Ha akarnám sem tudnám eltüntetni a mosolyt az arcomról. A szavai akkorát dobtak a hangulatomon, hogy az valami hihetetlen. A megerősítés, hogy Derek szemében tényleg több lehetetek... a pizzára való meghívás, egy újabb beszélgetés lehetősége és az, hogy megölelhettem, már csak tetőzte mindezt.
Ahogy Derek kérdő mosolya is, amikor visszaszállok mellé a kocsiba. Most jönne az a rész, hogy megköszönöm neki, értem jött és még kisebb kitérőt is tett, de helyette csak oldalra fordulva megcsókolom. Most, hogy kettesben vagyunk a kocsi biztonságában, úgy rendesen... igen, ennek ideje volt.
- Minden oké - jelentem ki, hátha nem volt egyértelmű.
- Azt látom... - és vigyorog.
És indít.
És mikor leparkol a házuk előtt...
...ő is bejön velem egy kis időre.

Gondolhattam volna, hogy nem marad ez a nap ilyen tökéletes. Mire befut a hívás apától, már valahol felkészültem a hangjára.
- Hol a fenében vagy?
- Nincs baj...
- Hol vagy, Benji?
- Lizziéknél.
- Mit keresel ott?
- Semmit. Vagyis... csak... itt vagyok. A városban voltam, beszélgettem egy baráttal és... nem akartam még...
- Mit nem akartál?!
- Hazamenni - bököm ki a lényeget, amiért valahol az egész történt. - Nem akartam hallgatni, ahogy veszekedtek... csak egy kis nyugalmat, apa! Pár órát, amikor nem kell hallgatnom, hogy részeg vagy és úgy tenni minden rendben lenne és...
- Vigyázz a szádra, fiatalember! - ordítja el magát, én pedig becsukom a szemem és végül kimondom az egyetlen szót, amit felelhetek.
- Bocsánat.
Nem is tudom, várok-e még valamit. Bocsánatot kértem, lezártuk, ugye? Ennél többet nem tehetek. De ő mégis hozzátesz egyetlen dolgot.
- Ne baszd el az életed, fiam.
Erre mit kellene mondanom? Semmit?
Semmit nem lehet, azt hiszem. Szóval csak hallgatok. Hallgatom, ahogy jégkockák kocognak egy üvegpohár alján.
Most is iszik?
De persze nem kérdezem meg. Semmit nem kérdezek vagy mondok, ahogy ő sem. Perceken át kölcsönösen hallgatjuk, ahogy a másik levegőt vesz.

Egy órával később anya parkol be a feljáróra és némán vizsgálja a környéket, a kormányt markolva. Látom rajta, nem tetszik neki, amit lát. Én már kint állok a ház előtt és várok a csodára. Egy mosolyra a szélvédőn keresztül, hogy jelezze, minden rendben. De semmi ilyesmi nem érkezik, szóval végül nagy levegőt véve indulok meg és némán szállok be az autóba.
- Ne haragudj - bukik ki belőlem pár kereszteződéssel később, de nem érkezik semmi válasz. Még egy pillantás sem!
- Sajnálom, hogy...
- Szabad tudni, mit csináltál egész nap?
Basszus! Azt hittem, jobban fogom érezni magam, ha hozzám szól, de csak még rosszabb lett. A hangja fizikailag fáj. Úgy beszél velem, mint apával szokott, amikor nemcsak későn ér haza, de mellé italtól bűzlik. Nem kiabál, még csak nem is dühös.
Egy részem szeretné odavágni, hogy csak ellógtam egy napot! Nem tettem semmi rosszat! Nem csináltam bajt, nem verekedtem vagy tudom is én... De a másik részem mondja, amire nevelték.
- Én... csak találkoztam egy baráttal... aztán Lizzie bátyja hazavitt hozzájuk és...
- El tudod képzelni, milyen érzés volt, amikor felhívott az iskola? Megkérdezték, hogy mennyire nagy a baj! Azt hitték, hogy... hogy... - megremeg a hangja és látom, mekkorát nyel. Ezek után nekem is úgy kell megerőltetni magam, hogy tudjak beszélni.
- Nem fog újra előfordulni. Megígérem.
- Remélem is, Beanie.
Mire hazaérünk, apa már bezárkózott a dolgozószobába, anya pedig nem igazán akar beszélni. Vagy csak nekem nincs bátorságom hozzá, hogy feldobjam, hallgassunk valamit. Táncoljunk. Akármi.
Szóval csak... elvonulok a szobámba. Beszélek pár szót a srácokkal - sokkal többet Derekkel -, tanulok, olvasok... mire eljutok addig, hogy visszanézzem a ma készült videót, már képes vagyok mosolyogni.

Este anya bejön, hogy megpusziljon és szép álmokat kívánjon.
Valamikor hajnalban apa az ajtómban áll... támaszkodik fél kézzel és azt suttogja, szeret.

//Én is nagyon köszönöm a játékot! Élveztem minden percét //