Összemosolygunk Villel, aztán ahogy magyarázni kezd, és elhalmozza apró csókokkal az arcomat, lehunyom a szemeimet. Halk kuncogásban török ki, és közben is figyelem az érzékeimmel, hogy hová kapom a következő kedves puszit.
Majd ahogy csendbe lesz, és a csókok is abbamaradnak, ismét kinyitom a szemem, és csillogó, vidám tekintettem ránézek. Tetőtől talpig jóleső, bizsergető melegség jár át.
– Már megéri melóba menni. – vigyorgok Ville-re.
Pár másodpercig még szemezek vele, az íriszei hideg zöldjében gyönyörködve, majd a karjaim a felsőteste köré fonódnak, teljes testemmel nekifeszülök, hogy oldalra gördüljünk. Ha engedi, fölé kerülök.
Most én nézek le az arcába.
- Már alig várom az éjszakát, de mi lenne, ha addigis velem ebédelnél a szünetben? – tudakolom. - Megmutatom azt a varázsmosdót. – vigyorodom el ismét.

Ville megtehette volna, hogy kötekedik egyet, és nem enged felülre, elvégre mégiscsak ő van erőfölényben. De rendes gyerek volt. Nagyon helyes!
Azt mondja, „amit csak akarok.”
Megintcsak komiszan elvigyorodom. Bele a szemébe.
- Hátbazmeg, téged akarlak... Meglepi! – dünnyögöm, és majdhogynem elnevetem magam, de csak a sunyi vigyor és a hozzá illő tekintet virít a képemen.
Ha nem tiltakozik, úgy megcsókolom, mint még soha senki. Vagyis inkább smárolom. Úgy, hogy besza… na jó, annyira talán mégsem. De a füle kettéáll tóle az fix. Erősen és szenvedélyesen. Nyelvesen. Cuppanósan. Csakhogy nyomatékosítsam az előbbi kijelentésemet.
Halkan belekuncogok a manőverbe, aztán elszakadok a szájától. Elégedetten vigyorgom az arcába. Már amennyiben nem ütköztem ellenállásba.
- Ez még járt nekem, te vén csont. – heherészem egészen közelről az ajkaira, miközben gúnyos pillantást lövellek őfelségére.

Nevetve gördülök hanyatt, ahogy Ville fölém kerekedik és a kezeimet a párnára szorítja.
Behunyom a szememet és érzem, ahogy érzéki finomsággal végigcirógatja az orrával az enyémet. Kellemes melegség jár át – nem csak a vad, erős és irányító énjét szeretem, de ezt a kedveskedő, gyengéd oldalát is.
Elégedetten belemosolygom abba az apró, de annál szeretet-teljesebb csókba, amit tőle kapok, majd ismét felnyitom a pilláimat, hogy az arcába nézhessek.
- Ééés még csak meg sem próbálsz marasztalni… Szégyelld magad. – dünnyögöm vigyorogva, cinkos évődéssel; olyan hangon, hogy Ville tudja, csak viccelek. Valójában hálás vagyok amiért nem tart vissza. Az sokkal rosszabb lenne. Így legalább előbb nekieshetek a munkának, és előbb is elkészülnek az utolsó felvételek. Ha ez megvan, onnantól miénk a világ.
Elenged, lehúzódik rólam, én pedig erőt veszek magamon és lesiklok az ágyról, hogy kikapjak valami hacukát a szekrényből, majd berobogjak a fürdőbe összerakni magam.
Nem sokat tökölök odabent; a zuhanyzás is villámsebességű – már ha őfelsége nem tesz látogatást a kabinban. Egyáltalán nem lenne ellenemre a zuhany alatti szex, sőt, de most jobban teszi, ha nem kísért meg.
Frissen és felöltözve térek vissza hozzá a szobába. Ha az ágyon ücsörög még, akkor odamasírozok hozzá, és szélesen mosolyogva megállok előtte.
- A stúdió mellett van a törzshelyem, ahol ebédelni szoktam. A Little NY... Leírtam neked a címet. – ezzel egy rózsaszín kis „post-it”-ot nyújtok Ville felé. - El sem tudod téveszteni. Rikító piros a bejárati ajtaja... – magyarázom, majd lehajolok Villehez, gyengéden két tenyerembe veszem az arcát, és egy szerelmes búcsúcsókot lehelek a szájára.
- Ha közbejönne valami, és késnék, rád írok, vagy hívlak... - búgom halkan a szemébe, miután megkapta az apró búcsúajándékát.

Elengedem Ville arcát, és épp ellépek tőle, amikor megfogja a kezem.
Megtorpanok és visszanézek az arcára, a szemeibe. Kérdőn, kíváncsian pislogok rá, ahogy megfontoltan felemelkedik előttem.
Lassan telnek a másodpercek; nem is igazán értem, mire véljem a marasztaló gesztust.
A kezem a markában pihen, miközben másik keze megsimítja az arcomat, majd a fülem mögé tereli a hajamat.
Mosolyog, én pedig akármilyen fura, zavarba jövök, és persze titkon örülök, amiért mégsem megy olyan könnyen ez a búcsúzkodás. Pedig csak pár óra, és megint látjuk egymást.
Aztán, miközben jelentőségteljesen a szemembe néz, elhangzanak a szavai. Kedvesek és gyengédek…
”Szeretni fogom...”
Először nem értem, mire is céloz. Járni kezd az agyam, de igazából nem sok időt hagy az agyalásra, mert legnagyobb meglepetésemre óvatosan, édesgetve simogatni kezdi a hasam.
Elakad a lélegzetem, amint megérint és megérzem az ujjait magamon. A szívem is kihagy egy ütemet. Ez a pillanat, ez a viselkedés, mi tagadás, teljesen váratlanul ért.
Ekkor némán térdre ereszkedik előttem, és a hasamnak simítja az arcát, majd hosszú csókot présel rá.
Csak figyelem...
Hogy mi zajlik bennem, nehezen tudom megfogalmazni. A döbbenet és az értetlenség kéz a kézben kavarog bennem, na meg a riadalom. Ez biztosan csak átmeneti megzakkanás... Villeből sok mindent kinézek, de ezt a vallomást nem vártam.
Moccanni se tudok; mintha gyökeret eresztettek volna a lábaim, amik most remegni kezdenek.
Nagy hatással van rám ez az egész.
A kezeim aztán megmozdulnak, és a fejére simulnak. Tíz ujjammal, mintegy simogatva őt, fésülgetni kezdem a haját.
Fene sem tudja mennyi idő telik el így. Talán percek. Egyáltalán nem akarok elszakadni tőle és kibontakozni az öleléséből. Kevés ilyen meghitt pillanat adatik meg.
Végül lassan leereszkedem Villehez. Egy szót sem szólok. Csak letérdelek vele szemben, ha engedi, és a homlokomat az övének döntöm, miközben a kezeim a válláról a nyaka mögé kúsznak.
Még mindig nem találom a szavakat… Csak egy érzés lángol bennem – hogy mennyire szeretem.
És basszus nem csak ez... Már biztos, hogy pokolra fogok jutni, mert most rohadtul megkívántam a férjemet.
Van ez így.

Váratlan volt ez, és félek, hogy csak pillanatnyi. Olyan törékenynek tűnik ez a helyzet, hogy félek, ha megszólalok, azzal tönkreteszek mindent, és Ville visszaszívja, amit mondott.
Szeretném, ha igaz lenne, és nem csak üres ígéret, ami nem sokára elveszik az éterben. Szeretném hinni, hogy ami kettőnk közt van, az stabil mint egy kőszikla.
Szeretném, ha nem kéne többé attól rettegnem, hogy valamivel, egy oktondi elszólással megijesztem és eltűnik az életemből.
Szeretném tudni, hogy történhet bármi, Ő akkor is mellettem marad.
Lehunyt pillákkal támasztom a homlokomat az övének. Lélegezni is alig merek.
Aztán halkan búgó szavai szelíd mosolyt csalnak az arcomra.
- Nekem csak az számít, hogy velem vagy... Hogy itt vagy... – suttogom.
Szeretném elcsitítani. Nem akarom, hogy eméssze magát, ezért óvatosan odafúrom az arcomat az övéhez, és leheletfinoman megcsókolom a száját.
Aztán megint… És megint.
- Nagyon szeretlek... – lehelem a vallomást ezredszerre is az ajkaira, és közben azt kívánom, bárcsak képes lennék úgy istenigazán kifejezni azt, amit iránta érzek.

Ezek azok a szavak, amikre én sosem számítottam Ville-től. Meglep, hogy most, és ilyen hirtelen, hogy így előtör ez belőle.
Nem csak letaglóz velük, de egyszerre meg is nyugtat. Biztonságérzet békés melegsége jár át. Hiszek neki. Tudom, hogy komolyan gondolja, mert Ő soha nem dobálózna ilyen komoly és súlyos kijelentésekkel csak úgy.
A szemeim még mindig be vannak hunyva, az arcomra pedig széles mosoly húzódik. ”A miénk...” Beleborzongok; egyszerűen megbabonáz vele. Megbizserget ez az egy szó, ahogy Ville kimondja. Annyira szépen hangzik az ő szájából, a miénk. Biztos vagyok benne, hogy jelent is számára valamit.
- Már nem félek, Ville... – suttogom halkan, az ajkaim lágyan mosolyognak, a homlokom még mindig az övének támaszkodik, a karjaim pedig a nyaka körül pihennek. - Már nem félek semmitől.
Hogy mit érzek? Mérhetetlen boldogságot, és bizonyosságot. Tudom, hogy szeret, épp annyira, ahogy én Őt. Nekem ennél több nem is kell az élettől.
Eltávolodom a homlokától, hogy egy apró csókot préseljek rá.
Két kezem ujjai már a haját simogatják két oldalt a halántékán, és lehet, hogy Ville is kinyitotta a szemeit, és épp egymás szemébe nézünk.
- Eddig is megőrültem érted, de most… ...Ugye tudod, hogy végképp magadba bolondítottál... – vallom be, miközben a mosolyom már aligha lehetne ragyogóbb.

"már nem félek Ville... már nem félek semmitől..."

Nem tudom lehetne e a füleimnek ennél szebb zene.
Elmosolyodom. Biztos vagyok benne, habár minden egyes szavát komolyan gondolom.
Mégis átjár ez az érzés. Az értelme....
És most valahogy olyan egyszerűvé válik minden.
Kevésbé... bonyolítottá.
Erősnek érzem magam.
Rettenthetetlennek.
Bárkit képes lennék felborítani, leteríteni, vagy akár megölni...
ÉRTÜK...!
És megrészegít az érzés...

Ahogy a csókja fut fel a homlokomon, azonnal visszaránt a jelenbe.
A szemeim megnyílnak, látnom kell, és ahogy az ujjai belefutnak a hajamba, újra lehunynak. De csak egy rövid pillanatra.

- Szerintem ezt te már megtetted velem nagyon rég... - vigyorgom, de valahogy nyilvánvalóvá váló kérdés. Teljesen más ember vagyok mellette... Más embernek érzem magam.
És ezt imádom.
Most már biztosan tudom.

Egy senki lennék nélküle.



Háttér: zene...

Muszáj megcsókolnom. Egyszerűen képtelen vagyok legyűrni a késztetést. Érezni szeretném az ajkait, és ha már a szavak olyan bénák, hogy nem tudják elmondani mennyire szeretem, beszéljen helyettük az a szerelmes, hosszú, forró csók, amivel a száját illetem.
Az ujjaim lassan az arcára siklanak, fájón felsóhajtok, aztán a pilláim felnyílnak, hogy azokba a jégzöld szemeibe nézhessek.
- Egyet tutira vehetsz…- döngöm halkan - Na jó. Kettőt… hogy mindennél jobban imádlak, és egész nap csak szeretkeznék veled….… De jobb lesz, ha már tényleg megyek, mert szar se lesz így a felvételekből. – biggyed le a szám a mondókám végén, aztán nekilódulok, hogy feltápászkodjak a szőnyegről.
Ha Ville közben nem állít meg, már húzom is a fekete dzsekimet, és magamra akasztom a táskámat.
Még az előtt, hogy kinyitnám az ajtót, visszafordulok felé, és rávigyorodom.
- Egész nap csak Rád fogok gondolni. – tudom, hogy ez volt a célja. Hogy mégjobban belehabarodjak. Hát összejött. Igazából madarat lehetne velem fogatni, és jelenleg az sem érdekelne, ha egy üstökös robogna a Föld felé. Ennyire boldog vagyok.

Alig csendesedik el a hangom a legutolsó dal végén, néhány másodpernyi csend után a hangszórókból meghallom a többiek ünnepélyesen lelkendező ovációját, amibe harsány taps és fütyülés is keveredik. Fülig futó szájjal nevetnek az üveg túloldalán, ami ragályos, mert áttapad az én fejemre is – már nem az üveg, hanem a nevetésük. Dave a hangmérnök vadul rázza a felfelé mutató hüvelykujját, ”Sikerült, megcsináltuk!” Nevetve veszem le magamról a fejhallgatót és akasztom a helyére. Kimegyek a hangszigetelt kis üvegkalitkából a srácokhoz. Szoros, bolondos ölelkezés a vége. Tényleg megcsináltuk. Befejeztük a felvételeket, ráadásul a tervezettnél sokkal hamarabb, így még a hangmérnöknek is maradt bőven ideje az utómunkálatokra. Florentini ki fog ugrani a gatyájából örömében, ha megtudja. És Allen is odáig lesz.
Allen...
Shannon megkérdez, hogy lenne-e kedvem velük ebédelni, azaz megünnepelni az eseményt, de udvariasan vissza kell utasítanom a meghívást, hiszen várnak rám. Ville. Lehet már az étteremben van, vagy valahol a közelben – őt ismerve.
Egy kis baráti csevej után egyenesen Allen irodája felé visz az utam. Elvégre lenne mit mondanom neki; végeztünk, és...  ideje elmennem. Ideje elköszönnöm.
Megállok az ajtaja előtt. Összerándul a gyomrom. Ideges vagyok. Nagy levegőt veszek, és emelem a kezem, hogy bekopogjak, de megakad a mozdulat. Pokoli nehéz lesz látnom, a szemébe néznem. És az ő helyzetét is csak megnehezíteném, ha most bemegyek hozzá. Egyértelművé tette, hogy nem szeretne látni egy darabig. Megértem. De csak úgy lelépni sem akarok. Egy életen át bánnám és emésztene. A távolból küldött SMS sem tűnik jó megoldásnak, az olyan személytelen. Így inkább más eszközhöz folyamodok.
Elvonulok a mosdóba, és percekkel később egy Allennek címzett borítékot helyezek az ajtó mellett posztoló asztalkára, nekitámasztva a dekorációs vázának. Biztosan megtalálja. Vagy valaki, aki észreveszi, beadja neki a levelet:

"Drága Allen,
Mostanra már biztosan elújságolták a többiek, hogy végeztünk a felvételekkel. : )
Köszönöm, hogy itt lehettem; imádtam ezt a munkát, álomfeladat volt. A stáb tagjairól nem is szólva; fantasztikus csapatot hoztál össze, büszke lehetsz a srácokra és a stúdiódra.
Bár szuper volt az itt töltött idő és régen éreztem ilyen elevennek magam, nem egészen így képzeltem el. Nagyon hiányoztál az elmúlt napokban. És még most is nagyon hiányzol. Ne hidd, hogy nem. De tiszteletben tartom a kérésedet, ezért sem személyesen búcsúzom el (valszeg úgyis csak elbőgném magam), viszont nem akartam köszönés és egyetlen szó nélkül elmenni, ezért ez a levél. Talán mindkettőnknek könnyebb így.
Azt hiszem egy időre hazamegyek Helsinkibe. Ha majd jól leszel és úgy érzed, hogy újra szóba tudsz velem állni, kérlek, adj jelet valamilyen formában. Örülnék, ha hallanék felőled. Sőt. Nagyon várom azt a napot.
Addig is vigyázz magadra.

O."

Ez az üzenet közel sem fejezi ki a hálámat, és a lehetőség meg a munka okán érzett boldogságomat. Borzalmas, hogy távolságtartó modort kell magamra erőltetnem. Bitang kemény meló elnyomni a valós érzelmeimet, közben meg tudom, hogy ez a helyes. Csak remélhetem, hogy amit Allen iránt érzek, lassan elnyugszik majd bennem. Kiszeretni valakiből se egyetlen pillanat műve – vagy csak én vagyok ennyire elcseszett.
Szabadjára engedek egy nehéz sóhajt, és sebes léptekkel távozom az épületből. Ez a legjobb, amit tehetek.
Zsebre dugott kezekkel robogok ki az utcára. Tekintetem a lábam előtt futó lépcsőfokokat, majd a járdát pásztázza merengőn, miközben a kávézó felé tartok. Fel sem nézek, csak elhúzok valami sikátorféle mellett. Ha van is ott valaki, nem érzékelem. A konténerek és a szeméthalmok takarásában végképp.
A gondolataimba merülve lépkedek. Van néhány fontos dolog, amiről Villel mindenképpen beszélnünk kell.
A zebrához érve körbe sem nézek, csak automatikusan lelépek az útra, amikor múló szívritmuszavart okoz először egy hirtelen és rövid fékcsikorgás, majd a hosszan rám üvöltő dudálás. Felkapom a fejem.
- Jól van, bocsi bazdmeg... - dohogom a dagadó fejű, hadonászó taxisofőr felé. Ezerrel jár a szája, tuti anyázik. Engem meg csak valamiért nem érdekel. szívem szerint kurvára beintenék neki. De inkább továbbmegyek. Csak aztán esik le, hogy kis híján kivasaltattam magam, hogy megint felléptem a járdára. A halál perpill nem is tűnik annyira rossz opciónak; minden problémámat megoldaná. Gyűlölöm azt az érzést, ami a mellkasomat feszíti, és a körülményeket, meg azt a tényt, hogy mindenkinek csak ártok, akit szeretek. Ville életét is felforgattam, most meg Allenét. Szörnyű vagyok. Egyikőjüket sem érdemlem meg. Ez a rideg valóság - üdv önutálat.
Elég gyászos hangulatban térek be a piros ajtós étterembe. Körbepillantok, de Villet nem látom. Ezek szerint én érkeztem előbb.
Ledobom magam egy félreeső, eldugott sarokba. A pincérnő persze nem sokkal később már ott is áll az asztal mellett, hogy felvegye a rendelést. Hamburgert, két adag szalmakrumplit, és egy nagy bödön kávét kérek. Rohadt kajás vagyok. Ahogy elém kerül a tányér, unottan majszolni kezdem a krumplit, közben is előhalászom a mobilomat, hogy villám SMS-t pötyögjek Villenek:
”Itt vagyok az étteremben. Merre jársz?” – küldés.

Talán órákig is eltart amíg egyre nyelem a levegőket. Talán csak néhány pillanat. Csakis a kezemre koncentrálok, és arra az egyetlen emlékre.
Milyen is volt amikor ott... belenézett a szemeimbe...
A fejem mosolyogni kezd, de nem eskü hogy a szabadban is megteszem.
Mégis eltölt... belül... És ahogy egyre csak érzékelem, egyre könnyebbé válik a helyzet.
Egyre.. felszabadultabbá...

Óriási sóhajt húzok a tüdőmbe, amikor hirtelen dudálásra leszek figyelmes.
Máskor... máskor tuti nem csapná ki az ingerküszöbömet, sok a balfasz, megszoktam már régen, de az a hang.. ami utána következik, egy pillanat alatt kiakaszt.
És muszáj megtudnom hogy jól hallottam e.

Feltolom a seggem.. lassan.. még mindig a falat használom támaszul hogy talpra érjek.
De nem sietek el semmit.
Csak lassan indulnak meg a lépteim, és egyre... felszabadultabban érzékelem a világot.
Egyre valóságosabb, és egyre... biztosabb is vagyok benne hogy azt láttam amit láttam.
Vagyis hallottam..
Így hát a hangot követem.

Át az úton, és az sem igazán érdekel, hogy újabb dudálások hangja töri meg a képet, mind megállt, időben, így továbbra is tartok a megbeszélt piros ajtó fele.
És ahogy a a lépcsőire érek, benyomom.

Hogy mikorra látom meg??
Talán már legelsőre.
Pont azt a helyet választotta, amit én is tettem volna, ahol nem látnak meg, és ahogy továbbra sem szólva egyetlen szót sem csak csendben csoszogva megközelítem, ha nem néz még felém, csak mellette állok meg, és köpök ki csak ennyit.

- Bú!

De odabenn mosoly késztet.
És másodikra ki is engedem.

Végeztem a munkával, szabad vagyok, mint a madár, mégsem felhőtlen az öröm. A gondolataim Allen körül forognak. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy így jöttem el. Hiányérzetem van. De bemenni hozzá sem volt erőm, még ha minden vágyam az is volt, hogy lássam, és ha többet nem is, csak legalább pár szót váltsak vele.
Borzasztóan érzem magam. Pedig örülnöm kéne. Mégsem tudok.
A telefonom az asztalon hever a tányérom mellett. Mereven fixírozom, miközben egymás után tömöm a fejembe a szalmakrumplit. Várom, Ville visszapittyen-e.
Erre talán egy perccel később valami egészen más történik.
Ville hangjára kapom fel a fejem. Ott áll mellettem. Olyan csöndben osont (termett) ide, hogy észre sem vettem. Mint egy árnyék.
- Szia. – vigyorodom fel rá, majd betolom a félbehagyott krumpliszálatt, ami félúton egy pillanatra megállt a kezemben.
- Mégcsak nem is késtél. – hümmintem mosolyogva. Ez valami elismerésféle akart lenni.
- Én is nem rég értem ide….. Öhm, bocsi, hogy nem vártalak meg, de rohadt kajás voltam már. - magyarázom.
- Hogy telt a délelőttöd? – kérdezem, mert érdekel mivel ütötte el az időt a hotelban. Minden esetre le a kalappal előtte, amiért idetalált. Kicsit aggódtam, hogy eltéved, vagy valami történik vele útközben. Nem feltétlenül a legrosszabbra gondolok, de nála sosem lehet tudni.

Azon, hogy a szobában hagyta a mobilját, meg sem lepődök, csak a két szemöldököm vonul feljebb néhány másodperc erejéig. Miért nem lep meg... Akkor én írkálhattam volna Villenek. Sebaj. Az a lényeg, hogy idetalált.
„És legalább finom??”
- Ühümm! – bólogatok teli szájjal. Igazából egy bálnát is fel tudnék most zabálni. Akár nyersen is.
Mondanám, hogy vegyen nyugodtan, de már szolgálja is kifelé magát, és mesél a napjáról. Csendben tömődve hallgatom, de a „sikátor” említésekor abbahagyom a rágcsálást. Egy arcvonásom se rezzen, csak bámulok Villere. Ez most komoly? Egy sikátorban lapítottál egész eddig? Normális vagy te? Megcsóválnám a fejem, és egy röpke nevetés is kiböffenne belőlem, de a következő szavak kinyírják a késztetést.
„Ahol összefutottam a kisrókáddal.”
Egyből vágom kire gondol.
- Allenre célzol? – mondom ki szándékosan Allen nevét. A tisztelet megkívánja.
Az első gondolatom, hogy Jééé, Ville milyen szofisztikált. Már szinte cuki, a másik meg hogy TEÚÚÚRISTEN!!!
Azonnal kalapálni kezd a szívem. A falatot, ami megállt a számban, lenyelem. A tekintetem mereven Ville ábrázatára szegeződik. Nem tudom leolvasni mit látok rajta.
Rohadtul nem akartam, hogy ők ketten valaha is összetalálkozzanak. Allen nem sok sikátorban található meg, de Ville valahogy kiszúrja magának azt az egyet is.
Nem akartam Allent ennyire kellemetlen helyzetbe hozni; nem gondolkodtam, amikor megkérdeztem Villet, hogy lenne-e kedve elkísérni NY-ba. Biztos vagyok benne, hogy meglepődött, amikor meglátta őfelségét. Egek... Ez már aligha lehet kínosabb. Pedig de… Belém is nyilall, ami igazán aggasztani kezd:
- Ville… Ugye nem…? Mondd, hogy egyetlen újjal sem értél hozzá... – a hangom vészjóslóan mély, az arcom halálosan komoly. A tekintetem azonnal a kézfejeit kezdi vizsgálni, látok-e valamelyik öklén friss zúzódásokat.
Tudni akarom, hogy nem bántotta. Ha kiderül, hogy Allennek bármi baja esett, itt és most Villehez baszom a gyűrűjét és örökre kisétálok az életéből. Sosem tudnám megbocsátani neki, ha megütötte Allent.

„Húzzon el.”
Majdnem kibukik belőlem egy kurta röhögés, ahogy Ville odaszól szegény pincérnőnek. Kénytelen vagyok összeszorítani a számat, nehogy kiszakadjon belőlem. Már majdnem el is felejtettem miért szerettem bele. A tündéri modoráért. Azért.
Csak Ville arcát és szemeit fürkészem. De látom, ahogy a pincérnő is kilép közben a látóteremből.
„Nyugi... egy haja szála sem görbült meg. Csak beszélgettünk... kicsikét.”
A válasz hallatán, hatalmas kő esik le a szívemről. Micsoda megkönnyebbülés ez nekem.
Szóval csak beszélgettek…
Apró, szapora fejmozdulatokkal, bólogatok a hallottakra. Mintegy megnyugodva véve tudomásul.
Hálás vagyok, amiért uralkodott az indulatain.
- Oké… Jól van... – döngöm. A pillantásom egy másodpercre se téved le Ville szemeiről. Láthatja, hogy a tekintetem megenyhül, és az arcizmaimból is elillan a feszesség.
Nem tudom, hogy akarom-e tudni, miről bájcsevegtek. Igazából kettejükre tartozik. Azonban csak remélni merem, hogy Ville nem volt durva. Allen biztosan úriemberként viselkedett vele, még akkor is, ha nem sokra tartja Villet.
Inkább témát váltok. Feltételezem, hogy Ville amúgyse igen akar beszélni az Allennel való találkozásáról.
- Mondjak egy jó hírt? – megvárom Ville válaszát, aztán… - Végeztem a munkával. – Ville jégzöld szemeit pásztázom, mintha látni akarnám bennük, hogy örül a hallottaknak.
- ...Úgyhogy innentől időm mint a tenger. Azt csinálunk, amit akarunk. – búgom a szemeibe, aztán közelebb hajolok hozzá az asztal fölött.
- Van ötleted mihez kezdjünk? – kérdem. Hátha van valami jó kis elképzelése. Felőlem akár le is léphetünk. Az étteremből, NY-ból...