Jobban vagyok? Igen. Jobban. Minden egyes nap, amikor felébredek, kénytelen vagyok elismerni önmagamnak, hogy még mindig nem dőlt össze a világ körülöttem. És ez jó. Viszont még kevés ahhoz, hogy kimozduljak a szobámból. Pedig Steven betartotta a szavát, pótolni akarta a filmnézős estét, de nem volt az a szó, az a parancs, az a... tett... semmi, ami rávett volna, hogy kitegyem innen a lábam. Talán még Steven élvezte is az ellenállást. Kicsit felvillanyozta.
Ma viszont nem kellett szólnia, magamtól mentem le az étkezőbe és igaz, hogy már negyedik napja csak turkálok az ételben egy-egy falatot kényszerítve le csupán a gyomromba, attól még itt vagyok. Rezzenéstelenül hallgatom végig a kiselőadást, amit szerintem csak saját magának tart a virágokról.
- Vidám. Nekem tetszik - motyogom az orrom alatt, mert biztos vagyok benne, hogy el van foglalva saját magával és meg sem hall.
Majd mire a telefon a kezébe kerül, már lényegében kiabál. Azért itt pislantok párat és egyszer, amikor még élesebbé válik a hangja összeszorítom a szemeimet, de semmi több. Nem felém irányul a haragja, még úgy sem, hogy én vagyok kéznél.
Nem várom meg, hogy letegye a telefont és engedélyt sem kérek arra, hogy a szobámba menjek. Minek? Észre sem vesz. Jobb meghúzni magam és nem eszébe juttatni, egyáltalán létezek. Ennél már tényleg csak eltűnni a szobámban egyszerűbb és levenni egy újabb könyvet.
Az első napokban ki sem mozdultam a szobámból, csak lézengtem és léteztem. Tegnap már odaültem a szobámban lévő ablak elé, le a földre, kiélvezve a fényt. Ma pedig kénytelen vagyok elismerni, hogy nem bírom tovább. Anélkül, hogy feltűnt volna pontosan melyik percben vagy másodpercben történt, a védelmező falak elkezdtek újra szorongatni, úgyhogy bátorságot véve, lényegében kirángatom magam a kis erkélyre. Háttal a kertnek kuporodok le a kőre és kezdem lapozgatni az oldalakat, találomra olvasva el egy-egy történetet. Az első párat még sikerül is élveznem, de utána beszűrődik az a bizonyos hang a tudatomba. Nem Stevené. Nem a jelenet kelti fel a figyelmem, amit lerendez. Hanem az a visszafogott... halk hang...
Lehet, hogy nem érzek semmiféle vizslató tekintetet a hátamban, de valami különös ösztön mégis arra biztat, hogy lessek hátra, át a vállam fölött. Egy pillanatra csupán. Nem lehet baj... Mindössze a véletlennek köszönhető, hogy először az arcát találom meg és elkapom a kis biccentést. Csak utána sütöm le a tekintetem.
Nem tűnt dühösnek. Nem tűnt... semminek. Egy röpke lélegzetvételnyi idő, amíg leellenőrzöm, igen, még mindig helyén van az ég, vele együtt minden... és akkor is ott maradnak, amikor magam mellé emelve a kezem mindössze pár, kissé remegős ujjal intek.
Emlékszik. Emlékszik, hogy azt mondtam, ne intsen. Hogy ne legyen feltűnő. Emlékszik és eszerint csinálta... Már éppen eldönteném, hogy újra odanézzek, sőt, talán talpra álljak, nézelődve... őt nézve, miközben látszólag csak a kertet figyelem... Amikor a gondolatba hasít Steven hangja.
Őszintén? Fogalmam sincs, mit mond. Hallom, de nem fogom fel. A testem ösztönből cselekszik, amikor a földön hagyva a könyvet felállok és bemegyek. Igen, valószínűleg volt egy ott parancs erre. Ahogy az ágyon is úgy terülök végig, mintha utasítás lett volna, pedig csak rálökött.
És semmi más nem történik.
Mire észbe kapok, kiviharzik azzal a jól ismert "Viselkedj, Benjamin!" utasítással.
Kivárok. Várom a kocsi motorjának a hangját. Várom a kereket hangját csikorogni a kavicsos feljárón. És végül leeresztek. Innen már percek kérdése és lent vagyok. Majd az ajtónál. Végül odakint. Hónom alatt Budo és Max története, amiről beszéltünk és nagy levegőt véve ténylegesen kilépek a szabadba.
Indokolatlanul meleg a fekete, hosszú ujjú, túlméretezett felső a Vegasi időjáráshoz, ami rajtam van, de így érzem jól magam. Legalább alatta csak egy vékony rövidnadrág van. Nem mintha nem érne le a felső majdnem a térdemig. Ez is valami.
Sétálok, cél nélkül, a tekintetem őt keresi, de ha megtalálom sem állok meg.
- ...Oliver... - motyogom el a nevét, nem is vagyok benne biztos, hogy hallható. De megyek tovább, elég messze a háztól, az esetleges - vagy épp képzelt - figyelő szemektől. De ő majd utánam jön, ugye? És majd ott... valahol... beszélünk.

Fél szemmel látom a mozdulatot, de nem állok meg. Nem bírom magam rávenni, hogy itt álljak meg és kezdjek vele beszélni. És ha be akarom ismerni az igazat, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy akarok magamnak még egy kis időt. Még egy percet. Vagy kettőt. Mielőtt szemben kell állnom vele.
Amint egy egészen kicsit beljebb érek, már lassítok. Nem akarom lehagyni. Ez most nem a menekülésről szól, csak szeretném egy kicsit... egy egészen kicsit nagyobb biztonságban érezni magam. Valahol, ami elég távol van és elrejt a növényzet.
Az utolsó pár méternél már tántorgok, a nem létező kavicsokat rugdosva, mezítláb, magam előtt. Amikor pedig elérem a mesterséges folyó partját, amit úgy ítélek meg, hogy elég távol van a háztól, megállok. Mindössze remélni tudom, hogy kivárja, amíg egy utolsó, nagy levegővétellel - már szinte sóhajjal - felé fordulok.
Meglep valakit, hogy valójában nem nézek rá? Kétlem. Először a saját lábfejem bámulom, majd valamivel előrébb nézve az övét. A könyvet a karommal továbbra is az oldalamhoz szorítom és beszélni kezdek.
- Sajnálom, hogy úgy elrohantam. Nem volt szép tőlem - piszkosul semmi szükség erre a kitérőre, de a szüleim rendesen belém nevelték az illemet. Ez is a régről betanult szöveg, de egyszerűbb ezzel kezdeni, mintsem a lényegre térni.
- Csinálhatjuk, amit megbeszéltünk? Te dolgozol, én felolvasok és csak... megpróbáljuk jól érezni magunkat? - nem a legerősebb kezdés, főleg, hogy továbbra sem kúszik feljebb a tekintetem a lábainál.
- ...és lehetne, hogy ne beszéljünk... tudod... arról? - meg sem próbálom rejtegetni a mozdulatot, amivel újra meg újra lehúzom az amúgy is az egész kézfejem takaró felső ujját. - Kérlek. Ne beszéljünk félelmekről meg rettegésről... meg ilyesmikről. Kérlek, kérlek, kérlekkérlekkérlek - ismételgetem ezt az apró szót, valószínűleg addig, amíg meg nem állít vagy közben nem vág. Valahogy. Akárhogy.

Meg kellene játszanom, hogy minden rendben van. Rá kellene fognom bármire, valamire, akármire, hogy miért rohantam el akkor este. De nem lettem egyik napról a másikra tehetséges hazudozó, így meg sem próbálva úgy tenni, mintha jól lennék, nemes egyszerűséggel kérlelni kezdem.
Hogy érezzük jól magunkat.
Hogy ne faggasson félelmekről és rettegésről.
Végül pedig azt a bizonyos szót ismételgetem, még akkor is, amikor közelebb lép. Az viszont már elhallgattat, amikor az állam alá nyúl, de a csendet leszámítva meg sem rezzenek. Hagyom, hogy tegyen, amit akar. Ebben amúgy is jó vagyok, nem? Hagyni, engedni, hogy tegyenek velem, amit akarnak.
Csakhogy itt és most nem kapcsol ki az agyam, mint hasonló - és mégis annyira más, annyival durvább - helyzetekben szokott. Sőt, még a légzésem sem árulkodik semmiről, semmi rosszról. Nem válik szaggatottá vagy erőteljessé. Egyetlen pont van, amikor hagyom a tüdőmbe szorulni az oxigént, kicsit úgy, mintha elfelejteném kifújni... és ez is azért, mert eljön a pont, amikor elég magasra került a fejem és a szemeibe kell néznem. Odapillantok, majd el mellette, le a földre és újra vissza. Mintha égetne a tekintete. Vagy mintha attól félnék, az enyémből fogja kiolvasni az igazságot, ha nem vigyázok.
De végül is, nincs más választásom, mint legalább még egy kis időre újra a szemeibe nézni. Mire viszont rám kerül a sor, hogy beszéljek, el kell szakadnom tőle. Nem fizikailag, csak az arcáról.
Én magam sem tudom eldönteni, hogy iszonyat gyáva vagy éppen őrült bátor lépés, amikor is elfordítom a fejem egy kissé le is hajtva. Egyetlen, hatalmas hiba kerül így a képletbe. Igaz, hogy most már nem kell ránéznem, de tagadhatatlanul, egyetlen mozdulattal azt érem el, hogy az állam helyett az arcomhoz érjen. Az egésznek van egy olyan különös hatása, mintha belesimulnék az érintésébe...
- Veled...? Meg is tudod ezt ígérni nekem?
Túl erős kérdések ezek a szavaira, én is érzem. Nem szoríthatnám így sarokba. Semmi jogom ahhoz, hogy ilyet várjak el és ígértessek meg vele. De most már kicsúszott...

Talán jól esett volna az érintése. Talán szerettem volna, hogy hagyja úgy a kezét, az ujjait. Egészen más minden érintése, minden szava, minden mozzanata, mint amihez hozzászoktam. De még így is egészen biztos vagyok benne, hogy neki kell hozzám érnie, fordítva nem menne.
De láthatóan döntött és én már amúgy is azzal az apró szóval vagyok elfoglalva. Megígéri? Lehet, hogy a bólintásról lemaradtam, de erre azért odakapom a fejem. Sőt, még egy nagyon halvány, kicsit szomorkás mosoly is megjelenik az arcomon. Minden azért, meg olyat ígér, amit talán lehetetlen betartani. De őszintének és komolynak tűnik, nekem ez elég.
Mikor pedig elindul, kicsit lemaradva ugyan, de követem. Az első pár lépésnél őt magát figyelem, de aztán előveszem a könyvet és fellapozva olvasni kezdek.
- Here is what I know: My name is Budo. I have been alive for five years. Five years is a very long time for someone like me to be alive...
Az első szavaknál meg-megakadok, próbálom a könyvet is figyelni, a lábam elé nézni és rá is felpillantani. De végül marad a történeté a figyelmem. Anélkül tudom követni őt és lépkedek utána, bárhova is menjen, hogy fel kellene néznem a sorokból.
- It was like the whole world was broken and he... - igen, van, hogy megakadok egy-egy ponton, de alig észrevehető és úgyis folytatom - needed to find a teacher to fix it...
És olvasok. Egészen addig, amíg látom rajta, hogy élvezi. És minden egyes fejezettel, minden egyes történéssel egyre inkább felengedek. Én magam is észreveszem, hogy már nincsenek felhúzva a vállaim, már sokkal szabadabban követem és főleg, eszembe sem jut semmiféle komolyabb távolságot tartani. Sőt! Van, hogy egy-egy viccesebb jelenetnél szinte Oliver füle mellett nevetem el magam. Nem hangosan, nem túl feltűnően, de őszinte kis nevetés.

Gond nélkül pillanatok fel rá, egy másodperc erejéig még a szemeibe is, teljesen kiszakadva a történetből, amikor közbeveti azt a kérdést. Hát persze, ne legyek láb alatt. Jogos. A gondolat átcikázik a fejemben, de addig nem jutok, hogy túlagyaljam. Csak fogom magam, és gondolkodás nélkül a hozzá lehető legközelebbi helyre leülök és már éppen folytatnám is az olvasást, amikor megelőz.
Na itt már nem nézek fel rá, csak a lapokat figyelem, sőt, még valami láthatatlan koszt is lesöprök az aktuális oldalról. Újra meg újra. Nem mondja ki, nem hangzik el, de egyszerűen érzem... tudom, hogy tudja... oda nem tartok majd vele. Pedig igazán jó lenne, elfeküdni a terasznál és tovább olvasni neki. Vagy akár besegíteni az ültetéssel! De fogalmam sincs, meddig lesz oda Steven, azt meg főleg nem, hogy milyen hangulatban érkezik, ki tudnám-e magyarázni bárhogy vagy...
Az a hirtelen csattanás viszont úgy szakít ki a fejemből, mintha petárda robbant volna mellettem, egyenesen a lábaimnál. Azonnal összekötődik az éles hanggal, amikor Steven az övet csattogtatta a lábamnál, az oldalamnál. Hetekkel ezelőtt volt és amúgy sem történt valójában semmi. Hiszen nem vert meg vele. Nem akart. Csak véletlen volt, hogy egyszer elkapott a széle. Akkor és ott nem akart bántani, fájdalmat okozni és amúgy is utána... megbeszéltük.
Most mégis láthatóan megfeszült a testem, talán egy egészen kicsit meg is ugrottam ültömben. ...az az öv... De ezen kívül nem történik más egy örökkévalóságig tartó másodpercig. Majd amikor végre felnézek, csak a tekintetem keres, a fejem továbbra is félig lehajtva... Először oldalra pillantok, a ház irányába, hogy a növényzet között áll-e ott valaki. Csak utána Oliver irányába, hogy megpróbáljak rájönni, mi adta ki a hangot.
- Bocsánat - mondok ki végül ennyit. Az egészhez pedig...? Azért is tartozik egy mosoly, ami inkább hasonlít valamiféle kényszerített szájhúzásra. De igyekszek.
- Csak elkalandoztam és hirtelen jött a csend után - próbálom kimagyarázni és legalább egy kicsit hihetőbbé tenni a mosolyom. Most először tényleg próbálok színészkedni előtte. Előadni, hogy mindössze elvesztem a gondolataimban és egyszerű, ártalmatlan ijedtség volt. Nincs köze semmi máshoz, semmi komolyhoz.
Hiszen hogy is lehetne, nem igaz? Itt ülök, ugyanúgy a közelében, nyugton a könyv a kezemben és nem menekültem el. Ártalmatlan, mezei ijedtség volt.

Minden egyes mozzanatát - még az előző feszültséggel a testemben - figyelem. Mert lehet, hogy mosolygok... próbálok... de a feszült tartás maradt. Lényegében ugrásra készen állok, de ő végig nyugodtan lépked és amikor előttem guggol már csak egy másodperc kell... na jó, talán kettő, hogy a szemeibe nézzek. Csak türelmesen ki kell várnia.
Az első szavai után szinte fénysebességgel fut végig az agyamon a gondolat, hogy ezt most kell befejezni. Nem kell bemutasson senkinek. Nem kell rendőr. Orvos. Pszichológus. Senki, akiről úgy gondolja, hogy meg kell ismernem, mert az majd kimenthet abból a helyzetből, amiről még csak halvány elképzelései vannak. De mire a legkisebb pánik is befészkelné magát a tudatomba, folytatja én pedig összeteszem a képet.
Hát persze.
- Sallynek nevezted el a furgonod? - kérdezek vissza valódi válaszadás helyett. Kell még egy kis idő, hogy tényleges nyugalmat erőltessek magamra.
Addig is, amíg húzom az időt, nyerem magamnak a másodperceket, figyelem őt. A szemeit. És szép lassan, akaratlanul is listát kezdek írni magamban mindenről, amit ma eddig tett. Felidézem magamban, hogy az erkély irányába csak alig észrevehetően biccentett, mert emlékezett. Majd azt is... főleg azt..., hogy milyen gyengéden és törődéssel ért hozzám, mikor kérlelni kezdtem, ne beszéljük olyan dolgokról. Míg jött a pillanat, amikor megígérte, hogy biztonságban leszek mellette. Végül pedig hozzáteszem ezt a mostanit. Amit most csinál. Ahogy guggol előttem és nem kérdezi, mi ütött belém. Nem faggat, nem hátrált ki, nem csinált vagy mondott semmi olyat, amitől szerencsétlenebbnek érezném magam. Csak itt van.
- Már csak a mosolyod hiányzik a szavaidhoz - jegyzem meg és végül bólintok is egyet, jelezve, hogy igen, mehetünk. Szívesen megismerném Sallyt.
Azért annyira nem kapkodok. Még egyszer lenézek a könyvre, megjegyzem az oldalszámot, ahol a fejezet közben félbehagytam az olvasást, majd óvatosan becsukom. Lehet, hogy ez még mindig időhúzásnak tűnik, de kivételesen szó sincs róla. Ez a megszokott rutin nálam, ha nincs éppen kéznél könyvjelző. Mintha közben némát tudatnám is a könyvvel, hogy nincs elfelejtve és még visszatérek hozzá. Igen, pontosan ezt sugallja a kis simító mozdulat, amivel leteszem magam mellé. A földre, a fűbe, viszonylagos tisztaságba és biztonságba. Nem fogom magammal vinni, most nem lesz rá szükség.
Végül, ha addig nem történt meg valamiért, megvárom, amíg Oliver talpra áll és... és még egyszer átfutva az előbb alkotott ki listám... felé nyújtom a kezem, hogy felhúzzon. Nem mintha elzsibbadt volna a lábam vagy nehezemre esne magamtól. Még véletlen sem. Egyszerűen csak valamivel jelezni akarom, hogy... nos... azt hiszem... bízok benne.

Hallgatom a szavait és közben elgondolkozok. Vajon tudja, hogy húzom az időt? Azért mesél? Vagy amúgy is elmondta volna? Nem mintha bármi különbséget jelentene a végeredményben. A lényeg, hogy mikor már körbeértek a gondolataim egy jól megfontolt mozdulattal nyújtom felé a kezem. Igen. Bízok benne. És őszintén elmosolyodok, amikor a kezeink összeérnek és talpra kerülök. Még akkor is ott van a kifejezés az arcomon, amikor valahogy... meg nem tudnám mondani, melyikünknek köszönhetően egy pillanattal a szükségesnél tovább marad az érintés. Arra bőven elég, hogy lenézzek a kezünkre és csak utána... utána térjek vissza a normális, megszokott énemhez. Véletlen sem akarom a szükségesnél tovább feszegetni a saját határaim, úgyhogy hagyom is, hogy visszacsússzon a hatalmas felső ujja a kezeimre és eltakarja.
- A kérdés, hogy ő kedvelni fog-e engem. Nehéz eset vagyok - szólalok meg végül és ezúttal semmi feszengés vagy szomorúság nincs a hangomban. Ez most kezd... játék lenni nekem. Bolondozás. Olyan szinten, hogy végül Oliver előtt indulok meg.
Emlékszem, hogy mikor kijöttem, ott állt egy kocsi mellett. Gondolom, ő lesz az. Így szedem a lábaimat, ráérősen, néha olyan szinten belefeledkezve lényegében mindenbe, hogy anélkül beszélek, hogy levenném róla a tekintetem. Ami azt is eredményezi, hogy felé fordulva, hátrafelé sétálok az általam sejtett, megfelelő irányba.
- Gyerekként nekem is volt egyszer kutyám. Mesélsz a tiedről?

Tudom, hogy a hátamnak beszél, hallom a szavakat, de nem értem és most valahogy nem visz rá a lélek, hogy megálljak és visszakérdezzek. Később is teszem egyik lábam a másik után, még ha hátrafelé is lépkedek és kérdezek. Amikor ő elmosolyodik, én is. Amikor nevet... én tovább mosolygok és figyelem őt. Még akkor is, amikor szinte már fájdalmasan süt a múltidő a szavaiból. Hagyom elúszni a dolgot és mesélek a sajátomról.
- Az én kutyámmal apa állított egyszer haza. Fogalmam sincs, honnan hozta. Nagyobb volt, mint én akkor, hat évesen. Anya folyton azon aggódott, hogy bántani fog, véletlen megkap, megharap... Így utólag, lehet, ebben az is benne volt, hogy Cerberusnak neveztem el. Okkal. Elég vad tudott lenni. De csak az idegenekkel. Néha jól jönne, ha még itt lenne velem. Nem hiszem, hogy te szeretnéd, de majd megtanítanám, hogy veled viselkedjen - magamhoz képest meglepően sokat és összefüggően beszélek, még úgy is, hogy félúton azért vissza-visszafordulok a rendes irányba. Nem akarok elhasalni előtte és hiába ismerem úgy a kertet, mint a tenyerem, azért nem árt vigyázni.
- Azt mondtad, Sally mindig ott volt, amikor szeretetre vágytál... - utalok végül vissza és meg is állok egy pillanatra, amikor már látótávolságba kerül a mostani Sally. - A szüleidtől nem kaptad meg a szeretet...? - talán jobb lenne csendben maradni. Ahogy én sem szeretem, ha bizonyos dolgokról faggatnak, ő lehet, erről nem akar beszélni.
- Már ha... szóval... Tudod, neked sem muszáj válaszolnod, ha valamire nem akarsz - teszem hozzá azért.

Annyira könnyedén jönnek a szavak és még csak fárasztónak sem tűnik beszélni, mivel most nemcsak tudom, de érzem is, hogy nem kell többször átrágnom magamban minden szót majd újra meg újra átfogalmaznom. Valószínűleg órákat tudnék mesélni Cerberusról, de mindennél szívesebben hallgatnám Oliver hangját. Így nem kezdek különböző történetekbe, inkább felteszem azt a kérdést, ami már az előbb megütötte a fülem.
Először, amikor megáll előttem, csak a mellkasáig jut a tekintetem, de szép lassan, minden lélegzetvétellel feljebb. Nincs gond. Majd mikor indul, én is megyek. Először megszokásból megint fél lépéssel lemaradva, mint pár nappal ezelőtt, de hamar leesik, mit szeretne és behozom a lemaradást. Menet közben néha felpillantok rá, ha épp összeakad a tekintetünk, akkor maradok is egy másodpercig, mielőtt újra a lábaim elé néznék.
- Csak veszekedtetek? Vagy... volt, hogy...? - amint kimondom, átfut az agyamon, hogy hülyeséget kérdeztem. Hogy is akartam befejezni? Rákérdezni, hogy az apja valaha megütötte vagy megverte-e? Valószínűleg már akkor bátrabb volt annál, minthogy ilyesmit hagyjon. Talán ő mindig is bátor volt.
- Úgy értem... - visszakozok máris. Nem, nem kell válaszolnia rá, túl bizonytalan terep. - ...nem is tudom, hogy értem. Semmi közöm hozzá és amúgy is... De... sajnálom. Viszont ha most, a kertekben boldog vagy, akkor megérte a saját fejed után menni, nem? Egy ilyen apának úgysem lehet elég jó senki, nincs értelme elpazarolni rá egy életet - próbálok minél többet beszélni, hogy véletlen se legyen esélye válaszolni az első kérdésekre.
Ennyit a nagy fesztelenségről, meg arról, hogy mi történik akkor, ha túlzottan elengedem magam és nem gondolom át, mit beszélek.

Hogy tudom-e mire céloz? Azt hiszem, igen. De nincs merszem visszakérdezni, hogy megbizonyodjak róla, így csak aprót bólintok, majd hagyom cikázni a gondolataimat. Tizenkilenc évesen? Szóval igazam volt, sokkal, de sokkal bátrabb volt már akkor, mint én most. Talán csalódottságot kellene éreznem, valamit, ami azt jelzi, közel sem érek fel hozzá, semmilyen szempontból. A valóság viszont az, hogy inkább valamiféle csodálat van bennem. Hiába volt ott az alkoholgőzös korszaka, akkor is...
Végül lépkedek utána... nem. Nem utána. Mellette! Majd Sallyhez érve hagyom, hogy a szám akaratlanul is halvány mosolyra húzódjon. Először tisztes távolságból nézem végig azt a kis simítást és csak miután úgymond engedélyt kapok, akkor lépek közelebb.
- Hello, Sally... Örülök, hogy megismerhetlek - kezdek beszélni, kizárólag a kocsit nézve, a festést, az apró, használatból adódó karcokat. - Benjamin vagyok. Legalábbis Steven így hív. Tudod, a félelmetes, hangos férfi a házból. De a Benjire is hallgatok. Ahogy neked tetszik - lehetséges, hogy magam elé beszélek, de közben Olivernek is szólnak a szavaim.
- Meg Alexander is vagyok. Alexandros nagyapám után szabadon. És... Sawyer. De ezt ne árult el senkinek, különben bajba kerülhetek - hablatyolok össze-vissza. Hiába az amúgy számomra súlyos szavak - még úgyis, hogy túl élesen emlékszem rá, mi jár érte, ha a valódi nevem használom -, így, hogy a kocsinak beszélek, nem tűnik nagy dolognak. Fogalmam sincs, miért egyszerűbb Sallyvel beszélgetni, de így van.
Sokkal, de sokkal szabadabbnak tűnik egy ilyenben utazni, mint a sötétített üveggel ellátott luxusban, amibe én ülhetek néha.
- Azt hiszem, kedveljük egymást. - közlöm végül. - Szabad? - pillantok fel Oliverre kicsit felemelt kézzel. Lehet, hogy felesleges, de nem akarok úgy hozzáérni Sallyhez, hogy nem kapok rá engedélyt. Nem mintha kárt akarnék benne tenni. Eszemben sincs. Csak szeretném óvatosan megsimogatni a festést, az egyik lámpát, talán a visszapillantó tükröt.
Csak az ajtókat és a kilincset nem. Ahhoz itt sem nyúlok, megszoktam, hogy nem szabad.

Olyan óvatosan simítom meg, mintha arra készülnék, hogy bármelyik pillanatban bárki rám kiabálhatna, hogy azonnal hagyjam abba. De semmi ilyesmi nem történik és már a visszapillantónál járok, félig lehajolva és belenézve. Nem magamat nézem, hanem úgy el, a vállam mögé. És jön az a kis felajánlás. Nem mozdulok, csak a szemeim lesnek a hang irányába.
Nem igazán tudom, mit akarok. Mármint tudom, de közben... mégsem... azt hiszem. Pár másodpercig láthatóan hezitálok, majd egy utolsó pillantást vetek a ház irányába, a hajamba túrok és újra elmosolyodok.
- Ha tényleg szabad... - motyogok ennyit. A mosoly marad, de újra látni a hezitálást, mielőtt a kilincshez nyúlnék. Innen viszont már hamar bent ülök és próbálom igazán halkan, nem becsapva magam után csukni az ajtót.
- Bocsánat - mondom azért mindkettejüknek szánva a szavakat. Biztos vagyok benne, hogy még ennél is lehettem volna csendesebb. De a lényeg, hogy bent ülök, és az ülést simogatom magam mellett.
Mennyivel, de mennyivel kényelmesebb és... igen, megnyugtatóbb ebben ülni, mint a jeges bőrülésbe merülni bele!
Máshoz viszont nem érek, csak a tekintetem jár oda-vissza. Próbálok mindent és bármit kiszúrni, ami érdekes lehet. Majd egy pillanatra megakadt a tekintetem Oliveren - akár beszáll időközben, akár nem -, de hamar tovább is megyek egészen a kormányig.
- Egyszer elvisztek innen? Csak... egy órára. Vagy ilyesmi. Egy kör a városban. Vagy benézni a gyűlésre, amiről meséltél. Megnézném, ahogy táncolsz... - kezdek beszélni, valójában meggondolatlanul. Inkább egy mosolygós álmodozás ez, mintsem tényleges dolog. Nem mintha akár a leghalványabb terv is lenne mögötte. Fogalmam sincs, hogy jutna ki velem a kapun, meg amúgy is... túl sok helyen sülhet egy rosszul. De jó eljátszani a gondolattal, hogyha szeretném, talán kivinnének innen egy kicsit.
Jó, nem mintha be lennék ide zárva mindig és amúgy nem jutnék ki a városba. Nem fogoly vagyok. Nincsenek láncok. Nincs rám zárva a szobám ajtaja. De... ez akkor is egészen más lenne.

- Tetszik. Sokkal jobb... olyan más... mint amilyen kocsik Stevennek mélygarázsában vannak. Gondolom, mert Sallynek van lelke - beszélek, már megint csak azért, mert így sikerül és egy csepp szégyen sincs bennem, hogy lényegében feleslegesen járatom a szám.
Ahogy a későbbiekben is mondom a magamét, még úgy is, hogy ekkor már tisztában vagyok vele, az egész puszta álmodozás, semmi több. De akkor is jó eljátszani a gondolattal, végig mosolyogva az orrom alatt, miközben ő biztosít róla, hogy... amikor csak akarom... Egészen elmerülök a saját gondolataimban és csak a kérdéseire kapom fel a fejemben. Pislogok kettőt, majd megrázom a fejem.
- Amikor hivatalosan vezethettem volna, apa már túl sokat ivott, túl sokszor volt részeg. Amikor egyáltalán hazajött. Szóval...sosem tanított. Itt meg most... más a helyzet - vonok vállat, mintha valójában nem számítana.
Csak utána érik meg bennem a gondolat, hogy nem ezt kérdezte. Nem történeteket akart, csak annyit, hogy tudok-e vezetni. Különös, hogy fél perce még nem zavart a saját hangom, most meg... Valószínűleg jönne is a bocsánatkérés részemről, amiért járatom a szám, de mielőtt megszólalnék, már ő folytatja nekem pedig... tagadhatatlanul felcsillannak a szemeim.
- Az jó lenne - a felelet viszont késve jön és ekkorra már hiányzik a hangomból a lelkesedés, sokkal inkább valami halvány szomorúságot veszi át a helyét. Kezd fájdalmasan tudatosulni bennem, hogy az ártatlan álmodozást egyre inkább a földre szorítja a valóság. Minél többet ígér Oliver, annál rosszabb, hogy tudom, nem lehet belőle valóság.