- A kedvedért... - az egész egy sóhajjal jön ki, miközben alig nézek rá. Vagyis hát, felé nézek, de valahogy keresztül rajta. Végül inkább újra megdörzsölöm az arcom és amikor egyedül maradok, szép lassan felhúzva a lábaimat, átölelem saját magam.
Így most jó.
Jobb.
De aztán jönnek a hangok. Először az a halk, idegesítő pityegés, apró tűszúrások a fülemnek és már magamban számolok is vissza... valójában fogalmam sincs, meddig és miért, viszont meglesz az eredménye. Amikor a riasztó felvisít, csak megfeszülök, de a pánik elkerül. Nem mozdulok és ezúttal tényleg kicsit rángatni kell, hogy talpra álljak. Hogy menjek. Hogy szedjem a lábaimat. A fejemben pedig egyetlen lemez pörög újra és újra. Nem szabad maradnom kell nem szabad maradnom kell nem szabad... maradnom kell.
Valószínűleg valamikor már motyogni is kezdem az orrom alatt, de egyszerűen... képtelen vagyok ellenkezni. Minden kész káosz körülöttem, én pedig sodródok az árral. Mert ez kell tennem. Ezt mondják. Még ha most valaki mástól is származnak a szavak.
Fogalmam sincs, merre megyünk. Nem tudok figyelni, tényleg csak hagyom, hogy minden megtörténjen körülöttem. Akkor is, amikor az ház közvetlen környezete fényárba borul. Amikor a kutyák ugatása sérteni kezdi a fülem. Amikor a riasztó hangja tovább visít. Az egész között szinte hallani vélem Stevent, ahogy a nevem kiáltja, de egy részem tudja, hogy nem hallhatom... minden más túl hangos és amúgy is, már közelebb vagyunk a szabadsághoz, mint magához a házhoz.
Nekem pedig maradnom kell. Viszont Oliver ölelést ígért és alvást. Steven pedig egy hatalmas verést, talán ezúttal az övcsattal. De Oliverhez oda tudok bújni és az... jó. Steven meg magához rántana, mielőtt a földre lökne, hogy megrúgjon... Oliver pedig a tenyerembe csókolna és nem fájna semmi...

Megállás nélkül viaskodnak a gondolatok a fejemben és már kezdem azt hinni, hogy soha nem szakad vége. De egyetlen szó kell, hogy beálljon a teljes csend idebent, mégpedig az a bizonyos, teljesen komolyan hangzó "Benjamin". A nevem és az, ahogy tart maga előtt, elég. Igaz, hogy csak szótlanul pislogok rá, most már az egész testem megfeszülve, de... figyelek. Tényleg figyelek, amennyire tőlem telik és még bólintok is. Értem, hogy fontos. Értem, hogy csak lépkednem kell utána. Az megy.
Oké, kell egy pillanat, amíg csak őt figyelem, mielőtt megindulnék mögötte, de teljesen egyedül követem. Megbújva, összehúzva magam, egy pisszenés nélkül. Mert azt mondta, ezt kell tennem én pedig figyeltem rá.
Figyeltem... figyelek... igaz, egy perccel később már csupán arra, hogy a kezem fogja és húz maga után és fut és én is futok és akkor is mennék tovább a lendülettel, amikor ő már megállt. Nézek rá, először kicsit értetlenül, majd... elveszve a látványban, csillogó szemekkel gyönyörködök benne. Benne és abban, ahogy a lassan hajnalodó, halvány fényekben itt áll előttem és boldogan mosolyog.
Nem mondom, hogy felengedek, tudom, érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, mégis nyugodtan megyek mellette, a kezébe, majd egy kicsivel később már a karjába kapaszkodva, félig nekidőlve. Amikor pedig elérjük a kocsit, készségesen és nagyjából egyedül mászok be. Egy részem még így is a lábrészt célozná meg, ponyva rám... de nem, ez most nem az az alkalom. Szóval maradok az ülésen, majd ahogy csukódik utánam az ajtó, már koppan is a fejem az üvegen. Csak halkan, de a lényeg, hogy elengedtem magam.
- Szia... Sally - suttogom, ahogy már szinte ösztönösen simogatom magam mellett az ülést, pont, mint pár nappal ezelőtt. Még akkor is jár a kezem, amikor Oliver beszáll és a kocsi indul.
Ha bárki megkérdezné, fogalmam sincs, meddig bámulok a semmibe magam elé. Lehet csak pár másodperc, lehet, hogy percek, de végül úgyis megszólalok.
- Oliver... most már aludhatok...? Megígérted - a szemeim csukva, de azért próbálok ébren maradni, amíg nem szól. Amíg nem kapok engedélyt. Végül így vagy úgy, de teljes természeteséggel dőlök végig az ölésen, összekuporodva a lehető legkisebbre, mégis valahogy teljesen kifacsart pózban.
- Hazaviszel? - kérdezem, de úgy igazán egyetlen dolog érdekel; hogy a fejem az ölében legyen. Semmi más az ég világon. Nem érdekel a káosz, amit magunk mögött hagyunk. Nem érdekel a most már nagyjából lecsillapodott remegésem. És főleg nem érdekel a rossz érzés, ami ott motoszkál bennem, mindössze meg kellene ragadnom.

Lehetséges, hogy bealszok még a két kérdés között is, nem csak miután megkapom az engedélyt vagy éppen a válaszom. De így most jó. Az út elringat, nem mintha valójában szükségem lenne ilyesmire. Csak a közelségére, hogy a fejem ott legyen, ahol épp jónak érzem és kész.
Na jó, valójában talán arra is szükségem volt, hogy megerősítsen, hazavisz. Igaz, azt még én sem igazán tudom, melyik "haza" is él éppen a fejemben, de megnyugtat. Ez elég, nem?
Így amikor leáll a motor, már ülök is fel, készen arra, hogy kiszálljak, hiszen megérkeztünk, de... de megakad a mozdulat, miután kipillantottam a szélvédőn.
Nem otthon vagyok. Nem jó helyen. Valószínűleg a kétkedést és bizonytalanságot azonnal le is lehet olvasni az arcomról. De azért megrázom a fejem. Alig láthatóan, egyszer majd még egyszer, de tényleges tiltakozás nincs hozzá.
Csak csend.
Ekkor már kizárólag a felém nyújtott kezet nézem, teljesen némán. Végül jön pár kósza pillantás. Újra ki a szélvédőn, majd ismét a kezére, magunk mögé, várva, hogy felbukkanjon... valaki. Dühösen, kiabálva. De semmi ilyesmi nem történik, én pedig megállapodok Oliver szemeiben. Nem a keze az, ami átbillent a képzeletbeli határon, hanem a tekintete.
- Igen - jön megkésve ennyi, de most, miután kiszállunk a kocsiból, már nem bújok, nem kapaszkodok, de még csak nem is fogom a kezét.
- Nem fogok elfutni - ígérem, bár hogy honnan jön a gondolat, hogy amúgy talán meg kellene tennem... úgy értem, futni... arról fogalmam sincs. Csak kimondtam, mert a szavak felvillantak a fejemben és mert már könnyebb összetenni őket hangosan is.

Válaszolni akarok. Válaszolnom kellene. Nem vagyok éhes. Aludni szeretnék. Melletted...? Megrázom a fejem egyszerűen a saját, ki tudja, honnan feltörő gondolatomra, de észbekapok. Nem a szavakra vonatkozik a fejrázás és nem akarom, hogy azt higgye.
- Oké - mondok végül ennyit egy szinte már fájdalmasan halvány mosollyal az arcomon. De attól még mosoly. Az első ma, amiről úgy érzem, a sajátom. Hiszen pont olyan, mint én. Halvány, éppen csak ott bujkál, de legalább őszinte, annyira, amennyire én őszinte lehetek.
Végül még egy bólintás és kissé leszegett fejjel követem.
A lépcsőn felfelé már egyetlen különös gondolat jár a fejemben. Miért nincs rajtam már megint cipő? Amíg a zár nyílik, én csak ácsorgok, megmozgatom párszor a lábujjaimat, mintha ellenőrizném, hogy tényleg nem csal-e a szemem. De nem.
- Úgy tűnik... ez már rendszer lesz... - motyogom magamnak, majd mielőtt akár egy pillantást is vetnék arra, mi van az ajtó mögött, egy valamivel szórakozottabb mosollyal nézek fel Oliverre. Majd le a lábaimra. Újra megmozgatva a lábujjaim, hogy értse, miről beszélek.
Az egészre persze az agyam már el is akarna barangolni, de féken tartom. Muszáj. Semmi értelme azon agyalni, hogy most épp másom nincs, csak a nyaklánc a nyakamban, a fehér póló alatt megbújva és a bokszeralsó. No meg a kötés a kezemen. Nem akarok ilyesmivel foglalkozni. Meg amúgy is, mi értelme lenne? Holnap... vagyis ma... miután aludtam itt egy jót... vissza kell mennem. Addigra pedig talán már kiigazodok a saját gondolataim között és nem egyiktől csapódok a másikig...
Úgyhogy most csak átlépem a küszöböt, körbejár a tekintetem és... nem is tudom. Kicsi, mégis elfog valamiféle elveszettség érzése. Kérdés nélkül lépek közelebb Oliverhez és máris ott a mozdulat, amivel a kezéért nyúlok. Ahhoz képest, hogy mennyire nem akartam még hozzá sem érni a kocsiból kiszállva, most megint kapaszkodok. Csak vigyen el egy ágyig. Csak ne zavarja, hogy koszos a lábam. Csak feküdhessek le és legyen ott velem még egy kicsit, mint ahogy az én szobámban tette.
- Nem veszem le... jó? - kezdem húzni a póló alját a bekötött kezemmel, hogy minél többet takarjon. Valami rémlik, hogy valamiért nem vehetem most le, de meg nem tudnám mondani, miért.

Holnap... holnap már otthon leszek. Nem? Vagyis nem kell cipőt vennie nekem és mást sem. Jól leszek. Jól vagyok. Nem történik semmi...
Az agyam a legkisebb erőfeszítés nélkül áll rá a jól begyakorolt szavakra és minden lényegében futószalagon suhan végig a fejemben. Kívülről viszont alig reagálom le az elhangzottakat. Mindössze felpillantok rá a lábaimról, talán megrándul a szám széle, valami mosolykezdeményt jelezve, de aztán már ott sem vagyok. Fejben, nem. De mellette állok és a kezem nyúl az övéért. Annyira óvatos minden mozdulatom, alig érek hozzá az ujjaihoz és a tenyeréhez. Csak az apró szorítás után fogom rendesen.
És ekkor már a pólóm alját markolászva képes vagyok tényleg rá figyelek. Nem jár tovább a tekintetem a lakáson és még a lábaimat sem vizsgálom. Nagyjából még a szemeim is rajta tartom, akkor is, amikor a nadrágról beszél.
- Steven szokta... - kezdek bele teljesen meggondolatlanul, de valami megállít. Megint. Összeszorítom a szám, visszanyelem a szavakat, becsukom a szemeimet.
- Nadrág. Jól hangzik - bólintok rá és már húzom is el a kezem az övéből. Vagyis inkább engedem, hogy kiessen. Hagyom, hogy menjen és keressen egy nadrágot nekem. Addig én szépen elhátrálok a legközelebbi falig, nekinyomom a hátam, majd engedek annak az apró ösztönnek, hogy a tenyerem is rásimítsam magam mellett.
Nem érzem magam kényelmetlenül. Nem feszengek... nem biztos, hogy tudnék... de valahogy az egész fura. Megint becsukom a szemem és csak hallgatom, bármi is szűrődik ki hozzám.
- Aludhatok... bárhol... Csak kérlek... ne hagyj egyedül - továbbra is csukott szemmel beszélek - azt sem tudom, hogy hall-e -, de nem érzem úgy, hogy muszáj lenne ennél jobban figyelnem.
Jól vagyok, amíg mellettem marad. Itt a földön... egy kanapén... vagy matracon... vagy mellette az ágyában... vagy akármi... Fejben mindent felsorolok, amit el tudok képzelni, hogy jó lehet, de én sem tudom eldönteni, hogy mindez hangosan kérdés vagy kijelentés lenne. Kérdezném, hogy bármelyik jó-e neki? Vagy csak tudatnám, hogy bármi jó nekem? Így inkább meg sem próbálom kipréselni a szavakat.

Érzem és tudom, hogy előttem áll, de továbbra sem moccanok. Még a szemem sem nyitom ki, amíg el nem hangzik, hogy igen... megígérte. Többször volt már, hogy ezzel a szóval mosolyra késztetett, de most nem jön magától, én pedig nem erőltetem. Csak egy halk köszönettel elveszem a felém nyújtott ruhákat és abban a pillanatban emlékeztetem magam, hogy most elvonulhatok. Nem kell előtte állnom. Senki nem kényszerít rá, hogy itt öltözzek.
Mondanám, hogy ez azt is jelenti, hogy megkeresem a legközelebb csukható ajtót és ott öltözök, de valójában csak megkerülöm őt és valahol mögötte ülök le. Bárhova. Ha nincs más, akkor a földre, hogy kicsit talán több időt beleölve, mint szükséges lenne, felhúzzam a zoknikat, majd a nadrágot is. Különösen figyelve rá, hogy a pólót megint tökéletesen igazítsam a helyére és semmi ne látszódjon ki, mert...
...mert valószínűleg be van kékülve az oldalam.
Igen, ez az. Elmosolyodok az orrom alatt, amint eljutok a felismeréshez. Ez zavart. Hogyha le kell vennem a pólót, akkor Oliver megláthatja Steven rúgásának a nyomát és az... baj.
- Oké... Kész vagyok - jelentem ki, de még igazgatom a felvett ruhákat. Még egy kicsit feljebb húzom a nadrágot. Még egy kicsit le a póló. Úgy nézek végig magamon, mintha nem is én lennék, de végül ott a bólintás, mielőtt felnéznék.
Tényleg, kész vagyok.
Aludni.

Gondolkodás nélkül rázom meg a fejem. Nem zavar, maradhat az ágynemű. Még egy kicsit várok, figyelem őt és... és már ágyban is vagyok. Megszokásból húzódok a matrac legszélére, a lehető legkisebb helyet foglalva. A lábaim felhúzva magamhoz, a sérült kezem a mellkasomnál, a másikkal a takaró tetejét szorongatom és még még még még egy kicsit feljebb húzom.
Lehet, hogy most épp nem fázok, de jól esik beburkolni magam.
De a mosolyom még a takaró széle fölött így is látható. Ahogy mindent leszámítva a hangom is viszonylag határozott, amikor arra kerül a sor, hogy akár egy lépést is távolabb akarna menni tőlem.
- Maradj - szinte azonnal beszélek és még egy kicsit nem csukom be a szemem. Igaz, a fejem fúrom, bele a párnába, amennyire lehet, de azért fél szemem rajta. Csak még egy kicsit...
- Tudom, hogy... nem bántasz - teszem hozzá most már sokkal csendesebben, mint az előbb szóltam. Csak a mosoly tűnt el. Nem mintha számítana. Nem igazán... ugye? Úgyis csak annyit várok meg, hogy mellém kerüljön és hagyom lecsukódni a szemeimet.
Nem igazán kell dolgoznom azon, hogy kikapcsoljon az agyam. Megy magától is. Mintha napokat aludtam volna már át, de közben mégis fáradt vagyok, mint akitől megvontak minden pihenést. Az már a megszokott rész, hogy néha mocorgok és lehetséges, hogy nyöszörgök kicsit álmomban. De semmi eget rengető. Semmi, amiért aggódni kellene. Nem mindenki alszik nyugodtan.

Jólesően üres a fejem. Nem álmodok, csak a nagy semmi van és ez most kellemes. Mégis egy nagy adag görccsel a gyomromban térek magamhoz. A szemeim még csukva, csak a testem van megfeszülve az elsőtől az utolsó porcikámig, és mindez így is marad egészen addig, amíg a hang el nem hal.
...és megbizonyosodok róla, hogy nem érkezik semmi más.
Nincs csapkodás, nincs kiabálás csak a csend körülöttem. Meg a takaró a nyakamig húzva. A bekötött kezem. Szép lassan felrémlik pár dolog a tegnapi napról. Egyáltalán nem olyan tisztán, mint szeretném és valójában nem vagyok benne biztos, hogy mi volt álom és mi nem.
Végül nyílik a szemem és minden körülöttem megerősít abban, hogy piszkosul nem ott vagyok, ahol lennem kell. Hogy talán semmi nem volt álom, minden valóság és minden... basssszameg!
Úgy ülök fel az ágyon, mintha apró áramütés érne minden másodperc után, amit fekve töltök. A hátam a támlának nyomva, a lábaim felhúzva a mellkasomhoz és megállás nélkül jár körbe a tekintetem a szobában. És mindez ellenére szinte hallom a fejemben anya hangját, ahogy rám szól, miszerint válogassam meg a szavaim. Általában válaszolok neki, csak gondolatban, hiszen a szavak is a fejemben hangoznak. De most nem érdekel. Most...
- Mit keresek itt? Oliver? Steven keresni... aggódni fog - a fejemben kész káosz van, aggodalom és félelem és talán egy cseppnyi pánik, de a hangom nyugodt. Legalábbis igyekszek, hogy az legyen. Nem mintha az, ahogy itt ülök, a szokásosnál is kuszább hajjal, összehúzva magam, lényegében beleolvadva az ágy végébe, bármit megerősítene ebből.

Nyugalom. Persze. Teljesen nyugodt vagyok, nem látszik? Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy meg sem rezzenek, ahogy egyre közelebb lépked. Pontosan tudom, hogy maradjak mozdulatlan, ha épp muszáj és most erre van szükség. A fejem úgyis kitölti Steven és az, amit tehet. Csak amikor Oliver szájából elhangzik a neve, akkor furakszik be mellé a nagybátyám vigyora is, amivel közli, úgyis megtalál...
Fogalmad sincs, hogy ketten vannak. Pénzzel, kapcsolatokkal, hatalommal. Hogy mindennek a része vagyok. Egy... árucikk... - legszívesebben kimondanám. De nem tehetem meg, nem keverhetem bele és magamat sem áshatom még mélyebbre a bajban.
- Emlékszek. Álmokra - próbálok a jelenre koncentrálni egy kicsit és elkergetni a rémképeket. - Talán valóságra. Nem is tudom - préselem ki magamból a szavakat, csupán annyi időre engedve el a lábaimat, amiket átkarolok, hogy a hajamba túrjak az ép kezemmel. Majd a végére megint ott van a pillanat, amikor megdörzsölöm az arcom.
Hamarosan az egész mozdulatsor újra és újra ismétlődik, miközben beszél és én próbálom összerakni a darabokat. Szóval ez is valóság volt és mellette még sok más is. Nem jó. Nagyon nem jó. Nagyon-nagyon-nagyon nem...
- Nem kellett volna. Nem kellett volna veled jönnöm - csak magamnak beszélek, de legalább nem őt hibáztatom. Én voltam az, aki jött, pedig maradhattam volna.
De valójában már az egész telefon dolog rossz ötlet volt. Sőt az első perctől az utolsóig minden egy hatalmas hiba. Már az is, hogy a fán elbújva válaszoltam neki. És erre jött rá, hogy ígéreteket tett, amiket nem tarthat be. Én pedig mint valami naiv gyerek, bízni kezdtem benne.
Most pedig itt vagyok a lakásán, mindennél nagyobb bajban ő pedig arról beszél, hogy nem hagyhatott ott.
- ...arról nem is tudtál volna! - fejezem be helyette a magyarázkodását. Ha ügyesebb vagyok, ha jobban csinálom, nem is tudott volna róla, ha Steven még egyszer megüt vagy megver vagy... mást tesz.
De ezt nem tudja, igaz? A... mást. Nem tudhatja. Nem mondtam. Nem mondtam volna el... soha. Minden erőmet összeszedem, hogy az arcára nézzek, tényleg rá, ne csak el mellette és próbálom kiolvasni a válaszokat. Meggyőzni magam, hogy csak az ütésekről tud.
Nem mintha túl sokra jutnék.
- Nem haragszok... de vissza kell mennem - nem, már nem azt akarom, hogy visszavigyen. Nem akarok már semmit tőle. Ez nem olyan, mint az a kis szökés Sallyvel. Ez egy egészen másik szint és én hatalmas bajban vagyok.
- Bármit is mondtam, Oliver... bármire is gondolod, hogy rájöttél... felejtsd el. Nincs semmi bajom, oké? Jól vagyok. Jó helyen vagyok. Nem látod? Otthon teljesen jó. Nem történt semmi - jövök a megszokott szöveggel, még ha mindez szinte már nevetséges is, tekintve, hogy a bekötött kezem lengetem a szavaimhoz. Mert igen, már mozog a kezem és a lábaim is. Ki az ágyból. Csak szép lassan, nem feltűnően, de mégis haladok és amint talpon vagyok - talpon kell lennem! -, már húzom is ösztönből a póló alját. Nem láthatja meg az oldalamon a sérülést. Nem láthatja. Nem csavarodhatott meg rajtam annyira a felső. Egyszerűen csak nem és kész!
Pedig még szinte a bőr is húzódik a rúgás nyomán és minden mozdulat fáj, de oh... bár ennyi lenne a bajom! Egy kis sérülés, ami majd helyrejön magától, mint annyi másik gyógyult már meg rajtam az évek alatt.

Az első pillanatban bennakad a levegőt a tüdőmben, ahogy magához húz és ölel. Nem tudom, miért, de így történik. Nem próbálok küzdeni vagy menekülni. Csak hagyom, hogy megtörténjen és még ha úgy is kezdem, hogy a kezeim szinte remegnek, olyan erősen szorítom ökölbe, a másodpercek múlásával eljutok addig, hogy felengedjek.
Hiszen jó érzés!
Az ujjaim kiegyenesednek és hamarosan az utat is megtalálják kettőnk között a mellkasához. Pontosan úgy kapaszkodok belé, a felsőjébe, ahogy az este tettem. Mondanám, hogy legalább ezúttal tudatos mozdulatról van szó, de nem igazán. Pont úgy ösztönből jön, mint akkor is. És ugyanúgy jó érzés.
Az egyetlen különbség, hogy most tisztában vagyok vele, ezzel az ég világon semmi nincs megoldva. Az agyam ugyanúgy azzal bombáz, hogy vissza kell mennem és minél hamarabb teszem meg, annál jobb. Egyszerűen nem lehet megoldani mindent egy öleléssel. Akkor sem, ha ilyen jó érzés... akkor sem, ha már majdnem elhiszem, hogy itt biztonságos. De miért ne lehetne az? Egy kicsit igazán kiélvezhetem az ölelést és a lélegzetét a fülem mellett. A suttogott szavait...
Bárcsak elbújhatnék itt örökre! A karjaiban.
- Oliver - mindössze ennyi. A neve, ennyire futja és semmivel sem többre.

Én... csak kapaszkodok. Semmi másra nem vagyok képes, mint az utolsó csepp erőmmel is kapaszkodni belé. Az agyam folyamatosan ismételgeti, hogy semmit nem tud, vissza kell mennem, soha többet nem beszélni vele. Talán ki sem mozdulni a szobámból, létezni a könyveimmel, várni a napfényt, hogy beszűrődjön a képzeletbeli rácsok között... Igen, így a legbiztonságosabb.
A valódi tiltakozás viszont kimerül annyiban, hogy valahova a felsőjébe fúrva a fejem, néha megrázom. Nem arra, ami elhangzik, csak... nem és kész.
De végül valami változik. Fogalmam sincs, melyik pillanat az, amikor az ő szavai kezdenek odabent visszhangozni a futószalagon érkező káosz helyett, de végül teljesen elnyomnak minden kételyt. És egy pillanatig, csak egy röpke, de valahol csodás pillanatig mindent elhiszek, amit mond.
Elhiszem, hogy gondolt rám. Elhiszem, hogy sokszor eszébe jutottam. Elhiszem, hogy nem tudna a tudattal élni. Elhiszem, hogy nem tudna nem... hogy tudna... talán tudna... vagy már most is...
- Nem mondhatsz ilyet - szólok közbe. Nem mondhatja, hogy... nemtudnanemszeretni. Egyszerűen csak nem. Nem ismer, nem tudja, mi történt, nem tudja, miket tettem és mennyire... romlott és sérült és hibás és rossz vagyok. Még egy apró ütésig is eljutok, hogy tudassam vele, mennyire komolyan beszélek. Igaz a bekötött kezem használom és az is igaz, hogy sok erő nincs benne, inkább nekikoppan a mellkasának kettőnk között, mintsem tényleg megütném.
Talán most kellene folytatnom, hangot adni a belém ütött gondolatoknak, amik még mindig odabent kavarognak, még ha éppen csendben is teszik azt. De képtelen vagyok rá. Mert még több érkezik, még többet mond, még több szép szó, ami már megint elkezdi velem elhitetni, hogy lehet más körülöttem a világ.
Bennem pedig felszakad valami. Valami, ami végül a biztatásának hála hangos zokogás formájában tör utat magának. Utálom magam érte, de nem tudom visszatartani. Ezen a ponton már nem is kapaszkodok és arra is szükség van, hogy tényleg tartson, megtartson, mert a lábaimból is kifut az erő. Egyszerűen csak... összeomlok itt és most, a karjaiban.
Egy örökkévalóság, mire legalább egy kicsit elcsendesedek és még több, mire ténylegesen elkezdenek fogyni a könnyek.
- Fáj... minden... mindig... és nem akarom... soha nem akartam... soha... - az egész, az, hogy hangosan és tiszta fejjel elismerem, baj van, mindennél rosszabb érzés. Mégis tudom, hogy elviselhetetlen lett volna, ha most visszatuszkolom őket a tudatom mélyére. Itt vannak. Kész. Kimondtam. Elismertem. Kezdjen velük, amit akar.
... mert én nem tudok.

Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Legszívesebben ezt ismételgetném neki és a végtelenségig kérném a bocsánatát, amiért már megint itt tartunk. Hogy ölel és neki kell helyettem is erősnek lennie. Tartania, míg én sírok és teljesen szétesek a karjaiban.
De valójában csak a beismerés jön, hogy baj van és nem akarom többet... hogy ki akarok szabadulni...
Csakhogy semmivel nem érzem magam jobban, akkor sem igazán, amikor elfogynak a könnyek és képes vagyok megállni a saját lábamon. Pedig ekkor már tényleg elég csak tovább ölelnie, mantráznia, hogy nem az én hibám és ezáltal a világnak egy egészen kicsit, de jobbnak kellene lennie körülöttem. Hiszen az agyam már csendben van! Kizárólag az ő szavai visszhangoznak odabent... de attól még tudom, amit.
Tudom, hogy ha jól viselkedtem volna, az egész nem történik meg vagy legalábbis nem úgy... Akkor semmi nem fájna ennyire, hiszen én kértem mindent, ami rossz.
Mégis, valahol jól esik hallani tőle az ellenkezőjét...
- Egy roncs vagyok - igen, ezek az első szavaim, miután képes vagyok elhúzni a fejem a mellkasától, csupán annyi időre, hogy a kézfejemmel megtöröljem az arcom és hiába nincs már hova visszakozni, azért megpróbálom eltüntetni a könnyeim nyomát.
- Semmim nincs Oliver... csak ami rajtam van. Még nevem sincs! Semmire nem vagyok jó... Semmire, csak arra, hogy meghúzzam magam és... hogy megtegyem, amit Steven mond - bólintok aprót, újra a mellkasának dőlve, elveszve az ölelésben.
Mert ölelnie kell! Szükségem van rá.
...és még ha nem is adok az egésznek hangot, ha eszemben sincs részletezni, mit akar általában Steven, az én szemeim előtt lejátszódik. Kuszán, tömörítve, apró villanások formájában, de minden ott van és az egészet kívülről, az első sorból nézem. Mintha nem is én lennék valójában, mégis látom, érzem, emlékszem. Arra, ahogy előtte térdelek. Ahogy alatta fekszem és rám térdelve tart nyugton. Ahogy a fülembe morog és suttog. Ahogy a lábujjaim is görcsbe szorulnak, hogy kibírjam. Ahogy utána magamra hagy.
Ennyi. Ezt tudom. Tűrni. ...és nagy ritkán küzdeni ellene... szinte könyörögni a verésért.
- Biztos vagy benne, hogy így is megéri? Engem... szeretni? - próbálok a jelenben maradni. A karjaira figyelni. Arra, ahogy levegőt vesz. És arra, hogy vajon ha eléggé lecsendesítem a gondolataim, vajon hallom-e, ahogy ver a szíve.
Ha igen... talán a dobogásból azt is megtudom, komolyan mondta-e az egészet. Hogy nemtudnanemszeretni.