Engedem. Persze, hogy engedem. Ebben a percben úgy érzem, bármit és mindent megtehet velem, amit csak akar. Nem azért, mert akármiről legyen szó, nekem el kell viselnem és hagyni, hogy történjen... hanem azért, mert talán én is szeretném.
Az óvatos mozdulat, amivel hozzám ér. A tekintete, ami engem figyel, és mégsem éhesen vizsgál. Mind csak erősíti bennem, hogy ezt én is szeretném. Akkor is, ha a szemeibe nem tudok nézni. De végül nem is kell, mert az ő arca is változik, közelebb kerül és... és én meg sem próbálom elrejteni vagy akár elnyomni magamban, hogy mennyire jól esik minden érintése, mozdulata, csókja. Egyértelmű nem?
Még ha nem is látja, ahogy az én szemeim is lecsukódnak, minden mást hallania, éreznie kell. A halk, jóleső sóhajt, ami kicsúszik valamikor a harmadik apró csók környékén. És azt is, ahogy már nem egyszerűen bújok hozzá, hanem szinte próbálok beleolvadni a közelségébe.  
Jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok.
Tényleg jól.
Jó érzés.
Kivéve az, amikor befejezi. Akkor minden egyszerre zúdul be a fejembe. Még a szavaival sem vagyok képes foglalkozni a hangzavartól.
Tudod, mi történt a falak között, ugye? Azért vagy ilyen óvatosan velem? Mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék? De nem kell aggódni... veled más... Ő sosem ér hozzám ilyen óvatosan. Ő sosem csókol... nem így... nem az arcomon...
De mindezt megtartom magamnak. Visszanyelem a szavakat, kényszerítve őket, hogy odabent maradjanak a sötétben, titkok között, ahova tartoznak és végül megadom a választ a kérdésére. Nem, nem elég.
- Még... - kérlelem csendesen, továbbra is félig lesütve tartva a tekintetem csak egy-egy lopott pillanatban nézve fel rá.
- Szeretném, ha... - kérhetek én egyáltalán bármit? Van jogom hozzá? - ...ha megcsókolnál - pontosítok végül, ahogy erőt veszek magamon és a karjaim a nyaka köré fonom. Most már egészen másképp kapaszkodok, simulok hozzá. Még ha bátorságom nincs is, hogy én tegyem meg és ne csak kérleljem, tényleg szeretném.
- Kérlek, Oliver...
Biztos vagyok benne, hogy más lesz. Hogy elűzi Stevent. Elűz mindent, ha most megcsókol.  

Azt akarom, hogy mindent elűzzön. Azt akarom, hogy az évekkel ezelőtt feje tetejére állt világ visszabillenjen a helyére. Azt akarom, hogy elérje, biztonságban érezzem magam mellette. Hogy megcsókoljon.
Meg sem fordul a fejemben, hogy visszavonulót fújjak vagy eltoljam magamtól. Akkor pedig főleg nem, amikor már majdnem... már csak egy egészen kicsi kell... és megkapom az első, óvatos érintést. Az apró kóstolót. Éreznie kell, ahogy valamivel szorosabban fonódnak a karjaim és azt is, ahogy elmosolyodok.
Az egész túl jó, túl kellemes és ami mindennél fontosabb, semmi köze nincs ahhoz a mocskos érzéshez, amiből az utóbbi két évem állt. Ez annál sokkal tisztább, őszintébb és... és egészen szédítő.
- Oliver... - suttogom az ajkaiba, válaszul a nyelve finom kérlelésre, hiszen a nevét kimondva meg is adtam a lehetőséget, hogy többet kapjon.
Hogy én is többet kapjak. Valahol, minden mellett még így emlékeztetnem kell magam, hogy ez a perc az enyém is. Ezt én is élvezem és főleg, szabad élveznem. Úgyhogy teljesen átadom magam neki. A csóknak. A nyelvünk különös, édes táncának. Már nem csak hagyom, hogy megtörténjen, már nem csak várok rá, hanem teszek érte.
Valószínűleg képtelenség már, hogy közelebb legyek hozzá, de attól még mindig próbálkozok. A karjaim a nyaka körül. Az, hogy lábujjhegyen állok ellőtte, hátha így még több jut. ...és az, ahogy az egész testem, ami szép lassan szinte felforrósodik, teljesen hozzásimul és ott van még egy kezdetleges, apró...
De aztán beüt valami. Nem miatta. Nem tesz semmi rosszat, ami indokolná, mégis olyan érzés lesz úrrá rajtam, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba és ez azonnal lehűt.
Oda a jó érzés, oda a ködös élvezet. Továbbra is kapaszkodok bele, el nem ereszteném, de az édes ajkaktól elválok és egészen lehajtom a fejem. Félelem? A saját testem reakciójától? Elcseszett emlékek? Szégyen? Nem is tudom. De azt igen, hogy mik azok a szavak, amik azonnal kikívánkoznak.
- Akarod, hogy bármi... mást csináljak? - továbbra sem nézek fel rá, de közel vagyok hozzá. Érezheti, hogy még mindig hevesen ver a szívem, emelkedik és süllyed a mellkasom. Csak most mindennek más az oka, mint volt másodpercekkel ezelőtt.

Nem számít, mit válaszolt. Egyedül vagyok. Újra. A saját fejemben talán sokkal inkább, mint a valóságban, de ez már nem számít. Amint elenged, abban a pillanatban lezárok, valahol még saját magam elől is. Csak állok előtte, közel mozdulatlanul, reménykedve abban, hogy láthatatlan vagyok. A fejem lehajtva, a karjaim magam mellett és nincs erőm... semmire.
Várom, hogy teljenek a másodpercek, történjen bármi, valami, akármi, vagy tehessem, amit kell és legyen vége. Fogalmam sincs, hogyan lett a csodás percekből már megint egy börtön, de így van és nem változtathatok rajta.
Meg sem rezzenek, amikor a karomhoz ér és bár a késztetés ott van, hogy még inkább lehajtsam a fejem, még inkább... meghunyászkodjak előtte... ennél jobban már nem tudok. Persze hallom, ahogy megköszörüli a torkát - most jön az, hogy meggondolta magát és mégis...? - és érzem a lassú simítást. Az egész mellé a szavai mintha a nyakamba szakadnának. És én hallgatok, hallgatom.
Nem fog menni, Oliver. Nem fog... én erre soha nem leszek képes... nem fogom tudni élvezni... ne várd... soha... - annyi mindent mondanék neki, de nem vagyok képes beszélni vele. A fejemen kívül nem.
Az egyetlen reakcióm, hogy amint leér a keze a csuklómhoz, alig észrevehetően megrándul az ujjam. Aztán elhangzik a kérdés és ki tudok csikarni magamból egy bólintást. Végül pedig a mozdulat, amivel emelem a szabad kezem és éppen csak egyetlen ujjal simítok a kezére a csuklómnál. Apró nyitás, de azt hiszem, sokat jelent.
Jól leszek.
Csak hagynia kell még egy egészen kis időt, amíg semmi mást nem csinálok, mint állok előtte, lehajtott fejjel és az az egy ujjam simogatóan jár a kezén. Persze egy részem szeretné megölelni, újra hozzábújni, de nem lennék rá képes. Az most túl sok lenne.
- Mosolyogsz - ez az első szavam. Hallottam a hangjából kicsendülni a mosolyt, ahogy beszélt és valahol segít. Ahogy elképzelem a mosolyát és hozzáteszem a tényhez, hogy élvezte.
Én is... én is élveztem...
- Máskor is megcsókolhatsz majd - szólalok meg és végre, végre, végre képes vagyok feljebb emelni a fejem és eljutni az arcáig. Mosoly még nincs, de nem látszik semmiféle végtelen szomorúság vagy szégyen a szemeimben.
- Az első csókom után... az első, ami egy fiúval volt... lényegében az orromra csapta az ajtót... - oké, lehetséges, hogy nem kellene arról beszélnem, mikor más csókolt meg, de legalább próbálkozok. Mesélni mindent és bármit.
- Te legalább nem teszel ki az ajtó elé - és itt is van a mosoly. Halvány, alig görbül a szám sarka, de van és mellé még a szemeibe is képes vagyok belenézni. Csak futólag. Egy-egy másodpercig.

Igen. A kicsinek is örülni kell. Mint a nevetésének, ami még inkább elszakít attól az előbbi kellemetlen érzéstől. Nem tűnik el teljesen, kell még idő, hogy felengedjek, de apró lépések, egyik a másik után. Ahogy a simítás és az a történet is egy ilyen lépés volt részemről, úgy lesz most az, ahogy a kezünket figyelem. A pillanatot, ahogy összefűzi az ujjainkat.
- Kitüntetett és különleges vagy. A második. Ühüm... A második, aki nem lány. De az nem számít, ugye? - vágok valamiféle grimaszt, de ott is csillog valamiféle hamisság a szemeimben a szó lehető legjobb értelmében. Oké, bevallom, most kicsit furán érzem magam. Nem rossz értelemben, de mégiscsak különös ilyesmiről beszélni. De amíg rajta nem látok rossz irányba változást, addig jól vagyok.
Tényleg. Egyre jobban, ahogy telnek a másodpercek, amikor hol a szemeit figyelem, hol a kezünket.
De aztán elhangzik az, amiről annyira próbáltam nem tudomást venni. Ami az egészet kirobbantotta. Hogy létezik a külvilág. És hiába volt a csók, hiába reméltem, hogy helyre billen tőle minden, csak ideiglenes volt. Ha a szavai nem lennének kellően baljóslatúak, az, hogy nem néz a szemeimbe, rám hozza a frászt. Egyszerre húznám el a kezem és szorítanám.
Végül utóbbi győz. Erővel szorítom éppen csak egy-egy másodpercre engedve, hogy érezni lehessen a remegést. Talán az is inkább az erőtől van és nem a félelemtől. Vagy csak egyszerűbb ezt hazudni magamnak.
- Jól vagyok egyedül. Egyedül... oké - mondom, de úgy tűnik, a szorításra megy el az erőm, mert a szavaimban nincs sok belőle.
Gyanakszanak? Több időnk? Minél tovább beszél, annál inkább rázom a fejem, újra meg újra, mintha meg sem akarnám hallani, amit mond. Jól vagyok egyedül, de nem akarom, hogy oda tegye be a lábát.
- Nem mehetsz - nyöszörgés a hangom, nem több.
Mit csinál, ha tudják? Ha tudja? Ha nem vagyok ott? Ha nem tud visszaadni? Vissza kell adnia! Azt mondani, hogy az utcán talált rám és akkor rendben lesz minden! Csak vele kell lennem, ha úgy alakul! Utána szökni! És ott lenni, ha...
De mindezt nem tudom kimondani. Csak a fejem rázom. Egyre inkább szorítom a kezét. És remegek.

Miért nem maradhatott minden nyugodt? Még a csók után is... visszahoztam. Beszéltem. Mosolyogtam. Ő pedig nevetett és jó érzés volt hallgatni. De innen már nem fog menni. Nem tudom még egyszer megcsinálni, kizárni a világot és csak kettőnkre koncentrálni.
Akkor sem megy, amikor újra az ölelésébe húz. Segít, jobb, a remegés minden egyes a mellkasába szuszogott lélegzetvétellel csitulni érződik, a szemeim csukva, de akkor sem az igazi. Pedig próbálkozok. A hangjára figyelni és arra, hogy lényegében a tincseim közé beszél. Mert igen, megint összehúztam magam, csak egy kicsit és fúrom a fejem, mintha ő lenne az egyetlen menedékem a világon.
- Nem m... - kezdek bele, miután elfogynak nála a szavak, de nem bírom kimondani egyben. Kell egy nagy levegőt vennem, majd elhúzódnom tőle. Teljesen. Kilépni az öleléséből, elengedni a kezét, lépni kettőt hátra és ugyanúgy valahol elnézni mellette, mint az első találkozásunk alkalmával csináltam.
Piszkosul próbálok erősnek tűnni. Ahogy kell. Ahogy tanultam. Ahogy elvárt. Ami ahhoz kell, hogy most el tudjam engedni.
- Nem megyek sehova - bólintok aprót szinte már fájdalmasan összeszedetten, és még ha nem is teszem hozzá, elég ígéret szaga van az egésznek.
Tényleg ígéret lenne?
Azt hiszem.
Talán.
- Nyugton maradok. Itt leszek. Pont itt. Oké? - már felé sem nézek, ahogy beszélek. Hátrébb és távolabb kerülök, vissza az ágyra. Egyenesen a közepébe, mint ahogy otthon csináltam már annyiszor, miközben sokszor Steven az ajtóban állt és figyelt.
De most csak ketten vagyunk. Az ágy viszont így is egy biztos pontnak tűnik. Egy stabil és biztonságos szigetnek, miközben minden más veszélyes vadállatokkal van tele. Én pedig nem törődve velük, sőt, Oliverrel sem, csak ráérősen, láthatatlan formákat kezdek rajzolgatni magam mellett a takaróra.
- Jól vagyok így. Itt. Egyedül - teszem még hozzá, fel sem pillantva. Hiába hazugság valahol, már annyiszor hagyta el különböző formában a szám, hogy igaznak tűnik.
Annyira, hogy az egész után el sem kezdek könyörögni... ne felejtsen el visszajönni hozzám. Vagy értem. Bárhogy is lesz.

Nem kell erőlködnöm azon, hogy még ha nem is teljesen, nem mindent kizárva, de lekapcsoljak. Az egész hátrálással, az ágy közepén ülve, az apró rajzoló mozdulatokkal, magától jön. Éppen csak annyira vagyok még képben minden mással, hogy egy-egy apró bólintással jelezzem, hallom, hogy beszél. De nem nézek fel rá, jól vagyok a szemembe hullott tincsek takarásában. Még az irányába sem próbálok lesni.
Az már más kérdés, hogy a bólintás ellenére mennyi jut el a szavaiból ténylegesen a tudatomig.
A fürdő az megvan. Oké. Menjen csak. Minden más pedig úgyis oda vezet, hogy mennie kell. El. Ki. Oda kell mennie és az én fejem máris újra zsongani kezd. Tompán, kellemetlenül, de nem túlzottan zavaróan. Még úgy sem, hogy végig különböző rémképek tolulnak elém arról, hogy mi minden történhet vele. Az egészből pedig a legfontosabb részlet, hogy én nem leszek ott. Nem leszek mellette, hogy kirángassam belőle. Nem leszek ott... cserealapnak, ha tényleg bajban lenne.
Az egész spirálból, amibe kerülök egyetlen dolog rángat ki, mégpedig az, amikor Oliver abba a törölközőbe csavarva megjelenik. A sietős mozdulatokra kapom fel a fejem, de egészen másért kezdi követni a tekintetem. Nincs a szemeimben semmi különös, nem igazán rá nézek, meg sem fordul az előbbi csók, vagy valójában bármi más a fejemben, egyszerűen csak... figyelem. Mert itt van és most képes vagyok rá. Mert jól esik.
Majd ahogy eltűnik, még egy kicsit maradok az ajtót lesve mielőtt visszatérnék a gondolataimhoz. És főleg ahhoz az ígérethez, amit ha úgy vesszük, neki tettem. Bármit is mond a fejem, bármit súgnak az ösztöneim, bármennyire is mennék, hogy pusztán azzal, hogy ott vagyok, kihúzhatom a bajból, nyugton kell maradnom. Idebent.

Bólintások. Apró, egymás követő bólintások minden mondat után, ami elhangzik tőle. Még úgy is, hogy a fejem nem emelem fel. Pedig érzem, hogy figyel és illene ránéznem, de... nem is tudom. Pedig az előbb már figyeltem, most viszont újra könnyebb csak rejtőzködve létezni.
- Fürdés. Pizza. Otthon - ismétlem végül el csendesen, talán csak magamnak, már azután, hogy felállt az ágyról.
De ezúttal még a késztetés sincs ott, hogy kövessem a tekintetemmel, viszont hallom... hallom egy könyv lapjait! Ez pedig elég ahhoz, hogy alig észrevehetően, félig-meddig titokban, de fellessek. Elég kíváncsivá tesz, hogy mi lehet az, amiről így beszél... és felkúszik egy mosoly az arcomra. Ennyi kellett. Egy könyv és máris mosolygok, sőt, nyújtom felé a kezem. Félig azért, hogy elvegyem tőle a regényt, félig pedig azért, hogyha már ott vagyok, akkor megsimogassam a kezét, ha tudom.
- Nem kell költened ilyesmire. Jól vagyok - állítom és már megint nem nézek rá. De nem zárkóztam vissza, nincs lehajtva teljesen a fejem, csak a köteté a figyelmem, ennyi az egész.
Még a telefont sem nagyon akarom elvenni tőle, amikor viszont már mellettem ül és továbbra is ott van, hát lecserélem rá a könyvet. Utóbbi megy mellém, biztonságban tudva és a készüléket tartom a kezemben.
Magyaráz, figyelek, de én egy kicsit másik irányba indulok.
- Van Wi-Fi? - csúszik ki a kérdés, ahogy az ujjam máris rátalál a ritmusra, csak végigfut az első két menün, próbálom én is ellenőrizni. De választól függetlenül hamar leteszem magam mellé, a másik oldalra, messze a könyvtől. Láthatóan egész jól kezdek itt bekuckózni, mintha sosem akarnék kimászni az ágyból ezek után.  
- Viselkedni fogok - adom a tanult választ, még ha itt szó sem volt ilyesmiről. - Vagyis hogy... értem és oké. Megleszek. Fürdés, pizza, otthon... könyv és telefon - ismétlem, most már kiegészítve újabb szavakkal, mellé pedig egy halvány mosollyal.
Valljuk be, most már egy cseppel több élet van a hangomban, mint eddig volt.
- Te pedig vigyázz magadra. ...és ne felejts el visszajönni, oké?

Alig-alig pillantok rá fel, a könyv jobban érdekel és miközben már a könyvtárról beszél, én az első oldalakat lapozgatom. Nem olvasok, nem igazán, csak nézem a szavakat, ahogy mondatokat alkotnak, néha megsimogatom őket, és még ha tudom is, hogy őrültség, esküszöm érzem a festéket okozta recéket az ujjaim alatt... és mosolygok.
De attól figyelek. Tényleg! A könyvtár akkor is jól hangzik, ha nem reagálok rá. Csak a telefon rángat ki a nagy elmerültségből és az, hogy kénytelen vagyok elvenni. Onnan már sodródok. Most a jó értelemben. Átfutom azt a pár menüt, majd le is kerül mellém a készülék. Őszintén fogalmam sincs, mit akarok kezdeni most, hogy majd hozzáférek a nethez, de valahogy megnyugtat a tudat, hogy ott van és ha akarok valamit... ha igazán akarom... rákereshetek.
De nem most, egyelőre láthatóan elég is volt ennyi a telefonból. Még itt van ő előttem én pedig hagyom, hogy jöjjenek a szavak, amik megfogalmazódnak a fejemben. Ráadásul akkor sem visszakozok, amikor a mosoly mellé először csak a nagy csendet kapom.
Majd a mozdulatot. Ahogy közelebb húz. Magához. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem zárkózok be. Meg sem fordul a fejemben, hogy talán kellene... Közelebb vagyok... és csak mosolygok. A szavaira. A tetteire. A csókokra a hajamba. Az apró mozzanatokra.
-... bízok... - suttogom behunyt szemekkel. Egyszerűen jó érzés minden, ami történik és ezúttal már valahogy könnyebben is eresztem el. Nem kell lekapcsolnom hozzá az agyam, hogy meg tudjak birkózni a ténnyel, mennie kell.
Hamarosan már hezitálás nélkül fonódnak az ujjaim a kulcsok köré, ahogy bólintok. És mosolygok. Rá. Pedig tudom, hogy amint csukódik majd mögötte az ajtó, már sehol nem lesz ez az egész nyugalom. Tudom, hogy az agyam felpörög majd és újra visszatér a régi lemez, de ahogy mondtam neki, viselkedni fogok. Bezárom az ajtót mögötte és bent maradok.
Fürdés. Pizza. Otthon. Könyv. Telefon.
Menni fog.