetemes utolsó panaszos sóhajjal engedem ki magamból a bánatot és a végső könnycseppeket. Lehunyom égő szemeimet, mire úgy legyűr a fáradtság, hogy észrevétlenül belezuhanok az öntudatlanság langymeleg sötétjébe.

Valamikor sokkal később felébredek. A pilláim nehezek, az agyam zsibbad. Először hirtelen azt sem tudom hol vagyok. A szobában sötét van. Kitapogatom az ágyon a mobilt, emlékszem, valahova ide hajítottam. Némi tapogatózás és nyújtózkodás után ráakad a kezem. Bekapcsolom, a kijelző felvilágító fénye bántja a szemem. Hunyorogva látom, 23:49.
Elnyomok egy vérszegény dörmögős „basszus”-t, mert eszembe jut, hogy lett volna még kötelezettségem mára. Elaludtam. Ville pedig valószínűleg várja a hívásomat.
Az órákkal(?) ezelőtti események emléke erősen dereng bennem. A következő gondolat, ami megfogalmazódik bennem, hogy Allen most… lelépett? Úgy mint annak idején Ville? És… és mégis meddig? Tényleg kerülni fogjuk egymást még a stúdióban is munka közben?
Az érzés megfacsarja a szívemet és újra megszorítja torkomat. De megrázom a fejemet, bele a könnyektől még nedves párnába, nem hagyhatom, hogy a képzet elkeserítsen.
Hatalmas panaszos sóhajjal fordulok hanyatt. Ekkor eszembe jut,hogy igazából éhes vagyok, és még nem is zuhanyoztam. Most egy bakkert dünnyögök bele az éjszaka sötétjébe.
Megszívom az orromat, és csak bámulom meredten a fekete mennyezetet.
Észhez kell térnem.
Az arcom elé veszem a mobilt, és pötyögni kezdek rajta egy SMS-t. Van egy férjem, akiről nem szabad megfeledkeznem.

Szia!
Ne haragudj, bealudtam.    Itt mindjárt éjfél van.
Bánnád, ha átraknánk az online randit holnapra? Piszok fáradt vagyok.  

Jön is a válasz Villetől:

Semmi baj. Aludj csak. Holnap hívj!

Elmosolyodom az üzenet láttán. Hálás vagyok a megértéséért. Máris pötyögök neki, muszáj biztosítanom, hogy keresni fogom, nem tudom bántja-e, hogy lefújtam az online randit, illetve el kell búcsúznom tőle éjszakára:

Oké.
7-re megyek reggel, nálad akkor még csak hajnali 4 lesz. Inkább ebédszünetben hívlak, az a te időd szerint kb 10-11 óra.
Aludj jól!

Az SMS elküldése után hatalmas-hatalmas-hatalmas levegőt veszek, és hosszú, hangos sóhajként hagyja el a tüdőmet. Csak a szoba hallja.
A mobilt tartó kezem mellém hullik az ágyra. Telefonostul. Jól esik csak heverni itt, mozdulatlanul.
Érzem, hogy szinte bizsereg az agyam a napi események utóhatásától. A tekintetem feltapadt a fekete mennyezetre. Csak bámulom, és mintha a semmiben lebegnék. Olyan sötét van. És olyan csend.
Egészen addig, míg Allen hangja bekúszik elmém fülébe. A szavai… Ahogy búcsúzik…
Csak reménykedem, hogy nem örökre veszítettem el. Mert ha igen… akkor túl nagy árat fizettem azért a pár napnyi boldogságért.
Ha Ville tudná micsoda irdatlan háború dúl a nőben, akit elvett... Nem tudom mit tenne. Félek elpusztítaná magát.
És csak ezért vagy vele? - a hang a fejemben a semmiből fogalmaz meg egy olyan kérdést, amitől az ütő is megáll bennem.
Nem létezik, hogy csak ezért vagyok vele…
Hát akkor? Mégis miért?
Mert szeretem.
Ezt nem csak úgy mondod? Megszokásból? Mert kapaszkodsz valamibe, ami már rég nincs? Tényleg ezt érzed? Vagy csak próbálod feléleszteni azt, amit a baleset előtt éreztél iránta?
Erre nem tudok azonnal válaszolni. Talán egy percig elgondolkodom rajta.
Megmondom én mi a bajod. Félsz, hogy megint gondol egyet és eltűnik. Utálod, hogy ez az egész bizonytalan a részéről, és nem is bízol benne. Valld csak be, alig várod, hogy lelépjen, hogy azt mondhasd, te tudtad, és visszamehess Allenhez.
Rohaggy meg, úgy utállak...
De most miért? Mert mindenkinél jobban beléd látok, és mert kimondom az igazat?... Te is tudod, hogy már a játszótéren el kellett volna hajtanod a francba. Arról ne is beszéljünk, hogy nem is akarod, hogy nálad lakjon, mert tudod, hogy amikor nem látod, bagózik a LAKÁSODBAN, a TE lakásodban. Meg kupit csinál, mindenfelé szétszórja a szarjait, és te ezt rühelled. Legszívesebben visszaküldenéd a stúdió fölé… Ott még találkozgatni is izgibb volt vele, nem de?
Anyám. Azt hiszem megszállt az ördög…
Óóó, nem az ördög szállt meg cica, én Te vagyok. A mélyebb, elnyomott gondolataid hangja vagyok… Megint elkezdett fájni a hasad, mi? Egyre gyakrabban van ilyen. Vigyázz, még elvetélsz. De lehet nem is bánnád, igaz? Valójában nem akarod ezt a gyereket. Szeretted a szabadságodat, és ennek néhány hónap múlva reszelnek… Az apjával meg csak sajnálatból vagy, most hogy megnyííííílt, és elmondott magáról szinte mindent, pláne még a házassági papírokat is elintézte… Hivatalosan is férjnél vagy. Csak azért nem visszakozol és rúgod fel az egészet, mert az hülyén nézne ki egy nap után.
Mi történik velem??? - elfog a pánik.
Elárulom. Félsz, hogy rossz döntést hoztál, és rettegsz attól, hogy elveszíted Allent. Arra azért vigyázz, legközelebb ha Villel dugsz, véletlen nehogy Allen nevét nyögd. Az lenne csak a katasztrófa!
Nem szoktam. Amikor Villel vagyok, nem gondolok Allenre. Olyankor csakis Ville van.
Hááát… Azért még mindig kár vele lenned, mert rutinosabb szerető és ő az, aki keményen meg tud farkalni. Oké, oké, Allen olyan kis langyi, visszafogott az ágyban, de tudom én, hogy tetszik a felállás, hogy rosszlány lehetsz mellette és megronthatod. Idővel sok mindenre rávehetnéd. Arra már úgyis szépen rávezetted, hogy szereted hátulról. Ééés már tudjuk, a hátsóbejáratos dologban igazi király. Gondolj bele mennyi mindent felfedezhetnétek együtt… Ville már hülyére fűrészelte a répát. Neki a szex már csak egy unalmassá vált hagyomány. Egy vagy a sok megdöngetett csaj között, számára veled sem másmilyen, mint a többi ingyen lotyóval.
Észre sem veszem, de a kavargó gondolatok zihálásra késztetnek. Szúr a mellkasom, hányinger tör rám. Tudom jól mi készül; pánikrohamom lesz. Nagyon régen volt már, nem is emlékszem mikor volt utoljára. Talán amikor Ville... a sör... meg a csók a konyhapulton… Nálam.
Azonnal ülőhelyzetbe ugrok, és a mobilomért kapok.
Már nyomok is rá Ville hívógombjára. Eszelős sebességgel. Ha felveszi, beleszólni sem lesz ideje, mert olyan hirtelen tör át a hangom az éteren keresztül.
- Ville… Nem érzed, hogy elkapkodtuk a házasságot? Egyáltalán szeretsz velem szexelni??? ÉSNEBAGÓZZALAKÁSBAN!!!
Azonnal felpattannak a szemeim, és felülök az ágyon. Az ébresztőm zenéje kelt. A mobilomra pillantok. Mellettem hever. Idegesen csekkolom le, hogy „ugye nem hívtam Villet az éjjel?”
Nem… Nincs nyoma. Csak az SMS-váltás van meg.
Fúúú baszki. Kurva álom. Kurva kibaszott álom. Meg a paraszt tudatalattim; menjen trollkodni a jóédesanyjához. Valszeg ott van, mert most kussol. Pedig elmondanám neki, hogy igenis imádom Villet, imádom, hogy megnyílt, hogy van egy érzékeny része is, és megmutatta azt. Imádom, amiért jobb emberré akar válni. TUDOM, hogy szörnyen igyekszik. És igen, tényleg baszott jó vele szexelni, de nem csak ezért kell nekem. Bármit csináljunk együtt, élvezek minden egyes vele töltött pillanatot. Még ha csak bámulunk is ki a fejünkből egymás mellett csendben, még azt is. És a kisbabánkat is várom. Piszkosul! Csak ezt… nem mondhatom el neki. Ilyesmiről nem tudok sajnos beszélgetni vele, de tudom, hogy idővel képes lesz meghallgatni. Talán még velem örülni is.
Allen meg… Sajnálom. Sajnálom, ami történt, de ez a legjobb mindkettőnknek. A távolság. Bármit is jelentsen ez.